Új Dunántúli Napló, 1991. december (2. évfolyam, 329-357. szám)
1991-12-21 / 349. szám
10 új Dunántúli Tlapiö 1991. december 21., szombat Hatékonyabban a pénzekkel! Prioritások Az országgyűlési képviselők és újságírók találkozója Kicsit rendhagyóra sikeredett a legutóbbi alkalommal az immár rendszeressé vált találkozó, a megye országgyűlési képviselői és újságírói között. A Lenau-ház kezdeményezése eredetileg azzal a céllal indult, hogy egyrészt a választópolgárok információt kaphassanak arról, mivel töltik idejüket a képviselők, hogyan vesznek részt a törvénykezési munkában, másrészt a képviselők elmondhassák személyes véleményüket a Parlamentben hozott legfrissebb döntéseket illetően. Egy levél A legutóbbi találkozón azonban csak érintőlegesen esett szó az aktuális parlamenti témáról, a költségvetés tárgyalásáról. Az alaphangot ugyanis egy levél felolvasása adta meg, valamint az a tény, hogy Ráday Mihály ismert tévés személyiség is részt vett ezen a találkozón.Vitaindítóként a sajtó képviselői kezdeményezésére felolvasták Maczó Ágnes képviselő levelét, amit tulajdonképpen a polgármesterekhez címzett, de a sajtóhoz fordult azzal a kéréssel, hogy hozzák nyilvánosságra. A levél lényege, megerősítést kért ahhoz az előterjesztéséhez, hogy az előző rendszerben a kis falvakban a körzetesítéssel elsorvasztott alsótagozatos kisiskolákat visszaállítsák. Werner József (SZDSZ) képviselő erre reagálva elmondta, hogy ő maga is olyan kis település szülötte, ahol ma már nincs iskola, tehát jól ismeri a helyzetet. „Nekem is fáj a szivem a kisiskolákért - mondta - nagyon jó lenne, ha meglennének, csakhogy ezeket a régi iskolaépületeket vagy átadták más célra, vagy - és sajnos ez a gyakoribb - tönkrementek, romosak. Ezért elképzelhetetlennek tartom, hogy most belekezdjünk a jelenlegi anyagi helyzetben bármiféle iskolaépítési programba. Hosszútávon lehet róla szó, hogy ahol igénylik, segítséget kapjanak ehhez, de hogy most ezerszám iskolákat építsünk, irreálisnak tartom s nem látom értelmét erről beszélni." Báling József, aki az Új Dunántúli Napló főszerkesztő helyettese - de itt a Lénau- ház részéről, házigazdái minőségben vett részt, arra hívta fel a figyelmet, hogy a nemzetiségi területeken igenis fontos az alsótagozatok visz- szaállítása. Példaként Ófalut hozta fel. Amíg ott volt iskola, a gyerekek anyanyelvükön beszéltek, amióta Me- cseknádasdra járnak, ez megszűnt. Nagy szerepe van tehát az anyanyelv megőrzésében a helyi óvodáknak és alsótagozatoknak. Werner József: „Egy 10 személyes kisbusz megoldaná ezt a problémát úgy, hogy abba a szomszéd faluba vinné a gyerekeket, ahol van német, vagy horvát anyanyelvű tanító. Az biztos, hogy most nem lehet a legalább ezer településen iskolát építeni." A témát érintő vita közben szó esett arról is, hogy a Parlamentben a jövő évi költség- vetéséről szóló vitában hangot kellene adni annak is, hogy felülvizsgálják az iskolák finanszírozására kiszámított fejkvótákat is. Hiszen a kis létszámú, hátrányos helyzetű iskolák számára jóval magasabb fejenkénti összeget kellene biztosítani. Bretter Zoltán (SZDSZ) fölvetette, hogy ezek a fejkvóták eleve rosszúl vannak megállapítva. Szerinte nem is az a döntő, hogy mekkora az összeg, hanem hogy mire elegendő. Nincsenek mögötte ilyen számítások, nem tudjuk, mit fedeznek. Ráday Mihály: „Erről