Új Dunántúli Napló, 1992. január (3. évfolyam, 1-30. szám)
1992-01-04 / 3. szám
üj Dunántúli napló 1992. január 4., szombat Vörösmarty Mihály: A Guttenberg-albumba Majd ha kifárad az éj s hazug álmok papjai szűnnek S a kitörő napfény nem terem áltudományt; Majd ha kihull a kard az erőszak durva kezéből S a szent béke korát nem cudarítja gyilok; Majd ha a baromból s ördögből a népzsaroló dús S a nyomom pómép emberiségre javul; Majd ha a világosság terjed ki keletre nyugatról És áldozni tudó szív nemesíti az észt; Majd ha tanácsot tart a föld népessége magával És eget ostromló hangokon összekiált, S a zajból egy szó válik ki dörögve: „Igazság!” S e rég várt követét végre leküldi az ég: Az lesz csak méltó diadal számodra, nevedhez Méltó emlékjelt akkoron ád a világ. Lázár István Könnyű fröccsök dicsérete „Borközi állapotban” nőttem föl. Ám azért az idézőjel, mert ezt persze, nem értem szó szerint. Hiszen szűkebb családomban aki férfi, az mind borivó volt - de nem borissza. Részeget, de még spiccest sem láttam közülük. A borozgatás, történt az szódával vagy tisztán, igen mértékletes, de állandó napi fogyasztást jelentett. Pohárka borok, könnyű fröccsök. És: a legnemesebb alapanyagból. Mi bizony tokajit ittunk - és: szódáz- tunk! - nap mint nap. Mi mást tehettünk volna, a Hegy alján, Sárospatakon? Magunk is kiváló fekvésű „tokaji” pár hold szőlő tulajdonosai lévén, a pataki Király-hegy alján. Nem voltam még tíz éves, amikor egy súlyos betegség után előbb - ma már nemigen ismert - kínavasbort rendelt az orvos, naponta kis pohárral. Majd eszébe jutván a családi háttér, meghagyta nagyapámnak: a java asszúból adjon inkább a pincemélyéről gyógyszeremül. Rendszeres borfogyasztó 13 éves koromtól lehettem. Ekkortól arra nyertem jogot, hogy jeles napokon ihassak egy kis pohárral a javából; hétköznap meg szabadon élhettem a mindig kézügyben lévő asztali borral s a szódavízzel. így értük el azt az időt, az 1950-es évek első felét, amikor - nyaranta, a vakációban - kemény munkahelyek sorát megjárva ismertem meg a nehéz fizikai munkát. Aki éjjel és nappal váltva hetenként, 12 órás műszakokat teljesít Mis- kolc-Egyetemváros, a Rákosi Mátyás Műszaki Egyetem építkezésén, és hétköznap egy munkásszállásul szolgáló fabarakk lakója Görömböly-Tapol- cán, az hamar otthonos lesz sokféle kocsmahivatalban, vasúti restiben és egyéb züllesztő- ben úton és útfélén. Ekkor azonban kukorica vagy szalmabor járta e helyeken. Miközben a sör ihatósága - legalább az olyan ipari centrumokban, mint Miskolc, Diósgyőr, emlékem szerint nemigen volt kifogásolható . . . A fogyasztás akkori arányai okozták volna, hogy a borivó hagyományok országában a tömegbor minősége oly csapnivaló lett e sanyarú időben, míg a söré egészen jó maradt? Vagy e titok nyitja máshol keresendő? Nem tudom. Magamat viszont az 1950-es évek első felétől tekinthetem rendszeres sörivónak. Miközben a magyarországi sörfogyasztás talán minden más fogyasztásnál erősebben emelkedett az elmúlt negyven évben, azok a felejthetetlenül ihatatlan folyóborok, amiket az 1950-es években a kocsmák kínáltak, rég eltűntek; reméljük, örökre. Ám ez már a sör közben kialakult helyzeti előnyét nem ingatta meg. Minderről most azért írok, mert a nem