Új Dunántúli Napló, 1991. október (2. évfolyam, 269-298. szám)
1991-10-12 / 280. szám
1991. október 12., szombat aj Dunántúlt napló e Galambosi László Gyertyát gyújtva Horváth Gyula emlékére Sírod körül varjú sétál, meg-megáll a friss virágnál. Csipegeti. Mit tud róla? Tán, hogy jégbe hull a szirma? Semmit se sejt, tovaröppen: kereng széltől kavart ködben, s Te vasnehéz földburokban fekszel. Mécsem hóba fúltan üszkösödik. A Nap égve fejként zuhan űri mélybe. Borzong ezüst hold-kopjafa tövében a Tél Angyala. Csörren az ég fagyott ága, csillag-bogyók sokasága deresedik. Kőkeresztek fölött bokrok arca reszket. Országod volt mező, udvar: nem komáztál nagyurakkal. Istállóban, rétek zöldjén térdelt melléd csikó, tehén. Vendégelve királykodtál, palást nélkül forgolódtál. Koronádat sose hordtad. Hébér-jogart büszkén fogtad. Bőven csordult poharamba kövér hordód piros bora: fénylő pincéd boltja alatt terelgettünk dallamokat. Hessentenék minden varjat. Halott-rejtő birodalmat mért zavarnak károgással, kripták-közti suhogással? Sugár-gyertyát konok éjben torony előtt gyújt az Isten. Fohászkodom hallgatózva: jajos harang gyászát bongja. Harang jajos gyászát bongja. Cserkút, 1991 lebruár 18. Kiss Benedek Szótlan vagyok Tömtek engem, tömtek deres kővel, vassal - mindent lenyeltem! Ezért süt föl sok dögletes sebhely lázvert tekintetemben. Szótlan vagyok? Hát igy van ez. Kővé lesz a köevö ember. Vagy medve lesz, barlanglakó. Őszinte vad, ki jó mancs és fog törvényén él, s táncolni nem fog, s nem tud bőgni, hogy csudajó, ha őt csúfolja meg az a jó, amit mocsokká válni látott! Kihányom már mind, amit ettem. Ez a való. S ahhoz való, kit nem ringat festett faló, s ki ha hisz, nem istenben. Ingyen kinál vizzel a tó, s ingyen-hallal, hogy legyen ennem. De már azt is rég megfizettem! M ég nem találtam elérkezettnek az időt. Az állomáson várakoztam két fekete csattal átkötött bőrönd társaságában. A piszkos munkát mindig rám bízzák. De nem baj, hiszen nem vagyok feltűnő, nincs rajtam semmi jellegzetes, kivéve az, hogy a megszokott munkamódszerekben kevés bizalmam van, és most is attól tartok, hogy a szélcsendben rám települt (nehezült) nyugalmat felváltja a rettegés, a szerte hulló testrészek bizonytalan potyogása, egyszerűen nem tudom elhinni, hogy a kar a vállba illeszthető, hogy a fülcimpa ismét rezdülés nélkül elfoglalhatja az őt megillető helyet. A múltkor is a kertben sétáltam, mikor a szomszéd kertből átnézett egy teljesen ismeretlen nő, és azt mondta: „Lecsót csinálok, nem tudna megdobni néhány darab paradicsommal? Az itteniek teljesen kiszáradtak. Rohadtak. Csak tudnám mitől!?" „Fogalmam sincs" — válaszoltam a pizsamám gallérjai közé húzódva, nehogy még egyszer elkapja a tekintetem, mert akkor ezért a napért a továbbiakban nem vállalok felelősséget. Ez is ösz- szefügg a munkámmal. De szerencsére a megbízóim semmit nem tudnak erről. Ha egyszer a fülükbe jutna, hogy én a kertben sétáltam, és rám nézett egy nő, akkor minden bizonynyal felmondanának. Foghatnám a fekete csatokkal átkötött barna bőröndöm, és mehetnék a francba. Az is szerencse, hogy személyesen nem ismerjük egymást, a telefonban is mindössze három vagy négy férfihangot szoktam megkülön- oöztetni. A legutóbbi volt a egnehezebb munkám. Azt mondta a három vagy négy hang közül a legjobban képzett felettesem, hogy „Vegyem számba a lehetőségeimet, és készítsek belőle forgatókönyvet.” A rövid szünet, amit tartottam a feladatom elhangzása után, gondolom, egyből elárul- la képtelen helyzetem, hogy a kibontakozásra (hogy kicsoma goljam magam) még nem találtam elérkezettnek az időt. Végül is azt válaszoltam, hogy „Rendben". De a túlszabályozás az egyetlen, amiért sem az önök elgondolásait, sem a sa ját bőrömet nem kockáztathatom.” „örömmel hallom, hogy gondolkodik, és látja a boszorkányüldözés és a kirakatper <özti különbséget." Szavamra, hittem a ' hizelgésének, legalább is abban, hogy éreztet hettem vele, engem se ejtettek a fejemre. Es ismét hallgatás oa burkolóztam. Tudtam, hogy hallgatásom ezúttal őt, a megbízómat ejti majd zavarba, így, hogy egy pisszenéssel sem értékelem az ö feljebbvaló megnyilatkozását. Éreztem, ha egy -ovid időre is, de most a markomban tartom. Talán hirtelen átfut az agyán, hogy efféle megbízásokra nálamnál alkalmasabb személyt úgy sem ta tálhatnak, s akkor feljebb ver hetem a tarifát, vagy ami a legkevesebb, nagyobb megbecsüléssel adóznak képességeimnek. De át is kemény fából faragták, levágta a kagylót. Ám hogy ezután legakább néhány percig játszott egy apró tárgy- gyal az asztalon, és elgondolkodott fogai közé préselt ajkakkal, ebben egészen biztos vagyok. Igy van, nem engedhettem a csábításnak, hogy otthonosan berendezzem az életem, és kipárnázzam az irántuk érzett bizalommal. A szomszéd kertben azóta mindennap látom a nőt, mikor itthon vagyok. Persze meglehet, hogy tudja, mely napokon tartózkodók a lakás kertre nyíló ablakai előtt, és nem pazarolja az erejét arra, hogy mikor a feladatom végzése miatt távol vagyok, ilyenkor is kijöjjön a kertbe. Az általa kiválasztott napokon zöld selyemköpenyben megjelenik a veteményes hosz- szú, szűk folyosóján, és átbámul hozzám. Néha leguggol, eltűnik egykét percre, majd ugyanott, ugyanazon a helyen előbukkan, a keze továbbra is üres, nem fog semmit, még nem láttam, hogy tartott volna valamit a kezében. Sőt, ha jól emlékszem, még a kezét se láttam. Mindig rejtve tartja a zöld selyemköpeny sárga szegélyű zsebeiben. Már egészen jól megszoktam a társaságát, szinte hozzátartozott az életemhez, mint azok a személyes holmijaim, amelyek hazaérkezésemkor nyugalommal töltenek el, hisz nem vihetem magammal minden utómra azokat a tárgyakat, amelyek számomra fontosak. Bár lehet, hogy nem is fontosak, mert útközben sosem jutnak eszembe, csak mikor kinyitom az ajtót, és megpillantom őket. Igy vagyok a nővel is, aki a szomszéd kertben ácsorog, leguggol, de mindig ugyanott, ugyanazon a helyen. Minden bizonnyal valami kísérteties érzés ragadna magával, ha egyszer észrevenném, nem áll ott. Egy darabig biznék, abban biznék, hogy újra felbukkan, és mehet minden a régi kerékvágásban. De tudom, ez az egyszeri eltűnés is elég lenne ahhoz, hogy örökre bennem maradjon a bizonytalanság, hogy ismét, vagy bármikor eltűnhet. Ha soha többé nem lótnám, nem