Új Dunántúli Napló, 1991. június (2. évfolyam, 148-177. szám)
1991-06-29 / 176. szám
uj Dunántúli napló 1991. június 29., szombat Arcok a múltból... A dal költő főorvos és dalos ajkú felesége Schmidtné Duka Mileva arcképe „Fényes esküvő. Dr. Schmidt Antal közkórházi főorvos társadalmunk fiatalságának egyik vezető alakja ma vezette oltárhoz Duka Mileva kisasszonyt, Duka Achill főmérnök kedves leányát" - adták hirül a pécsi napilapok 1905. április 25-én. Egy híján harminc évvel később, 1934. június 12-én így búcsúztatta a Pécsi Napló cikkírója: „Schmidt Antal dr.-ban a kiváló sebészorvos nagyszivű, haladó gondolkodású emberrel találkozott. Olyannal, akinek nemes hivatásán felül érzéke volt minden szép és jó iránt. Nagy kedvelője volt a művészeteknek. A zeneművészetet maga is kultiválta. Szép sikere volt, mint dalköltőnek." Egy másik újságcikk azt is elpletykálta, hogy a kiváló sebészfőorvos „1892 táján, mint fiatal orvosnövendék, szerelmes volt egy pécsi úrilányba, aki utóbb a felesége lett. Ennek a szerelemnek romantikus ihletéből fogant a -Sirassatok, ha meghalok« verse és dallama . . Ez a pécsi úrilány, Duka Mileva, azzal tűnt ki társnői közül, hogy szép hanggal áldotta meg a Teremtő. Ezt csiszolandó beiratkozott a Pécsett élő, olasz származású Barborini Laura jónevű énekiskolájába. Gyakran lépett fel vizsgaelőadásokon, jótékony célú teadélutánokon a Nőegyletben (ma Bóbita Bábszínház). Kritikákat tartalmazó újságkivágósok egész halmazát tette elém leánya, Schmidt Mileva, férjezett Dulónszky Jenőné. Találomra idézek közülük: „Duka Milevo, aki már több hangversenyen vett részt, Santuzza, majd Tarnoy Alajos egyik dalát énekelte minden elfogultság nélkül. Gyönyörű iskolázott hangját a közönség élvezettel Dr. Schmidt Antal nótóskönyve hallgatta..." A Pécsi Közlöny zenekritikusát is elragadtatta: „Duka Mileva úrhölgy énekelt először olaszul, aztán franciául, végül magyarul. Különösen magyar nótáiban meglepett mindenkit tiszta szép hangjával és érzelmes előadásával. A publikum valóságos tapsvihart rendezett a tiszteletére." Nagy sikert aratott, amikor a Pécsi Dalárda műkedvelői 1904. májusában a Nemzeti Színházban eljátszották Strouss „Bőregér" című operettjét — akkoriban még ezzel a névvel hirdették a mai ,,Denevér"-t. Adélt Duka Mileva alakította. A házasságkötés és a gyermekek születése mintha eltávolította volna a pódiumtól. De nem sokáig. A Pécsi Kath. Kör felolvasó-estélyének érdekességeként említette meg a Pécsi Napló Schmidtné Duka Mileva fellépését. „Dédelgetett kedvence volt közönségünknek, s mikor néhány évvel ezelőtt visszavonult, mindenki őszintén sajnálta, hogy nem hallhatja végtelenül kedves, bájos énekét. Nagy örömmel üdvözöljük koncert-termeinkbe való új bevonulása alkalmából’'. Egy másik cikk: „A hadisegélyező bizottság nagy hangversenyén fellépett Schmidt Antalné. aki évek óta csakis feleség és anya. A jótékony cél volt csak képes a nyilvánosság elé szólítani, ahol pedig még a Bőregér operettben hódította meg formás játékával, csinos hangjával, jókedvével a közönséget. Schmidt dr.-né hangja üdesé- gében a régi maradt, erősségben kifejezetten megerősödött, deklarációjának élelmességében, intonációjának biztosságában, fortéiban az alsó, pi- anóiban a felső regiszterekben tökéletesedett. Óriási taps követte minden számát, amely félelmes erővel tört ki a ráadáskép előadott -Sirassatok, ha meghalok- után." Duka Mi- levával együtt ünnepelték az országszerte ismert nóta szerzőjét, férjét. Schmidt Antal dr.