Új Dunántúli Napló, 1992. január (3. évfolyam, 1-30. szám)
1992-01-04 / 3. szám
10 aj Dunántúli napló 1992. január 4., szombat Beszélgetőpartnerünk a rendszerváltás „koronatanúja” Pozsgay Imre a nemzeti megbékélésről Hírneves pécsi professzorok Berde Károly Berde Károly 1891 március 6-án született Nagyenyeden (Erdély), ahol atyja Berde Sándor a Bethlen kollégium református teológiai akadémiájának professzora volt. Elemi és gimnáziumi tanulmányait a nagyenyedi Bethlen kollégiumban végezte. Érettségi után a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem Orvosi Karára iratkozott be, ahol szigorlati eredményeit kitűnő eredménnyel tette le. 1914 augusztusában orvosdoktorrá avatták. Orvostanhallgató korában mint extemista dolgozott Apáthy István szövettani intézetében, a Marschalkó Tamás professzor által vezetett bőr- és nemikórtani klinikán pedig gyakornoki teendőket látott el. Avatása után ugyanezen klinika díjas gyakornoka lett 1919 október 15-ig, amikor az erdélyi román kormányzótanács állásából elmozdította és Kolozsvárról kiutasította. Amíg Szegeden a Ferenc József Tudományegyetemen elhelyezést nem nyert, addig magángyakorlatot folytatott szülővárosában. 1921 szeptember 1-től 1926 március 31-ig tanársegéd a Szegedi Orvostudományi Egyetem bőr- és nemikórtani tanszékén. Ezt követően adjunktus a klinikán és még abban az évben a „Fertőző bőrbetegségek kór- és gyógytana” című tárgykörből magántanári képesítést szerzett. 1930 februárjában egyetemi ny. rk. tanári címmel való kitüntetésre terjesztették fel. 1928 szeptember 1-ével kezdődően helyettes vizsgáztató bőr- és nemikórtanból a Ferenc József Tudományegyetem Orvosi Karán. Az I. világháborúban három éven át katonai szolgálatot teljesített mint csapatorvos. Egy ízben sebesült. Katonai szolgálata alatt több hadi kitüntetésben részesült: I. o. vitézségi érem, ezüst katonai érdemérem (Signum Laudis), stb. 1924-ben a vitézi rend tagjává avatták. A háború folyamán a bécsi és innsbrucki klinikákat látogatta, majd 1924-ben három hónapon át a párizsi Hopital ST. Louis-ban az orvosi fakultás által rendezett nemzetközi dermatologiai tanfolyamot hallgatta; klinikai munkát végzett ugyancsak Párizsban Jean- selme és Milian neves osztályain, majd Sabouraud laboratóriumában mykologiai tanulmányokat folytatott. 1925 nyarán hosszabb tanulmányutat tett Jadassoh breslaui, Arndt berlini és Unna hamburgi, Rille lipcsei klinikáján. Rövid időt töltött Finsen kopenhágai klinikáján. 1927-ben az olasz- országi dermatologiai intézeteket kereste fel és 1929 nyarán állami ösztöndíjjal a bécsi lupus (bőrtuberculosis) gyógyintézeteket kereste fel. 1931 augusztusától a Pécsi Erzsébet Tudományegyetem bőr- és nemikórtani tanszékének egyetemi tanára. Alapító tagja a Magyar Dermatologiai Társulatnak. Szakirodalmi munkásságának tudható be, hogy „Dermatologica” (Basel, Karger könyvkiadó) című folyóirat társszerkesztője lett. 1938-ban a „Duodecim” finn orvosi egyesület Helsinkiben levelező tagjává választotta. Vezetése alatt a Pécsi Bőr- gyógyászati Klinikán a beteg- ellátás szintje tovább emelkedett, intenzív tudományos munka indult meg. Berde professzor kitűnő oktató volt és előadásaihaz a kor lehetőségeinek megfelelően úgynevezett moulage-készítményeket használt. Ezeknek jelentős része ma is - mint múzeumi tárgy - a klinika birtokában van. Tudományos munkásságára és szakmaszeretetére jellemző, hogy 1933-ban jelentette meg a Bőr- és nemibetegségek című tankönyvét, amely 1943-ban új kiadást ért meg .. . Hét évvel később, 1940-ben jelent meg a „A magyar nép dermatologiája” című könyve. 