Új Dunántúli Napló, 1991. május (2. évfolyam, 118-147. szám)

1991-05-18 / 134. szám

1991. május IS., szombat i ij Dunántúli napló if Régi ragyogásában Június 22-én lesz száz éve annak, hogy a pécsi székes- egyház neoromán átalakítása és belső festése befejeződött és Dulónszky Nándor megyés­püspök Ferenc József király és császár, valamint az egész ma­gyar kormány és a püspöki kar jelenlétében beszentelte a csodálatos pompában megje­lent püspöki templomot. Mayer Mihály megyéspüspök a visz- szaemlékezés napjára meghív­ta az egész püspöki kart, a pá­pai nunciust, a katolikus intéz­mények vezetőit és a magyar kormányt is. Ahogyan annak idején a nyolcéves munkálatok felkel­tették az országos érdeklődést, mert eddig nem látott terve­zéssel láttak hozzá a mara­dandó kivitelezéshez, éppen úgy most is a székesegyház 28 év óta folyó restaurálási mun­kálatai közismertek lettek az örszágban és felkeltették a pa­pok, a katolikus hívők és a kí­vülállók általános érdeklődé­sét. Háromfelé tartozik a pé­csi egyházmegye; a papság es a hívő sereg felé a kifogy­hatatlan adományokért, Julius Döpfner,, müncheni bíboros ér­sek 120 000 márkájáért, amely- lyel a külső helyreállítás elin­dítható volt és az egyházme­gye számvevőjének, Kalász Gyulának. Hozzáértéssel, fá­radhatatlanul záloga volt a si­keres helyreállításnak és el­évülhetetlen érdeme marad, hogy a bazilika jubileumára megjelenhetett dr. Levárdi Fe­renc, Boros László, Kalász Gyu­la szerkesztésében és Csonka Károly fotóművész felvételeivel a dóm csodálatos kiállítású monográfiája. Az utóbbi három évtizedben sikerült helyreállítani a dóm hatalmas kőépítményét, meg­szüntették mindenütt a kövek táskásodását, megtisztították a portól elszennyeződött szür­ke oldalfalakat és pótolták azokat a köveket, ahol na- gyobbmérvű táskásodás tör­tént, főleg a homokkőből ké­szült tornyokban. Ugyanúgy a székesegyház belsejében sem hagytak ki egyetlen sarkot az újrafestéssel és az aranyozás­sal. Ahogyan szokták mondani a nagyvárosok öregedve szé­pülnek, az épületeken is az idők folyamán valamilyen kü­lönleges szinelváltozás követ­kezik be, a nemes történelmi rárakódást sikerült a belső falfestményeken is elővará­zsolni. Joggal mondhatjuk, hogy a pécsi székesegyház ma az ország legszínpompásabb és legvonzóbb belsővel ren­delkező szentélye. A székesegyház eredetileg román stílusban épült, több­ször is átépítették, végül csúcs­íves, angol gótikái külsőt ka­pott. Ebben a lapos mellvéd­del megjelenő tornyos álla­potban láttak hozzá a múlt­század véqén a felújításhoz, Dulónszky Nándor püspök rá­talált a neves császári építész­re, Schmidt Frigyes személyé­re, aki neoromán stílusban ki- hegyesített tornyokkal új épü­letet varázsolt a pécsiek szeme elé. Alkotásai közé tartozik a bécsi Votivkirche és a djako- vói katedrális. Sajnos, a mecseki homokkő, amiből a négy torony készült, nem volt tartós és így már 25 évvel ezelőtt hozzá kellett lát­ni a dóm külső és belső fel­újításához. A homokkő mállót! és táskásodott. Múlt századi építményeink örökké tartó be­tegsége az maradt, hogy ol­csósága miatt legtöbbször csak homokkővel tudtuk reprezenta­tív történelmi emlékműveinket helyreállítani, ami a Parla­mentnél is történt. A pécsi szé­kesegyház esetében sem ma­radt más hátra, minthogy a régi, a Mecsekben feltárt ho­mokbányát nyitottuk meg új­ból és innen hoztuk a poria­dásnak indult kövek helyébe az új anyagot. 2247 követ kel­lett elhelyezni a régiék helyé­be és ez úgy történt, hogy 10 cm-es mélységben kifaragtuk az új köveket, majd ezeket rabitzolással, drótkötéllel el­helyeztük a kifaragott régi kö­vek helyére. A művelet sikerült. Nincs is más módja a kövek felújításának, mert minden másfajta elképzelés, mint pl. a homokkő felőrlésével nyert ha­barcsolás, hiábavalónak bizo­nyult, mivel a következő tél ezeket úgy is kifagyasztotta. Az oldalfalak kijavítása könnyebb feladat volt; folyami mészkőről volt itt szó, amelyek ugyan­csak elporosodtak, de lemo­sással ezeket is a régi szín­pompájukba vissza lehetett ál­lítani. A belső tér felújítása nagy feladat elé állította az egy­házmegyei hatóságot. Igen ne­ves festők alkotásait kellett le­tisztítani és újból rögzíteni. Száz évvel ezelőtt két neves művész örökítette itt meg a nevét: Lotz Károly és Székely Bertalan. A német nazarénus festőiskola Pécsett tevékenyke­dő három tagja: Andrea Ká­roly, Beckerath Mór és díszítő festő kísérőjük, Bachmann Ká­roly