Új Dunántúli Napló, 1991. augusztus (2. évfolyam, 209-238. szám)

1991-08-17 / 225. szám

8 aj Dunántúli napló 1991. augusztus 17., szombat Könyvespolcomon Medve Gábor, Bébé és a történelem Ottlik Géza Iskola a ha­táron című regényének egyik jelenetében a diákok, Medve Gábor, Bébé és tár­saik a mohácsi vészre em­lékező rendezvényen vesz­nek részt. Egyikükben fel­merül a kérdés, hogy ezt a napot nem a győztesnek kellene-e inkább megünne­pelnie. De aztán rájön, hogy mivel a diadalmas Oz­mán Birodalom már nem létezik, az egykori vesztes, túlélve hódítóját, megújító erkölcsi erőt meríthet vere­ségéből. A történelem így kárpó­tolná a legyőzötteket? Le­hetséges, de gyengéből erőssé csak az a nemzet képes válni, amelyik okulni tud kudarcaiból. Ehhez vi­szont ismernie kell múltját, akár felemelő, akár lesújtó, annál is inkább, mert e két lehetőség, mint példánk bi­zonyítja, nincs is olyan tá­vol egymástól. Ezért vettem oly örömmel kezembe azokat a szép, bár kissé drága könyveket, me­lyek történelmünk esemé­nyeivel, nemzeti múltunk be­cses emlékeivel kapcsolato­sak. Kezdjük hát a sort Ba­lázs György Magyarok (Egy európai nemzet születése) című könyvével (Novotrade Rt.), mely Szelényi Károly fotóinak kíséretében Árpád­kori históriánkkal ismerteti meg olvasóit. Igényes isme­retterjesztő munka, vagyis a legfrissebb és legmérv­adóbb szakirodalom alap­ján, ám közérthető stílus­ban ad tájékoztatást múl­tunk e korai időszakáról. Különösen tetszett a Szent Lászlóról és Könyves Kál­mánról megrajzolt újszerű portré, s örültem, hogy a szerző az Árpád-házi király­lányokról sem feledkezett meg, s felidézi például a lovagkirály lányának, Piros­kának életútját, aki Iréné néven bizánci császárné lett. Mának szóló tanulságokat is hordoz az egységesülő Közép-Európáról szóló fej­tegetés. Ottokár cseh ural­kodó, az Anjouk vagy Má­tyás oly sokban eltérő ar­culatú politikája lényegét tekintve azonos irányba mu­tatott: egy erős, a külön­bözőségekből egységet ko­vácsoló dunai monarchia létrehozását célozta, azt, amit végül aztán a Habs­burgoknak sikerült több év­századra megvalósítaniuk. Szent István és örökösei teremtették meg azt az eu­rópai, keresztény államot, melynek kőből formált szel­lemét mutatja be a Katoli­kus templomok Magyaror­szágon című gyönyörű kö­tet (Hegyi és Tsa Kiadó). Alkotói, Dercsényi Balázs és Marosi Ernő művészettörté­nész, Török József egyház- történész és Hegyi Gábor fotográfus, a nevezetes kö­zépkori emlékek bemutató sót követően joggal hang­súlyozzák, hogy templom- építészetünket a XVII—XVIII. század barokk ízlése hatá­rozta meg. Később a re­formkor egy tartózkodóan elegáns, nemes emelkedett­ségé stílust honosított meg, a századfordulón jelentke­ző historizmus azonban, a vallásos tudat válságának jeleként, a hívő lelkűiét és a modern szellemiség eltá­volodásáról tanúskodott. Az olyan eredeti szépségű épít­mények, mint a Lechner Ödön által tervezett buda­pesti Szent László-plébánia- templom, Kós Károly súlyo­san egyszerű zebegényi egy­háza vagy a legújabbak közül Makovetz Imre Szent­lélek sugallatát sejtető pak­si temploma, éppen a hit, a nemzeti szemlélet és a merészen kísérletező ihlet ötvözése által képviselik az egyházi építészet előremu­tató korszakát. Mint tudjuk, Isten újon­nan felépült házának falait a felszentelést végző püs­pök