1940-ben - Erdély északi részének visszatértével - a Kolozsvári Tudományegyetem Bőrgyógyászati Klinikájára hívták meg klinika-igazgatónak. Itt működött 1945-ig. 1945-ben Budapestre került és az Országos Orvostovábbképző Intézet professzoraként dolgozott. 1952-ben a Tudományos Minősítő Bizottság tudományos munkásságának elismeréseképpen az orvostudomány doktora fokozatot adományozta Berde Károly professzornak. A Pécsi Egyetemen 1939-1940-ben dékáni tisztet töltött be. Nemzetköz- leg elismert, mély humanitású, nagy tudású orvos volt, aki a 30-as évek végén és a 40-es évek elején az üldözöttek megsegítésében is kitűnt. Dr. Schneider Imre egyetemi tanár Az elfajuló politikai perpatvarok, hatalmi harcok, a lidérces emlékeket idéző szélsőséges nézetek fölerősödése nyomán sokakban megfogalmazódott a kérdés: a rendszerváltást előkészítő hosszú tárgyalássorozaton született-e valamiféle közös elgondolás az átmeneti szakasz békés jellegéről? Létezik-e az újabban gyakran emlegetett gentlemen’s agreement, csak az adott szóra épülő megállapodás, hogy a kirekesztés, a boszorkányüldözés, a leszámolás végképp eltűnjék a politika eszköztárából? Munkatársunk ezekről a kérdésekről beszélgetett Pozsgay Imrével, a két-két és félévvel ezelőtti események egyik részesével és „koronatanújával” - kérve, hogy ezúttal a politikai egyeztető tárgyalásokról őrzött személyes emlékeit, benyomásait idézze fel.- Amióta ezzel a gentlemen's agreement-tel kapcsolatos kérdéskör az érdeklődés előterében került - legutóbb a parlament plénumán is vitát indukált megpróbáltam emlékeimet gondolataimat újrarendezni. Mindent végiggondolva azt tudom mondani, hogy írásba foglalt ilyesféle megállapodás nem jött létre. Az akkori ellenzék vezetőivel, az Ellenzéki Kerékasztal részvevőivel folytatott hivatalos és nem hivatalos megbeszélések egész légköre azonban azt sugallta, hogy van egy közös érdekeltségünk, bármelyik oldalán üljünk is az asztalnak. Ez pedig az, hogy az átmenet békés jellegű legyen. Megjegyzem, ennek legfőbb felelőssége természetesen azokra hárult, akik akkor rendelkeztek az erőszakszervek fölötti akarattal, parancsnoksággal. így mindvégig különös figyelem irányult az MSZMP tárgyaló küldöttségére. Már csak azért is, mert paradox tárgyalási helyzet alakult ki. Ha résztvevők egy része kifejtette gondolatait, akkor ezzel tulajdonképp a hatályos Büntető Törvénykönyvbe ütköző cselekedetet követett el - izgatás, az államrend megdöntésére irányuló cselekmény vagy más címen. Bizonyos értelemben tehát eleve garanciát kellett adni arra, hogy a hatalmi szervek nem élnek bejegyzett jogaikkal. Dehát Btk. ide vagy oda, a tárgyaló felek kölcsönösen legitimnek ismerték el egymást. Egy történelmi-társadalmi feladvány megoldása céljából ültek közös asztalhoz, s zárójelbe- tették a valóságban még nagyon működőképes és egyáltalán nem zárójeles hatalmi gépezetet.- Ebben a félig-meddig exlex, helyzetben milyen volt a tárgyalások atmoszférája?- Ennek illusztrálására auy- nyit, hogy az MSZMP tárgyaló- csoportja - attól fogva, hogy jómagam voltam a vezetője -, a legnagyobb nyilvánosság előtt is bizonyította megegyezésre való törekvését. Olyannyira, hogy néhány témában - például a munkahelyi pártszerveződés kérdésében - tovább is ment, mint amennyire felhatalmazása szólt. Biztosítva, hogy már nem ellenfélként, hanem a rendszer- váltás partnereként vesz részt a politikai egyeztető tárgyalásokon. A felek egyikének sem volt egyébként olyan törekvése, hogy eleve mindent eldöntő határozatokat hozzanak a jövőre nézve. A hatalmi szférában kellett megtisztítani az utat a szabad választások előtt és megteremteni e választások törvényes feltételeit, elfogadtatni az úgynevezett sarkalatos törvényeket. A közös szándék az volt, hogy a békés átmenet - a nemzeti megbékélés