-t, aki 1905-től a pécsi közkórház sebészeti osztályának főorvosa volt, akkoriban a város egyetlen sebésze. Akkoriban még nagy szó volt a műtét és attól a legtöbb beteg idegenkedett. ,,Aki azonban a pécsi kórházban Schmidt doktor kése alá került, megnyugodva vette azt tudomásul, mert az akkor még fiatal orvosnak máris híre volt, mint biztoskezű műtősnek." Ezt már a temetéséről írott beszámolóban olvastam, meg azt is, hogy a Pécsi Dalárda az elhunyt ,,Sirassatok, ha meghalok" című műdalával búcsúztatta. Dr. Nádor Tamás Komlói kórus kolozsvári koncertje A Komlói Pedagóqus Kamarakórus a kolozsvári Farkas utcai templom koncertjén Fotó: Degré Gábor Kolozsváros olyan város, a kapuja kilenc záros - éneklik ma is mindenhol a szájhagyomány útján elterjedt, közismert népdalt. S noha a Zsig- mond korabeli városfalból és -kapuból csak kevés maradt meg, volt mit nézniük a Komlói Pedagógus Kamarakórus tagjainak, akik Nemere úrnak, a cserkészparancsnoknak segítségével járták a várost, hogy újra felfedezhessék a régi értékeket: a Fadrusz János alkotta Mátyás-szoborcsoportot, a Babes—Bolyai Egyetem épületét, a Bánffy- és a Tholda- laghi—Korda-palotát vagy Hunyadi Mátyás szülőházát. A kórus egész éjszaka utazott, hogy a néhány órás városnézés után teljesíthesse küldetését: önálló koncertjével hozzájáruljon a Farkas utcai református templom konfirmáció-ünnepéhez — hála Cseh Zsolt tiszteletes úr meghívásának és a presbitérium, illetve az egyházkerület tagjai (élükön Györke Csaba szervező munkájával) meleg vendégszeretetének. A gótikus templomban felcsendültek az együttes által tolmácsolt ősi zsoltárok, a bűnbánatra és hálóra indító énekek. A már hagyományosan repertoárdaraboknak számító Kodály-művek mellett újdonsággal is készült a Komlói Pedagógus Kamarakórus. A pusztítás ellen fellépő és a békét sóvórgó Szokolay-mű („Nemzetek orszáqc'ó Istene ...") mindannyiunknak szólt. Öröm volt énekelni; boldogságot jelentett együtt lenni a mintegy 400 hívővel. így érezhetett a Kolozsvári Rádió kedves riportere is, aki felvételt készített a koncertről. Az esti, felleqvári séta (nagyszerű a kilátás az Óvárosra, a Szamosra) erőgyűjtés volt a vasárnap délelőttre, hiszen megtelt a főtéri Szent Mihóly- plébóniatemplom is. A prédikáció mustármag-példázatához és az országalapitó királyunkra hivatkozáshoz illett Bach „Glo- rió"-ja, Schütz „Pater noster"-e és Kodály „Ének Szent István királyhoz” című kórusműve. A kanonok úr köszöntő és köszönő szavai, Gréd Vilmos kántor mindenre kiterjedő, figyelmes, segítő gesztusai megmaradnak az énekesek emlékezetében. Így vált ökumenikussá a Komlói Pedagógus Kamarakórus rövid, csak egy hét végére korlátozódó muzsikálása. A dalosokat azonban visszavárja Kolozsvár, hogy a jövőben még teljesebbé válhasson a barátokat szerző, békét hozó kör: az eddigi szép helyszínek meg; tartásával fellépni a baptista és a román hívők közösségében is! Dr. Szabó Szabolcs kaApáti Miklós Kidobás L angyos, egyenletes őszi napsütést képzelek most Bükkös Anikó lobonc- nagy haja köré, s a vállára. És azt a régi őszt is, amikor dörögtek körülöttünk a felnőttek fegyverei, mi az elhullajtott töltényhüvelyeket cserélgettük egymás közt; akadt olyan társunk Is, akinek kézigránátja volt, persze rejtekhelyen. Anikó fegyvere a szépsége és az ereje volt, a kidobás játékban magasan ő volt a legjobb. Erőteljes dobásai — „na, most kapsz egy bükköst!” — ügyesen elkapott labdái, sebes kifordulásai az elkaphatatlannak ítélt labdák elől: felejthetetlenek. A kidobást az iskolaudvaron játszottuk, egy nagyjából te- niszpólyónyi területen. A pólya kialakításában döntő szerepem volt: Deák Robi, az osztály legvadabb és legerősebb gyereke a hónom alá nyúlt, kicsit megemelt, mint a pincérek manapság a kellemetlenné vált vendéget, „zárd össze a sarkad!” brummogta pirosló, ta- vaszias füleimbe, és