Új Dunántúli Napló, 1991. augusztus (2. évfolyam, 209-238. szám)
1991-08-31 / 238. szám
e njDunemtüii napló 1991. augusztus 31., szombat A Jeleikor szeptemberi száma A Pécsett szerkesztett JELENKOR szeptemberi száma búcsúzik Hallama Erzsébettől, aki 1987—88 között a folyóirat főszerkesztője, s több mint tíz esztendőn át a Jelenkor szerkesztőségének közvetlen munkatársa volt. Hiánya pótolhatatlan űrt jelent Pécs irodalmi életében. A szeptemberi szám élén Hallama Erzsébet A dolgozat című kisessréje kapott helyet, mely egyúttal nyitó írása az írónő publicisztikai munkáiból válogató, jövőre megjelenő kötetnek. Pákolitz István nekrológja a barátok és az írótársak nevében vesz búcsút Hallama Erzsébettől. A szeptemberi szám szépirodalmi anyagában az olvasó Somlyó György, Zalán Tibor, Luca Anna és Arató Károly verseivel, Bodor Ádám, Darvasi László és leLugossy László elbeszéléseivel, Esterházy Péter új regényének harmadik részletével találkozik. Mezei Árpád, az Egyesült Államokban élő művészettörténész a modern művész társadalmi és szellemi helyzetéről írt esszét, Beney Zsuzsa pedig Shakespeare Opheliójának „nyelvére" fordított esszét közöl a szerelemről. Ugyancsak Shakespearehőst mutat be Miodrag Pavlovié írása: Mac- bethet, a tragikus hőst, aki önmaga sorsát a végső pillanat után ismeri fel. N. Horváth Béla József Attila és Illyés Gyula kapcsolatának irodalomtörténeti hátterét elemzi. A számban két szemle szerepel: Kántor Lajos a kultúra romániai állapotairól, Losoncz Alpár a jugoszláviai szellemi élet tavaszi eseményeiről ad hírt A szeptemberi szómban folytatódik a két, egyenként is olvasható kritikasorozat: Thomko Beáta ezúttal Nádas Péter legutóbb megjelent kötetét elemzi. A másik sorozat, a rádió irodalmi műsoraiból ismert Kritika két hangra e darabjaiban a műsor szerkesztője, Varga Lajos Márton Lator Lászlóval Beney Zsuzsa verses-. Reményi lózsel Tamással pedig Radnóti Sándor tanulmánykötetéről beszélget. Fáy Miklós a Parasztbecsület itthon megjelent, Callas- di Stefano-féle felvételéről ír, Hoós Ágnes pedig egy másik opera révén közismertté vált, s e minőségében is „átköltött" alakról szól: Márton László Carmen-parafrázisáról. A szeptemberi számot leLugossy László tusrajzai illusztrálják. Bodor Ádám Kései köszönet a dobrini fényképésznek (Reiztet) Életre szóló barátságom Mustafa Mukkermannal, akinek a nevét ma már ki sem szabad ejteni Sinistra körzetben, a téli járványnak, jórészt pedig az asszonyi szeszélynek köszönhető. Azokban az években, amikor a nevelt fiam nyomait keresve Dobrinban éltem, az egész erdőkerületben egyetlen fényképész működött. Ez az egy is kizárólag a hegyivadászoknak dolgozott. És még csak nem is terepszinű katonákat fényképezett, hanem a természetvédelmi terület burkus medvéit a kormányzati nyilvántartások számára. Valentin Tomoioaga fényképész —, egyébként maga is ezredes -, sokat járta az erdőt, az erdei betegségre valószínűleg protekciósán oltásokat is kapott, mégis a tunguz nátha a végén őt is leterítette. A falutól nem távol, az erdő szélén lett rosz- szul a bágyadt őszi legelőkre tekintő fekete fenyők alatt, és onnan már nem is került a gyengélkedőbe. A beteget, azon a helyen, ahol lázasan kinyúlt, karókkal körbecöve- kelték, lécekkel körbeszögezve elkerítették, nehogy másokat is megfertőzni valamerre elinduljon. Telente az erdőn járvány pusztított, és az csak természetes, hogy beteg embert, legyen az akár ezredes, nem engednek vissza a faluba. A hevenyészett kerítés résein enni kukoricacsöveket dugdostak be neki, inni ott volt neki a harmat. Hamarosan elérkezett a nap, amikor Valentin Tomoioaga fényképészt helyettesíteni kellett. De nem a medvéknél — tartottak belőlük az erdőn vagy százhatvan— százhetvenet —, hanem az ukrán