Új Dunántúli Napló, 1991. október (2. évfolyam, 269-298. szám)
1991-10-28 / 295. szám
1991. október 28., hétfő aj Dunántúlt napló e Nem könnyű, de nagyon jó magyarnak lenni Mit szólnának hozzá. ho szeptember első hetét Kárpátalján töltenék? — fordult Hajdinák Miklós kollégám még tavasszal a Földmérési Szakközépiskola III. éves tanulóihoz. Valahogy így kezdődött annak az osztálykirándulásnak a szervezése, melyre hosszas le- velezgetések és táviratváltások után végül a tanévkezdö hónap utolsó hetében került sor. Egy szeptemberi reggelen a pécsi — most már — IV. éves geodéták osztályfőnökük, Hajdinák Miklós és tanáraik - Heilmann János és e cikk írójának - kíséretében elindultak Záhony felé . . . Tehát Záhony. Kilométerhosszú kocsisor: kamionok, autóbuszok, személygépkocsik várnak a ki- és bebocsátásra. Végül a magyar határőrök jóindulatának köszönhetően, diákjainkra való tekintettel előrehúzhattunk a tétova várakozók mellett. így két és fél órai várakozás után már ki is léptettek bennünket a hatalmas kátyúkkal terhes Tiszahídon át a szovjet oldalra. Ezúttal rövid útlevél- és vámvizsgálat következett, melyet utazásunk céljának, s talán éppen ezerszer megalázott orosz nyelvtudósunknak is köszönhettünk. Már a túloldali határsorompónál vártak minket barátaink. Vámosi Irén igazgatóhelyettes és Berki Károly, a történelem tonára egy határszéli 650 éves község, o beregszászi járáshoz tartozó Vári — ahogy itt mondják - magyar tannyelvű középiskolájának tanárai. Egy órai utazás a sötétedő, lámpákkal csak ritkán tűzdelt tájon, ahol autóbuszunk reflektora és Karcsi barátunk Ladájának időnként semmibe vesző prizmája mellett csak a Hold didergőén sápadt fénye világított, azután végre bekanyarodhattunk a vári II. Rákóczi Ferenc Középiskola udvarára. Rövid ismerkedés után hamar lelt társat mindenki: diákjainkat a vári 10. osztályosok, minket tanáraik fogadtak be. A másnap délelőtt már Ungváron talált bennünket, ahol rácsodálkoztunk a domboldalban, sátor alatt misét hallgató görög katolikusok tömegére, akiknek lepecsételt templomo előtt, o várhoz vezető sétányon - követelésüket is demonstrálva- görögkeletiek tartották pravoszláv ritusú istentiszteletüket. Földmérőkkel Kárpátalján lakóhelye. Nevicke vára magasodik a vidék fölé őrizve még ma is az Uzsoki-hógó fele vezető utat. De „vívtuk" Munkács várát is; majd kanyargós szerpentinen kapaszkodtunk föl a Ve- reckei-hágóhoz, ahol Ady Endrével gondoltuk végig élőnkét. Útban visszafelé Munkácsra, a szolyvai gyűjtőtábor helyén, a nyezetű református templomokat csodáltunk meg Csetfalván és Visken. majd diákjainkkal versengve másztunk föl Huszt várának romjaihoz: o XVIII. században vihardöntötte fala; kát lassan belepi a gaz, de Kölcseyvel együtt bizakodtunk kifáradva — kapaszkodva a fönti vaskorlátba: ,,o haza fényre derül.” Munkács város határában gyújtottunk gyertyát az 1944 novemberében elhurcolt 30—40 ezer magyar emberért . . . A kurucemlékekkel teli vidékre, Tiszaújlakra, a két éve helyreállított turulos emlékműhöz, amely ideóti március ti- zenötödiki tömegeket szegyeni- tő zarándokhellyé vált, a Váriban élő — tanító költő és bal- ladogyűjtő. Vári Fábián László kísért el bennünket. Gyönyörű, fakazettás menyMár jócskán a román határ mellett