Új Dunántúli Napló, 1991. július (2. évfolyam, 178-208. szám)

1991-07-27 / 204. szám

1991. július 27., szombat aj Dunántúli napló 9 ABASf ÉQHOP dl Vft'jk ÄI AMjI^üe I • • • Borsay Pál „Nem volt nehéz megtalál­nom. Zongorajátékának hang­jai úgy vezettek, jnint elté­vedt vándort a távoli lámpa fénye. A hang forrásánál ott volt, akit kerestem: Borsay Pál zongoraművész." így kez­dődött 1962. február 16-án megjelent interjúm, melyet a nagy koncert előtti izgalmas, utolsó napok egyikén készí­tettem Borsay Pállal: Bartók II. zongoraversenyének elő­adására készült. Idejét a ta­nításon kívül a fekete Förster- zongora, a Bartók-mű kottá­ja, pihenésül egy vaskos Tho­mas Mann-könyv és nagy me­cseki séták töltötték ki. De közben arra is maradt ener­giája, hogy kérdéseimre ki­csit elkalandozzon a múlt­ba .. . (1921. július 15-én — épp 70 esztendeje - született Budapesten, művészcsaládban. Édesapja neves katonakarmester. Az első kis zon­goragyakorlatok szigorú, de mindig hozzáértő bírálója: az édesapa.)- A zenével és önmagom­mal szemben támasztott ma­gas igényemet otthonról hoz­tam — emlékezett vissza ak­kor Borsay Pál. — Ez egyre növekedett a zeneakadémiai évek alatt. Ott szívtam ma­gamba, onnan hoztam Bartók szeretetét. (Végzős főiskolásként, 1941-ben müvészcsere folytán hangverseny- kőrútra mehetett: koncertezett olasz, német, svéd, finn és dán váro­sokban. Közreműködött a magyar és számos eurápai rádió műsorai­ban. Rábukkantam az alig 20 esz­tendős, főiskolás Borsay egyik rá­diókoncertjére, melyet 1941. július elsején adott Budapest I. hullám­hosszán. 1943-ban diplomával a ke­zében folytatni akarta a megkez­dett művészpályát, de súlyosan megbetegedett. Egy évi fekvés után, ízületi gyulladásos bal ke­zével újra megtanult zongorázni. Előbb Békéscsabára, majd 1952-ben Pécsre került.) Erkel: Himnu»* Vörösmarty: VJtaet ^Vreiieiirz Hajnal Ernő Kodály: IJvzl E>r«-nch«~z Kodály: llékiwséhajlú« Beethoven: Ili. I r-onara nyitány A zeneművészeti szakiskola tanára lett. Koncertező mű­vészként is hamarosan bemu­tatkozott. Népszerűvé vált, mindenki szerette derűs ter­mészetéért. Pákolitz István egyik, Meszesről szóló versé­ben írt is róla: „Borsay ab­lakából zongoratrillák táncol­nak . . Én 1953. elején is­merkedtem meg vele az adá­sait akkor kezdő Pécsi Rádió­ban. Ö hangszerelte a „Nincs szebb madár" kezde­tű baranyai népdal első tak­Wagner: Br-vonulá-i Induló Tiszt: llajfyar ünnepi dal l.i-zt: Es-ilur nmgnravrrwny Kodály: Háry inlrnnrzni Berlioz: Rákór/I inda]» tusait és játszotta, akkor még hosszadalmas és fáradtságos munkával lakklemezre a stú­dió szünetjelét. Lelkesen zon­gorázott a mikrofon előtt, komponált — néhány slágerét Szántó Tibor szövegére — még ma is őrzi a hangarchí­vum. Ö volt a lelke a Pécsi Rádió Gong Együttesének, melynek tagjaival — Galam­bos Györggyel, Széplaky End­rével és Tomanek Nándorral — oly sok sikert aratott. Ö ült le először a Liszt Ferenc hangversenyterem zon­gorája mellé, hogy az 1953. december 21-én rendezett ün­nepélyes avatóhangversenyen eljátssza Liszt Esz-dúr zongo­raversenyét. Számos koncertje közül még egyet említek: ami­kor régi vágya teljesedett, és eljátszotta Bartók II. zongora- versenyét. Régóta készült rá. Azóta, hogy 1956 októberé­ben Cziffra György - akit barátjának, tanulótársának nevezett —, Pécsett is bemu­tatta ezt az alkotást. A kri­tika elismeréssel fogadta: „Jelentős művészi tett volt e mű vállalása, de még na­gyobb az eredmény: hogy a modern zongorairodalom egyik legnehezebb alkotását ilyen elementáris erővel, pon­tosan kidolgozott előadásban, magas színvonalon szólaltatta meg. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy Borsay hosszú évek ki­tartó munkájának eredménye­ként e Bartók mű interpretá­lásával művészi fejlődésének, pályafutásának egyik csúcs­pontiára ért el.” Tudom, szívesen búvárko­dott volna Pécs zenei múlt­iában. Gyakran beszélt ne­kem — a betegáayán is —, Hölzl Sz. Ferencről, a múlt­századi egyházzenészről. Az elmélyültebb kutatásra már nem jutott Bórsavnak ideje. Idén októberben lesz 15 esz­tendeié, hoay véget ért pá­lyafutása. Zongoratrillái már csak emlékezetünkben vissz­hangoznak, egyre halkulób­Dr. Nádor Tamás itank elővétele a Horizont könyvesboltban (Kossuth L.-Ú1 5J ORSZÁGOS ®, FILHARMÓNIA UHfFIiIlKl»i ■ J 1» (Kossuth Ujasét S3.] 1953. december 21-én, héttőn este 8 órakor M1GNY1TÓ OHEPi m KÖZREMŰKÖDIK: Szimfonikus Zeneművészeti zenekar Szakiskeia énekkara BORSIT PlL íonwerw**#*« VEZÉNYEL: INTI1 6T&R8T CSÍKI HlDOl m.. .......................... Tisztelt Uram! A véletlen néhány hónapja az ön szomszédjává tett. Ed­dig létezéséről sem tudtam, most meg kellett tanulnom a nevét, ön valamikor egy kies utcában telket vásárolt, házat épített, kerítést emelt, kutyát szerzett. Boldogan élt, s azt hitte, talán az idők végezetéig így fesz. Ámde észre kellett vennie, hogy kertjének határa van, háza mellé új házak épül­tek, új kerítések emelkedtek, eddigi szabad kilátását új ház­sor korlátozza, szomszédságá­ba új családok költöztek. Ész­re kellett vennie azt is, hogy talán nemes érzésből fakadó állatszeretete s immár .borjú nagyságúra nőtt kutyájának egész éjszakán át tartó üvöl­tése zavarja mások nyugalmát és pihenését. Ismerem az emberek és az állatok természetét, hasonló­ságát és különbségét, mond­hatom, különös állat az ön ku­tyája. Nappal csöndben van, ha éjszaka a lakóházban tar­tózkodik, Hallgat, csupán ok­kor tör ki rajta a különös idegbaj, ha ön „elfelejti” éj­szakára bezárni. Amikor elő­ször fölkerestem, s megkértem, hogy gondoljon a környezeté­ben élők éjszakai nyugalmára, úgy látszott, megérti kérésün­ket. Egy hónappal később is­mét szólni kellett; Harmadszor már udvariatlan volt, „jogra” hivatkozott: önök előbb köl­töztek ide, mint mi. Amikor e sorokat írom, már több hete nem tudunk éjszaka pihenni „állatszeretetből” fakadó em­berszeretetlen magatartása, a közvetett formában okozott csendháborítás miatt. Nem lé­vén más lehetőség, a ható­ságtól kellett kérnünk meg- rendszabályozását, q csend­rendelet önre is kiterjedő ér­vényesítését. Mindez, gondolhatná bárki, két szomszéd, két lakástulaj­donos, egy tapintatlan és egy nappal dolgozni, éjszaka pi­henni akaró ember magán­ügye, s majd a hatóság pon­tot tesz az ügy végére. Igenám, de minek ide ható­ság, minek ide bírság, minek ide megbélyegzés? Miért nem alakultak ki nálunk az emberi együttélés, a