határon, ahová azon a napon egy külföldi kamionost vártak. Az illetőnek nem állhatott valami jól a szénája a határ innenső felén, ha fényképésszel készültek elébe. A hússzállító Mustafa Muk- kerman lett volna az, akit ezüstösfényű kamionjával elrobogni gyakran láttunk az észak-déli országúton. Az, hogy pont nekem kellett beugranom a beteg fényképész helyébe, bár amúgy használható, tapasztalt ember voltam, inkább az asszonyi szeszély műve volt. Rejtély, hogy esett rám a választása. Sinistra körzetben, a telenként ismétlődő tunguz náthát leszámítva, említésre méltó ritkán történt, egészen addig, amíg maga a hegyivadász parancsnok Puiu Bor- can ezredes is el nem költözött az élők sorából, és helyébe új erdőbiztos érkezett. Nő volt az illető, Coca Mav- rodin a neve, és szintén ezredes. Előre sejteni lehetett, körülötte egy és más majd változni fog. Egyik első dolga volt, hogy engem, aki elismert szakértőként az erdei gyümölcsbegyűjtőben dolgoztam, a diszpécserségből elcsapott. És a változás szelei lobogtatták szerte a faluban azokat a kis papírszalagokat, idézőket, amelyeken engem név szerint újra az erdőbiztosi hivatalba rendeltek. Ott zizegtek a szénnel barna zsírpapírra írott kis fecnik o villanypóznákon, kerítéseken és egy csomó kapun, rajtuk a felszólítás: „Siessen, Bodor, Coca kisasszony várja.” Mármint az ezredes, künn a laktanyában. Izolda Mavrodin — a Coca beceneve volt — a megboldogult Puiu Borcan ezredes karosszékében ült, előtte az Íróasztalon két vadonatúj fényképezőgép, egy Konica és egy Canon. Az nem baj, mondta, ha nem értek a dologhoz, automata gépek ezek, maguktól fényképeznek, éppen csak egy megbízható ember kell, aki tartja őket. Mustafa Mukkermant kellett lefényképeznem, amint kamionjával a határállomásra érkezik. Az ukrán határ a közelben, a Pop Ivan vízválasztóján vonult. Évtizedek óta nem történt arrafelé semmi. Coca Mavrodin ezredes már a hágóra öltözötten, csuklyás szürke hegyivadász köpenyben gunnyasztott a régi parancsnoki székben, fülében sárga vattát viselt, körülötte bogárszag terjengett. Úgy hírlett, a miazmás deltavidékről, az óriás harcsák, gödények vészterhes világából került ide a rideg északra. „Szívesen dolgozom civilekkel” — mondta. „Egyébként lesz velünk még két illető." Vöröskeresztes kétéltű katonai járműbe ültünk, patakmedreken, süppedős lápokon, vizenyős réteken át utaztunk, amíg el nem értük a Pop Ivan meredek falát, ahonnan a szerpentinek indultak. A vezetőülésen maga Coca Mavrodin ült, mellette nyakamban a oéoekkel jómagam, a hátulsó üléseken két szürke télikabátos, sálas, öltönyös, kalapos, teljesen egyforma férfi, két egyforma dobberman kutyával. A két férfi az úgynevezett szürke gúnárokhoz tartozott. Eredetileg egyszerű helybeli falusiak voltak, akiket Coca Mavrodin válogatott ki mindjárt érkezésekor maga mellé, ki tudná megmondani, mire. Ezek, bár kiképzésükre nem is lett volna idő, maguktól kitalálták, mi a dolguk. Már az első pillanatoktól kezdve szigorúan meredtek maguk elé, és mindenki másra. Bizalmas beszélgetésükből útközben kiderült, Mustafa Mukkerman a Beszkidek felől érkezik, kamionja tele fagyasztott birkával. A rakománnyal a Balkán legdélibb csücskei felé igyekszik, hetente egyszer fordul: mindig csütörtöki napokon, a déli órákban lép be az országba. Egyébként a legkevésbé sem hétköznapi ember, szabályos óriás, súlya meghaladja a hatszáz kilót. A két szürke gúnár azon tanakodott, ha megérkezik és majd sor kerül a testi motozásra, hogyan osztoznak meg majd hatalmas tagjain. Azért keltek útra velem együtt, hogy találjanak nála valamit. A határállomás ott fönn a vízválasztón mindössze egy kis őrszobából állt, előtte kéksárga vassorompó zárta el az utat. Az átkelőhely a hegységen átvezető régi földút