robogtunk, amikor elhagyva a nagyszőlősi járást, a szórványmagyarság egyik fellegvárába, a Máramarossziget- tel átellenben települt híres sóbányaközségbe, Aknaszlatinóra érkeztünk. Az 1945-ben még létező magyar iskola több mint 40 évi kényszerű szünet után az itteni és környékbeli magyarok összefogásával 1989. őszén nyithatta meg újra kapuit. Itteni befogadásunkat, vendéglátásunkat az iskolaügy élharcosai, egyben építői szervezték: az örök reménykedő Herczeg Magdi tanár, az egykori sóbányász, Zombori Pista bácsi, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség egyik legnépszerűbb tagja, Benedek Imre, az újonnan megválasztott, szigorúan igazságos fiatal igazgató, a csendesen igaz ember, Herczeg Ákos tanár, s persze az itt tanuló gyerekek szülei a jóval nehezebb Felső-Tisza vidéki körülmények ellenére csodálatos és igazi melegszívű fogadtatásban részesítettek bennünket. Hihetetlen, de igaz történeteket hallgattunk Pista bácsitól, a megvalósulni látszó magyar autonómiából kimaradó szórványmagyarság lehetséges fizikai és lelki megsemmisüléséről. Az itt-ott szögesdróttal erősített Tisza-parti út, mely völgyekben, viaduktok, hidak alatt és mellett kanyargóit a Tatárhágó felé, csak néha tudta feledtetni a hallottakat. Aztán még megálltunk a Fehér- és a Fekete-Tisza összefolyásánál Kőrösmező és Rahó között, megpihentünk Európa ..közepén", orosz fasírtot ettünk a hágó tetején, s kezünkkel simítottuk az Árpád-vonal fűvel belepett lövészórkait . . . Végül bónyajárással búcsúztunk Szlatinától, Kárpátaljától. Az osztálykirándulás sikerült: élmények, barátságok maradtak meg, és fényképek, melyeket óraközi szünetekben, vagy órák alatt mutogatunk egy: másnak; és megmaradt még valami: egy érzés, hogy nem könnyű, de nagyon jó magyarnak lenni. Mert utunk nemcsak kirándulás volt, hanem zarándoklat is. Zarándoklat; nem magunkért, másokért. Vittük és adtuk, amink volt és amit kaptunk: könyveket, térképeket, tanszereket, gyógyszert ... és legfőképpen: magunkat. Lengvárszky Attila történelemtanár Hol van Hlinka helye? Jó volt látni, hogy a már honfoglaláskorban álló, de még o XVIII. század folyamán is többször átépített, olasz módú bástyákkal erődített vár jó állapotban viseli a restaurátorok jelenleg is folyó munkáját. Reméljük, hogy a Kárpátalja népi viseletét bemutató, továbbá a Kárpátok növény- és állatvilágát fölvonultató kiállítás mellett a vártörténet bemutatására is lesz majd lehetőség. A vár tőszomszédságában elterülő, a népi faépítészetet reprezentáló skanzen élményszámba ment, itt-ott szóba elegyedhettünk a házak őrzőivel - gazdáival - magyarul is. Jártunk még az Ung völgyében, ahol az ősi Abák egykori „Hol van Hlinka helye?" — a kérdés többszörösen is indokolt. Kétség tükröződik annak a három „látványtervezőnek" arcán, akik — a Lidove Noviny című cseh lap szombati számában megjelent fénykép tanúsága szerint — nem nagyon tudták, hová is kellene helyezniük az emlékünnep idejére Andrej Hlinka mellszobrát. Kétséges az is, hogy hol nyugszik most az 1938-ban elhunyt katolikus pap, a század első évtizedeinek bizonyára legnagyobb hatású szlovák politikusa, a „nemzet atyja”. Abból o rózsahegyi (Ruzombe- rok) mauzóleumból ugyanis, ahol 1941 és 1945 között alud- ta álmát, mindeddig