Új Dunántúli Napló, 1991. szeptember (2. évfolyam, 239-268. szám)
1991-09-28 / 266. szám
1991. szeptember 28., szombat aj Dunántúli napló 7 Á helypénzt kifizették, mégsem „árulhatnak" Gyermekcsizmák készülnek a szologokon a komlói Carbon cipőüzemében Fotó: Kóródi Gábor ért fontos Carbonnak a tőzsde? A piacon, ha a helypénzt kifizetik, joga van mindenkinek megjelenni. Döntsön a piac! Ezekkel a mondatokkal kommentálta Szűcs István, a Cár- bon Rt. vezérigazgatója o tőzsdetanács közelmúltbeli nemleges döntését, amellyel egyelőre nem engedélyezte a komlóiak részvényeinek megjelenését a budapesti értéktőzsdén. Kiderül az is Szűcs István megnyilvánulásából, bosszús a történtek miatt, s ugyanígy érez helyettese, Bősz lánosné, gazdasági ügyvezető igazgató is.- Nehogy bárki arra gondoljon, baj van a vállalattal, s ezért kaptuk a nemleges választ — magyarázza. — Ebből semmilyen hátrányunk sem lehet. Arról van szó, hogy a vállalati tulajdon 70 százalékával rendelkező Socie- dade S. P. A. Luxemburg cég kezdeményezésére, szerettünk volna bejutni a tőzsdére. Ez nem egy termelő, nem kereskedő cég, hanem Ibefektető, amelyik tőzsdézik, értékpapírokat forgat. Miután a magyar törvények szerint hazai részvénytársaság csak úgy jelenhet meg o külföldi tőzsdén, ha először a budapestin jegyzik, itt kellett próbálkoznunk, majd következett volna 8écs és Stuttgart. A külföldi főrészvényes úgy Ítélte meg, tőzsdeképesek vagyunk. Erre mondott nemet a ma gyár tőzsdetanács. Azért nem fogadták a Carbon Rt. részvényeit, mert a jogelőd Carbon Könnyűipari Vállalatnak 132 millió forintos felhalmozott vesztesége volt, a kibocsátásra tervezett részvények 99 százalékát pedig egyetlen cég, az amerikai érdekeltségű Benjamin Franklin Institute vásárolta volna meg. — Nem értjük a tőzsdetanács döntését — folytatta Bősz Jánosné. — A részvény- társaság az átalakuláskor átvette a magyar állomtól a felhalmozott veszteséget, amit azóta sikerült 26 millióra csök- kentenünk. Igaz, magyar befektetőik csak 280 000 forint értékben jegyeztek előzetesen részvényeinkből, de a Benjamin 'Franklin 'Institute volt a gananciavállalikozónlk, s ők fantáziát láttak a 10 000 forintos részvények 195 százalékos jegyzésén, azaz 19 500 forintért vettek egy részvényt. Miért ‘baj az, hogy nem 20, hanem csak egy cég jelentkezett? A Carbonnak azért lett volna rendkívül fontos, hogy megjelenhessen a hazai, majd a külföldi értéktőzsdén, mert megrendeléseinek zöme külföldi bérmunka, a termékek nagy része is az országhatáron kívül kel el. A tőzsdével megismerik a cég nevét, komoly reklámot jelent, ha jó a híre, s ez az üzletben komoly előnyöket jelent. Ráadásul a főrészvényes vállalta, hogy a részvényeladásból származó teljes összeget, 95 millió forintot alaptőke-emeléssel visszaforgatja a rész vénytá rsa ságba. Áprilisiban döntöttek a közgyűlésen a tőzsdén való megjelenésről, júniusban kapták meg a nyilvános forgalomba hozatalra az engedélyt az ér- tékpa pí r -fel üg yelettő I, ma j d néhány napos jegyzési idő után nyújtották be igényüket. Két és fél hónap után kapták meg a nemleges választ. Most fellebbeznek a határozat ellen. Érveik között leírták, hogy a tavaly augusztusban alakult részvénytársaságuk az első öt hónapban is nyereséggel zárt, az idei első félév adatai is pozitívak. Mindezt úgy produkálták, hogy korábban szinte