mi most elbeszélgethetünk órákig, csak nincs értelme. Maczó Ágnes ezt a levelet a polgármestereknek írta, válaszoljanak ők. Amit nekünk akar elmondani, azt mondja el a Parlamentben. Ráadásul meg sem nevezi a törvényt, amire hivatkozik, csak gyanítom, hogy a címzett és céltámogatásokról lehet szó. Ez az a törvény, amire még módosító javaslatot sem volt értelme beadni, mert úgy, ahogy van, rossz az egész. Nem lehet ugyanis pénzeket hatékonyan felhasználni úgy, hogy bárki benyújthat igényt valaminek a támogatására és akkor majd, ha elosztják, kap valamit. Hanem úgy, hogy azt mondom, ennek vagy annak biztosítok most ebben az évben prioritást és akkor arra adom a pénzt. De, hogy mi most és itt erről eltárgyalgas- sunk, semmi értelme." Ráday Mihály ezután nem kevés indulattal szólt arról, hogy ez a törvény is egyike azoknak a példáknak, amikor a bizottsági tárgyalásokon szinte teljes az egyetértés, hogy az előterjesztett tervezet nem jó, ám amikor szavazásra kerül a sor, valamiféle pártfegyelemből mégis megszavazzák, vagy a megbeszélt ésszerű módosító javaslatokat leszavazzák. A képviselő bevallotta, hogy ilyenkor teljesen összeomlik. Arról is beszélt, hogy Parlamentbe nem illő dolgokat is egyre gyakrabban bevisznek, aminek sajnos úszító hatásuk van. Arra célzott, amikor az egyik képviselő az elmúlt héten bejelentette, hogy felgyújtották az egyik kerületi MDF székházat, s ez a bejelentés nem volt célozgatásoktól mentes, (a kár a híradások szerint minimális volt.) A kormánykoalíció jelen lévő egyik tagja Nagy Varga Dezső (FgKGP) és lapunk fő- szerkesztője azt firtatták, vajon mennyire baranyai képviselő Ráday. Hiszen megyei listavezetőként választották meg és sokan úgy gondolják a választópolgárok közül, hogy a megyét képviselnie kellene. Az ezt követő vitából kiderült, a választási rendszer hibája, hogy nehéz kibogozni, kinek mi a feladata. Van, aki úgy véli, ha listán is került be, az adott területet képviselnie kellene, de voltak vélemények, amelyek ezt határozottan cáfolták, mondván a listán bejutottaknak nem feladatuk ez. Interpellálna. . . Ráday Mihály kijelentette, hogy nem Baranya képviselője, de szívesen venné, ha megkeresnék és kérnék, hogy ezt, vagy azt az ügyet támogassa, vagy interpellációt nyújtson be. Eddig még senki ilyen kéréssel nem kereste meg Baranyából. Baranyai barangolások Martonfa Böröczék harminc éve élnek Martonfan A kopogó hidegben fürgén ballag a martonfai bekötőúton egy férfi. Kissé csodálkozik, amikor megállók mellette.- Szolgálatból jövök, s ilyenkor nem jön be busz a faluba, igy kénytelen gyalogolni az ember - igy Szalai András.- Egyszer lemérték, pontosan egy kilométer a távolság a 6-os út és a község között. A beszélgetést a házban folytatjuk, ahol a felesége és a kisebbik lánya a konyhában serénykedik. Fokhagymát pucolnak, készülődnek a disznóölésre, a váratlan vendég megjelenése leginkább a macskákat ijeszti meg; a sparhert sütőjéből kiugranak, de nem sokára ismét bevackolják magukat.- Szeretünk itt lakni csak egy gond van, ez a buszjárat. Ostromoltuk is a polgármestert, nem lehetne valamit csinálni, hogy ne csak két járat jöjjön be a faluba, ő is kérte a Volántól, de semmi nem változott. Mi még csak-csak elsétálgatunk, de az öregek! Egy élete van az embernek, nem igaz? Másfél évtizede Zengővár- konyból költöztek ide, András Pécsett tűzoltó, a feleség is dolgozik, három lányuk közül kettő már férjhez ment, a leg- kissebb, a 17 éves Lívia lakik velük, ő néhány napja munka- nélküli, felmondták az állását Csokoládépusztán.