Új Dunántúli Napló, 1991. november (2. évfolyam, 299-328. szám)
1991-11-07 / 305. szám
8 uj Dunántúli napló 1991. november 7., csütörtöki Az infláció legjobban a nyugdíjasokat sújtja Mintegy kétszáz fö részvételével taggyűlést tartott a múlt héten a Vasutas Szakszervezel Pécsi Nyugdíjas Egyesülete, melynek elnöke, Bánáti Józsel számolt be a legutóbbi taggyűlés óta eltelt idő történéseiről. Bevezetőben felvetette a kérdést: ki is képviseli a nyugdíjasokat a Parlamentben? A válasz egyértelmű: senki. Ez a képviseleti lehetőség ugyanis egyszerűen elsikkadt, jóllehet hazánk állampolgárainak az egynegyedéről van szó. A parlamenti 'képviselők 7 százaléké nyugdíjaskorú ugyan, de ők o pártfegyelem jegyében „természetesen" a pártjukat képviselik, s nem a nyugdíjasokat. Ebből is fakad pl. a nyugdíjasokkal, a helyzetükkel kapcsolatos parlamenti interpellációk nem megnyugtató sorsa. A továbbiakban a 90 éves Vasutas Szakszervezet júniusi rendkívüli kongresszusáról, pontosabban annak a nyugdíjasokat érintő vonatkozásairól tájékoztatta hallgatóit az előadó. Megállapították pl., hogy a nyugdíj nem szociális juttatás, nem is adomány, hanem minden magyar állampolgár elvitathatatlan joga. A nyugdíjat nem a létminimumhoz vagy a társadalmi minimumhoz kell igazítani, amint a mai gyakorlat is teszi, hanem o keresők átlagjövedelméhez, de úgy, hogy ez semmikor ne lehessen a nyugdíjasok közötti diszkrimináció eszköze. Alkotmányellenesnek minősítették az olyan intézkedéseket, amelyek indokolatlan terheket rónak a nyugdíjasokra, s rontják az életkörülményeiket. Az infláció jobban sújtotta min dig, és sújtja ma is a nyugdíjasokat, mint a társadalom más rétegeit, minthogy o nyugdíjak emelése soha nem érte ei a keresők jövedelem- emelkedését. H. I. Epitáfium Valaki minden nap születik valohol minden nap meghalnak valami minden nap történik valahol. Valamit minden nap olvasol valakiről, valamiről, valamit első naptól az utolsóig készülsz arra az egyre hogy olvassanak Rólad röviden futólag rólad aki voltál aki lettél aki lehettél volna valahol valaki. És nem hiányzol. Holmidat, ha lesz széjjel-szórják, sírodat - ha lesz látogatják ha látogatják s akik látogatják lassan latolgatják meddig és mikor és hogyan és elfelejtik. És a gaz és az eső a hó és a jég a föld és a sár. . . Tíz, húsz, ötven az évek árja? ki tegnap, ki ma, ki holnap várja egyre megy elmálik a neved is és olyan senki leszel mint aki voltál valahol és hitted, ha hitted néhány évnyi-órán hogy vagy hogy voltál: Valaki. 1974. november 29. Hegedűs Sándor Végre egy jó hír! Harsányan kiáltja a hallgató fülébe a fenti négy szót a rádióban a reklámszöveg hírmondója, s azzal folytatja, hogy a jó hír a nyugdíjasoknak szól, éspedig azzal, hogy ők mindenféle szemüvegkereteket - a méregdrága márkás külföldieket is — jelentős kedvezménnyel kaphatnak meg. Hát ez valóban jó hír! Persze, ha vigyáz az ember a szemüvegére (és miéri ne vigyázna?), akár egyetlen darabbal is megúszhatja a dolgot, számára tehát ez a kedvezmény nem egyéb jószóndékú reklámfogásnál így a jó hír voltaképpen nem is olyan jó hír. Viszont végre igazán jó hír lehetne a nyugdíjasnak . . . Istenem, de sok jó hírt is lehetne elképzelni! Például az év végi - egyébként korábban megígért rendkívüli nyugdijkiegészítés, ozaz a szerény mértékű, nem is egészen 13. havi nyugdíj. Itt a — -nem is végre és nem is jó - hír az, hogy ebből semmi nem lesz, mert nincs rá pénz. Hát ha nincs, nincs (nem mintha nagyon megnyugtató lenne ez a számunkra). Oe