tömény szeszesitalok fogyasztásának ez a szerkezetváltása fantasztikus lehetőséget nyitott a pénzéhes állam számára. Állítólag egy Dreher báró mondotta volt: ha egy pohár sört föllocsantunk a falra, amennyi belőle a falon marad, annyi a gyártási költség, amennyi lecsorog, az mind haszon. Eközben máig odafajult a szakadatlan söráremelés, hogy nagyjából egy liter sör és egy liter bor ára egyenlő. És: az előállítási költség? És: az adótartalom? A tömeges magyar italozáson belül a sörkereslet előretörése és bor visszaszorulása súlyos kihatású, több szempontból is. A magyar állam - tehát nem a termelő, hanem az adóztató - hatalmas nyereségre tesz szert a sörből- És persze, nemcsak az itthon főzöttből, hanem az importáltból is. Ugyanakkor borvidékeink válságövezetekké válnak. Sem a fogyasztói szokások mélyáramai, sem a nagy gazdasági tendenciák sodrása ellen igazán föllépni nincs erőm. így hát arról tudósítom az olvasót, hogy a magam részéről, amióta a számomra még iható- nak minősíthető sörök ára per üveg 30 forint - tehát: literenként 60 forint! - fölött van, azóta ismét fölfedeztem a bort. Könnyű fehér borokat keresek, mérsékelten savasat. Otthonról, a Hegyaljáról is azt hozom, amit szigorúbb minősítés szerint, ámbár ott termett, nem is szabad igazán hegyaljainak tekinteni. S fröccsentem belé a szódavizet. Félek persze, hogy amikor erről célzatosan beszámolok, ez fölér az állam érdekei elleni izgatással. Hiszen a bort, a sanyarú állapotba süllyedt borvidékek ismeretében, lehetetlen úgy szesz- és forgalmi adóztatni. mint a Dreher báró által is jellemzett söritalt. Ha tehát magam most elzengem a könnyű fröccsök dícséretét, olyan kupát emelek magasra, amely éppen nem Kupa Mihály kupája. De hát, gondoljuk csak meg ismét: egy liter bor és egy liter sör ára ma: nagyjából egy, Szomjat viszont ugyanúgy olt egy kisfröccs, mint egy pohár sör; egy nagyfröccs, mint egy korsó habos. Kiteszek magam elé egy liter bort és két üveg sört. És akkor - a szóda? Márpedig, ha szomjas az ember, akkor még az egy deci bor és hozzá két deci szóda is megteszi. Talán van még, aki emlékszik rá: úgy nevezik, hogy hosszúlépés. Kettős portré egy színészházaspárról Lázár Kati és Jordán Tamás Párosunk majd két évtizede úgy összetartozó, hogy színpadi szerepeik szerint alig-alig voltak partnereik egymássnak. Amikor Lázár Kati naív korú, karcsú, temperamentumos izgató, akkor Jordán Tamás Don Quijote és Szókratész. Különböző helyszínek és különböző színházak, tizennégy éve Kaposváron. Jó szerepek, sikerek, szakmától és közönségtől egyaránt. A szerepekörök, az átla- luk képviselt figurák egy produkcióba ritkán fémek bele. Ők azonban együtt vannak, teljes különbözőségben is valami na- gyonis egyfelé vivő módon. Hitet és erőt adnak. Színpadi jelenlétük a szerepen túl is mindig jelent valamit, mert agyuk, szívük megőrizte a hajdanvolt Egyetemi Színpad, a Nemzeti Stúdió a Huszonötödik Színház, no és Kaposvár mérföldkövet jelentő előadásait. Ez évadtól új helyszínen, újat kezdtek. A Merlin Színházban, Kati tanít, Tamás pedig igazgató.