kölcsönös tiszte­let és tapintat, a „viselkedés" természetes formái? Megértem, ön egy olyan dik­tatórikus társadalmi berendez­kedésben nőtt fel, amikor — némi leegyszerűsítéssel - az a bolsevik elv uralkodott, hogy „ami a tiéd, az az enyém, de ami az enyém, ahhoz neked semmi közöd". Az erőszakos államosítástól a környezet lé­tére fittyet hányó kutyatulaj­donosokig ez az elv érvénye­sült a gyakorlatban, ön, úgy látszik, ezt tanulta meg, ön egy ilyen „joghoz” ragaszko­dik ma is. Holott most valami mást kellene megtanulnia. A demokrácia alapelvét: senki sem érvényesítheti úgy a ma­ga jogát, hogy azzal mások jogát csorbítsa, korlátozza. A nemzetiségi jogok megadásá­tól a pihenéshez való jog biz­tosításáig ezt kellene érvé­nyesíteni. Ennek a belátását kértem öntől. Ennek alkalma­zását tagadta meg ön. Ha valaki fölszáll egy olyan autóbuszra, amelyen egyedül utazik, arra a székre ül, ame­lyikre akar. Sőt a csomagjait is szétpakolhatja két-három ülésre. De egy zsúfolt autó­buszon állva hagyni egy karon ülő csecsemővel felszálló anyát vagy egy botra támasz­kodó, ide-oda dülöngélő idős embert, hogy úgy mondjam, illetlenség. Pedig — tisztelt uram — ugye mindegyiküknek, a széken terpeszkedő fiatal­embernek, a gyermekes anyá­nak, a reszketeg öregember­nek ugyanaz a jegy, ugyanaz a bérlet van a zsebében, mind­egyiküket ugyanaz a jog illeti meg az utazásra a közlekedési vállalat szabályai szerint. Ha kilépünk lakásunk ajta­ján, és a városba megyünk, ön személyautójába ül, én gya­log indulok el. Kölcsönösen tisztában vagyunk azzal, hogy korlátlanul öné az úttest, kor­látlanul enyém a járda. De ha úkereszteződéshez, közlekedési lámpához érkezünk, korlátozva vagyunk szabadságunkban. Tu­domásul kell vennünk, hogy csak akkor léphetek le a jár­dáról, ön akkor indulhat el gépkocsijával az úton, ha a lámpa zöldre vált. Aki meg­sérti ezt a „korlátozott sza­badságot", az emberi együtt­élés demokratikus alapelvét, pórul jár: balesetet okoz, bal­esetet szenved. A boldog lakástulajdonos, aki eddig albérletben élt, be­lép az előszobába, belülről kulccsal bezárja az ajtót, és felsóhajt: Végre birtokon be­lül vagyok, e falak között azt csinálok, amit akarok, ide a rendőr se léphet be. Aki ezt hiszi, mélységesen téved. Az új lakásban, a fölépített tár­sasházban is szomszédai, tu­lajdonostársai vannak. Ezt az önnek írt levelet is csak reg­gel hat és este tíz óra között forgalmazhatom, mert az író­gép zaja, amelyen dolgozom, föltételezésem szerint áthallat- szik a falon, és nem akarom a szomszéd lakás tulajdonosát zavarni. Mint ahogy ő is a ta­pintat és a figyelem jelét ad­ta akkor, amikor egyik alka­lommal — talán a lakásavatás alkalmával - késő éjszakába nyúló időben kissé hangos vendégei voltak, de másnap reggel elnézést kért a kivéte­les éjszakai zajokért. Látja, uram, a demokrácia gyakorlásának ilyen rokonszen­ves példáiról is tudok. Pedig szomszédomnak nincs egyete­mi végzettsége, mint önnek, s talán fiatalabb is önnél. De valahol, valamikor, valakitől megtanulta: nem szabadság az, amely korlátozza mások szabadságát, nem jog az, ami­nek nevében jogtalanságot kö­vetnek el. Egy letűnő kor nem­csak égbekiáltó bűnökben, koncepciós