szellemében - biztosítsa a szabad választásokat. Hiszen, s ezt minden európai módon gondolkodó csak így értheti, a választások alkotmányos demokráciát hoznak létre, parlamentarizmust garantálnak. Következésképp, akik a néptől közvetlen megbízást kaptak, azok a jogállamiság pozícióinak megerősítése felé viszik az ügyeket. Még rémálmomban sem merülhetett fel, hogy másfél-két évvel a rendszerváltás után, felbátorodva a hatalmi esélyeken és elgyávulva egyéb feladatok terhétől, némely politikus a leszámolás hangulatába és félelemkeltés légkörébe akarja belevinni az országot!- Mit vártak, vagy mondjuk így: mi volt elvárható az Ön által említett kompromisszumkészségért?- Senki nem gondolhatta, hogy egy ilyen átalakulásnak nincs ára. Ha egyszer a régi rendszer képviselői maguk egyeztek bele az előző struktúra lebontásába, a politikai rendszer átalakításába, akkor azért bizonyos engedményeket vártak. Az én szememben ez azt jelentette, hogy például aki a jövőben politikai pályán akar mozogni, minden további nélkül megteheti természetesen akkor, ha aláveti magát a törvényes választás követelményének. Köz- bevetőleg megjegyzem: arról szó sem volt, hogy az akkori hatalom oldalán résztvevők és engedélyeket tevők .jutalmul” politikai privilégiumokhoz, biztosított helyekhez jutnak. Úgy véltem: a bűnökre mentséget nem kell keresni; a bűnösök erkölcsi-politikai elmarasztalását deklarálni kell. De az új berendezkedés a nemzeti megbékélésen alapul majd és méltányolja azt, hogy az előző rendszer hatalmi központja is kitermelte magából azokat az erőket, amelyek őszintén és világosan látták: az előző rendszer megbukott, a hozzá való ragaszkodás a nemzet vesztét okozná, s ezért együttműködést vállaltak a rendszernek a lebontásában.- A tárgyalások szellemisége azt a természetes következtetést is sugallta, hogy a jövő berendezését és a nemzeti megbékélést szolgáló kezdeményezések világában nem az emberek múltja és valódi vagy vélt tévedései, hibái lesznek egy-egy életpálya eldöntésének legfőbb szempontjai, hanem az új rendszer elfogadásának őszinte készsége, az ebben való részvétel mértéke és a szerzett tudás, szakismeret érvényesítése.-Ha a felek személyes nexusok nélkül, csak az asztal másik oldaláról ismerik partnereiket, még az eszmecserék szellemét és légkörét is rosszul ítélhetik meg...- Hadd említsem föl ezekről a kérdésekről - és sok minden másról - elég sok alkalmam volt hivatalosan és nem hivatalosan tárgyalni az Ellenzéki Kerékasztal vezetőivel, képviselőivel. Nem titok, hogy a Magyar Demokrata Fórum létrehozásában szerepem volt. S ha nem is ilyen mértékben, de szerepem volt más ellenzéki mozgalmak, szervezetek nyilvánossághoz jutásában is. Képviselőikkel egyébként utóbb kétféle minőségemben is találkozhattam; egyik a tárgyalásokon ellátott funkcióm, másik pedig a kormányban betöltött tisztségem - államminiszterként az én felelősségi körömbe tartozott a kormány társadalmi kapcsolatainak építése és ápolása. S minthogy az is tudott volt, hogy az ellenzék különböző köreivel évekre visszanyúlóan, mondhatni bensőséges kapcsolatom volt, felhatalmazás nélkül, baráti meg politikai okokból egyaránt fenntartottam ezeket a kapcsolatokat- Ezek szerint Ön már akkor fölvette a párbeszéd fonalát, amikor az efféle gesztus vagy politizálási stílus enyhén szólva nem számított jó pontnak. Közelebbről: kik tartoztak ebbe a- nyilván a szellemi rokonság, a politikai rokonszenv formálta- ismeretségi körébe?