gergelyvízzel szokta meghinteni, ami nem más, mint víz, só, hamu és bor vegyüléke, s elemeivel a ke­resztény erényeket, jelesül a kísértés elűzését, a tiszta­ságot, a bűnbánatot és az égi kincsek bőségét jelké­pezi. Talán ezért is nevez­ték eleink a templomot egy­háznak, ecclesiának, azaz olyan épületnek, mely egy­ben eleven kövekből, hívők­ből felmagasodó lelki épít­mény. Egyszerűbb, szerényebb íz­lés, de hasonló szellem tük­röződik Takács Béla „Uram, hajlékodat, szeretem háza­dat . . című könyvében (Officina Nova), mely Ho- pák József felvételei segít­ségével református templo­mainkat mutatja be. Végig­lapozva megpillanthatjuk többek között a csarodai templom virágos mennyeze­tét, elgyönyörködhetünk a csengersimai templom Sza­mosban reszkető tükörképé­ben, s képzeletben megáll­hatunk egy pillanatra a ti- szacsécsei fatornyos vályog­épület előtt, melyben Mó­ricz Zsigmondot keresztelték. A vizsolyi kis egyház kövei pedig mintha Károli Gás­pár szavait idéznék. E könyvek inspirálta idő­utazást folytathatjuk a Bri­gitte Hamann által szer­kesztett Habsburg Lexikon­náI (Üj Géniusz Kiadó), mely Habsburg Rudolf családja négyszáz tagjának pontos és alapos biográfiáját foglalja magában, köztük tizenhét magyar királyét I. Ferdi- nándtól a nemes lelkű IV. Károlyig. És Az 1848-1849- iki magyar szabadságharc vértanúinak emlékkönyve cí­mű albummal. Ez a mű a Pesten, 1873-ban, Halász István kiadásában megje­lent könyv huszonnégy kő­nyomatú arcképének és élet­rajzának felhasználásával készült (Ma Kiadó). Jól tudom, hogy e köny­vek szemléletmódja sok esetben eltérő. Úgy vélem azonban, mégis összeköti őket egy felismerés, melyre Ottlik Géza fentebb emlí­tett szereplői Jurisics Mik­lós hősies helytállásáról ta­nulva döbbennek rá. Milyen különös, töprengenek, hogy Kőszeg várának kapitánya akkor állt a törökök elébe, s tartóztatta fel őket, mi­kor azok már éppen kifelé mentek volna az országból. Aztán rájönnek: Jurisics és vitézei úgy gondolhatták, hogy a hátuk mögött, olasz hegyvidékeken, francia fal­vakban és bajor városok­ban, jóllehet más ajkú és más szokású emberek él­nek, ám ugyanúgy imád­koznak, ugyanúgy szeretnek és ugyanazokat az értéke­ket tisztelik, mint ők. Ezért álltak ki a vár fokára. Tud­ták tehát, hogy Magyaror­szág: Európa. NAGY IMRE Galambosi László Könyörgés gyűrűjében Oltalom-aranyház, Tisztaság fénytornya, éneklő Mária, hajolj országodra. Végtelen völgyéből kicsapá viharok szaggatják, támadók örvénye kavarog. Tövises irtózat szökött benne szárba, didergő fájdalma fagyott kérgü nyárfa. Lökd szét a félelem jégráncos gyepűjét, vágd el a borzalom zúzmarás kötelét. Nagyasszony, a vermek dértől fehérednek, hiába kiáltoz apjáért a gyermek. Roncsolt melléből, ha szoptatna az anya: virágként száradna rettegő magzata. Vészben sokasodnak jajongá lantosok: lángba-tiport néped Szent Istvánért zokog. Kérd éltető Urunk: baj szörnyeit döntse igába. Növessze kalászát szerencse! Vaskesztyüs kezünkből kenyér sárba hullva ne tápláljon férget, madár majszolgassa. Zúzott vértjeinket kocátokra dobva térdelünk hálatelt Üdvözlégyet mondva. Kondulnak harangok: bíborból ezüstbe hullámzik a mennybolt, Jézusunk keresztje csillagkoszorúban arcunk sugározza. Oltalom-aranyház, Tisztaság fénytornya, éneklő Mária, köntösödön rózsák; lábadhoz borulva hódol