perekben, törvény­telen akasztásokban vétkes. Legalább annyit ártott azok lelkében, akikben nem hagyta kialakulni a valódi demokrácia iránti érzéket, a másik ember jogainak megbecsülését, a fi­gyelem és a tapintat emberi tényezőjét. Tüskés Tibor Levél a demokráciáról 1 Az elbeszélés szelleme Az ész XVIII. századi mí­toszának szertefoszlása és Nietzsche Zarathustra-ja után joggal vethető fel a kérdés, hogy kinek a tekintete előtt élünk, vagyis kinek tartozunk számadással. Egy válaszlehe­tőséget bizonyára az iroda­lom is kínál, hiszen emberi nemünk ősidők óta irodalmi szövegek formájában fogal­mazza meg létének nagy mí­toszait. Mivel e történetek végső soron a jó és a rossz küzdelméről szólnak, megfele­lő tájékozódási pontokat kí­nálnak nekünk hétköznapi te­vékenységünk során. Ezért akár úgy is vélekedhetünk — Thomas Manntól kölcsö­nözve a kifejezést —, hogy életünk az elbeszélés szelle­mének vigyázó szeme előtt zajlik. Kertész Imre, aki Tá­borok maradandósága című előadásában ezt a vakmerő­nek tűnő megállapítást meg­kockáztatja, nagyon is hiteles érvvel támasztja alá tételét: „Az ember dialogikus lény" — hangsúlyozza, „szakadatla­nul beszél, és azt, amit mond, illetve elmond, panaszai, gyötrelmei nem puszta ábrá­zolásának, de tanúságtétel­nek is szánja, s titokban azt akarja, hogy e tanúságtétel ■minőséggé, e minőség pedig törvényformáló szellemi erővé váljon”. Kertész Imre Az angol lo­bogó című kötete (Holnap Kiadó), amiből a fenti mon­datot idéztük, valóban tanú­ságtétel, az Elbától keletre megélt sors dokumentuma. Viaskodás egy gyötrelmes identitással, a menekülés, az inkognito folyton elillanó, majd végleg szétfoszló mámo­ra, a hazához fűző kötelék rezignált tudomásul vétele, hol beletörődő, hol tudatos vállalá­sa, ahogy az író Budapest, Becs, Budapest című élménybe­számolója bizonyítja. „Magyar- ország árnyéka mindig, min­denütt rám vetül; olykor - mert ez a lélektani törvény - dacosan belé burkolózom, akár egy önként magamra húzott darócba" — vallja a szerző. A kötet címadó elbeszélése valójában nem az angol lo­bogó történetét mondja el, hanem a történet elmondásá­nak kísérletét avatja cselek­ménnyé. Hiszen a forrongó tömegnek hűvös és értetlen helyesléssel odaintegető brit úrról mit is lehetne szavak­kal megfogalmazni. Ám a „katasztrófa-kor"-ként felidé­zett ötvenes évek komor han­gulata után ez a szarvasbőr­kesztyűbe bújtatott, elegáns kéz a kelet-európai sorsról kezd beszélni, a magukra ha­gyottaknak és a meg nem értetteknek üzen. De hát ér- telmezhető-e, vagy felfogha­tó-e egyáltalán józan ésszel egy olyan világ, ahol a telj­hatalmúnak látszó „főszemé­lyiséget” váratlanul betuszkol­ják egy fekete autóba, s ahol az öntagadás válhat csupán érvényes műalkotássá. Amit a megidézett jeles író bemutat­kozása fejez ki: „Szép Ernő voltam." Kertész Imre olyan szemtanúként jeleníti meg egykori énjét, aki a jelensé­gek megfogalmazásáért küzd­ve valójában a nemlétezés kátyújából húzza ki önmagát. Ahogy Kertész Imre a ki­mondásért folytatott harcot alakítja elbeszéléssé, Nádas Péter, hasonló viaskodósra utalva, egy platóni gondola­tot választ új könyve, Az égi és földi szerelemről (Szépiro­dalmi) vezérgondolatául: „Én először is azt akarom elmon­dani, hogy miképpen kell be­szélnem, s csak azután aka­rok beszélni.” Nyilván azért, mert a szerelemről való meg­szólalás a szerző számára mindenekelőtt egy nyelvi di­lemmát vet fel, melynek meg­oldására vállalkozva - s a vonzás és választás indivi­duális jellegére figyelmeztet­ve — az önismeret szavai mellett dönt. A magyar esszé legjobb hagyományait folyta­tó mű két alaptörténet értel­mezésére épül. Az egyik a Nárcisz-mítosz, melyből Ná­das, Ungvárnémeti Tóth László és Weöres Sándor nyomdokait követve, az újkor emberének szóló üzenetet hall ki. Az önszeretet tragikuma ugyanis az érzékek általi ki­választás öntudattal való el­lenőrzésének fontosságára fi­gyelmezteti. Diotima történe­te, illetve a platóni szerelem­felfogás viszont a modern ember szexualitásának legsú­lyosabb problémáját jelzi számára: a lélekről és a sze­mélyiségről történő lemondás magát az életet veszélyezteti. Nádas nyelvi kérdésfelvetésé­nek a megoldása, úgy tűnik, éppen az, hogy nem a neme szerint kell beszélni az em­ber alkatáról, hanem fordít­va, az alkata szerint a ne­méről. Mészöly Miklós Ballada az úri Írói és a mosónő lányáról című új könyvének (Szépiro­dalmi) címadó története ta­lán azért oly lélekbe markoló, mert egyéni alkatú figurák rajzából s egy szinte különle­gesen egyedi esetből, egy váratlan találkozás megtisztí­tó, ám gyorsan széttörő örö­méből bontja ki a korfestést, az ötvenes évek zord láto­mását, s a benne dacosan felfénylő örök emberit: „for­rón úgy alusznak el szorosan egymásba horgonyozva, ahogy a megtalált ladik marad ke­zes foglya a cölöpnek, és a cölöp a ladiknak". Miként e mai balladát új dimenzióba emeli a befejezés komor szó­lama, úgy értelmezi át visz- szamenőleg a kötet másik nagyobb lélegzetű írásának, a Pannon töredék-nek villodzó emlékidézését az „elmúlt jö­vő epizódja, a forradalmár fiú elmosódó arcélével s az indóház alatti pince néma tanúskodásával. Sötétkamrában az a képek sorsa, hogy kirajzolódjanak, írja egy helyen Mészöly, s valóban a vetített kép éles­sége jellemzi a könyv Negy­venhat videoclip című ciklu­sának darabjait is, melyek közt a feszes, mértanion pon­tos, sűrített próza olyan re­mekei találhatók, mint a Dió­héjban, a Karácsony, ötvenes évek vagy a Gyermek születik. Rövid, „háromflekkes" írá­sokat tartalmaz Esterházy Pé­ter Az elelántcsonttoronyból című kötete is (Magvető), a Hitel-bsn két éven át meg­jelent „elefántokat". Nem hi­szem, hogy tévednék: a ma­radandó értékű publicisztika Kosztolányi mércéjével mérhe­tő példányait olvashatjuk e könyvben. Megtudhatjuk be­lőle, hogy mit jelentett itt „magyar törzsvendégnek” len­ni, hogy milyen nehéz teher a függetlenség, s hogy a régi rendszer lebontása mellett mekkora halom „pártsemleges hülyeség” elhordása vár ránk. „Győztünk, de nem vagyunk győztesek" — figyelmeztet Es­terházy, de megjegyzi, hogy elvileg eztán jó is történhet velünk. S a demokrácia, him- bálódzék bár „egy VW- motoros Wartburg hátsóján", mégicsak annyit tesz: nem félni. „De főként nem félni tisztán gondolkodni, nem félni önmagunkra rákérdezni . . .” Nagy Imre Könyvespolcomon

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom