Új Dunántúli Napló, 1992. január (3. évfolyam, 1-30. szám)
1992-01-20 / 19. szám
aj Dunántúli napló 1992. január 20., hétfő Kövessük a győri Volán példáját! Jövedelemnövelés áremelés nélkül Fogadalom Mélypont! Fájóan igaz Hársfai István „Utcáról-utcára” címmel legutóbb megjelent „pécsi kesergője” - még fájdalmasabb talán, hogy felsorolása jócskán folytatható. Igazi „mélypont” pl. a „háromcsillagos PANNÓNIA Szálló mögött szégyenkező hajdani ferences kolostornak a végsőkig lepusztult külseje - és, ez a jobb sorsra méltó épület maga is „hotel”, bár jobb helyen ilyen külsejű istállót se tűrne meg a paraszt- gazda ... Tetézi ezt a szégyent, hogy Pécs egyik legdrágább- „előkelőbb” szállójának zömében külföldi vendégei el sem kerülhetik a „látványt” hiszen mellette mennek a parkolóba, a turistacsoportokról nem is beszélve, akiknek az autóbuszparkolóba jövet-menet többször is alkalmuk van „gyönyörködni” ebben a szánalmas szegénységi bizonyítványban, amit az ezért felelős felelőtlenek állítottak ki nem csupán magukról, hanem sajnos városunkról is. Ezt bizonyítja, hogy idegenvezetőként tőlem is so- kan-sokszor kérdezték már a máshoz szokott külföldi vendégek: miért-hogyan tűri el a szálloda- vagy, a városvezetés az ilyesmit a város szívében?! A legkellemetlenebb, hogy ezzel, a (valóban utolsó!) látvánnyal vesznek búcsút a Pécset megcso- dáló-megszerető kedves vendégeink, akik közül többen is visszatértek már, olyan jól érezték magukat nálunk. Javíthatatlan optimista létemre szeretném remélni, hogy az ’’illetékes” végre „észreveszi magát” és a nemsokára kezdődő idegen- forgalmi szezonban újra olyan, a városhoz illő-méltó külseje lesz ennek a patinás belvárosi épületnek, mint valaha, az innét elűzött fe- rencrendi szerzetesek idején volt! Dr. Szász János Ki állíthatja meg az autóst? A hatályos KRESZ alapján csak rendőr vagy határőr állíthatja meg a gépjárműveket az utakon, illetve ellenőrizheti a különféle okmányokat - mondta többek között az MTI érdeklődésére Suha György rendőrségi szóvivő. Néha aggódva, máskor élénk derűvel, de mindig nagy érdeklődéssel olvasom az Új DN ön- kormányzati ülésekről szóló beszámolói. Gondolom mások is így vannak ezzel, hiszen többnyire rólunk van szó; létünkről, városunkról, s gyakran pénztárcánkon észleljük a tisztes testület döntéseinek következményeit. Legutóbb a Pannon Volán problémája került napirendre, későn és rosszul időzítve. Év végén a lakosságot nagy feszültségben tartja a szokásos újévi áremelések várható sorozata. Az állandó fenyegettség további növelése aláássa a közös problémák megoldására irányuló minimális készséget is. A felmerült 2,7 millió Ft. hiány illetve a fedezésére tett bérlet- és jegyáremelésre irányuló javaslatok ebben a helyzetben különösen provokálónak hatottak. Elnapolása ennek hatását csak átmenetileg szüntette meg. Mindennapos megpróbáltatásaink közé tartozik, hogy lassan néhány buszba már csak „lifttel” lehet felszállni és ha a munkába-tanítási órára igyekvő feljutott a 3. vagy 4. buszra, szárazvirággá préselődik, mire leszáll róla. Nem beszélve a hétvégi bevásárlásra igyekvőkről: közelharcban edződnek a ritkított járatokon folyó boxmecs- csekre. A továbbiak felsorolását utastársaimra hagyom, főleg a 2-esen járókra, illetve utazókra. Mivel a férőhelyek számát emeletráépítéssel vagy utánfutókkal nem lehet növelni - csupán a járatok sűrítésével, a jármüvek számának emelésével, az elavult géppark felújításával, - természetes, hogy ehhez sok befektetésre, pénzre van szükség, mégpedig a jegyek árának emelése nélkül. A két feltétel egyidejű teljesítése első hallásra lehetetlennek tűnik, egymást kizáró követelménynek. Ennek ellenére tudok egy városról, ahol megoldották ezt a problémát. Mivel Győr a szülővárosom, gyakran megfordulok családommal a Rába partján. Nyáron még nem észleltünk változást a közlekedésben, de november elején a győri Volán már túl volt az első nehézségeken és elkönyvelte számottevő nyereségét. Az általuk alkalmazott rendkívül egyszerű és hatékony módszer alaptétele: Minden utas fizesse meg a jegy árát. A vállalat dolgozóinak fő feladata a fenti követelmény megvalósulásának biztosítása lett. Ésszerű eljárások bevezetésével gyakorlatilag lehetetlenné tették a„lógást”, bliccelést, - az eddigi potyautasok nagy tömegét bevonták a közös teherviselésbe. Ez a tevékenység egy hónap leforgása alatt 3 millió Ft-tal növelte a vállalat bevételét, kilencszer több jegy fogyott, mint az előző időszakban. Az új rend szerint az utasok felszállása - a vidéki járatokhoz hasonlóan - az első ajtón át történik. A jármű vezetője ellenőrzi minden felszálló bérletét, jegyét. A közforgalmat végző buszjáratok elméleti határán új jegyeket kér, s aki nem vette meg a kijelölt helyeken, annak ő ad megfelelő felárral jegyet. Feltehető, hogy a vállalat komoly anyagi juttatással teszi érdekeltté a vezetőket a következetes és erélyes magatartásra. Az ellenőrök funkciója megváltozott: ők biztosítják a hátsó ajtóknál az utasok leszállását és megakadályozzák a jogtalanul és főleg jegytelenül hátul felosonni törekvők felszállását. Az új utazási szokások kialakítása, a megfelelő feltételes reflexek kifejlesztése a módszer sikerének legkényesebb pontja. Az utazók érdekeit szolgálná néhány egyéb újítás bevezetése is: például a bérletek időtartamának rugalmas variálása. Azok részére, akik csak néhány napra vagy hétre érkeznek városunkba napi-, heti-, illetve kétheti bérletet lehetne bevezetni arányos árkalkulációval. Kedvező hitelek felvételével a gépparkot növelve sűríteni kellene a járatokat és új útvonalakat beiktatni. (Kertváros-egyetemi városrész, Urán város-Rózsadomb, stb.) Idővel ki lehetne terjeszteni a kedvezményes bérletvásárlást a nagycsaládosokra, a munkanélküli segélyen élőkre, a menekültekre. Az eddig becsületesen fizető, de tovább nem terhelhető utastársaim nevében kérem az ön- kormányzat és a Pannon Volán illetékeseit, hogy mindnyájunk érdekében hivatalosan kérjék ki és elemezzék a győri megoldást, vagy az ehhez hasonlókat. 1992-ben örvendeztessék meg városunk polgárait azzal, hogy a bérletek és jegyek árának emelése nélkül segítik elő a Pannon Volán bevételének növekedését és ezzel lehetővé válhat, hogy a vállalat megoldja problémáit és elviselhetőbbé teszi az utazás körülményeit. Ezek megvalósításához kívánok minden érdekeltnek az új évben JÓ SZERENCSÉT! Egy reménykedő utas Újra visszatértem. Egy néma fogadalom köt e tájhoz. Mindenkinek, minden ismerősömnek megmutatom ezeket az út szélén kallódó kincseket; megosztom velük, s így mindnyájan gazdagabbak leszünk. Hogy ki Ő? Nem hallottál Róla? Vagy úgy? Tanultál Róla, megemlítették? Édeskevés ez a boldogsághoz, Őt mindenkinek, aki magyarul érez, ismernie kellene! Azt mondod, hogy nagyon keveset emlegetik őt? Sebaj! Ő ezt nem is igényelte, Ő nem ezért tette, amit tett; számára^ ez a FELADAT volt, ÉLETCÉL, és boldog lehetett, mert sikerült Neki! Másfél évszázad távlatából hangzik a ma is aktuális figyelmeztetés: „ . . .a népek egymáshoz való közeledésének nálam senki sem nagyobb barátja”; és tovább imigy: „Óhajtom, hogy Brassó (és vajon miért ne lehetne ezt itt Erdéllyel helyettesíteni?) román, magyar, német lakói közt eme szent szövetség örökké felbonthatatlanul fennmaradjon, hogy az kieszközölje a politikai, társadalmi és vallási egyenjogúság valósulását...” Baktatunk a Szejke-fürdő lankás domboldalain, az őszi kikericsek között. Átballagunk a domboldalon állított székelykapuk alatt. Egyiket Ő állíttatta. „Az egy igaz Isten segedelmével építtette Orbán Balázs, 1888 