megindult velem, a leendő vonalak iránya szerint. Tévedhetetlen volt, s hiába próbáltam irányítani, ő makacsul ment a maga útján, háttal a világnak, mégis nyílegyenesen. Kis korrekciókat végezhettem ugyan a sarkam enyhe, alig látható mozgatásával, de végül is minden rajta múlott. Előszörre mindig a nagy téglalap kerülete készült el, azt feleztük kétfelé. Ellenőrizhette bárki: oly igazságosan. így lett kész a pálya, nem pedig ripsz-ropsz. Deák Robi egy majdani mérnök aprólékosságával és nagyvonalúságával dolgozott, kár, hogy később bokszoló lett belőle. A pálya csak néhány játék idejére volt képes megőrizni formáját, a pattogó labdák, a csúszkáló, fékező, forduló lábbelik, a vetődő, hasaló testek elég gysrsan megtörték a pólya egyenletes és barátságos vonalazottságát. Ha volt időnk - s többnyire volt -, még menet közben is javítottunk rajta, de mór sose lett olyan szép, mint az, amit Deákkal húztunk. Anikó gyakran és közelről ellenőrizte munkánkat, néha elkísért négyszögű kőrútunkra is. Anikónak volt először frufrú- ja az osztályban. Neki lett először bolyhos a hónalja, a lábszára. Ö hordott először lila selyemkendőt az úttörőnyakkendő helyett. Sokféleképpen tudta megkötni, volt, hogy a hajára, volt, hogy magason a torkára csavarta fel, s volt, hogy csak kacéran a vállára dobta, s e kendőligetből mosolygott ránk bájosan. Ne szépítsük, ne röstelljük a dolgot, Anikó nő volt, tizenhárom évesen. Ö volt a démonunk. A játékban őt célozta minden fiú. De Anikó ügyesen, egy csipő- billentéssel kitért a labda elől, vagy ami még látványosabb volt, simán elkapta a felé suhintott labdalövedéket. Az elfogott labdával a felező vonalig futott, s már ő dobhatta a megszerzett labdát ellenfele lábára, fejére, testére, menekülő hátára. Volt hát veszély abban, ha valaki őt célozta meg. De Anikó nem küzdött, ő játszott! Még a könnyen elkapható labdát is elengedte olykor maga mellett, lábemeléssel, lehajlással kerülve el a labdával való találkozást. Akár egy női torreádor a bika szarva elölt. Elegáns játéka néha még tanárainkat is ámulatra késztette. Hívták a Honvédba kézilabdázni, de vagy ő nem ment, vagy szülei nem engedték — ebben senki se lehetett igazán biztos. Démonunktól féltünk, és rajongtunk érte. Anikót céloztam többnyire én is, valószínűleg nemcsak szerelemből, de játékszenvedélyem miatat is. Harcunkban több: nyíre ő diadalmaskodott, csúfolódó nevetését, dühösen toppantó lábát a cinkosság kifejeződésének véltem, talán nem is oktalanul. Játszani, szeretni — ma sem vágyom többre. Anikót — dámonunkat - nem érdekelte a politika. Szülei a remíz mellett laktak, szolgálati lakásban, apja villamost vezetett, anyja kalauznő volt. Féltették őt, hisz a legközelebbről ők látták, mennyire nő már. Mi is láttuk, de igazából nem értettük, miért kell ezért félteni valakit, s miért épp a politikától. A tavaszi szünetben falun voltam, megerősödtem. Hála Juliska nénémnek, ihattam elég tejet, a segélycsomagok is lassan csörgedezni kezdtek, soha annyi csokoládét nem ettem, mint azon a tavaszon. Mire visszatértem, azt hittem, én is férfi lettem. Irigyeltem azokat, akiknek volt töltényhüvelyük, addig ügyeskedtem, míg Büdös Kis Jóska megmutatta az elrejtett kézigránátot. Deák Robi is megerősödött, valósóqgal kirobbant orra alatt a fekete bajsza. Megkaptuk első hosszú nadrágjainkat, gyönyörű, enyhe tavaszunk volt, járhattunk volna rövidben is, de nem, az Istennek se aka- ródzott mutoqatni pioaszór lábaimat. Érdekes, Anikó nem sokat változott. Felnőttünk hozzá. S volt hova! Mert Anikó nagylánysáqa egyre többünket, s egyre erősebben vonzott, de mert már sejtettük, milyen is egy igazi nagylány, kezdtünk félni tőle.
