Új Dunántúli Napló, 1991. szeptember (2. évfolyam, 239-268. szám)
1991-09-15 / 253. szám
A gének emlékeznek Csikvár lózsel augusztus 20- án vette át Somogy közművelődési díját. A kitüntetett neve nem ismeretlen a megyében, miképpen is lehetne az, hiszen harminchat éven át szervezte, rendezte, egyengette azt a munkát, amelyről végül is azt mondhatjuk: ez Somogy kultúrája.- Vízvári születésű vagyok - mondja —, iparos- és parasztemberek leszármazottja. Számomra ez meghatározó volt, olyannyira — bár. többször hívtak - soha nem mentem el ebből a megyéből. Úgy éreztem, hogy itt van dolgom. Egyszer, gyermekkoromban volt egy álmom. Elmondtam nagyanyámnak, hogy egy fiatal legényt láttam holtan az előszobában, mellette pedig virág volt. Nagyanyám megrémült, mert valóban sok évtizeddel korábban történt egy olyan haláleset, amely ugyanúgy esett, ahogy én megálmodtam. Azóta vallom, hogy a gének emlékeznek.- Van erre egyéb bizonyítéka is?- Nagyapám például remek dudajátékos volt és furulyás. Gábor fiam éppen ezeken a hangszereken lett a népművészet ifjú mestere, nagyon szépen játszik. Pedig a családban ezt nem tanulhatta, mert tőlem nem láthatta. A tanároknak abban van nagy szerepük, hogy emlékeztetik a tanítványokat azokra a képességekre, amelyek öröklötten bennük szunnyadnak.- ön az egyik vezetője annak a kétéves tanlolyamnók, amely a Somogy Megyei Művelődési Központban zajlik. Tanároknak, tanítóknak szervezik, s szép sikereket tudhatnak már maguk mögött.- Hetvenegy pedagógussal kezdtük el a munkát, hogy egy új tananyagrendszert elsajátíthassanak. Kísérleti jellegű tanfolyam ez, amelyben a hónapok tevékenységi köré csoportosítottuk a tanítani valókat. Az első időben mindenkinek mindent megtanítottunk, mert csak így lehet véleményem szerint kiválasztqni azt, ami igazán érdekel valakit. Elsajátították például a gyertyaöntés, az éneklés, citerózás, hegedülés fortélyait is.- ön a napokban búcsúzott el kollégáitól. jSokan meglepődtek a híren, amikor megtudták, hogy nyugállományba vonult. Nehezen hiszik el ugyanis, hogy Csikvár lózsel betöltötte hatvanadik évét.- Még csak néhány hónap múlva töltöm be, ám egy tehetséges, fiatal kollégámnak így sikerült megmenteni munkahelyét. Vallom, hogy minden időszaknak fiatal irányítók kellenek, akik a megváltozott helyzetet jobban értik, érzik. A tanfolyamot természetesen tovább folytatom, s a jövőben még többet foglalkozom kedvtelésemmel, a gipszmodellezéssel is. Varga István Harangszóra nyílik az államhatár ünnepélyesen a helyére emelték szombaton a rönöki Szent Imre templom toronykeresztjét, amelyet II. János Pál pópa szombathelyi látogatásakor megszentelt. A magyarosztrák határ vasi oldalán, a határvonaltól mindössze 8—10 méternyire elhelyezkedő templom felújításáról tavaly rendelkezett a szombathelyi és az eisenstadti egyházmegye. Mint ismeretes, 1990. márciusában Szombathelyen a városháza dísztermében Horn Gyula, akkori külügyminiszter és Franz Schmid Ausztria budapesti nagykövete egyezményt írt alá, amelynek értelmében a környékbeli osztrák települések lakói, akiknek nincs templomuk, pusztán személyi okmányaikkal hazánk területére léphetnek, és látogathat’ók az itteni Isten házát. A hatalmas neogótikus templomot 1904-ben, tudatosan a településeken kívül, a környékbeli kisközségek lakói számára építették. A templomot először