Magyarország. A Magyar Szent Korona zománcképei I. Géza király (bal oldalt), a Pantokrator (jobbról) Nyári Évo festőművész a Magyar Szent Korona 18 zománcképét festette meg félméteres nagyítás­ban és a Budapesti Tör­téneti Múzeum kiállítá­son mutatta be az alko­tásokat. Az évszázado­kon át hányatott sorsú, néhány évvel ezelőtt ün­nepélyes külsőségek kö­zött hazatért korona el­ső nagy királyunk, Szent István koronázása óta a nemzet legfontosabb, tör­téneti ereklyéje, Magyar- ország szimbóluma A feudalizmus idején kiala­kult elméletét Werbőczi István Tripartituma rögzí­ti, eszerint az államhatal­mat és az egész magyar­ságot, valamint Magyar- ország területét foglalja magába. A korona eredetileg az uralkodói hatalom legfonto­sabb jelvénye volt; az ural­kodó csak akkor vált törvé­nyessé, ha a koronázási szer­tartáson az előírt törvények szerint fejére helyezték és az esküt elmondta. A koronázás csak akkor volt érvényes, ha a Szent Koronával történt. Ebből következett hányatott sorsa évszázadokon át. Az egyes pártok és a trónköve­telők még ellopásától sem riadtak vissza. Kalandos uta­kon bár, de mindig vissza­került az országba. Történe­te valóságos krimi, véres bot­rányokkal körítve. A korona mint méltóságjel­vény már az ókorban ismert volt. Formája évszázadok so­rán többször változott. Asszí­riában, Babilonban, Egyiptom­ban, Rómában szalagszerű pánt volt. Zárt formája BT- záncban alakult ki. A magyar korona is ehhez a típushoz tartozik. Két, később összeil­lesztett részből áll. A felső, latin feliratos, kettős kereszt- pántos zárt koronát a ha­gyomány szerint II. Szilveszter pápa küldte Szent Istvánnak. Ezzel koronázták meg első királyunkat. Az alsó abroncs- koronát Dukasz Mihály bizán­ci császár küldte I. Géza ki­rálynak. Feltételezhetően 1074 -1077. között készült, s a bi­zánci ötvösművészet egyedül­álló remeke. A két korona egyesítése a kutatók szerint III. Béla uralkodása idején történhetett. Nyáry Éva festő­művész az egyedülálló műal­kotás és nemzeti ereklye irán­ti alázatos tisztelettel hosz- szú tanulmányok után nagyí­totta fel a történeti szempont­ból is igen fontos kicsiny mű­remekeket, melyeknek közeli megtekintése a korona jelen­legi őrzési helyén, a Magya' Nemzeti Múzeumban csak ke­veseknek áll módjában. Ez avatja dokumentumérté­kűvé a festménysorozatot, mely egy évezred távolából hozza közeibe a történeti szereplő­ket. Portrészerűen hiteles az adományozó Dukasz Mihály és Konstantin bizánci császár, valamint a megajándékozott, I. Géza királyunk mellképe. Bizánci szokás szerint az áb­rázoltak mellett nevük is sze­repel,^Tgy semmi tévedés nem történhet. A vallásos ábrá­zolások a bizánci keresztény­ség ikonográfiái programját mutatják. Középen Krisztus, a Pantokrátor, a világ ura, mél- tóságos, ünnepélyes ábrázo­lásban, trónon ülve. Jobb ke­zét áldásra emeli, bal kezé­ben a Biblia, feje körül ke­resztes dicskoszorú. Mellette kétoldalt két feléje forduló arkangyal, Gábriel, az an­gyali üdvözlet és Mihály, az Utolsó ítélet angyala. A pántokon körül az aposto­lok: Péter, Pál, Tamás, Já­nos, András, Fülöp, Jakab, Bertelen mellképei. Szent György és Szent Demeter, a katonaszentek és a két orvosszent Kozma és Dóm­ján zárják be a sort. A Törökországban élt, Szí­riában tanult Nyáry Éva fes­tőművész külföldön, főleg Tö­rökországban és Franciaor­szágban szerepelt eddig ön­álló és csoportos kiállításo­kon impresszionista ihletésű tájképeivel és portréival. Ha­zai bemutatókon 6 év óta láthatók munkái, csendéletek, tájképek. Debrecenben, Szol­nokon, Gyulán, de Budapes­ten is bemutatta Szíria ma­gyar széruméi és Csontváry nyomában című reflexiós so­rozatát.