egyik napról a másikra szűnt meg számukra az államilag támogatott szovjet piac, ahol termékeik 80 százalékát értékesítették. Igaz, 1 millió párás cipőtermelésük azóta felére esett vissza, de ezéknek a termékeknek azóta belföldön és nyugaton sikerült piacot teremteniük. — A jelenlegi 1600 dolgozónknak nem kell félnie, a tőzsdetanács nemleges ható rozata miatt nem lesznek elbocsátások, nem lesz keve sebb a fizetés - szögezi le Bősz Jánosné. - Az persze nem kizárt, hogy átszervezések lesznek. Grünwald Géza FELESELÉS Az adócsökkentés legjobb útja - a költségvetési kiadások mérséklése Még nyilvánosságra sem került az adótörvény tervezete, máris élénk vita zajlik róla, illetve a feltételezett elgondolásokról. Ki a családi pótlék esetleges megadóztatása miatt háborog, ki a találmányi díjak adómentességét, ki pedig a vállalkozási kedvet félti. A nagyjából azonosan érintettek szakmai, családi helyzetből eredő, fogyasztói és más közösségekbe tömörülve „lobbiznak” terheik csökkentéséért, s ez természetes. Amint természetes az is, hogy érveik — egy kedvező kimenetelű későbbi alku érdekében - jobbára túl - hangsúlyozottak és kiélezettek. Melyiket szeressem ? Tagadhatatlan, hogy népesedési helyzetünk a nagyobb családok fokozott támogatását igényli. Kétségtelen, hogy a találmányi díj megadóztatása nem a legjobb ösztönzője az innovációnak. Vagy hogy a tőkejövedelem - ezen belül különösen a vállalkozói tevékenységgel párosult befektetési jövedelem - adójának emelése visszafogja a befektetési kedvet. Azt sem nehéz belátni, hogy a munkavállalók jövedelem- adójának emelése, pénzbeli társadalmi juttatásainak növekedése előbb-utóbb maga után vonja a bérek és a bérközterhek növekedését. Erre pedig a versenyben lévő vállalkozó e költségek, azaz a foglalkoztatottság csökkentésével, a munka-megtakarító beruházások erőltetett bevezetésével, a munkaigényesebb termékek kínálatból való törlésével válaszol. A magyar gazdaságban a foglalkoztatást gyors szerkezetváltoztatás és műszaki, csomagolási stb. újítások közepette kell bővíteni. Ilyen feltételek között a vállalkozást terhelő legfontosabb közvetlen (úgynevezett egyenes) adó mérséklése, új kapacitások üzembe helyezése esetén még a befizetések egy részének a visszatérítése is indokolt. S ha a hazai össztőkén belül a jelenlegi 3—4 százalékról 20-ra akarjuk emelni a külföldi működő tőke arányát, akkor nem a külföldiek kedvezményeinek mérséklésével egyenlíthetjük ki a belföldi tőke hátrányát, hanem fordítva: a magyar tőkést kell felhozni a külföldiek kedvezményeinek szintjére. A feltaláló életeleme a beruházási fellendülés: ekkor valósulnak meg tömegesen - s ezzel feltalálói díjat ho- zóan — a találmányok. Ha az újítások iránt jelentősen nő a kereslet, ugrásszerűen megnőnek az ebből származó jövedelmek, s akkor az adó utáni nagyobb nettó jövedelem nem teszi viszály almájává a jövedelmet. Amíg azonban alacsony a kereslet szintje és a találmányok száma, nem volna szabad az újítók kedvét szegni. Ismeretes, hogy a fogyasztási adók nem igazodnak a jövedelmekhez, nem veszik figyelembe a családok között a teherviselő-képességben, az eltartottak számában, tehát költségeiben meglévő különbségeket. A szociális szempontok és a jövedelmi arányok szabályozása szükségessé teszi az egyenes, tehát a személyi vagy vállalati jövedelmet közvetlenül