a trianoni határ választotta el az osztrák oldalra került falvaktól, ám a közös használatot akkor is helyreállították. A vasfüggöny 1951-ben ennek ismét véget vetett. A szombati ünnepség 40 év óta az első alkalom volt, amikor a templom előtt, a magyar oldalon tarthatták az istentiszteletet, amit dr. Stefán László eisenstadti, illetve dr. Konkoly István szombathelyi megyés püspök celebrált. Az egész napos magyar- osztrák találkozón közös kulturális műsorokat is rendeztek. Inkább a fogorvos« választom... Újságíróképzés a JPTE-n? Több hír és álhír röppen föl időről időre a sajtóban. Még a nyáron több lapban olvastam, hogy a Pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem katedrára vinné az újságíróképzést, önálló szakként, így nyúlva a leendő kollégáink hóna alá. Megkezdődött az oktatási évad, s szinte kötelesség a legills- tékesebbet megkérdezni: hogy látja a dolgot Ormos Mária rektorasszony? — Magunk között is váltottunk néhány szót az újságíróképzésről, de minden kötelezettség nélkül, inkább csak felvetve a témát. Egyelőre szó sincs tanszékállításról.- Tehát halva született a gondolat? — Erről szó sincs. Konzultáltam néhány neves kollégával - köztük egy német lap szerkesztőjével —, s ma úgy néz ki, hogy legföljebb posztgraduális képzés keretében képzelhető el valamiféle tömegkommunikációs- szakember képzés, azaz jogász, közgazda, tanári vagy egyéb diplomák mellé. Ugyanis az újságírást a pad- ban nem lehet megtanulni. Német kollégájuk említette: ha jelentkezne náluk egy negyvenéves fogorvos és egy friss-újságíródiplomás fiatal, akkor ő a fogorvost venné föl. Néminemű élettapasztalat, és legalább egy szakma valamirevaló ismerete nélkül igen gyönge a muníció .. .- Mit hozhat a jövő?- Mindenféle oktatás pénzbe kerül. Ha akadnának szponzorok, el tudnám képzelni, hogy amolyan kétéves szakot indíthatnánk, nem is a távoli jövőben. Ehhez azonban az újságírás szakembereire is szükség van, tematikára, tanmenetre is. Két—három év alatt lehetne fölkészülni egy ilyen posztgraduális képzésre, megnyerve hazai, esetleg külföldi sajtó-szakembereket, neves újságírókat előadónak. Egyébiránt ön is biztosan tudja: bármilyen új szak indítása az egyetemen, időbe kerül.- Tehát a készség megvan? — Meg. De egyelőre nem tudunk mit kezdeni vele.- kf A pécsi színház új művésze: Pásztor Edina „ü színpadon erzem otthon magam...” Bejön, és nyomban mosolyog. Nem lehet nem visszamosolyogni rá. Tíz percen belül húsz témát találunk, amiről beszélni lehetne. De most inkább csak arról, hogyan is tudnánk egy „gyors- fényképet" csinálni róla, Pásztor Edináról, aki Veszprémből érkezett Pécsre, hogy a Pécsi Nemzeti Színház tagja legyen. Fényképnél maradva: a dolgom nehéz, hiszen impulzív egyéniség, mozgékony és gyors, mint a higany . . . — Kicsit iökött vagyok, tudom — mondja, és mosolyog —, de nagyon szeretem, ha szeretnek. Fontos, hogy érez- zem a szeretetet körülöttem... Művészlelkek közt, vetem közbe, ez azért nem léhet olyan egyszerű. Nem, válaszolja ő, de még nem volt olyan, hogy valaki gyűlölt volna, el ne kiabáljam, mindenkivel elég jól megvagyok. Kérdem, sok barátja van-e, eltűnődik, inkább sok nagyon jó ismerős, kevés emebr, és néhány barát, feleli. Utálja a konfliktusokat. Veszekedni nem szeret, de, ha muszáj, tud. Amikor megkérdezem, mit szeret egy másik emberben, azt a választ kapom, amit eddig még senkitől :* „Hát azt, hogy olyan, amilyen, hogy ő!" És valamiért mégis rosszul érzi magát a metróban, a liftben, zárt helyen, a tömegben, túl sok ember között. Csak a színpadon nem . . . — A színpad az egyetlen hely, ahol soha, semmilyen bajom sincs, otthon érzem magam. Szeretek játszani, szeretem a problémamegoldást magát, szeretek eljutni egy dolog végére, levonni a következtetéseket. Nagyon megragadott, amit a főiskola másodévén hallottunk Shakespeare darabjairól: hogy ezekben a darabokban semmi sem véletlen, mindennek jelentősége van, egy kellék sem szükségtelen. Egy kicsit olyan volt ez, mint a ma téma ti ka, mindennek helye van . . . Ez a tapasztalat most bizonyára hasznosítható lesz, hiszen Pásztor Edina a Szent- ivánéji álomban mutatkozik be először a pécsi közönségnek, Hermiát játssza. Arról is kérdem, neki milyen módszere van a figura életre keltésére. — Általában először nagyjából tisztázom, milyen ő, aztán megpróbálok a magam életéből párhuzamokat találni. Ebben a munkában nekem szükségem van a rendezőre is, de gyakran egészen váratlan dolgok oldják meg a szereppel kapcsolatos problémáimat, néha elég csak egyetlen mondat! Sokszor érzem, hogy mit kell tennem, de az ilyen lökés átsegít a nehéz pontokon. A főiskola és 6 év veszprémi játék, sok nagy feladat és szerep után Pásztor Edina most Pécsre került. Kétéves Marci fiával és férjével, Pogány Györggyel, aki szintén színművész, kezdik megszokni a várost, megszeretni a környéket. Bízzunk abban, hogy ez a szeretet nem lesz egyoldalú. Hodnik Ildikó Népművészek tárlata Szekszárdon Tolna megyei népművészek tárlatát nyitották meg szombaton a szekszárdi Babits Mihály Művelődési Házban. A kiállítók közül kilencen a népművészet mesterei, tizenegyen pedig népi iparművészek. Sárközi, sióagárdi, székely szőttesek, hímzések, bogyiszlói népviseleti ruhák, fafaragások, fazekasmunkák láthatók a már hagyományos október 26-ig nyitva tartó szekszárdi bemutatón. Emlékműavatás Sopronban Emlékművet állítottak hősi halált halt társaik tiszteletére a volt soproni katonaiskolások. örsi András szobrászművész alkotását szombaton avatták fel az Ikva-parti városban. Az ünnepségen egyebek között elhangzott: a két világháborúban az iskola 12 tanára és eddig megállapíthatóan több mint 150 volt növendéke áldozta életét. Az iskola épületeit a II. világháború végén a légi támadások elpusztították, az intézmény helyén most a József At- tila-lakótelep áll. Az iskolára emlékeztető táblát szombat délután leplezték le az egyik lakóépület homlokzatán. Ezt követően avatták fel Attila hun fejedelem szobrát. Vörös János 1935-ben készült alkotása nemrégiben került elő a föld alól. Az évtizedekkel ezelőtt elásott szobrot a lakótelepen élők kutatták fel, s állíttatták helyre. Ha néha — ebben a rovatban - a tévéről is szót ejtek, az csupán azért van, mert a tőlem jobbra lévő „rádió mellett" az átellenben álló tévét is figyelem, és mindkét „intézmény" összefüggően erős hatást gyakorol sorsomra. Nos, hát, egyik műsorban kedvenc képviselőm, Csurka István nyilatkozott, akivel természetesen most sem kötözködök, mert minek is. Azt mondta, hogy vannak az országban legyőzött politikai erők (bolsevisták per: sze), akik azzal fenyegetőznek, hogy kiviszik a tömeget az utcára és ők azok, akik a „taxisok mögött álltak" a múlt évi taxisblokád idején. A továbbiakban megjegyezte: ő - aki saját hite szerint is a demokrácia híve — .......nem hinn ém, hogy például a francia rendőrség nyugodtan tűrte volna az. említett, vagy ehhez hasonló megmozdulást. . .” Milyen igaz. Én sem hinném, főként azák után, hogy a tévéadások jóvoltából azért volt szerencsénk látni, hogyan gu- mibotozza és vízágyúzza szét az utcai megmozdulásokat, a résztvevőket, mondjuk diákok tízezreit és egyáltalán az állampolgárok dühödt tömegét. Mármint a francia rendőrség. Hogy nálunk ilyesmi elő sem fordulhat, azért nem én sajnálkozom, pedig jómagam is a demokrácia híve vagyok. Persze, rendnek -, lennie kell. Hogy aztán ki hogyan értelmezi a rendet, - megint más dolog. Hogy mást ne mondjak: telefonon hívott fel egy nyugdíjas pécsi színésznő, a megaláztatástól sírva. Bevásárol a Fema nevű — mellesleg általam nagyon kedvelt és tisztelt - kertvárosi áruházban. Az ABC-részleg előterében sütőipari termékeket árusítanak. Megvásárolja a húszforintos kenyeret, kérdi az eladótól, be- ‘viheti-e az ABC-be, igen, beviheti, mert ő selyempapírba csomagolta, ott bent pedig más a csomagolás, a pénztárosnő ezt úgyis tudja. Megrakja bent a kocsit portékával, odaér a 4-es pénztárhoz, ahol egy napszemüveges, szigorú úr rászól: „Azt a kenyeret vegye ki a szatyrából és tegye a kocsiba . . .!” Mondja neki, ő ezt kint vette, ki is fizette, különben is más a csomagolás és kérdezze csak meg a kinti eladót... A vitára természetesen a többi vásárló is felfigyel, talán még gyanakvóan is, Bódis Irén rovására. Közben a kinti eladó igazolja a kenyér eredetét, de a szigorú rendész elképesztően hajthatatlan, a „Rendnek lennie kell!" címszó jegyében. Az irodában tisztázódik az ügy, és érthető udvariassággal elnézést kérnék Bódis Iréntől. De nem a rendész. Esze ágában sincs bocsánatot kérni; ismét elfoglalja helyét a pénztár mellett és némán figyeli (lesi?) a tisztelt vásárlói közönséget. Hátha valaki ismét „lopni akar!” Ennyit a „rendről”. A rádióban nyilatkozik köz- társasági elnökünk, Göncz Árpád. A tőle megszokott nyugodtsággal. Többek között ezt mondja: „Én mellette vagyok a szövetkezeti mozgalomnak, ha az ésszerűen működik, például szabad utat ad a tulajdonjognak, amelyről viszont már szó sem lehet esetleg húszezer holdnyi nagyüzemi gazdaságban, ahol a tag, az egyén óhatatlanul alkalmazottá válik . .." Valahogy így hangzott a nyilatkozat. Aztán szó esett az úgynevezett „zöldbárókról" is. E jelzővel - manapság divatosan - politikai Megijedtem a herceg úrtól... körökben szívesen felruháznak kivétel nélkül minden téesz- elnököt. Ezt már nem a köz- társasági elnök mondotta, és azt sem, hogy szét kell verni az összes téeszt, anélkül, hogy a tagság véleményét bárki is megkérdezné erről. Ezt az országot járó némely indulatos szónok vallja, mint legsürgősebb paraszti feladatot. Hivatkozhatnék most a demokráciára is, de Csurka István nem szereti, ha mindenki a demokratikus szellemre hivatkozik. Mindenki. A tévében láttam egy igazi herceget. Bszterházy Miklóst. Mór megijedtem, vajon miért jött haza? Nem mintha baj lenne, csak úgy mondom. De aztán a herceg úr megnyugtatott: csak üzleti ügyben ugrott haza, különben is má/ járt itthon többször is az utóbbi időben. Jiha, akkor ez más! Mert már attól tartottam, hogy . . . tetszik érteni, ugye? vasämapi