legmagasabb pontjára települt, ahol a kétoldali lejtők majdnem szorossá szűkültek. Komisz, huzatos hely volt, fuvolá- zó szirtekkel, vén szakáll- zúzmótól lobogó szürke fenyőkkel. Túl a völgy vágásán, a távoli áttetsző égbolton már észak nyugtalanító színei vilióztak. De mondom, mire elértük a tetőt, kezdett elromlani az idő. Váratlanul az ég is megdördült, és bár a függönyökben érkező sűrű hóesést a villámok fénye át- meg áthasította, egy határőr biztonságból piros fénnyel égő viharlámpást akasztott a sorompóra, nehogy Mustafa Mukkerman, ha éppen a fergeteg kellős közepén érkezik, váratlanul nekihajtson. Tudták, nem késik, hiszen évek óta mindig csütörtök dél felé lépett be -kamionjával: pontos embernek ismerték. A dobbermanok a kétéltű alá heveredtek, míg Coca Mavrodin lassan előre sétált a sorompóig. Mustafa Mukkerman érkezését legelsőként a kutyák neszelték meg. A hóval rakott szélrohamok még foszlányokat sem ragadtak el a rakomány alatt fújtató motor távoli zúgásából, amikor a dobbermanok ásítozni kezdtek; mindenki tudja, ez náluk a figyelem jele. A kamion teli birkával, rohanó ködöktől eltakarva már a közeli kaptatón járt. 200 éve született a legnagyobb magyar (2.rész) Széchényi István élete és programja Kétszáz éve, 1791. szeptember 21-én született gróf Széchenyi István. Felserdülvén, katonai pályára lépett, s huszártisztként kitüntette magát oz 1813-ban vívott lipcsei csatában. 1815-ben sokat tartózkodott külföldön, többek között Angliában, ahol elsajátította a nyelvet, és tanulmányozni kezdte az ottani ló- tenyésztést, o gépipart és az angol alkotmányt. Lassacskán elfordult a katonai pólyától, s külföldi útjain tapasztalván, hogy Magyarország mennyire elmaradt a nyugati fejlődéstől, elhatározta, hogy minden erejével és tehetségével honfitársaiért és hazájáért fog munkálkodni. Eme elhatározásának következményeként kezdett eljárni a pozsonyi országgyűlés üléseire. Az országgyűlés 1825. november 3-i kerületi ülésén Felsőbüki Nagy Pál a magyar nyelv csinosítására tudós társaság felállítását javasolta. Erre föl ajánlotta meg Széchenyi István egy esztendei jövedelmét, s ezzel atyja nyomdokaiba lépve (akinek a Nemzeti Múzeumot köszönhetjük), megvetette a Magyar Tudományos Akadémia alapját. Széchenyi programja tulajdonképpen egyszerű volt: „dolgozni és munkálkodni naponta és szüntelen. Élete 1830-tól, a Hitel című könyvének megjelenésétől alkotások lázában élő egyetlen rohanás, amelynek során tettekkel kezdi megvalósítani reformelképzeléseit. Bátran állíthatjuk, hogy többet dolgozott Magyarország felemelkedéséért, európaivá tételén, mint számtalan uralkodónk. A Hitel, a Világ (1831) és a Stádium (1833) című könyvei azonos tárgykörben mozognak. A Hitelben keményen bírálja a feudális gazdasági viszonyokat, a polgárosodást* jelentő haladás gátjait. A Világban ugyanezeket oz eszméket magyarázza részletesen, míg a Stádium a gazdasági átalakuláshoz ad konkrét példát. Ezekkel a könyvekkel célba ért: a nemzetet felrázta fásultságából. Elindította a reformot. Annak ellenére, hogy gazdasági terveinek megvalósítása teljesen lekötötte, a negyvenes évek elejétől fokozódó aggodalommal figyelte Kossuth Lajosnak a Pesti Hirlapban Gróf Széchenyi István megjelenő vezércikkeit. Ügy ítélte, hogy mialatt ő a reformokat lassan, lépésről lépésre akarja megvalósítani, addig Kossuth módszere a Béccsel való harcot jelenti. A nemzet jövője iránt érzett aggodalmában 1841-ben kiadott Kelet népe című könyvében Széchenyi élesen megtámadta Kossuthot - aki kevéssel előtte, Pest vármegye 1840. november 18-i közgyűlésén nevezte őt a legnagyobb magyarnak —, mert véleménye szerint Kossuth nem a jobb jövő egyengetője, hanem a nemzet sírásója. Nevezetes ellentétük okának lényege tehát, hogy amíg Széchenyi először erősnek és gazdagnak akarta látni Magyarországot, és csak utána függetlennek, addig Kossuth először szabadnak, s csak utána gazdagnak. Széchenyi 1848-ban az első felelős magyar kormányban elvállalta a közlekedési tárcát. Az országos zavarok, a szerb zendülés stb. egyre jobban megbontották lelki egyensúlyát. önvád marcangolta. Szeptember 2-án még beszédet mondott az országgyűlésen, de harmadnapra orvosa beszállította a döblingi elmegyógyintézetbe. Széliéi frisseségét 1857-ben nyerte vissza, s ekkor ismét munkához látott. Megírta az önismeretet és a Nagy Magyar Szatírát, majd a Rück- blicket. Bár névtelenül nyomatta ki Londonban, mindenki tudta, hogy ki a szerző. Ettől kezdve a császári rendőrség szüntelen zaklatta. Végső kétségbeesésében, miután elolvasta a rendőrminiszter fenyegető hangvételű levelét, □ melyben kifejezte, hogy „az ön által évekkel ezelőtt kiválasztott azilum régen megszűnt ilyennek lenni . . .", 1860. április 7-én önkezével vetett véget életének: a legnagyobb magyar szívében és elméjében kihúnyt a láng. Dr. Csonkaréti Károly ■Camaras Istuän Csuberda II, mint már annyiszor, ezen a balszerencsés mérkőzésen is faképnél hagyva őrzőjét, szélsebesen elvihar- zott a jobbszélen. A sokszoros válogatott a közönség hangorkánja közepette akadály nélkül jutott el az alapvonalig. A belső csatárok gólra éhesen várták Csuberda II aranyat érő beadását, de ezúttal hiába, mert Csuberda II nem állt meg az alapvonalnál, hanem nyílegyenesen futott tovább. A közönség dermedten figyelt, de csak annyit láthatott, hogy Csuberda II eltűnik a maratoni kapuban, méghozzá a mérkőzés 89. percében, éppen a gólnélküli döntetlent jelző eredményjelző tábla alatt. Csuberda II a járdán futott tovább. Könnyedén kicselezte a járókelőket, rámosolygott az anyjuk karján ülő kisgyermekekre és a homályos tekintetű öregekre, majd befordult a legközelebbi mellékutcába. Itt kényelmesebb tempóra váltott. Elegánsan kicselezte a lámpaoszlopot ölelgető részegeket és o kapuk előtt toporgó szerelmeseket. A főútvonalakat mellőzve, kertes házacskák és elhagyott homokbányák között hagyta el a fővárost. Kiérve a földekre, boszorkányos ügyességgel cselezte ki a napraforgót és a hibridkukoricát, majd bevetette magát az erdőbe. Mohos köveket és kanyargó patakokat cselezett ki, félhomályos horhosokban és bükkössel borított hegygerincen húzott ei, már nem fájt a feje, már nem hajtotta semmi, már egészen régi dolgok is eszébe jutottak: keresztmama meséje a fanyűvőről, Jakabos Csaba üveggolyója, a csúnya arcú lány, aki szégyellte csudaszép lábait, a papírhajó, amelyet tizenöt éves korában nagy reményekkel indított el a kertük alatti patakban. Már fütyörész- ni is próbált. Kopott és újmódi falvakon futott át, majd kicselezett néhány tanyát és gémeskutat, és újabb erdőbe kanyarodott. Özek futottak el mellette, gímszarvasok és dámvadak. Borz, mókus, nyuszt és mogyorós pe- le csodálta meg furfangos cseleit. Aranyló rónán futott át, madarak röppentek a vállára. Három nap és három éjjel sem fogyott ki káprázatos cseleiből. Amikor falujuk dombjára ért, és meglátta anyja házát, felgyorsított. A hátsó kert felől futott be udvarukba, de anyja megérezte, hogy jön. — Hát csak megjöttél, fiam? - szepegett a kopott asszony. — Megjöttem, édesanyám - ragyogott Csuberda II. — Már vártunk, fiam — mosolygott a kopott asszony. — Vártak, édesanyám? - csodálkozott Csuberda II. — Hát várt a Gyula bátyád, meg a fiúk, még a szövetségi kapitányotok is lejött. Azt mondják, dél-amerikai portyára mentek — suttogta a kopott asszony. Csuberda II megtörölte homlokát a legendás 7-es számú mezben, és leszegett fejjel befelé indult a kopott házba, amelyet éppen hogy fel nem vetett a nagy vidámság. Hazatérés