-Hosszú lenne a lista, ezért csak egy-két példát említek. Antall Józsefet jóval régebbről, a hetvenes évek vége óta ismerem. Személyes kapcsolatunk, barátságunk tehát nem újkeletű és nem az 1989-es politikai helyzetből fakadt. Biró Zoltánhoz szintén régi, évtizedes barátság szálai fűznek. Az akkori nyilvánosság és az én szerepem nem mindig tette lehetővé, hogy amit a háttérben csináltam, ismertté váljék akár azok előtt is, akikért csináltam. De gondolom, akad a FIDESZ vezetői között jónéhány, aki visszaemlékszik: 1988. elején - még a Népfrontban - közösen kerestük a megoldási lehetőségeket legalizálásukra és nyilvánosságukra. Lehet, hogy nem tudják- talán nem is akarják tudni -, hogy személyesen próbáltam elérni: vegyék ki a FIDESZ megfigyelését és ellenőrzését a rendőri és ügyészségi hatáskörből, s ne a Btk., hanem a politika szabályai szerint tárgyaljanak velük. Ugyanígy példaként idézhetem, hogy annak idején, az alakuló vagy újjáalakuló kereszténydemokrata mozgalom hívására a Márton Áron Társaságban főpapokkal és mai kereszténydemokrata politikusokkal együtt a nyilvánsoság előtt közösen szorgalmaztuk azoknak az értékeknek a helyreállítását és a politikai mozgástérbe való bevonását, amelyeket ők képvi-’ selnek. S folytathatom a sort: a mai SZDSZ kemény magjának nevezett, most némileg háttérbe szorult csoport tagjaival - a politikai „szalonokban” való ismerkedéstől a hivatalos tárgyalásokig terjedően - szintén személyes kapcsolatban álltam.-A „hallgatólagos megállapodással” kapcsolatos feltételezések és várakozások tehát nem ismeretlen partnerekhez kötődtek. De akkor hogyan ítéli meg Csurka István megnyilatkozását, aki legutóbb a parlamentben azt fejtegette, hogy a gentlemen 's agreement ostobaság és senki ne kérje számon az egykori ellenzéken azt, amit egykor mondott, mert más volt akkor a helyzete.- Úgy vélem, ez a megnyilatkozás Csurka zavarát tükrözi- ezt a dolgot újra végig kellene gondolnia. Én annak a Csurka Istvánnak hiszek, aki ott volt 1987. nyarán Biró Zoltán lakásán, előkészítendő a lakitelki konferenciát és együtt törtük a fejünket egy anti-katasztrófa politika lehetséges formáin. Én annak a Csurka Istvánnak a véleményét tartom őszintének és igaznak, aki a Csoóri Sándorra mért szilencium idején a tiltakozást szervezte és aki Lakitelken a nemzeti mérsékletet és kiegyezési szándékot tükröző szellemiséget képviselte. Most bizonyára zavarba ejti némely jelenség, egyik-másik múltbéli ember impertinens megnyilatkozása, vagy a vártnál nagyobb gondot okozó válság kezelésének nehézségei és az ebből keletkezett indulatok elvakító hatásai. Nos, ezért gondolom, hogy a dolgok új mérlegelésére volna szükség ...- Egyéni sorsa alakulásában mit hozott az ó-év az Ön számára, s mit vár 1992-tól?- Személyes életemben sok jót hozott 1991. A legfőbb jót most, az év vége felé: megszületett negyedik unokám, lányo- méknál az első gyerek. Az év hozadékihoz sorolom, hogy elindíthattam - nem társak nélkül, természetesen - egy ígéretes politikai mozgalmat, a Nemzeti Demokrata Szövetséget. Ide sorolom, hogy ez évben a köztársasági elnök - az egyetem kezdeményezésére - kinevezett egyetemi tanárnak a debreceni Kossuth Lajos Tudomány- egyetemre. Az idei év egyszersmind megadta számomra a lehetőséget az összegezésre, a dolgok , tapasztalatok újragondolására. Mindez együtt reményt ad arra, hogy a jövő esztendő politikai mozgalmaiban már aktiv kezdeményező erőként vegyünk részt, s e kezdeményezésekben- azok egyik inspirátoraként - én is ott leszek. Az ilyesmibe csak akkor fog bele az ember, ha hisz abban, s némi tudása is van atekintetben, hogy létezhet a jelenleg folyta- tottnál jobb és eredményesebb politika a romok eltakarítása, a válság kezelése, az új ország felépítése érdekében. Úgy érzem, ennél kisebb dolgokkal talán nem is érdemes foglalkozni, hiszen a nagy feladatok az apró részletmunkák sokaságát Ígérik, s ezekre módszeresen készülni kell. Bajnok Zsolt
