Új Dunántúli Napló, 1991. november (2. évfolyam, 299-328. szám)
1991-11-16 / 314. szám
8 új Dunántúli napiö 1991. november 16., szombat S Aprily Lajos Kis ballada A csúnya lányt az anyja nem szerette, szebbik lányától megkülönböztette, mindennap szidta, átokkal verette. A csúnya lányt legények sem szerették, csúfolkodtak szegénnyel és nevették, csókos játékaikból kifeledték. Pedig titokban szomjazott a csókra, becézésekre, lányoknak valókra, melegítő, szerelmes ízű szókra. Egyszer, mezőn, vihar zendült felette. Vén bükk alatt egy villám észrevette s a jégvert pázsiton agyonszerette. A z utcában, ahol lakom, kicsiben tükröződik az ország állapota. Ha jóindulatú akarok lenni, akkor azt mondom: átmeneti állapot. Ha rosszindulatú, akkor anarchiának nevezném a kialakult helyzetet. A törvénytelenség tragikus helyzete ez, egy hitelét vesztett országos és helyi adminisztráció ellenében most már az a csoda, hogy nem ugrunk egymás torkának a kannibalizmus törvényei szerint. Az utcában, ahol lakom, két Mercedes gépkocsinak garázst vájtak ki a hegyoldalból, az erdőből. Az utcában, ahol lakom, valaki keresztben betonküszöböt helyezett el az úttesten. Majdnem tengelytörés és nyel- velharapás lett belőle, mert sötétben hajtottam arra, és előző nap még nem volt ott. Nem tudtam mire vélni a dolgot, aztán rájöttem: egy teherautó-tulajdonos ott szokta parkolni járA rablógazdák művét, s úgy döntött, véglegesíti a helyet. Elég, ha ő tudja, ott van az a keréktámasztó küszöb. A többi autós meg - dögöljön meg. Az utcában, ahol lakom, kastélyok épülnek, fittyet hányva minden építési előírásnak, beépítve minden négyzetméternyi telket. Én sejtem, kik ők: elég az hozzá, hogy megtehetik. Vagy azért, mert igen magas beosztásban vannak, vagy azért, mert van elég pénzük az esetleges büntetés kifizetésére. Vagy-vagy? A kettő nem záija ki egymást, ugye? Ok a mi rablógazdáink. Ők nyilatkoznak a híradóban görcsös suk-süközéssel, vagy éppen a helyettesüket küldik, aki legalább valamit tud magyarul, ők szavaztak meg mindent, amiből nekik személyes hasznuk, az országnak nemzedékekre szóló kára lett. Ők utaltatnak maguknak milliós prémiumokat. Ők tagadják le felelősségüket, ők válnak bukás esetén ejtőernyősökké. És végül ők, ennek az országnak a rablógazdái nevezik az ilyen gondolatokat demagógnak. Mert az csak természetes, hogy most már ők is demokráciát akarnak. És közmegegyezést. Csak hát az a demokrácia azért legyen szűkkörű, és a közmegegyezés szentesítse a kiváltságokat. A toldozott-foldozott törvénykezés, jogalkotás, a tekintélyét régen vesztett közigazgatás dzsungelében a rablógazdák jól érzik magukat. S még örülhetünk, ha nem veszik elő szolgálati vagy személyi fegyverüket. Szentmihályi Szabó Péter Színész Lexikon Kortárs magyar színészekről jelenik meg lexikon a Magazin Kiadónál.A színházbarátok körében bizonyára népszerű lesz az új könyv, hiszen hasonlót több mint tíz évvel ezelőtt adtak ki, s azóta bizony, felnőtt egy új színészgeneráció. (Bizonyára haszonnal forgatják a mozilátogatók is.) A lexikon közli az élő magyar színészek adatait, a művészi pálya főbb állomásait, a jelentősebb szerepeket és a művészek fényképét. A lexikonról a Pécsi Nemzeti Színház ad bővebb információt, és ott meg is lehet rendelni. Megszólított fej fák Fotók az Ijjúsági Házban, a Lenau-házban Isten éltesse, Főügyész Úr! Képzelt riport Katona