­Két éve alakította meg a hazai Szent Lázár segélyszer­vezetet, melynek Lovagja és magyarországi vezetője. A Magyar Szent Koroná­ról festett sorozatát a külföl­dön élő magyarságnak is be­mutatja, és tervbe vette kü­lön kiállítását a budapesti vi­lágkiállításon is. Brestyánszky Ilona Szalay István H tölgyfa A patakoknak ősszel min dig megjön a hangjuk. Nyá­ron taplót lehetne csiholni a száraz mederben. Halnak, bé­kának nyoma sincs, hanem így ősszel minden csepp vi­zet visszahoznak az alacsonyan szálló felhők. Víz terem ilyen­kor az utakon, a gödrökben, a patakmeder mészköves zu- bogóiban és a pókhálóeres sárga, barna levelek — a ví­zen úszva — üzeneteket visz­nek ismeretlen tájak felé. A Hór patak mentén álom­ra készülődő fák vetkőznek, és a száraz levelek alig hallható libegéssel hullanak a földre, a csobogó patak zavaros vi­zére, miközben az ősz csontos ujjaival ősi dallamokat dobol az erdőn, olyasféle ritmusban, mint ahogyan az ember ál­matlan éjszakákon a saját szívverését hallja. Az idén gazdag a makk­termés és a hét szűk esztendő után terített asztal várja az erdő népét. Az előbb az or­rom elé hullott egy, aztán a lejtőn lefelé gurult, de csupán annyi neszt okozott, mintha egy pocokegér szaladt volna át az avaron. — A nagy fánál megpihe­nünk ! Bólintok. A közelben egy száradó ágon mátyások ve­szekednek, egymásra kiabál­nak tücsköt-bogarat, majd re­pülnek a tépázott tollak, és a vesztes odébbáll.- Szószátyár népség! - mondja az erdész, és kikap­csolja a hátizsákja szíjját, lepa­kol a földre a hatalmas tölgy­fa alá. Ezt a fát mindenki ismeri a környéken, itthagyták, vagy itt felejtették? Ki tudja! A bükki emberek alatta tartanak pihe­nőt, a turisták, az idegen já­rókelők megcsodálják lomb­koronáját, barázdált vén tes­tét, amelynek az északi olda­lát már ellepte a zöld moha. Ügy beszélik, hogy valamikor erre még őserdő volt, a falu fölötti tölgyesekben farkasok kóboroltak, aztán jött az em­ber, kivágta a fákat, feltörte és beültette a földet, a va­dak riadtan menekültek to­vább, beljebb és beljebb a Bükkbe, mert az ősi ellenség megint elfoglalt egy darabot az otthonukból. — Háromszáz évesnek be­csülik — sandít az erdész a most csupasz gallyak közé, és szalonnázás közben arról be­szél, hogy ez az öreg fa fel­szította a környékbeliek kép zeletét. Mesék, legendák ke­ringenek a két elágazó ága között rejtőző üregről, amely­ből egy féllábú aggastyán képében - a bajbajutottak pártfogója —, egy csodálatos tündér jön elő újhold idején, pontban éjfélkor, amikor meg­szólal a bagoly, amelynek a szeme éjszaka olyan fényesen izzik, mint a mészégetők ke­mencéjének a tüze . . . Közelebbről nézegetem, si­mogatom a vén tölgyet, amelynek ötven, hatvan esz­tendő meg sem látszik ripa- csos, vén testén. Egy helyütt a vastag, durva forradás se­bet takar, de a seb már be- heggedt, meggyógyította az idő. Feljebb odú tátong, vad- méhek tanyája, de itt az ágak között laknak a szarvasboga-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom