Új Dunántúli Napló, 1991. augusztus (2. évfolyam, 209-238. szám)
1991-08-24 / 231. szám
1991. augusztus 24., szombat aj Dunántúli napló 9 Tódor János Haveromr a filozófus A míg az esküvői menet a városházától a bazilikáig ér, éppen elég az idő ahhoz, hogy az ember megigyon egy fröccsöt a Gold'n Beryhez címzett borozóban. A Gold'n Bery voltaképpen annyit tenne, mint Arany Bárány, tudván tudva persze, hogy a bárány angolul korántsem bery, mivelhogy az lamb. Csakhogy a Bárány sem Bárány már régen, hanem Csengő, ámbátor Aranynak továbbra is Arany, Ahogy befordulunk a lejtős óvárosi utcán, még halljuk a visongást, amit nyilván annak az ajtóban lesben álló két ifi- úrnak a hirtelen akciója okoz, akik rizzsel szórják meg - termékenységüket serkentendő - a néhány perces párt. Náluk jobban talán csak én lepődöm meg, amikor a pult előtt belebotlom Gáborba, az egykori kollégiumi nevelőtanárba, a summa cum laude- filozófusba. örülünk egymásnak, de jókedvünk inkább diplomatikus, mintsem önfeledt. Gábort életében kétszer láttam abszolúte megelégedettnek. Először még 1982-ben, amikor bricsessznadrágban, mindkét kezében parafa bukósisakot lóbálva közeledett a város sétálóutcáján, és már mesz- sziről kiabálta felém, hogy meghalt a cselszövő, a ferde ajkú vén froffy, azaz Brezsnyev feldobta a papucsot. A kollégiumi nevelőtanárból ez a nem mindennapi történelmi esemény olyan eufóriát váltott ki, hogy rögvest elhatározta: önként és dalolva („meghalt a cselszövő, nem dúl már rút viszály . . .") veti magát alá a szörnyű tortúrának, melynek során belőle elvonják az alkoholt . . . Másodjára meg akkor lehetett volna madarat fogatni ezzel a nagy gyerekkel, amikor kislánya született. Ez a boldogság persze sokkal tovább tartott, s tart még ma is. Barátaim, akikkel lejöttünk a kocsmába, némi szemrehányással és nem titkolt értetlenséggel tekintgetnek felém: mi közöm lehet vajon nekem ehhez az öblös torokhangon hahotázó falusi kántorhoz, akinek dörmögő baritonja betölti a füstös ivót? Gáborom a régi szép időket idéző frenetikus hévvel csap a lovak közé, okarom mondani, kezd a politikai helyzet elemzésébe. Egy rendkívül közkeletű, de nyomdafestéket aligha tűrő szóösszetétellel nyomatékosítja, hogy mi is a véleménye a negyven valahány év utáni első szabad kormányunk eddigi működéséről. Ama bizonyos állatorvosi ló legtöbbet emlegetett testrészének fennhangon történő többszöri ismétlése bőven elegendő ahhoz, hogy a publikum kezébe megállítsa a garat felé lendülő poharakat. No, de ez oz egyetértés, nem ám a megrökönyödés csöndje! Ha valakinek, hát nekem aztán tudnom kell, hogy ő aztán sohasem volt kommunista, de ezekkel is tele van a hócipője. Hogy a francban van az, hogy a mi (degenerációnknak már sohasem adatik meg valami széppel és nemessel azonosulnia? Hát úgy ismerem én őt, hogy szarrágó dilettánsok mellé elszegődne valaha is kíbicnek? Hiába rázom o fejemet, mint egy háborús (békés) sérült, a filozófus folyamatos monológjába képtelenség bekapcsolódni. Bőg, akár egy örökké kielégíthetetlenül szerelmes szarvasbika. Gábor, akiben éppen az a zseniális, hogy egyik pillanatról a másikra képes a fentebb stílust alpárira váltani, és megfordítva, most a triviálisból a szellemi szférába röpíti egy idevágó Adorno-citá- tummal a diskurzus tárgyát, amelyet az előbb a nagyközönség számára a „lószerszámba” sűrítve vélt érzékletessé tenni. Haverom, a summa cum laude-csődfilozófus, hirtelen elkomorul, idegesen igazítja meg fekete keretes szemüvegét, és egyszer csak azt mondja, hogy már régen vége itt a lilozótiának. Az ő számára legalábbis. Igaz, az úgynevezett pártállamban („ miért, a mai micsoda?") is csak a tudás volt az övé, a lehetőséget már nem kapta meg, hogy azt átadhassa másoknak is. Hiába volt évfolyamelső, a tanszéken olyat tartottak bent, aki éppen hogy csak ötéviekéit, de ahogy akkoriban mondták, jól feküdt. Persze, ez nem azt jelentette, hogy az illető, teszem azt. kurva vagy hímringyó lett volna, sokkal inkább, hogy vezetőként kisze- zett, avagy már hallgatóként bepártosodott. Ma ezek politológusnak nevezik magukat, és kitűnően megmagyarázzák, hogy ők legfeljebb attól büdösek, hogy már akkor, a KISZ-ben is belülről bomlasztották o rendszert. Hogyan is kaphatott volna metafizikusi katedrát egy olyan tanerő, aki a kollégiumban villanyszerelő szakközépiskolá sok előtt nyíltan gyarmatosító megszállóknak nevezte az oro szokat, árulónak Kádárt, kollaboráns karrieristáknak az elvtársakat. Nem 1989. június 16. után, hanem a nyolcvanas évek elején. Dehogy is volt ő menő, szamizdatos ellenzéki, ha az lett volna, akkor most nem ott tartana, hogy egy falusi oskolában okítja a kölköket biológiára meg földrajzra. Legföljebb egy olyan regulázhatat- lan másként-gondolkodó volt, akit a szókimondásáért gyakorta habókosnak neveztek. Ma is ugyanolyan, ezért érzi azt, hogy neki talán egyetlen rendszerben sincs (lesz) jövője. Miért lenne ő ma párttag, -amikor már mindenki lehet?! Talán azért szidta ő már akkor a bolsikat, amikor ezek o mai urak még sehol sem voltak, hogy éppen ők, a mai leosztott hatalmasok, tegyék utcára a feleségét?! Merthogy alig egy hónapja ez történt. K ényszeredetten szabadkozom, hogy nekem már mennem kell a templomba. Keblére ölel, pohár borát az egészségemre emeli. Már kint vagyok az utcán, de oda is kihallatszik, ahogy o pultos kisasszonynak magyarázza, hogy nem érti, mi a kórságot keresek én az Isten házában, amikor pedig olyan megveszekedett istentelen vagyok. Szenfimihályi Szabó Péter Nekik az a fő Örülnek a zászló- és éremgyárosok, nekik ez □ kis glasznoszty csupa üzlet, pillanatok alatt piacra dobják a címereket, jelszavakat, a kitűzőket - nekik mindegy, Krisztus vagy Barabás, az a fő, hogy jól fogyjon mindenütt. Örülnek a zászló- és éremgyárosok, s ha mi örülünk, örvendjenek ök is. Csak azoktól félek, akik már tudják, holnapután milyen zászlókat, érmeket lesz egyedül érdemes gyártani újra. (1989) Törő István Arcunk elől a Megfakult kapualjak mögül lépünk a fénybe, szétszeletelte a zaj osztókése az utcát, csobogunk e friss áradatban, jóslatokkal küszködünk, mint koravén kisasszonyok, s babonaként szédelgünk a tavaszban, akár a kitárulkozó gyümölcsfák örömszerzésre gondolunk - mióta beléptünk, e változó idő folyton hajt előre, szavaktól botladozik a nyelvünk, a sóvárgás beleköltözik a szánkba, s kiénekelhetetlen dalba fog bele - a pillanatba testesültünk, s tengert kereső tekintetünk megfogta a tavasz, jönnek a kiátkozott évek, „ füvek nőtték be az utat a Golgotáig, lomhán csapódunk, zajtalan életünk senki sem tartja számon, de kitörve a gyűrűből, mint hajtők közül a vad, s menni! mindegy hogy merre; a testnek is van öntörvénye, mely összerázhat, akár a földrengés, örökké magunkat keressük titkolózó homlokok mögött, a kipattanni készülő rügyek mögött, asszonyok ruhadarabjai mögött, a megérinthető valóságban. Ibassy József Töklevél Remegtem Istent én, jaj hogy remegtem! Imádni őt már jobban nem lehet. Ha cukorka lapult meg a zsebemben: megcélozta csúzlim a felleget. Röpült felé selyem cukrom hívatlan. Fülem befogtam, amíg földet ért, és beszakadt, és megrezzent riadtan a nagy, a cintányér-nagy töklevél. tikai szempontból nélkülözhetetlen. Jövő hétre ígérték, utána már félnapos munko oz egész. — Egyhamar megint nem fogok ráérni . . . Most lett volna időm alaposan szétnézni - bosszankodott a nagyfőnök- né. Gyuricza ur előtt megvilágosodott, az elkövetkező pár pillanatban dől el, hogy meg- csinólhatja-e a díszkeritést o székelykapuval. Az asszony felé fordult, mély lélegzetvétel után hadarni kezdte: — Ha rá tetszett szánni az időt, nagyon kérem, tessék várni egy negyedórácskát. A fiúkkal addig összeütünk egy... egy... - pillanat töredékéig töprengett, hogy a megfelelő idegen szót használja-e ~ provizórikus lépcsőt. Bizisten, nem tart to- váább, tán még addig sem. — Nem bánom, ahogy gondolják - egyezett bele Edit asszony. Megnyerve az első menet, villant át Gyuricza úr agyán, viharsebesen kilépett, s o tetőablakok alatt elkurjantotta magát: — Hé, fiúk! Nyomás azonnal lefelé, hozzátok a blekenddekkert az orsós hosz- szabbítóval. Ja, meg a kalapácsot is . . . — Más nem kell, főnök? — kérdezte Lajcsi, már a létra felső fokán állva. — Nem. Épp elég hulladék deszka van lent is. Lépcsőt csinálunk. Igyekezzetek . , A két fiatalember mókusfürgeséggel kúszott lefelé a létrán, kettőjük súlya alatt ívben meghajolt a rozoga alkotmány, s Gyuricza úr áldotta önön ösztönét, amiért eszébe sem jutott Edit asszonynak felajánlani, hogy talán a létrát is igénybe vehetné . . . Mire leértek, Gyuricza úr addigra a bejárat közelében heverő három csonko palló közül a két hosszabbikat kiszemelte, egyiket ferde állásban a mennyezeti nyíláshoz mérte, a fiúk máris üzemkész állapotba helyezték, a blekenddekkert, a fürészkorong si- vítva vágta el a deszkát a padlócsíkhoz sebtében jelölt ferde vonalnál. Utána a másikat; a túlsó végüknél is egymáshoz passzitotta a két deszkát, elnagyoltan bár, de megdolgozta, hogy még az ideiglenes munkának is pofája le gyen. ■ — Fellécezni egymás tükörképére - nyújtotta oda a két fiúnak. - Szaporán. Leszabom addig a lépcsőfokokat. Anélkül, hogy megnézte volna az órát, érezte, hogy öt perc sem telt el. Igaz, a mun ka apraja még hátra van. Hátán átnedvesedett az ing, főleg, amikor észlelte, hogy a főnökasszony már a kocsi közelében jár. Az nem lehet, hogy meggondolta magát, és úgy távozik, hogy még csak nem is köszön — tépelődött Gyuricza. — Mert akkor hiábavaló az igyekezet. S miután a fiúk leszabták az egyforma lécdarabokat, az első hulladék deszkával ő is o gép fölé hajolt . . . Újból -o bejárat felé pillantott, s megnyu godva látta, hogy a sofőr egyensúlyoz befelé, pocakjához támasztva a láda sört. Mögötte Edit asszony tipeg. A fiúk gyors egymásutánban szögelték fel a tartó léceket, mérőeszközül egy külön lécdarabot szabtak le. A főnökasszony intésére a sofőr felnyitott három üveg sört, nyújtotta volna a mestereknek, de Gyuricza úr határozott mozdulattal elhárította — Miután kész vagyunk, nagyon szívesen. Addig egy csöpp sem . . . A fellécezett két pallódeszkát a tervezett helyükre állította a két fiú, s tartotta addig, amíg főnökük beszögelt két lépcsőfokot. Miután így stabilizálták az alkotmányt, következett a többi lépcsőfok. Pár perc múlva Gyuricza úr lihegve fölegyenesedett, s enyhe meghajlással intett az asszonynak,- Parancsoljon, elvtársnő . . . A nagyfőnökné fellibegett, mintho egyenest a mennyekbe kívánna szállani, s csak a lépcső tetején szólt elismerő hangon, svájci aranyórájára pillantva: — Tizenkét perc , . . Most már igazán megérdemlik a sört. Kortyoltak néhányat, de ekkor Gyuricza úrnak eszébe jutott: illő volna az asszony kíséretében maradnia. Az üveget o sarokba tette, s menetközben vetette csak oda a fiúknak. — Szedjétek össze a cuccot, csináljatok rendet. Edit asszony nagyjából mindent rendben talált, határidők, költségek, anyagbeszerzési lehetőségek felől érdeklődött. Jó hangulatban értek vissza a hallba, s Gyuricza minden bátorságát összeszedve, felajánlotta megtekintésre az épp nála lévő rajzokat a díszkerítésről és a székelykapuról. — No, mutassa — egyezett bele az asszony. A férfi egymás után' teregette ki a rajzokat. — Maga igazán ügyes — ismerte el a nagyfőnökné. - Erről a férjemet is igyekszem meggyőzni ... A részletekről utána is ráérünk beszélni.- Előre is nagyon -köszönöm - hajolt meg Gyuricza úr, s az asszonyt a kocsiig kísérte. M ire visszaért, o két fiú végzett a rendcsinálással. Micu zsebkendővel törölgette izzadt homlokát, újabb üveg sört bontott, Lajcsi azonban csaksom- fordált ide-oda a hallban, s tekintete mind gyakrabban tévedt a lépcsőcsinálás kezdetekor megbontott öt kilós szögesdobozra.- Hiánycikk a hatvanas — nyögte ki végül. — Lécezni kellene a garázsom tetejét. . . — Vidd csak el nyugodtan — intett Gyuricza, s csak úgy megszokásból hozzátette: — Nem ügy . . . Azt már csak hozzágondolta: főleg akkor nem, ha tényleg együtt csinálhatják a díszkerítést és a székelykaput.