- Nagyon szeretek játszani - mondja Lázár Kati, nert akkor föl vagyok mentve az élet alól. Szeretek színpadon lenni, mert akkor semmifajta feladat vagy kötelezettség nincs, amit el kell látnom, legyen az háztartás, amit pocsékul végzek, gyerek- nevelés, amit szívvel, de rosszul csinálok, bármi. Én a színpadon fölmentést kapok. A nézőtéri csend mindent kárpótol, amikor érzem, hogy figyelnek, érzem, hogy egy hullámhosszon vagyunk. Jordánnal mi egymáshoz idomultunk. De nehogy azt higgye valaki, hogy ez felhőtlen dolog. Nem tudom, hogy mi kell ahhoz, hogy együtt maradjunk. De ez nem olyan mint a mesében Philemon és Baucis. Nem.-Nem is tudok ilyen házasságról, mint a miénk. Egyféleképpen gondolkodunk, de elég erőszakos vagyok én is, meg ő is. Ellenünkre vagyunk együtt, s egymás ellenére vagyunk jók. Van köztünk szövetség, és van rivalizálás is. Például, amikor engem rendezett Tamás, vitatkozott velem, hát gyűlöltem érte, és kitaláltam, hogy rossz, amit mond. De végülis olyan helyzetbe hozott, amit mástól nem kaphattam volna meg. így született életem legnagyobb alakítása. Az ilyen hosszú együttélés lemondással jár. De mindig lemond az ember valamiről. Megkaptuk a Merlint. Jelen pillanatban ott tartunk, hogy itt vannak ezek a tehetséges, ügyes gyerekek, akik az alapokról kezdik, akiket nekünk kell segíteni abban, hogy alkotó emberek legyenek. Próbáljuk a Két veronai nemest, s ha Isten segít, akkor egy lüktető, erős, jó, igaz előadást csinálunk.- Ha kívülről nézem, erősen tagolható szakaszokból áll az életem. - teszi hozzá Jordán Tamás . - Az egyik dolog szülte a másikat. Amit most csinálok, az is folytatása valaminek, nagyon nagy szerencsével lehetőséget kaptam, hogy többé-ke- vésbé azt csinálhassam, amit igazából szeretek. A sors igazán nagyon jól bánt velem: kezdettől fogva, mindig olyanokkal hozott össze, akiktől nagyon sokat tanulhattam. akikre felnézhettem. Ennek ellenére, vagy épp ezért, a gyerekekkel úgy szeretnék foglalkozni, ahogy szerettem volna, ha velem próbálnak és dolgoznak. Azért is szeretnék tanítani, mert valahogy úgy érzem, hogy most a színházban túlságosan együtt legyenek, egymásért létezzenek. A színház csapatmunka. Nekünk ehhez a feltételeket kell megteremteni, a szellemiséget, a légkört kialakítani észrevétlenül, hogy mindez megszülessen. Miért akarom ezt a közösséget verejtékkel létrehozni? Azért, mert olyan boldogtalan az egész színházi világ, a szí- nésztáradalom. Boldogtalanok vagyunk, annyira fogyóban vannak az ünnepnapok. Ezeket az ünnepnapokat valahogy meg kell szerezni, mert elvesznek, csak a hétköznapok és azokból is csak lenségnek látszó önzés mozgatója a dolgoknak. Nekem érdekem, hogy a körülöttem élők minél boldogabbak legyenek, akkor lehetek én is boldog. A gyerekeket háromszázhúsz jelentkezőből választottuk ki. Kerestük azokat, akikkel évekig együtt tudunk dolgozni, mert ez a színház, amit mi szeretnénk, az olyan kötött életformát jelent, mintha szerzetesrendbe léptek volna. Tizenötöt akartunk fölvenni, de végülis tizenheten vannak. Jó bemenni közéjük, jó összenézni velük. Rajtunk kívül sok tanár tanít itt. Olyanokat kerestünk, akik szakértelmük mellett életmódjukkal, világnézetükkel, lényükkel is képviselnek valami fontosat. Kik ők? Györgyfalvai Kati, Pintér Tamás, Réz Pál, Fehér György . . . A Merlin befogadó színház, kétszáz személyes nézőtérrel. Olyan előadáskat szeretnénk, amelyekben minimális