megragadó adókat. Sokáig az egyenes adók, elsősorban a személyi vagy ösz- srevont (családi) jövedelem- adók progesszivitása volt általánosan elfogadott követelmény. Kiderült azonban a progresszivitás teljesitmény- visszotartó hatása, ami miatt jövedelmek sem jönnek létre, vagyis a társadalmi adóztatható összjövedelem kisebb Együtt megoldhatatlan Mindez azt jelenti, hogy a pénzügyminiszternek címzett javaslatok, követelések voltaképp egymásnak vannak címezve, többségük közvetve vagy közvetlenül felesel egymással. Változtatni, illetve fenntartani az adóterhek valamiféle megoszlását nagy- családosok és egyedülállók, * találékonyak és kivitelező típusú emberek, tulajdonosok és munkavállalók, a fogyasztói és a munkavállalói létforma között — miközben világos, hogy a nagyobb adó utáni munkajövedelem és o vállalkozó terhének növekedése a munkahely létét kérdőjelezi meg ... — együtt vagy egyidejűleg mindez megoldhatatlan. Látnunk kell, hogy adott költségvetési kiadások mellett csupán az adóterhek egymásra hárításáról lehet szó. Hatékonyan, konszenzussal adót mérsékelni csak a költségvetési kiadások csökkentésével lehet. Tegyük hozzá: az állam szerepének ezzel együtt járó csökkenése egyszer s mind azzal az egészséges következménnyel jár, hogy több és tágasabb tér nyílik a magánkezdeményezés előtt. Bácskai Tamás Ferenczy-Europress A levéltárak állják a rohamot A levéltárak állják a kárpótlási igény benyújtásához okmányokat kérők rohamát, többnyire el tudják látni a szükséges dokumentumokkal az egykori tulajdonosokat - hangzott el Nyíregyházán, ahol a héten kétnapos országos szakmai konferenciát tartottak a kárpótlás levéltári feladatairól. A levéltárak mindenekelőtt az egykori lakó-, valamint ipari, és kereskedelmi épületek tulajdonosainak tudnak segítséget adni. A házak, kisüzemek és üzletek tulajdonjogát igazoló iratok zöme ugyanis a birtokukban van. Ugyancsak szinte hiánytalanul rendelkezésükre áll az egyházak ingatlanjairól a kimutatás. A legtöbb helyen a földhivatalok korábbi anyagai is megtalálhatók, így nem okoz gondot a kért dokumeníumok kiadása. Ahol pedig a mezőgazdasági íerületekről mégis hiányzik a nyilvántartás, ott o földhivatalok segítenek az állampolgároknak. A régi iratok megkeresése persze, jelentős többletmunkát ad a levéltárosoknak. A dokumentumokat ugyanis még nem rendezhették, semmilyen segédlet, vagy útmutató nem áll rendelkezésükre. Ennek az az oka, hogy az okmányokat három évtizedig először ott őrizték, ahol azokat kiállították. Majd a levéltárakba kerültek, de a személyiségi jog védelmére való hivatkozással 15 évig tilos volt a feldolgozásuk, így minden esetben időigényes kutatómunkára van szükség, de végül is teljesíteni tudják a kéréseket, megbirkóznak a nem kis feladattal. Határtalan határaink? M ennyivel megy? — 'kérdi a kissrác az álomautó ban, miközben a sebességet jelző órán a mutató egyre följebb kúszik. Mennyivel megy? — hangzik "el a kérdés újra, azaz, hogy mek kora a kocsi végsebessége. A vezető hallgat, nem válaszol, a kétszázas tempó megköveteli a figyelmet, ráér később elmondani, hogy 'bírja a kocsi a kettőnyolcvanat, de ezt igazából csak nagyritkán van lehetősége menni, mert ehhez már út kell. autópálya, ahol nem kell szabálytalanul előző szembejövőtől tartani, nincs bukkanó, az útjavítást is jóelőre jelzik . . . Hofjy