Józseffel Tengerparton felejtett két nyugágy. Két üres, tengerre néző nyugágy törékeny sziluettje. A hullámverést, az ismétlődést is valamelyest visszhangzó ikeralakzat. Akár Pi- linszky-illusztráció is lehetne. Története az egymás-elhagyásnak és a végtelennek. A dolgok ismétlődő önmagukba-zárulá- sának, ahol - Pilinszky szavaival - „a semmi van jelen, a világ azért tovább lüktet”. Ez a nyitókép a három linzi fotóművész - Monteanu Viorel, Wolfgang Victor és Alfred Fingerlos kiállításán Pécsett, az Ifjúsági Házban. Mert induljunk ki minden dolgok tökéletlenségéből. Abból, hogy mindenen ott a múlandóság bélyege. Abból, hogy a fényképezőgép objektivitása, a sötétkamra mechanikus tökélye - és ebbe az objektivitásba vetett hitünk - csak durva illúzióink egyike. Éppolyan illúzió, mint az a fel- tételezés, hogy a pillanat megragadható. A fotó, mechanikus korlátáinál fogva, mégis ezzel az illúzióval játszik minduntalan. Elidegenítő effektusainál, tökéletlenségeinél fogva erre kényszerül. „Rossz fölvétel. Szabadban készült. / Rotációs papírra nyomták. / A férfi arca, mint egy bűnözőé, / s ez igaz is, volt vétke épp elég. / De most, hogy a sűrű és idegen / erdőben megállítják igazában / csak egy marad: nadrágja ráncai.” - írja Pilinszky, ugyan nem a fotóról, de a „rossz fölvételek”, mindenfajta ’külső’- és így mindenképpen művi - megközelítés elidegenítő hatalmára érvényesen. Érvényesen utalva a lélek alig megközelíthető, sötét, távoli tájaira is. A következő kéA megújúlás igénye, sőt kötelező parancsa megnehezítette helyzetünket. Több felelősségre, mesterségbeli tudásra, no és jóval több adag őszinteségre, becsületességre van - lenne - szükségünk. A könyörtelen olvasó új felismeréseket, új látásmódot és ítélkezést követel, de honnan vegye az, akinek (még) nincs? Nem könnyű rátalálni az új hitekre, a friss és tartós reményekre. Nem vezet ezekhez sem egyszerű és egyenes út. Különben is elveszteni valamit, valakit sokkal gyorsabban lehet, mint megszerezni, rátalálni. Sok úton el lehet indulni, de talán a célhoz vezető legrövidebb - igaz legkeservesebb - a kétkedés útja. Mert nem a bizonyosság, nem a rendíthetetlenség, nem is a fanatikus meggyőződés vitt és pen egy stopperórát szendvicsként harapó pályaudvari utas, a The Wall Street Journal lepedő- nyi példánya mögé bújva. Mögötte az állomásokat és indulási időpontokat sorjáztató, viliódzó fényfelirat, előtte egy üveg bor, egy pohár - így együtt: porio- mániás korunk egyszeriben a Mecseknádasd közhelyig ismerős metaforája. Szomorú metafora. Az otthonosság szüntelen visszaperlése az idegenségben. Lélektani kényszer, hogy úton, azaz félúton legyünk. A beteljesedésen innen, felfalva a megélhető időt, visz előre, csakis a kétkedés. Le kell számolnunk minden bizonyossággal, vélt hitekkel, előítéletekkel, s mindent újra kell gondolnunk, értékelnünk. Mindezekről töprengve, már az önmagámban való kételkedésig is eljutottam: van-e bennem elég erő ahhoz, hogy leszámoljak tegnapi önmagámmal, hogy megtagadjam magamban mindazt, ami megszokásáéit vagy valódi biztonság és kényelem. Néha szégyellem magam, mert többre becsülöm a langyos nyugalmat, mint a szellemi tévelygések termékeny nyugtalanságát és rendetlenségét. Ilyenkor hálás vagyok Marxátzuhanva a sorsunkon - ahelyett, hogy megélnénk azt. Azután a szélmalmok. Némelyikük akár egy elhagyott monst- rancia. Azután a cigarettacsikkek szaporodó kis fehér férgei a járdaszélen és a kézből kihulló virágcsokor: egy sikertelen randevú története. A következő blokk képei sem derűsebbek. Igaz, a lépcsőházi rácsok mögé zárt, mackóját szorongató kislány története eléggé banális. Feloldást csak a színes, lírai fes- tőiségű női aktok adnak. Kár, hogy a kiállítás rendezői nak, mert felmentésemre való hasonlatot is leltem nála, miszerint a szégyen forradalmi érzés. No, persze az én szerény szégyenem aligha képes ekkora minőségre, de az biztos, hogy erőt ad a tagadáshoz és a kételkedéshez. Bár cselekvésre is gyakrabban lendítene! Mert amíg a kétkedésben nem ismerünk mértéket és határokat, tetteink szűkre szabottak, s nemcsak azért, mert nem elég tágasak „repülőtereink”, s mert szüntelenül nyesegetik szárnyainkat. Ott és akkor sem repülünk, ahol és amikor megtehetnénk. Szándékosan tértem át az egyesről a többes számra, mert nem vették a fáradtságot, hogy a fotóművészek nevét legalább blokkonként feltüntessék, a kiállításul szolgáló előtér barátságtalan megvilágításáról pedig- amely a rangján alul becsüli ezt a műfajt - hadd ne ejtsek szót. Az előbb említettem, mindenen ott a múlandóság bélyege. Tudvalévő, hogy ez a bélyeg egyúttal az öröklété is. Legkeményebben kimondott, kijelentő módú dokumentumai a fejfák. Nem a díszsírhely, nem az emlékoszlop - ez utóbbiak csak a kollektív emlékezet ön- tetszelgéstől, gigantomániától sem mentes képződményei. A temetői fejfák viszont személy- közeliek, intimek. Kifejeződése annak az Én-Te viszonynak is - a bibliai Isten személyünket megbecsülő, tegező szereteté- nek is -, amellyel a túlélő az el- távozót csendesen megszólítja. Tám László pécsi fotóművész egy egész kiállítást szentel a legintimebb, legbensőbb párbeszéd tárgyi emlékeinek dokumentálására. „Német temetők Dél-Magyarországon” című gyűjteménye Pécsett a Lenau-házban látható december 20-ig. Kecsesen, kéken derengő fejfák a fekedi temetőből, szerény, időrágta több száz éves fakereszt Himesházáról, csillogó fekete márvány Mágocsról- sötét színek, virágok és szívek a német temetők epiteton or- nansaként. A nyáron zöldbe boruló mecseknádasdi temetőben fehéren világítanak a fejfák, akár megannyi lobogó gyertya, majd a másik képen kékre-sár- gára változik a fölragyogó hó fehérjében. Mert ezt a gyűjteményt egy vérbeli fotós ajándékozta nekünk. Bóka Róbert ami a cselekvést illeti, nemcsak én, te és ő - mindnyájan fenemód mértéktartóak vagyunk. Lustaságból, hozzá nem értés vagy tán érdektelenség miatt? Ki ezért, ki azért, ki mindegyikért. Egy biztos: a kételkedés önmagában nagy luxus, társulnia kell a valóság viszonyainak megújításával, s nem pusztán meghaladásával. A kornak megfelelő gyakorlathoz iránytűt is találtam magamnak. Brecht- től valót: „Az ősi szokás helyett valami új nagy törvényt honosítsunk meg, éspedig azt a törvényt, hogy új helyzetekben újból vegyünk fontolóra mindent”. Zágoni Erzsébet — Mindenek előtt hogyan szólíthatom? — Kecskemét város ordiná- lis fiskálisaként távoztam egykor az árnyékvilágból. Ezen hivatal viselőit már az én időmben is magyarul ügyésznek nevezték. — Tehát akkor Főügyész úr. Ejthetne talán néhány szót hivataláról is. Manapság ez az elnevezés mást jelent. — Nehéz lenne mindent felsorolni. Leveleztünk a város nevében, eljártunk peres ügyekben, /fedtünk árvák, magukra maradt öregek dolgában, nyomoztunk, nyomoztattunk ... — Bűnügyekben? — Persze, tjyilkosságban, marhalopásban... volt elég... — Ha már ezeket az időket emlegetjük, mondja, hogy is volt az az ügy a „bitang kasz- szá”-val. Azt mondták, ön elsikkasztotta a város pénzét! — Ostobaság. Tisztem szerint én kezeltem a büntetés pénzeket, ezzel minden év végén tartoztam elszámolni. Április 16-án még nagyon messze volt ennek a napja. Ha jól emlékszem, hiányozhatott belőle vagy kétszáz forint. — Pontosan 202 forint 58 krajcár. Levonták a fizetéséből... — így volt rendjén. De ügyen, nem csak erre kíváncsi? — Hát találhatnánk érdekesebb témát is. Ott van például Déryné ifiasszony... — Ez az én magánügyem. Nem tartozik másra! — Sajnos, Rózácska emlékirataiban kifecsegte, hogy ön megkérte a kezét. Válaszlevelét, ha igent mond, rózsaszínű, ha nemet, fekete szalaggal kellett volna átkötnie. — Csupán a nevemet nem írtam a levél alá... — A kezdőbetűiről meg Róza nem jött rá, hogy ki a kérője. — Vagy nem akart rájönni. — És ötven forintért kigúnyolta őt egy komédiában. — Én? Pénzért? Csak azt akartam, hogy egy kicsit res- tellje magát. 21 éves voltam, zöldfülű, szerelmes... — 23 éves volt. Ideje megtudnia, hogy ön kerek 200 évvel ezelőtt 1791. november 11-én született. Nem egy évvel később, mint azt egész családja számon tartotta. Ne kételkedjék, megnéztük az anyakönyvben! — Lehet. Mifelénk nem csináltak ebből nagy gondot. — De azért csak leírták valahova k> mikor született. Mondjuk például a családi Bibliába. — Katolikusok voltunk, nem volt Bibliánk. Anyám nem tudott írni, amikor megvették a házat nagyanyámtól, apám írta oda a szerződésre a felesége nevét is. — Édesapja bezzeg tanult ember volt. — Máskülönben nem is lehetett volna városi tizedes, majd hiteles személy, végül pedig Kecskemét város sáfára. Hála a piarista atyáknak, az öreg négy latin osztályt végzett, aztán tanulta ki a takács mesterséget. — Ön ugye a pesti piaristáknál tanult? — Német szóra küldtek oda, de tanultam és Szegeden is, Salamon József Vazul atyától.. . — De mind a két helyről el kellett jönnie! — Hagyjuk! Én hálás vagyok az atyáknak, nélkülük takács lett volna belőlem, nem főügyész. — És költő. — Hagyja ezt! Költő, komédiás, ezek amolyan futó ifjonti álmok. Milyen nevetséges voltam, amikor remegő térddel, orrhangon ágálltam a színpadon. Még érett fejjel is színházat akartam csinálni a kecskeméti piaci mészárszékből. Na és milyen rossz darabokat írtam! — De hisz, ön írta a Bánk bánt! — És mit értem el vele! Az Erdélyi Múzeum pályázatának bíráló bizottsága válaszra sem méltatott. Előadni meg nem engedte a cenzor. — De sikerült kinyomtatni. Díjat is kapott érte... — 100 forintot fizetett a város — az ajánlásért. De tíz évig vártam hiába, hogy valaki elolvassa. Csak nem lelt rá kelmed egy kallódó példányára? — Nagyon sók példánya van. Minden magyar iskolában tanítják. Nincs olyan színházi évad, amelyben ne játszanák valahol. — Goromba tréfa lenne ez uram, ha nem mondana igazat. Ki talált rá szegény elveszett gyermekemre? — Udvarhelyi Miklós vette elő Kassán 1833-ban. Büszkén híresztelte mindenfelé, hogy ön olvasta neki fel a mű első változatát 1815 karácsonyán. — Igazat szólt. De mondja csak, emlékszik még rá, kik játszották Bánkomat először? Mondjuk, ki volt Melinda? — Déryné. így képzelte el, ugye? — Istenem! Hát mégis megbocsátott? HT PRESS A kétely kevés Fotó: Tám László
