Új Dunántúli Napló, 1991. június (2. évfolyam, 148-177. szám)
1991-06-03 / 150. szám
1991. június 3., hétfő uj Dunántúli napló 3 Magyaregregyiek Baráti Köre Találkozó az Arnold- házban Magyaregregyen, az Arnold- házban tegnap egész napos programot szervezett a Magyaregregyiek Baráti Köre. Az udvaron kapott helyet a Mecseki Kulturpark mini-állat- kertje. Látható volt majom, medvebocs, aranyhörcsög, kígyó. A gyerekek pónílovakon lovagolhattak és a tombola fődija egy kölyökkutya volt. A Magyaregregyi Hagyományőrző Együttes kicsinyek csoportja műsorában régi eg- regyi hagyományokat elevenített fel. A szakályi gyermek citerazenekar tolnai népdalokat adott elő. Magyaregregy első polgár- mestere Fóris Istvánná az eddig elért eredményekről beszélt, és röviden vázolta a jövő terveit. Többek között elmondta, hogy a helyi önkormányzat legfontosabb feladatának a vállalkozások támogatását tekinti. Kiépül a ká- beltelevízió-bálózat, ami már a falu egyes területein működik is. A vadkár ellen közösségi összefogással villanypásztort építettek. Tárgyalásokat folytatna!* egy bonyhádi kft.-vei, hogy újabb munkalehetőségeket adjanak az itt élőkneik. A legnagyobb gond az ivóvíz. Egyes utcákban teljesen elapadtok a kutak. Kárász, Vékény, Máza, Magyaregregy ivóvízhálózatának kiépítésére pályázatot nyújtott be az önkormányzat, amire válasz még nem érkezett. A Magyaregregyiek Baráti Körének munkájáról dr. Bihari Lajos elnök számolt be. Többek között elmondta, egy monográfia kiadását tervezik. Az egész napos program a Komlói Bányász Színpad Moliére: Botcsinálta doktor című bohózatának bemutatójával ért véget. Sz. K. Kevesebb vendég A tavalyinál mintegy 20 százalékkal kevesebb külföldi és hazai vendégre számítanak az idén a Velencei-tónál. A külföldi vendégek hiányát valószínűleg a belföldi idegenforgalom növekedése sem ellensúlyozza majd, a tóparton ugyanis a tavalyinál lényegesen drágábban nyaralhatnak z^ odalátogatók. A strandbelépőkért általában 30 százalékkal, a kempingekben a sátorhelyekért 20-30 százalékkal kell többet fizetni, mint tavaly. Csorba Simon Pécsről elszármazott festőművész képeiből nyílott tegnap kiállítás Pécsett, a Martyn-ház földszinti kiállítótermében. A különleges technikájú alkotásokból álló bemutatót Kabdebó Lóránt nyitotta meg. Fotó: Läufer László Dr. Pavel Venskus, a „csontkovács” < A manuálterápiával gyógyíthatók a gerinc mészlerakódásából eredő betegségek Amikor először kezembe vettem a hozzám került szórólapot, amely nagy betűkkel adja hírül: „Megérkezett Litvániából dr. Pavel Venskus, a híres csontkovács” — arra gondoltam, na egy újabb csodabogár, egy parafenomén, a napjainkban sajátosan szaporodó, kézrátétellel és egyéb praktikákkal „gyógyítók” köréből. Ám amint továbbolvastam az ismertetőt, kiderült, hogy első gondolataimért bocsánatot kell kérnem, hisz nagy gyakorlatú, ideggyógyász szakorvosról van szó, aki több éves tapasztalat és különböző tanulmányok elvégzése után a gerincoszlop kóros elváltozásaiból kiinduló betegségek gyógyítására, az akupunktúrát és az ún. ma- nuálterápiás módszert alkalmazza. Mivel az ismertető szerint igen széles azon betegségek köre, amelyeket ennek a módszernek az alkalmazásával lehet gyógyítani, felkerestem őt budapesti rendelőjében. A beszélgetés közben derült ki, hogy a tolmácsnő, Kasza Tatjana is páciense volt. Autóbaleset érte, Súlyos agyrázkódást és gerincsérülést