- Mondtam a lányomnak, nem baj, majd keresünk máshol munkát! De ne várjon hat hónapig, egy-két hónap után helyezkedjen el, mert a felvételnél az is számít, ha látják, ez nem egy lógós, nem a munkanélküli segélyre ácsingózik. Állítják, nem könnyű az élet manapság, de aki iparkodik, az megél. Ók is kertészkednek, disznókat, aprójószágokat tartanak, nem ülnek ölhetett kézzel.- Tudja- mondja az asszony -, jó helyen van ez a kis falu, mindent megtermelhet magának az ember, meg aztán közel is van a város, a nagyobb dolgokat ott megveszem. Én már nem tudnám máshol elképzelni az életem. * * * Martonfa, ez a kis baranyai község - 85 házban 205-en laknak - egy ugrásra van a megyeszékhelytől. Volt idő, amikor innen is elindultak a fiatalok a városba, de érdekes módon akkoriban erőteljes „visszaáramlás" is elkezdődött. A városiak felfedezték maguknak ennek a falunak az előnyeit, s ez a folyamat a mai napig tart. Az ideköltözők közé tartozik Cser Csaba is, aki bár Pécsett született és élt, néhány hónapja már martonfai polgárnak vallhatja magát.- A nagymamámék laktak itt, gyerekkoromban sokat voltam kint, mindig tetszett a falusi élet, igy feleségemmel úgy döntöttünk, ha tehetjük, kiköltözünk. Az öreg házat lebontottuk, s építettük a helyére ezt, amiben most lakunk. A kétszintes, központi fűté- ses épület kívülről még nincs bevakolva, de egyébként teljesen elkészült. Csabán és a feleségén kivül a két fiúk lakja a négyszobás, étkezős, két fürdőszobás házat. ^ Mivel itt volt a szőlőnk, s szinte minden hétvégén kijártunk, kézenfekvő volt, jobban járunk, ha Martonfán telepszünk le. S személy szerint nekem is jobb, mert a munkahelyemre, a vasasi bányaüzembe gyorsabban eljutok, mint Kertvárosból.- Ezek szerint nem bánták meg, hogy otthagyták Pécsett.- Egyáltalán nem - válaszol a feleség -, hiszen ha csak a gyerekeket nézem, már nekik is jobb, mert mit tudnának csinálni a Hajdú Gyula utcában egész nap? De mi is jobban érezzük magunkat, s mivel sokmindent magunk megtermelünk, olcsóbb is az élet.- De hát a gyerekeknek az iskola . .- Hozza, viszi őket az iskolabusz, úgyhogy ezzel nincs probléma. Kényelmesebben tudnak iskolába menni, mint Pécsett. * * * Böröczék több mint harminc éve költöztek Martonfára. Tőlük felesleges is megkérdezni, hogyan érzik magukat, mert az itt eltöltött évtizedek önmagukról mesélnek.-Nagyon sokszor lett volna alkalmam Pécsre költözni, ott lakást kapni, de egyszer sem jutott eszembe, hogy elmenjek innen - állítja Böröcz László, aki a megyei rendőr-főkapitányságon dolgozik.- Ha az embernek kocsija van, akkor gyorsan beér a városba, s a nyugalmat, amit a falu ad,, a város minden előnyével sem tudja pótolni. De ha körülnéz Martonfán, láthatja, egyre több az új ház, sokan vesznek itt telket. A szobából ősz hajú férfi jön elő, Ausztráliából van itt látogatóban.- Azt írja meg, hogy ennyi kutyát, mint itt, még sehol a világon nem láttam - mondja Baj- szi János, aki 1938-ban vándorolt ki -, pedig kutyakultusz van most mindenütt. De az is igaz, ennyi jó emberrel sem találkoztam még sehol. Szó ami szó, tényleg rengeteg házőrző van a portákon, de mint mondják, a kutyák minden riasztóberendezésnél többet érnek. Elbeszélgetünk a falu helyzetéről, az ország jövőjéről, a személyes sorsokról, a karácsonyról. János bácsi mondja, ha egyedül marad, végleg hazajön, s talán Martonfán telepszik le.- Az biztos, visszalévő éveimben jól érezném magamat itt. Roszprim Nándor Martonfai falurészlet Proksza László felvételei HAZÁM K icsiny szülőfalum jut eszembe valahol a felvidéki Mátyusföldön most, hogy dúl a háború a másik Baranyában. Nyaldoshatnám keserűségem fel- feltépődő sebét, tetszeleghetnék, de nem teszem, pedig szívem mélyén ott a bú, hisz ki lettünk telepítve kicsiny falumból, Fürről még 1948 őszén. Pócs nagyapám, az El- zer-ősök konok utódja mondhatta volna, hogy megbánta magyarkodó virtusságát, ázt, hogy egy pillanatra fogta Horthy fehér lovának kantárját, amikor ismét Magyarország lettünk. Szlávvá sem kellett volna vedlenie, nem kellett volna szlovákosítani nevét. Nem tette, keményen kitartott magyarsághite mellett. Hát maradt a zord vezényszó: " Za Dunaj!" A kitelepítés, a" bevagonírozás."( Ezt a számomra hideg és ijesztő szót azóta sem hallottam.) Ezzel kezdetét vette átköltöztetésünk a mostani Magyarországra, falumból nézve a Duna mögötti részekre. Vitt a vonat heteken át. Szerelvényünk hol a Bakony, hol a Mezőföld német falvaiban kötött ki, otthont keresve várakoztunk a kitelepített németek helyén. Gazdag szerelvény volt ez, hisz mindenünket hozhattunk, a lovakat, tehenet, csikót, botját, kistraktort, cséplőgépet. Később lett is ezért baj, hogy idejöttek "ezek a tót burzsujok." Aztán végső otthonomnak maradt Hercegfalva. Annak állomásán is vártunk napokat, pedig szántani kellett volna már. Aztán letelepedhettünk, újból szántottunk és boldogan tapasztottuk pelyvás sárral új házunk falát, amit Káplócki nagymamám szép- fehérre meszelt. Vonatunk emléke örökre kísért, benne lovunk sörényét tépázza a szél és tompora mellől kilesve bámulom a tájat. Jöhettek új házak, nékem jobban a fűri emléke maradt meg, azé, amelyet egyszer sem láthattam még belülről, mert új, morva tulajdonosa csak a kapuig engedett, s közben a köszönést sem fogadta. Apámét, anyámét se, pedig ők szlovákul szóltak oda kedvesen. 1955 nyarán mehettünk először haza. A határon nem szólt a finánc, a vonaton a kalauz, a boltban az eladó, szlovákul csak annyit közöltek:" Ne rozomi!" Pedig anyu tudta, hogy a kalauz nagyanyja még magyarnak született. Agyam vallja, hogy enyém a szülőfalum, de a szívem csak vergődve kötődik oda, ahogy második otthonomat, Herceg- falvát, - azóta Mezőfalvára keresztelkedett kis települést - sem érzi igazán szülőhelyének. Bármily ijesztő, de szülő- föld-szeretetem sarjadó gyökereit ez a vonat tépte szét. Elhozott a vonat innen is, onnan is és nem vitt el sehová. Azóta is mintha lebegnék, - ó, nem prófétaként, csak hontalanként -s küszködöm haza-tudatommal. S ahogy halnak el elődeim, magyarság- magányom erősödik. Most is, ha, bármelyik vonatra szállók, az örök álmodott és örök felejtett hazámat keresem. A mátyusföldit is és ezt a mostanit is. Ó, sors, add, hogy megtaláljam. Olyan ez, mintha az örök hitet, a kamasz- szerelmet, az igaz barátságot álmodnám, de nincs megnyugvás, nincs beteljesülés. Vagy tán mégis? S néha -a siker-élményt illetően - mintha több lenne bennem a bizonyosság, pedig már régi fal- vaimba alig járok haza. Csuti János