a sebességnél mi a határ, azt szabály írja elő, de hogy mi az ésszerű — o szabály figyelmen kívül hagyásán túl — és hogy meddig, ezt már a vezető dönti el, vállalva természetesen a nerr kis kockázatot. Mert valaho a határok határtalanok . . . A kissrác természetesen hajtaná a vezetőt, noszogatná, menj gyorsabban, mert másnap a suliban dicsekedhetne . Mint kívülállótól ez nem meglepő, ha nagyfiú lesz, majd felnőtt, ugyanezt teszi. Ha balhé van, nem néki kell elvinni, jogosan védekezhet, na de uraim, én csak mellette ültem. Az ő határai végtelenek. És a vezetőé? Az c határai behatároltabbak . . . Manapság egyre több az olyan hang, mint a kissrácé, a gyorshajtás, a felemelkedés utáni vágy áthatja a politikát, a gazdaságot, a kultúrát, az ünnep- és hétköznapjainkat egyaránt. Ha százzal mész hajts százötvennel, ha száz ötvennel, akkor miért nerr száguldozol kétszázhússzal? Pártok harsogják egymást túl minél nagyobb tempót köve télve, szónokok retorika szárnyalásai ívelnek fölöttünk s buzdítanak, emelkedjünk fö hozzájuk, mert önnön a ma gasból ám más o világ. Igen, szárnyalhatunk szu perszónikus sebességgel, de vajon látjuk-e a bukkanót? i/an-e önkomtrollunk, hogy észrevegyük a határt? Vagy a demokráciában minden határtalan? Egyáltolán, figyelmen kívül hagyhatjuk a szabályokat? Közhely: Európa felé tartunk. De hát, könyörgöm, Európa itt van, mi is Európa /agyunk! Vagy azt hisszük, nogy odaát, a nyugati Európában büntetlenül megúszhat valaki gyorshajtást, ha radarral bemérik? Vagy ha szá- jonvágja a szomszédját, akkor ott nem jelentik föl? Talán még nyugatabbra lehet gyalázni általános emberi értékeket, lehet zsidózni, cigá- nyozi, svábozni? . . . Egyáltalán, azt hisszük, a polgári demokrácia a határtalanságok világa, ahol mindenki azt csinál, amit akar? Amerikára mondták a századfordulót követő években: a korlátlan lehetőségek hazája. Tényleg az volt? Valóban nem épített korlátokat az állam, nem hozott törvényeket, például o tulajdon védelmére? A rendszerváltást követő egy esztendőben lényegesen nőtt a bűncselekmények, a közúti balesetek száma. Olvasom, hogy szociológusok, vizsgálva e kérdést, arra a megállapításra jutották, ebben az átmeneti időben sokan azt hitték, a törvények rájuk nem Vonatkoznak, s « szabadságot összekeverték a szabadossággal. Persze, hogy igazuk van-e vagy sem, lehel vitatkozni, de tény: az ember bátrabb lett. Olyannyira — s ez alól természetesen az új notabilitas sem kivétel —, hogy a demokrácia lepedője alatt olyan dolgokat is csinálunk, amit lepedő nélkül aligha: lásd ellenzék hisztériába hajló demokráciaféltése egy tanulmány miatt, az egyik kormánypárt kormányt fenyegető kritikája Vagy hogy a „földön" maradjunk, a „forró ősz” ígérete — taxisokkal és taxisok nélkül, szimpatizánsokkal és el'lenszimpatizánsok- kal. Mennyivel megy? — kérdezte a kissrác. Mi mennyivel megyünk? — kérdezem én, s lesütöm a szemem, mert nem tudom, hogy a tempó gyors-e, nem tudom, hogy mehetnénk-e még gyorsabban. A határák határtalanok. Valóban határtalanok? S tekinthetünk ezekre a határokra kívülállóként, kissrácként? Meggyőződésem, hogy nem, valamennyiünknek vezetőnek (is) kell lennünk, s persze azon, hogy határaink olyan léptékűek legyenek, melyek ránk, európaiakra szabottak. Ezt azonban valamennyiünknek be kell tartani! Valamennyiünknek! Roszprim Nándor