ismeretlen helyre szállították el a földi maradványokat „szlovák egyházi körök”. Nyilván nem ok nélkül. A Hlinka által elindított huszadik századi szlovák „nemzetébresztés" ugyanis - immár Hlinka halála után — Jozef Ti- sónak, egy másik szlovák katolikus papnak az „önálló" szlovák köztársaságában öltött testet. A tisói szlovák állam létrejötte lényegében a müncheni egyezmény — tehát hitleri diktátum — eredménye volt, s a második világháború végén együtt bukott el a nácizmussal. Tisót háborús bűntettek vádjával Benes akasztófára juttatta, Hlinka porhüvelye viszont azóta is valahol „biztos helyen” rejtőzik — állítólag egy ismeretlen kanonok sírja alatti titkos üregben. Hol van hát Hlinka helye a történelemben? A politikai vezér 1864-ben született. Előbb Szliacson működött kópiánként, majd - haláláig — Rózsahegy római katolikus plébánosa volt. Kezdettől fogva a szlovák nép politikai, gazdasági, műveltségi érvényesüléséért dolgozott. Többször összeütközésbe került az első világháború előtti Magyar- ország kormányzatával és egyházi hatóságaival is. Amikor a csehszlovák állam megalakult, Hlinka a szlovákság önkormányzatának törvénybe iktatását követelte, s ezért börtönt is szenvedett. A Szlovák Néppárt megalakításával harcot indított Szlovákia autonómiájáért és a katolicizmus térhódításáért. A többi már nem az ő érdeme, nem az ő bűne. Pártja — immár Hlinka halála után - 1938. október 6-án átvette az uralmat „Szlo- venszko” felett, s 1938 novemberében valamennyi szlovák politikai párt „beolvadt" a Hlinka-pártba. NKVD-tiszt videovallomása Katyn „különleges feladat" volt Katyn sokáig a rejtély jelképe is volt: oroszok és németek egymást vádolták azzal, hogy megöltek és tömegsírba temettek több ezer lengyel tisztet. Ezek 1939 szeptemberében estek fogságba. Akkor, mikor Hitler lerohanta - de előbb Sztálinnal felosztotta - Lengyelországot. A minap Moszkvában vendégeskedett Lord Bethell brit konzervatív képviselő, akinek a szovjet katonai ügyészségtől sikerült megszereznie a vérengzések két résztvevőjének videóra vett vallomását. Egyikük, a most nyolcvankilenc éves Vlagyimir Tokarjev egykori NKVD- tiszt egyebek között a következőket mondotta:- 1940 áprilisában csak Katynban 6295 lengyelt végeztünk ki. A foglyokat a Moszkvától északra fekvő kalinyini táborból hozták ide és hozzánk is Moszkvából érkeztek a „különleges feladat" végrehajtásával megbízott tisztek, mintegy harmincán, egy bizonyos Blohin vezetésével. Neki mór az öltözete is árulkodott a „feladat" jellegéről, bőrsapkát, bőrkötényt viselt, mint a mészárosok és bőrkesztyűje egészen a könyökéig ért. — A lengyeleket szűk folyosón keresztül vezették egy terembe. Ott feljegyezték adataikat - név, születési hely és időpont, anyja neve —, majd a delikvensnek balra átot vezényeltek és beterelték őt egy hangszigetelt szobába, ahol mi vártuk őket, német katonai revolverekkel a kezünkben. Tudom, sokan úgy vélik, hogy az NKVD Így akarta félrevezetni az esetleges későbbi vizsgálókat a tetemekben talált német munícióval. Lehet. De nekünk Blohin azt mondta, a fegyverek azért németek, mert ezekkel „precízebb munkát lehet végezni". — Megvolt a szigorú normánk, éjszakánként kétszázötven lengyelt kellett közelről tarkón lőnünk. Közben Blohin kiáltozott: „Gyerünk fiúk, verjetek rá, sürget az idő!”, miközben sűrűn öblögettünk a feladathoz szabott felemelt vodkaadagból. A lengyeleknek a kivégzés előtt nem mondtunk semmit, de nem is volt mit, tudtuk, hogy a kivégzések nem bírósági ítélet, hanem egy szupertitkos, Sztálin által hozott határozat nyomán folytak. — A tetemeket a hósó ajtón ót vitték a várakozó teherautókhoz, onnét pedig beszórták azokat az előre megásott hatalmas gödrökbe, épp úgy, mint a másik nagy lengyel tömegtemetőben, az ukrajnai Sztarobelszkben történt. A véres hónap végén Blohin ban- kettet rendezett - hangzott a videovallomás. (Ferenczy-Europress) Truman és a színes bőrűek — Harry Truman, akinek elnöksége alatt a polgári jogok kérdése elsőbbséget kapott az amerikai politikában, a Fehér Házban eltöltött évek előtt, alatt és után többször is elítélően nyilatkozott o színes bőrűekről — állítja William Leuchtenburg professzor, az Amerikai Történész Társaság elnöke, az Észak- Karolina Egyetem tanára, aki könyvet ír Trumanról. Trumannak a fajokról vallott felfogása fiatal éveiben alakult ki, amelyeket Missouri államban töltött. Nagyszülei még rabszolgákat tartottak, és anyja, akit a polgárháború alatt az észa- kick internáltak, sohasem szűnt meg a déliekkel rokonszenvezni. Leuchtenburg szerint „a fiatal Harry a fehér ember felsőbbrendűségének meggyőződésében nőtt fel.” De miután Roosevelt elnök utódaként a Fehér Házba került, Truman legyőzte faji előítéleteit. Támogatta a lincsellenes törvényt és elrendelte a faji megkülönböztetés megszüntetését a fegyveres erőknél. Születésének 127. évfordulóján ismét megnyitották és beszentelték a rózsahegyi Hlinka- mauzóleumot. Hamarosan talán a titkot tudó agg plébá; nosok is visszaadják a holttestet. Negyvenöt év elteltével most ismét megjelent a Kulturális és Művészeti Szemle című folyóirat, a Matica Slovensko nevű hazafias mozgalom rózsahegyi szervezetének gondozásában. Az első számot természetesen Hlinka életművének szentelték. Kétségtelen: az önálló szlovák állam létrejöttének hívei odaadó rajongással viseltetnek Hlinka — és Tiso — iránt. Jan Carnogursky szlovák miniszter- elnök — a kereszténydemokrata mozgalom vezetője — árnyaltabban foglalt állást, amikor a Hlinkáról alkotott véleményét kérdezték. Ezeket mondta: „Andrej Hlinka hiteles szlovák politikus, minden pozitívumával és negatívumával együtt. Az első világháború előtt, a tetőző magyarosítási nyomás idején szervezte a szlovák politikát, Csehszlovákia létrejötte után pedig azt a szlovák politikai nyomást, amelynek célja Szlovákia autonómiájának az elnyerése volt". Ennél aktuálisabb mondandója is akadt Carnogurskynak, amikor így folytatta értékelését: „az auto: nómia, miként azt a Néppárt értelmezte, valójában föderációt jelentett". Azt az idő fogja eldönteni, hogy valóban a föderációt jelenti-e majd a Hlinka-emlék- ünnepen megjelent mai szlovák politikusok külön-külön akaratának esetleges közös eredője — ha lesz ilyen közös eredő egyáltalán. Az viszont biztos, hogy e politikusok közül legkevesebb ketten — Jozef Markus, a Matica Slovenska elnöke és Jozef Prokes, a Szlovák Nemzeti Párt elnöke — nem a cseh-szlovák föderáció megőrzéséért mondtak imát a rózsahegyi mauzóleumban. Kárpáti János