a hazugság. Most én nem a politikára gondolok, nem az emberi viszonyok, kapcsolatok ki- sebb-nagyobb hazugságaira, hanem arra, hogy a művészet hazudik. A művészet közlés, van, akinek közölni valója van, és vannak, akik kíváncsiak rá, s eljönnek meghallgatni. A színház mindaz, amit az ember megélhet saját magából, de nem mesélheti el, mert nincs helye sem barátságban, sem szereLázár Kati portréja nagy szerepet kap az illusztráció, a jelzés, és kevés a színpadon történő emgélés, átélés, a belső dolgok közvetítése. Katival vanvalami közös eszményképünk, aminek lényege a belülről való kiindulás. Szeretnénk, hogy a gyerekek a rosszak vannak. Egymásra vagyunk utalva, és egymásnak kell örömet és boldogságot szerezni. Az élet önzés. En azért próbálok koncentráltan a színpadon, hogy a partnerem jobb legyen, mert ha ő jó, akkor én még jobb leszek. Éz az önzetlemben, Ha valóban van véleménye a dolgokról, akkor ahhoz nem kell semmiféle praktika, mesterkedés, illusztráció, hanem valami, ami lehetővé teszi, hogy igazat mondjon. S ez a színház. Ez a legfontosabb. Józsa Ágnes Végállomás Tüskés Tibor: Állok az autóbusz végállomásnál. A város már ide, a hegyek közé is benyújtja tapogatóit. Hétköznap délelőtt van. Az autóbusz óránként közlekedik. Feljön a városból, itt a templomnál megfordul, és máris megy vissza. A templom oldalánál álló pádon idős asszony ül. A nap felé néz, sütteti az arcát. Mögöttem az útról idős férfi érkezik a piegállóba. Idősebb nálam, mégis rám köszön: - Jó napot. - Jó napot kívánok válaszolok, s rádöbbenek, hogy itt, a szőlők között még családias viszonyok élnek: az ismeretlenek is köszönnek egymásnak. A férfi leereszkedik a padra a hölgy mellé. Most már hárman várjuk az autóbuszt. Ők ketten ismerhetik egymást, mert az asszony megszólal: - Hogy van? - Egyre közelebb a sírhoz ... - Szembefordulok a férfivel, most nézem meg jobban az arcát. Simára borotvált, puha, napbarnított arc, ernyedt bőr, megereszkedett tartás, megduzzadt, vörös ujjak. Lehet hatvan, de hetven éves is. Itt a hegyben hétköznap délelőtt kétféle ember jár. Nyugdíjasok, akik a nyári hónapokra kiköltöznek a présházba, netán egész évre, egész életre itt ragadnak a szőlők között. És fiatalok, magabiztosak, vállalkozók, az új villák építői és építtetői, friss tulajdonosok. Az öregek az óránként közlekedő autóbuszra várnak. A fiatalok könnyű személyautón suhannak el az autóbuszforduló mellett, a volánnál egyedül ülnek, s a leeresztett ablakon át kipillantanak a megállóban várakozó öregekre. Ránézek az órámra: késik a városból érkező járat. Ha akarom, ha nem, hallgatnom kell a két idős ember beszélgetését. - Vannak-e még nyulai? - Megint az asszony kérdez. - Á, már egy éve nincsenek. - Úgy látszik, mégse találkoznak olyan sűrűn, mint gondoltam. - Megdöglöt- tek? - Nem. A munkát nem bírtam velük. Hízót se tartok ... Egy éve kórházba kerültem. A szivem miatt... - A nyugdíj - Hétezer kétszáz forint. - A felesége is kap? - Kap. Majdnem ugyanennyit. - Akkor nem panaszkodhatnak. - Nem panaszkodunk. Csak egészség legyen ... - A család? - A lányom fia van velünk. - Miért? - Elvált, aztán újból féijhez ment. És a gyerek hozzánk került... Jordán Tamás a „gyerekekkel” (Franki Aljona felvételei)