hiányozna jobban, mint egy elvesztett, üres noteszlap. Ám igy, hogy eltűnését bizonytalanság övezi, ha erre gondolok — miközben o szomszéd kertben áll —, hogy bármikor eltűnhet, ködbe veszhet, teljesen belém épül, megőrjít hiányának gondolata. Mikor erre először ráeszméltem, hajnalodott, az ágyam szélén ültem, és egy műanyag pohárból vizet kortyolgattam. Hosszú nap várt rám, hosszú és kemény. A megbízóim tovább feszítették a húrt, ezúttal egyetlen apró hibát sem ejthettem, mert akkor semmi értelme, akár belefogni se, és megmondták, ha kedves az életem, akkor csomagolhatok. Ügy éreztem, képtelen vagyok a nőről alkotott elképzelés, felismerés igazolása vagy elvetése nélkül a feladatomra koncentrálni Mindkét ügyet egyformán fontosnak ítéltem, de a hosszú évek alatt csiszolódott logikám azt parancsolta, hogy először „a nőt kell felgöngyölitenem". Az ablakhoz léptem. A felszálló ködtől még egy darabig nem láttam át a szomszéd kertbe, de aztán megbizonyosodtam ottléte felől. A szűrt fénysugarak a nő hosszú, tömbszerű sziluettjét rajzolták elém. Első találkozásunk óta nem tévedt össze tekintetünk. Tudtam, ha ittmarad, eltűnésének lehetősége, elképzelt hiánya teljesen összezavar. Lehet, hogy nem csak a mai, nehéz feladat megoldására, hanem máskor is, talán ezek után mindig képte- 'enné tesz. Becsavartam magam egy pokrócba, és kiléptem a kertbe. A köd már szinte teljesen felszállt. Először nem vett észre, sőt később sem, csak amikor egészen közel értem hozzá, leheletünk apró felhői egymásba gomolyogtak. Néztem, ahogyan ő is. Nem találtam szépnek, se csúnyának, se vonzónak, se taszítónak, nem találtam semmilyennek, nem találtam benne se kivetni, se kiemelni valót. Hirtelen nem tudtam, miért is jöttem ki a kertbe egy pokrócba csavarva, miért állok ettől a nőtől egy lé- legzetnyi távolságra. Erőltettem az agyam, de nem jutottam semmire. Hosszú percek teltek igy, míg végre előderengett az aznapi és minden jövőbeni feladatom képtelensége. Egy hajszál választott el az üvöltéstől, meg is tettem volna, hogy „Takarodj, tűnj innen, nem akarlak többé látni", és tudtam, ha ezután nem mozdul, saját kezűleg tüntetem el. De erre nem került sor. Egy hajszállal előttem megszólalt: „Elkövetted az egyetlen hibát, amit mo nem lehetett volna". Pandur József rajza Podmaniczky Szilárd Feladat Színe és visszája A Lajtán innen N úr nem ad információt. (Vagy N. úrasszony — ilyen megszólítás is dívik manapság bizonyos körökben.) N. úr mo a közigazgatás, a pártélet vagy a gazdoság különböző pozícióiban ül, és féltékenyen vigyáz orra, hogy ne jussanak információhoz az újságírók. N. urak sokan vannak. Azelőtt is különböző közigazgatási, pártvagy gazdasági funkcióban feszitettek, vagy - éppen ellenkezőleg - névtelen és semmit sem vállaló szürke polgárként morzsolgatták napjaikat. Mígnem eljött a rendszerváltás ideje, és odaülhettek valamelyik hivatali székbe. S bár a szakmát — amelynek vezetői csak most sajátítják el, azt már megtanulták, és legelőször azt tanulták meg, hogy az információ hatalom. És a hatalmat nem jó megosztani senkivel. A módszerek nem újak. A titkárnő rutinszerűen utasítja el az újságírót: N. úr nincs bent. És nem is tudja, mikor lesz. üzenetet hagyni lehet, de N. úr nem hív vissza, és nem hagy válaszüzenetet. A levelekre sem válaszol. Előfordul, hogy N. úr válogat: ennek ad információt, annak nem. Ez azonban gyakran kivihetetlen, mert a legnagyobb hatású lap (lapok), rádió és televízió már a múlt rendszerben is működtek, tehát nem- kívánatosak N. úr számára — N. úrral rokonszenvező lap (lapok), rádió és televízió meg nincsenek. S ha mégis vannak, azok annyira színvonaltalanok, hogy N. úr mégis csak meglévő, jó ízlése legyőzi politikai előítéleteit, és nem akar azokkal együtt szerepelni, akikkel ott szerepelhetne. Inkább megtartja magának az informó ciót. Csakhogy N. urat néha szó ra állítják a testületben vagy a pártban: miért nem adod hírt valami eseményről, tényről az újság, a rádió, a tele vízió. S ilyenkor jön a legjobb módszer: N. úr megesküszik ő szólt az újságíróknak. De hát azok, mint tudjuk, politikai okokból nem támogatják őt, őket. N. úr nem emlékszik arra hogy mór a pártállam idején is ismert volt egy szlogen „az információ nem magóntu lajdon, aki tájékoztat, nem szívességet tesz, hanem a kö (élességét teljesíti". Csak arrc emlékszik, hogy ezt nem na gyón fogadták meg a hata lomban lévők. Aztán azt az újabb keletű bölcselkedést serr ismeri, hogy a „Lajtán innen az tesz szívességet, aki az in formációt adja, a Lajtán túl meg az, aki továbbadja a nyilvánosságnak”. (Apropó: a Nyugat, amerre igyekszünk, nem a Lajtán túl van?) N. úr szelektíven nézi a nyomozó riporterekről szóló amerikai filmeket. Csak azt látja, amikor a politikus becsapja a riporter orra előtt az ajtót. Azt nem látja, hogy egyetlen politikus sem tudja magát „megcsinálni" a sajtó segítsége nélkül; hogy sem ő személyesen, sem pártja, sem intézmé nye nem számíthat sikerre, ha nem méretik meg naponta a nyilvánosság előtt, a sajtó révén, s hogy az erőszakos, telefonálgató, piszkálódó, lelkesedő újságirók, rádió- és tévériporterek nélkül nem tudja bizonyítani, hogy alkalmas funkciójára, hogy oda való, hogy hasznos. Ehhez pedig - politikai előítélet ide, egyéni antipátia oda — szóba kell állnia a sajtóval. Ha nem szerepel eleget — akár bírálat alanyaként is —, még utóbb azt hiszik o választók, hogy nem létezik. Ennél nagyobb csapás pedig politikust nem érhet. A nagy Amerika és a kis magyar vidéki város között — akárcsak a két demokrácia fejlettsége között - mérhetetlen a távolság. De a magyar választók is szeretnék tudni, mi lesz a sorsa ennek vagy annak a vállalatnak, merre fejlődik, fejlődik-e valamely városrész, lesz-e ivóvíz, buszjárat, közbiztonság. Hogy honnan van pénz újabb hivatal felállítására, és miért nincs pénz valamely iskola működtetésére. Netán azt is: mit dolgozik, hogyan dolgozik, merre utazik, és mennyit keres N úr. Az információt persze, mindig megszerezzük valahol, mert ez a dolgunk, és mert az újságot (a műsort) nem N. úrnak, hanem az olvasóknak (nézőknek, hallgatóknak) esi nóljuk. Csak nehogy N. úrnak a neve teljesen ismeretlenül csengjen az arra illetékes állampolgárok előtt a következő választások idején! Hátha késő lesz akkor a sajtóra hivatkozni. G. T.