szenvedett. Minden lehetséges kezelést, gyógymódot végippróbált, óm panaszai nem szűntek. Akkor hallott a litván orvosról. Ö egy hónapig akupunktúra és manuálte- rápia kombinációjával kezelte, s az erős fej és gerincfájdalmai és jobbkar-zsibbadásai fokozatosan megszűntek, és azóta is iól érzi magát. Dr. Pavel Venskus 1965-ben végezte el a Szovjetunióban az orvosi egyetemet, később ideggyógyász-szakorvosi képzettséget szerzett. Különösen érdekelték a gerincoszlop, a csigolyák elváltozásaiból eredő problémák. Régóta tudott, hogy bizonyos szív-, gyomor-, bélproblémák, szédülések, fejfájások oka a gerincoszlop meszesedése. A litván orvos 1979-ben elvégzett egy aku- punktúrás tanfolyamot a moszkvai központi reflexterápiás intézetben, itt hallott először a manuálterápiáról és 1984-ben egy ilyen tanfolyamot is elvégzett. Az ezzel a módszerrel végzett sikeres gyógyításainak a híre a Szovjetunióban hamar elterjedt — olyan betegeket gyógyított meg, akik évek óta kinlódtak különböző panaszokkal, s addig semmilyen gyógymód nem használt — s igen sokan keresték fel. Magyarországra is a híre hozta el, ugyanis az Interpraktika Bt. egyik tagja a Szovjetunióban járva egy ismerősétől hallott Pavel Venskusról. Meghívta őt és most egyéves szerződéssel dolgozik Budapesten. A manuálterópia lényege, hogy különböző speciális fogásokkal a gerincoszlopra gyakorolt nyomásokkal, feszítésekkel fellazítja a csigolyák közötti mészlerakódást. A módszerrel nyakfájásokat, váll, könyökizü- let fájdalmait, mellkasi fájdalmakat és az ehhez kapcsolódó bordaközi fájdalmakat az ún. szívidegességet, bélrenyheséget, derékfájásokat lehet igen sikeresen kezelni. Pavel Venskus elmondta, hogy a kezelés akkor igazán sikeres, ha az akupunktúrát és a manuálterápiát együtt alkalmazza. (Megkértem a doktort, mutassa be rajtam is a manuálterópia fogásait. A nyakam erőteljes jobb- ra-balra feszítésével, a vállaim hirtelen és nagy erővel hátra- feszitésével, s a gerincemre gyakorolt nagyerejű nyomásokkal akkora recsegést, ropogást idézett elő, ami bizonyította, az én gerincem sem mentes a mészlerakódásoktól.) S. Zs. Apropó, pedagógusnap! Ismerek egy pedagógust. Harminchat évig tanított délután a napköziben, helyettesített rendszeresen délelőttönként. Többször is kitüntették kiváló munkájáért. Fizetése a jól megbecsült pedagógusokéhoz tartozott. Nagyon szerette a gyerekeket, s munkáját. Jdén tavasszal nyugdíjba ment. /Megkapta az őt megillető, érvényes szabályozók alapján megállapított nyugdiját: 7593 ,(!) forintot. (A létminimum év eleji becslés alapján: 7500 forint /!/)- Nem akartam hinni a szememnek, mikor megkaptam a papírt - mondja, s szinte szégyenkezve mutatja, mint egy diák, kinek rosz- szul sikerült a bizonyítványa. Elgondolkozom. Mindez kinek a szégyene? Vajon hány pedagógus kapott és kap még ekkora pofont a társadalomtól munkája „méltó elismeréséül”? Andrásfalvy Bertalan művelődési és közoktatási miniszter hangsúlyozta minap: a pedagógusoknak „hitet, reményt, szeretetet” kell táplálni a diákokba. A szeretet az megvan — a többi azonban nem rajtuk múlik! K. Jentetics Ágota Hallania Erzsébet 1937-1991 Pécsett elhunyt Hallama Erzsébet író, újságíró. A budapesti bölcsészettudományi kar hallgatója volt, pályáját 1959-ben az Esti Pécsi Naplónál kezdte. Előbb az Észak-Magyarország, majd a Dunántúli Napló munkatársa, rovatvezetője, 1976- tól 1982-ig a Napló főszerkesztő-helyettese. Azóta szabadúszó Íróként, újságíróként dolgozott. 1989-ben kapott József Attila-dijat. Finom hangulatú novellái, vidám, fantáziadús gyermekregényei, szociológiai ihletésű regényei népszerűvé tették az olvasók előtt, akárcsak az Élet és Irodalomban közölt kemény hangú, tárgyilagos, racionális érvelésű publicisztikái. Hosz- szú évekig dolgozott a Jelenkor szerkesztőbizottsági tagjaként, rövid ideig főszerkesztette a folyóiratot, amelybe - novellák mellett — interjúkat, kritikákat is irt, 1986-ban „Fele játék, fele gyötrelem” címmel tudósportrékat gyűjtött kötetbe, utolsó kisregénye Bábu címen jelent meg.----------------- * ----------------E RZSÉBET ELMENT Mi mozgatja az embert? A szükséglet. De hogyan? Az ösztön- és reflexlánc-elméletek nem bizonyultak kielégítőnek. Pavlov tejen fölnevelt kutyája, amely elutasította a húst, bebizonyította, hogy a legelemibb szükségletek fölismerésében is közrejátszanak tapasztalati, (azaz tanulási) motivumok. Létezik tehát egy motivációs konstrukció, ami a különféle cselekedeteket tartósan egy cél felé irányítja — irta Hallama Erzsébet, a ,,Fele játék, fele gyötrelem" című könyvében, a Grastyán Endrével készült interjú bevezetőjében. Legutóbb azon az irodalmi-szerzői esten láttam őket együtt, amit Hallama Erzsi ötvenedik születésnapja alkalmából rendezett az Írószövetség és a Jelenkor szerkesztősége. Grastyán tanár úr gálánsán kezet csókolt az Írónőnek, aki mellesleg egyáltalán nem látszott ötvenévesnek és valami vidám dolgot mondott a professzornak. Aligha gondolhatta, hogy ekkor látta utoljára . . . Mint ahogy mi is -, bár tudtuk, hogy volt kolléganőnk súlyos beteg - nem gondoltuk, nem hittük, hogy ... És most? Ű is halott. Erzsébet diáklányos termet, diáklányos alkat volt. Nála ez a grastyáni „motivációs konstrukció" abból eredt, hogy mindenben kiválót akart. Eminens volt. Eminens gyerek, eminens tanuló, eminens újságíró. A lehető legjobban megtanulta - lett légyen igaz vagy nem igaz - mindazt, amit az elmúlt évtizedekben nekünk valaha is meg kellett, meg lehetett tanulnunk. Hogy azután a maga eminens módján meg is kérdőjelezzen, át is értékeljen mindent. Példamutató volt az, ahogyan állitott és az is, ahogyan tagadott valamit. Óriási meggyőző erő volt benne, és óriási kételyeket tudott ébreszteni. Intellektuel volt. Állandóan tanult, és azon szerencsés alkatok közé tartozott, akikben ez a napról-napra gyarapodó ismeret szinte kézzelfogható bölcsességgé változott. Tudott tévedni is. Nem akármekkorát. Úgy éreztük: neki ezt is szabad. Sokunkat vonzott — öniróniával átszőtt — humora, bizakodó kedve. Igazodni lehetett hozzá. Erőt lehetett meríteni a jelenlétéből, hiszen törékeny diáklányos alkata ellenére is valami tiszta erőt sugárzott. Energiaközpont volt. Amikor szerkesztő lett a Dunántúli Naplónál, el tudta érni, hogy a nála dolgozók önmaguk legjavát hozzák a felszínre. Amikor végigment a pécsi Kossuth Lajos utcán, úgy éreztem, történik valami. Ünnepnap volt számomra, amikor olykor megpillanthattam a szerkesztőség folyosóján. Az utóbbi időben ritkán járt be. Azt hitte, „üveggyöngyökért adtuk el a lapot". Mi mindent meg akartam beszélni vele... Azt is, hogy nem eladtuk, hanem megmentettük a Dunántúli Naplót. Megmentettünk egy sereg kollégát. . . Álma volt, hogy egyszer itt Pécsen összehoz egy jó kis állandó asztaltársaságot valahol. Büszke vagyok rá, hogy nekem is szólt. Sajnos, Erzsébet elment, és többé nem jön vissza. Föl sem tudom fogni, hogy nincs többé. Kedves barátnőnk, kollégánk! Ez nem lehet igaz... Bebesi Károly Hallama Erzsébet A bábu* M intha egy lomkamrában kellene keresgélned. Rozsdás lakatokkal lezárt porös ládák, pókháló, egérfészek, színes szalagok, egy üvegszemű madár, odasodródott őszilevelek, kitépett karú baba, megfakult játékkoc- kók, kabátok, palackok, a Királynő a sakktábláról, szétszórt konfetti. Keresgélsz, de az ember nem tudhatja, mi hogyan került oda és mikor, lehet, hogy nem is minden az övé. Fölemelsz valamit, és elporlik a kezedben. Megszagolod, de a szag idegen. A színek megfakultak, vagy a te szemed változott, de nem is_ mersz rá* Részlet az írónő 1989-ben, a Magvetőnél megjelent kisregényéből. juk. Leguggolsz, talán úgy. Keresed a pontot, de a pont divergál. Valami fölé odahajolsz, de az a valami eltűnik, mert ahogy ráhajoltál, eltakarta az árnyékod. Tárgyilagos akarsz lenni, de inkább megtévesztett vagy. Volt egy kirakós játékod. Színes kockák, azokból lehetett kirakni a képeket. A kockákról helyenként már lekopott a papír. Az egyik képen hosszú szoknyás, főkötős kislány galambokat etetett. Bámultad ezt a kislányt, az orcák rózsapírját, az édeskés, szívalakú száját, a csöpp tokát a gömbölyű áll s a főkötő nagy szalagcsokra közt, az egész kifejezéstelen, üres és mégis ragyogó arcot, amely azt hirdette, hogy az eszményi leánykának bájos gödröcskéi vannak és szívalakú szájjal rendelkezik, mintegy apróra zsugorított előképeként az eszményi asszonynak. Bámultad ruhájának sűrű redőít és fodrait, csatos cipőcskéi előtt a galambok idilli tülekedését. Egy légritkított világban éldegélt a kislány, mosolya megfontolt és kizökkenthetetlen voit, a háta mögött nem szűntek meg virulni, a galambok kitartóan őrizték és csodálták. Olyan szerettél volna lenni, mint az a kislány, akinek láttán örömmel felkiáltanak: ó, de bájos!, s aki köré hófehér, kövér, bókoló galambok gyűlnek. Hiába tudtad, hogy a galambok a valóságban szürkék, a háztetőkről teleszarják a jár dát. és piszkos toilaik utálatosan keringenek a szélben. Aztán már nem kicsi, göm- bóiyded és kecses szerettél volna lenni, hanem szikár, sovány és lobogó szemű. . Gi.m- nasztyorkát öltöttél, válladra puskát kanyarítottál, és nyírfaerdők baljós lombzúgása közepette harcba indultál. Többször lelőttek, szívedből patakzott a vér, de mindig láttad még, amint a bajtársak zászlóra emelnek, és egyemberként ígérik meg neked: nem áldoztad hiába fiatal életedet. Volt úgy is, hogy ismeretlen házak között osontál dobogó szívvel, rettegve a lebukástól, zubbonyod alatt vitted a röpcédulákat valahová, mellékes, hogy hová, a lényeg az volt, hogy mindig várt" valaki, mindig biztatott és megdicsért valaki, tudtak rólad, számítottak rád, hittek benned, maguk közé fogadtak, bekötözték a sebeidet, éljent kiáltottak, veled énekeltek, s mindig megőrizték az emlékedet, ha arra került sor. És amikor elvégezted, amit rád bíztak, amikor kiharcoltad, kivívtad, föláldoztad, megdöntötted, megvédted, elűzted, fölszabadítottad, fölépítetted, akkor odatartottad sápadt arcod a napnak, és jöhetett az a széles vállú karcsú alak, akinek léptei alatt csikorgott a fehér kavics, arcát lágyan beárnyékolták a fasor lombjai, feléd nyújtotta a kezét, és azt mondta: egész élétemben terád vártam, kis Annemarie!