végre valóban jó hír lehetne — a hivatkozott OFOTÉRT-reklám mintájára -, ha valaki elkiáltaná magát a rádióban, a tévében, hogy a nyugdíjasok a szemüvegkeretéhez hasonló mértékű kedvezményt kapnak a lakbér, a víz, a fűtésdíj fizetésénél. Persze nincs, aki ilyent kikiáltana. Pedig lehetne. Hiszen ha nincs pénz - mert állítólag nincs - a nyugdíjak tisztes megélhetést biztosító emelésére, legalább arra kellene legyen, hogy az oly nagy diadallal visszavont paternalista árkiegészítéseket szerény mértékben fenntartották volna a nyugdíjasokat illetően. Micsoda segítség lehetett volna ez! Végre egy jó hir! — milyen szomorú, hogy csak egy reklámszöveg —, s az sem igazán meggyőző tartalommal - szól a nyugdíjasokhoz, nem pedig az állam, illetve annak valamely kormányzati szerve. Mi egyebet is mondhatnánk? Kár! H. I. Klubunk 1977. február 21-én alakult meg a Volán Vállalat éttermében. Létrehozásának gondolatát több idősebb nyug díjas adta, akik nekem mondogatták, hogy csak utcai ta (álkozások alkalmával tudják kibeszélni magukat. Az első összejövetelen kb. 35—45 fő jelent meg és örömmel vették o klub megalakulását. Ezek után o munkaügyi osztályon elkértem a nyugdíjasok névsorát. Általunk nyomtatott levelezőlapon értesítettük ki a nyugdíjasokat, hogy minden hónap első és harmadik péntekén klubnapot tartunk, s ezen meghívott előadók is iesrnek. Később az étteremből átkerültünk a Bacsó Béla utcai művelődési házba, ahol először Orcsik Ferenc, majd nyugdíjazása után Kun László. a ház vezetője támogatott bennünket. Kun Lászlónak szívügye volt a nyugdíjasklub. Mindig nagyobb lett a látogatottság, jó támogatást kap tunk a vállalattól és a szakszervezettől. A klubnak jelenleg 95 tagja van. A klubnapokon jelenléti ívet vezetek, így az adatok hitelesek. Az előadások főbb témái: a haza—világ- természet. Minden év májusában a Madarak és fák nopKözös kiránduláson az Alföldön jót, szeptemberben pedig az „Őszi levéfhullós”-t tartjuk meg a vállalat orfűi telepén, ahová mindenki hazai ennivalót, italt hoz magával. Ezek o kirándulások mindig hangulatosak. Decemberben karácsonyt rendezünk. Amig léteztek brigádok, ők rendezték részünkre. Februárban batyubált tartunk, amit azelőtt szintén a brigádok szerveztek meg. Havi 5 forint tagsági díjat vállaltunk. Később megalapítottam o természetjáró csoportot o Volán SC-vei, ahova szintén 5 Ft tagsági díjat fizetünk Mindezt azért, hogy támogassanak bennünket. Így még több kirándulást tudunk szer vezni. Tegzes Béla, a Volán-nyugdijosklub vezetője Szüreti bál a Virágcsokorban A Pécsi Nyugdíjas Egyesület október 20-án délután a Kolozsvár utcai Virágcsokor étteremben zenés szüreti összejövetelt tartott. Közel egy éve, hogy a Körösi Csorna S. u. 1 bői kilakoltatták a legnagyobb létszámú, legjobban működő pécsi nyugdijasklubot. Azóta az összejöveteleket szombatonként mecseki kirándulásokon tartjuk a szabadban, Táncsics Lászlóné szervezésével, illetve ott, ahol befogadnak bennünket. Vasárnap és ünnepnapokon pedig különböző vendéglátó egységeknél. Köszönettel tartozunk a Virágcsokor étterem vezetőjének, dolgozóinak, hogy befogadtak bennünket már több alkalommal. Kisnyugdíjasok lévén, keveset fogyasztunk, de kitűnő, jó hangulatban. Nagy haszon nincs rajtunk. Vasárnapi összejöveteleink jó hangulatát szívesen osztjuk meg meghívott vendégeinkkel, a vasutas nyugdíjasak kórusával, a Tüzér utcai szociális foglalkoztató dolgozóival. A -hétvégére hirdetett szüreti bálunk jól sikerült. Népviseletben vonult be a műsort adó kis csoport. Volt tobmola, szőlőlopás, borkóstolás, pince pörkölt és vidám táncmulatság. Szeretnénk, ha az önkormányzattól kaphatnánk összejöveteleinkhez egy állandó klubhelyiséget. Ahol a hosszú téli estéken, forró tea mellett hallgathatnánk magnóról zenét és olvashatnálak, beszélgethetnénk. Egy ekkora városban ezt meg kell tudni oldani. Legalább olyan nagy szükségünk van egy nagy létszámú központi idősek klubjára, mint a szociális otthonokra. jubileumra készülnek Minden hónap első hétfőjén jönnek össze a somogyhársá- gyi nyugdíjosklub tagjai, akik homarosan jubilálnak. A klub ugyanis 1982-ben alakult, az akkor itt dolgozó dr. Kutnyánsz- ky Valéria körzeti orvos kezdeményezésére. A tagok létszáma változó, jelenleg 35-en vannak. Más klubokkal kapcsolatot tartva, egymás születés- és névnapját megünnepelve jól érzik együtt magukat. Bár a rendszeres gyógyfürdőlátogatások ritkulnak, kisebb közös kirándulásokra változatlanul sort kerítenek. A klubot jelenleg Balogh Margit vezeti. Biológiai óra Készülés a végső búcsúra P ór napja emlékeztünk halottá irt kra. Virággal, mécsesek gyújtásával, főhajtással, halk, önmagunkban mormolt fohásszal valakiért, akit szerettünk és aki nincs többé velünk. Neki és érte szólt a fohász, gondoljuk. Pedig az elsuttogvc megismételt búcsú szavai önmagunkért is szóltak. „Sohase kérdezd, kiért szól o harang . . . Ha Európa partjából mos el egy rögöt o tenger, te is kevesebb lettél . . ." Szeretnénk nem gondolni a halálra, különösen saját halálunkra. De a múló évek számával egyre több esemény, élmény kényszerít arra, hogy szembenézzünk o halálunkkal. A polcunkon szaporodó orvosságos fiolák, a fogyó erő, a nehezebb légzés és az újabb és újabb gyászjelentések, amelyek kortársaink, barátaink halálhíréi hozzák. Lehet-e úgy élni, hogy halálunk tudata ne félelmet, szorongást keltsen bennünk? El kell fogadnunk, hogy emberi létünkért fizetünk azzal, hogy mi vagyunk az az egyetlen élőlény a Földön, akinek úgy kell leélnie életét, hogy előre tudja halálát? A természettudományok logikája dadog, ha azt próbálja igazolni, hogy a halál- félelem génjeinkben őrzött biológiai örökségünk, például azzal, hogy részletes elemzésekkel mutatja ki egy majomanya viselkedésében o zavart, az egyre fokozódó tehetetlenséget fertőző betegségben elpusztuló magzata gondozása közben. Az emberi őstörténelem időszakából fennmaradt sírok alapján rekonstruálható, vagy a történelem során gyakorolt és a ma is élő temetkezési szertartások elemzése mind azt mutatja, hogy az emberiség történelmi létezését végigkövető élmény szeretteink, társaink halálakor érzett elbizonytalanodásunk. Minden temetési szertartás lélektanilag kibontható közös tartalma ugyanis egy ambivalens élmény. Társunk halálát, testi, biológiai valójában elfogadjuk egyrészről azzal, hogy eltemetjük. „Visszaadjuk a természetnek, melyből vétetett." Másrészről viszont az élményünket, hogy gondolatainkban és érzelmeinkben továbbra is velünk van, avval fogadjuk el, hogy fejfát faragunk neki, síremléket emelünk számára és ebben tárgyiasítjuk, objektiváljuk azt az érzésünket, hogy „nem halsz meg örökké”. De ez nemcsak a halottnak, hanem önmagunknak is szól. Az emberiség évezredes kultúrája így hagyományozza ránk a halálfélelem feldolgozásának lehetőségét. Ahogyan a több tízezer évvel ezelőtt megformált kőbalták, szakócák közös sajátossága az, hogy tükrözik, hordozzák önmagukban az emberi kéz anatómiáját, ugyanígy e temetkezési szertartások az emberi lélek legmélyebb rétegeinek kivetülé- sei, ősi, archaikus tartalmainak szimbólumokban, rítusokban kifejeződő tárgyiasu- lásai. Es talán éppen az segít minket saját halálunkkal való szembenézésre, ha meghalljuk és megéljük személyiségünk e rejtett üzeneteit, és képesek vagyunk arra, hogy életünk fogyó napjait ennek megfelelően rendezzük. Igaz, hogy az emberi gondolkodás története számos alternatívát kínált arra, hogy hogyan küzdhetjük le félelmeinket a halállal szemben. Lucretius a klasszikus korban a tagadást ajánlotta: a halállal felesleges foglalkozni. Hiszen amikor nincs itt, akkor miért törődjünk vele, ha meg már itt van, akkor úgysem tudunk vele foglalkozni. A méltósággal való megha- lás megragadó példája Szókratész halála. A vallás halálfélelemtől megszabadító támasza az a mély hit, hogy földi létünk pusztán bevezető szakasza az igazi létezésnek, amelyben nincs halál, elválás, búcsú. A XX század nagyhatású gondolkodója, Heidegger azzal biztatja az emberiséget, hogy éppen azáltal vagyunk képesek az alkotásra, munkára, hogy a halál tudatának árnyékában élünk. Ez adja azt az erőt és energiát, hogy nap mint nap megküzdjünk nehézségeinkkel, gondjainkkal. A keleti filozófiák a világmindenséggel való eayütt létezés gondolatát kínálják azzal, hogy individuális létünk az örök természeti körforgás része. A keletkezés és elmúlás ugyanaz a dolog. Ahogyan a tengervízben feloldódik a só, a tenger a sót fogadja maaába, a só pedig a tengert. Hogv ki mit választ önmagának a gondolkodás történetéből kiragadott alternatívák közül, ezt nem befolyásolhatjuk. L ehet, hogy az ember egyes életszakaszaiban más és más alternatívák mellett tör lándzsát. Az idős ember számára azonban a halál tudatával való megbirkózás legfontosabb mozzanata annak felismerése, hogy élete munkájában, családjában, gyermekeiben lényegében önmaga, saját ereje, energiái köszönnek vissza rá.- Képes önmagára nemcsak úgy tekinteni, mint akinek fogyóban az ereje, egyre nehezebb megoldani feladatait, hanem eddigi életének, munkájának eredményeivel együtt tudja látni sorsát. Egészként, beteljesült létezésként. És ekkor talán megélhetjük halálunkat Illyés Gyula szép szavai szerint: „Ölünk barátaink s fáink közt, nevetünk, / — vidám vita folyik - / s egyszercsak rinqani kezd velünk (és csak velünk!) / kifelé a ladik." Dr. Kóczán György Jöjjenek közénk! A pécsi nyugdíjasok egyesületének vezetősége, a tagok megbízásából immáron két éve igyekszik a nyugdíjasok érdekképviseletét ellátni. Az eddigi gyakorlat alapján kevés sikert tudunk felmutatni és ennek egyik fő akadálya, Hogy az illetékesek elsőként azt kérdezik ,,Hány fős tagsága van az egyesületnek, akiket önök képviselnek?'*. Az induláskor kb. 300 fős tegságo volt oz egyesületnek, ma kb. 900 fő, ez még nagyon kevés a Pécsett élő több tízezerhez viszonyítva. Azzal a kéréssel fordulunk a nyugdíjasokhoz, elsősorban a Pécsett működő nyugdíjasklubokhoz és más szerveződésekhez - nyugdíjas szakszervezetekhez, vállalatok nyugdíjas csoportjaihoz, - hogy lépjenek be a Pécsi Nyugdíjas Egyesületbe, anélkül, hogy eddigi klubtagságukat, önállóságukat feladnák. A szervezéskor meghatároznánk az együttműködés gyakorlati részeit, a kapcsolatok formáit, az egymással szembeni elvárásokat. Minél előbb el kell érni egy minden nyugdíjas számára hasznos, fontos együttműködést, mivel egyre nehezebb helyzetbe kerülünk. Közös érdekünk, hogy az illetékesek a mi gondjainkra figyeljenek. Ezért kérjük, csatlakozzanak az egyesülethez I Bleyer Jenő elnök Ä Pannon Ifolan nyugdíja «klubja