március.” Röviden ez áll rajta. Székely szűkszavúság. Minek ezt tovább magyarázni, hogy miért, kinek? Erre választ a ma, s talán a jövő ad. És fönt a hatalmas tujabokrok között szerényen húzódik meg az emlékmű: két kopjafa egy kőtömbbe zárva. Ki is volt Ő? A FOLYTATÁS. Julia- nus-barát, Körösi Csorna Sándor nyomdokaiban lépkedett, csakhogy ő a magyarságot nem Több éve létezik olyan villanyégő, amely ugyanannyi fényt bocsát ki negyed annyi energia felhasználásával. A 15 wattos Oshram kompakt égő valamivel több fényt ad, mint a 60 wattos hagyományos égő. A kompakt égő fényösszetétele közelebb áll a természetes fényhez, mint a közönséges villanykörtéké, ráadásul az élettartama a hagyományosnak kilencszerese. Mindenütt nagy kérdés, hogy több energiát termeljünk, vagy a meglévőt takarékosan használjuk fel. Ez utóbbi megoldás az egyedüli elfogadható irányzat. A kompakt égőt Nyugaton a Külhonban kereste, hanem itt, itthon, ahol „fogyatkozásnak, s romlásnak indula”. „Orbán Balázs a nyomokat még viszonylag - ez is nagy szó, még a XIX. század, avagy már a XIX. század körülményei között is a helyükön találta, a maguk nagyon is érintett (a maihoz viszonyítva mégis) érintetlenségben - állapítja meg a „Torda város és környéke” utószavában Lász- lóffy Aladár. Feltérképezte az egész Székelyföldet szinte dűlőről-dű- lőre, leírta a lakosság összetételét, foglalkozását, népművészetét, s talán tőle származik az utolsó szavahihető „népszámlálás” is! A jövőbe látott talán. Előre látta az erdélyi városok rőszakos „elmagyartalanítá- sát”? Nem tudom, de az biztos, hogy tudatában volt annak, hogy az a nép, akinek nincs történelme menthetetlenül elvész. Történelmet írt, pár oldalt az egyetemes magyar történelembe. S ha még meleg nyomdokain újak és újabbak indultak el: Beke György ott folytatta, ahol Ő abbahagyta, olyan szórvány-magyar vidékeket térképezett fel, ahol a nyomaink már kezdtek eltünedezni; Jakabos Ödön, a fiatalon elhúnyt Körösi Csorna Sándor imádó végigjárta elődje göröngyös útjait, hazahozott, Csomakörösre, egy maréknyi földet Darzsilingból, majd mint aki megtette a kötelességét csöndesen meghalt. És vajon ma mit tesznek a székelyek azért, hogy a történelem ne sodorja le őket a világtérképről. A választ erre egy gyönyörűen faragott új székelykapu felirata adta. Ez állt rajta: „Legyen bár hajad méteres, araszos bajszad, szakállad, pihenést itt ne keress míg népedet nem szolgáltad!” már 2-3 éve forgalmazzák. Az Oshram (a Tungsram osztrák leányválallata) is gyártja. Elterjedését a hagyományosnál drágább beszerzési ára akadályozza. Az égő élettartamát fi- gyelmbe véve azonban így is olcsóbb a kompakt lámpával való világítás. A becslésekbe nem kalkulálták be azt a megtakarítást, ami a vékonyabb villamosvezetékből, és kevesebb villamosenergia szállításból ered. Az így megtakarított erőműberuházásokra szánt pénzt, részben szociális célokra, részben pedig az égők támogatására lehetne átcsoportosítani. Dr. Majer József, ökológus Bízva .. küzdj és bízva-bízzál!” - A „Tragédia” végszavai akkor értek igazán tudatomig, amikor emberek szóltak az Úr hangján. Az elmúlt évtizedekben különböző színészi és rendezői felfogásban próbálták a kornak megfelelően megközelíteni a kortalant. Értelmezték pesszimistán, felkiáltójellel, néha pedig megkérdőjelezte az Élet. A Pécsi Nemzeti Színház újra megnyitása arra ösztönözhet bennünket, hogy végiglapozzuk a történelmet, a képekhez, jelenetekhez tegyük hozzá a magunkét, és életünk kanyarjait, buktatóit, lelkesítő elveit, átvonuló személyeit átgondolva megírjuk a magunk számára a XI. felvonást. Hiszen sok ilyen kísérletnek szemtanúja voltam: ügyeletes orvosként ültem sok-sok éven át a nézőtéren. Ez, Az ember tragédiájának előadása volt az első komoly út- ravaló, amelyet a Színháztól kaptam, amelyet minden életkoromban és különböző körülmények között elővehettem. De előbb vissza az előzményekhez, a gyerekkorba! A gyermekévek valahol megbújó emlékei megmaradtak: Mikulás-délutánok, krampusz, tündérek, angyalok, boszorkányok, mesék, amelyek a kisfiú érzékeny lelkét, nyiladozó értelmét táplálták, nevetésre, tapsra bírták, vagy a félelem szorítását adták a mesebeli „sötét hatalmak” árnyékával. Mese és játék átváltott a „homo ludens” szellemi táplálékaira, a „Szentivánéji álom”, a „Csongor és Tünde” és más felnőtt mesék. A „krampusz”-ból valóságos ördög lett, patái már nem látszottak a jelmez alatt. Jöttek a „homo sapiens” minden érzelmet felölelő és minden értelmet meghazudtoló drámái. Amint terebélyesedett, színesedett a választék, a serdülőkor is megkapta képzelete táplálékát. Zenével, tánccal a rivalda fényében a szépség fokozódott, az új tündérek már a „NŐT” jelentették. Mikor tízszer „kellett” látni a „Júliát”, már nem csak a jólismert szövegre figyelve, a szubrettt tánca volt „A TÁNC”, és a legirigyeltebb férfi a Földön a bonviván, akinek karjaiban pihegett a tündér. Az évek folyamán emberekké váltak a szerepek, ismerősök öltöttek maszkot, ragasztottak álszakállt, bajuszt átlépve időn és korszakokon. Mint forgószínpad változtak a társulatok, új arcok jöttek, ismerősök mentek. Sajnáltuk azokat, akik elmentek és becsültük azokat, akik őszintén ragaszkodtam a városhoz. Ismerősökké váltak, köztünk éltek, láttuk őket „civilben”, sejthettük, hogy a ^drámai hősnő is otthon főz és mosogat és vásárol a boltban. Köztünk idősödtek, híztak, kopaszodtak, mélyültek, értek, izmosodtak. Mertek, tudtak szerepet korukkal párhuzamban váltani. Külsőleg is változott a színház. A régi sárga-kék-arany festett vászonredők helyett „valódi” bársony függöny suhant kétoldalra. Néha elmaradt a függöny, ha a rendező a „színpad-doboz” falait kívánta feloldani. Változtak a díszletek is, a naturalistától a jelzésekig. Opera mellé jött balett is, felejthetetlen bemutatkozással. A látvány új volt és a mienk. A mozdulatokat azzal a csodálkozással lestük, amelyet a laikus érez a számára szinte felfoghatatlanul bonyolult, légiesen kecses mozdulatok láttán. Változtunk mi is, a közönség. A rövidnadrágos kisfiúkból pantallós kamaszok és felnőttek lettek. A színházi est mindig ünnepet jelentett, sokan úgy érezték, hogy öltönnyel illik megtisztelni. Egy időben a sötét ruha, nyakkendő, fehér ing gúny tárgya volt, mert feltehetőleg maradi alakokat, deklasszált elemet takar. Kialakult, hogy a megjelenés nem döntő fontosságú és a „kakasülő”-től a páholyokig mindenki a maga ízlése, módja és kedve szerint vesz részt a nagy játékban. Változott a színház épülete is. Gyerekkoromban azt hittem, hogy színházat játszani csak külön épületben lehet. Büszke voltam városunk szép, a pesti Vígszínházra hasonlító, de annál is szebb külsejére, az Operaházhoz hasonló belsejére. A felújítás megőrizte azt, ami szép volt és sok korszerű újat adott. Megmaradt sok minden, amit szerettek a régiek, akiknél a megszokás nem jelent unalmat és az újat megpróbálják megérteni, befogadni. Mindenki a maga módján járja végig élete felvonásait. Eszmék tündöklését és kimúlását, falansztert, jégmezőt, vallást hiszünk és hitet üldözünk. A megtorpanásoknál, az idős kor első megroggyanásaikor, a „megérdemelt nyugdíj” odave- tésekor, a végzett munka utólagos átértékelésénél felebarátaink teszik a pontot a jelenet végére, hogy felsóhajtunk vagy felkiáltunk: „Csak az a vég! Csak azt tudnám feledni”. Ma és mindennap új jelenet kezdődik. A „Tragédia” végével kezdjük: .. küzdj és bízva bízzál!” - hogy a küzdelem, a hit nincs hiába, akkor sem, ha a tapsot más kapja és a végszót mások mondják ki helyettünk. Konkoly-Thege Aladár Negyed - energiával