ugyancsak csodálták a magyarok tudását és tehetsé­gét és amikor a németek a magyar festőket látták dolgoz­ni, elcsodálkoztak, hogy egyál­talán meghívást kaptak, mondván: o magyarok többét tudnak, mint mi. Finom oldal­falú szönyegfestéssel és külö­nösképpen is átfogó díszítő munkával, sok-sok aranyozás­sal elkészült a szinpompás bel­ső, amelyet a legutóbbi 25 éves restaurálás alkalmával si­került régi fényében és ragyo­gásában visszaállítani. Ügy látjuk ma, hogy a kö­vetkező ötven évre elvégeztük a megőrzés nagy munkálatait. Dr. Cserháti József püspök Dombormürészlet az altemplom lejáratánál Zichy Gyula szobra elölt, A 120 évvel ezelőtt született fő­pap, Zichy Gyula szobrát május It-én, pünkösd vasárnap délelőtt a JPTE Tanárképző Kara bejáratá­nál lévő márványtalapzatra helye­zik vissza. 1521. május 20-án, pün­kösd vasárnapján a spanyol- országi pampelónai vár vé­delmében súlyosan megsebe­sült Loyolai Ignác elhatároz­ta, hogy Jézus Szíve tisztele­tére rendet alapít. 1942. május 20-án, pün­kösd napján -, 421 évvel Szent Ignác döntése után - pótolhatatlan veszteség érte a magyar társadalmat, leg­főképpen a Pius kiterebélye­sedett családját: 71 éves ko­rában meghalt Zichy Gyula kalocsai érsek, aki a legyőz- hetetlennek látszó akadályo­kat kemény akarattal legyőz­ve, saját magánvagyonának feláldozásával megvalósítot­ta életének talán legkedve­sebb és legnagyszerűbb al­kotását, a Piust. Pécsett és Kalocsán jelen­tős intézmények alkotása fű­ződik nevéhez, mint amilye­nek többek között: a pécsi Emericanum kollégiuma, a mecseknádosdi Julianeum, a Dunántúli Nyomda, a Klimó- könyvtórnak az általa támo­gatott Erzsébet Tudomány- egyetem kezelésére bízása. Temolomokat, iskolákat, kul- túrházakat, olvasóköröket, munkáslakásokat létesített. Különösen kiemelkedő tevé­kenysége, hogy a jezsuita- atyák útján biztosította az ifjúság részére a hitben ma­radás, a hűség, a nehéz Fotó: Proksza László időkben a helytállás, az Isten nagyobb dicsőségére való munkálkodás életprogramját. Olyan hitvallókat küldött a Piusba, akiknek gyaJrran hő­sies, példamutató életére ráillenek Mécs Lászlónak a jezsuitákról irt versének so­rai : Pokoltűzzef vemhes vulkánok moroqnak reájuk - tájékán szétzüllött koroknak, üldözték Japánban, ölték Mexikóban, rágalmazták őket írásban és szóban, de világ végéig katonásan állják, s bennük járja Jézus örök golgotáját. Tóth István llllagánykereskedo A levél ötféle változatban fekszik előttem, de azt hi­szem, megfertőzte már a vá­rost. Ügy kezdődik, hogy „szeretettel minden lehetsé­ges". Igazság szerint tetszik nekem ez az egész, leszámít­va, hogy inqóságaim, sőt a kis nyomorult életem elvesz­tésével is fenyegetnek azok az egyébként iószándékú személyek, akik valamikor a levelet elindították. Írják - a nehézkességen érződik, hogy idegen nyelvből fordították egyszer —, hogy húsz másola­tot kell készítenem, és a szerencsét, mely e levéllel házamba látogatott, hamar tovább kell küldenem más szűkölködőnek. Nos jó, az ötlet amúqy tetszik az ember­nek, de hát ennyi energiát befektetni?! Egyébként könnyen lehet, hogy mégiscsak meqéri. Már ha csak arra qondolok, mi oka is lehet, hogy éppen ez a levél kezdte el körútját a környéken, és nem mondiuk egy olyan, melyben száz fo­rint szorgos befizetése árán jelentős vagyonokat ígérnek nekem, ha beszállok. Valószí­nűleg nem véletlen, hogy ép­pen most, ezekben a sokak számára vigasztalan időkben jutott szerephez ez a furcsa üzenet. Ismerősöm, aki ebben a városban egyedül él és nemrégen költözött ide, ka­pott egyet. Azóta töri a fejét, kinek juthatott éppen ő az eszébe? Nem lehetetlen, hogy igen jó pillanatban ke­rült hozzá a kétrét hajtott papirlap. Agyamban pedig valahogy most összekapcsolódik a sze- retetigérő levél egy félmon­dattal, melyet egy reggel hallottam, amikor az álmos hajnalban egy középkorú nő megdöbbenve megállt, s egy kapura szegezett táblára mu­tatva így szólt a társához: „Hát ez meg milyen új do­log, ez a magánykereske­dő?!’' Csak közelebb érve lát­tam, hoqy a „magánkereske- dő”-t olvasta félre. Talán nem véletlenül. Hodnik I. Messziről jött ember... Nőm is olyan távoli Mifelénk, Kárpátalján - va­lószínűleg életem végéig így logom emlegetni: mifelénk - őzt szokták mondani, hogy messziről jött ember azt mond, amit akar. Utalnak ezzel arra, hogy a szavahihetőséget lehe­tetlen ellenőrizni, jobb tehát eleve kizárni minden kétke­dést. Csakhogy változnak az idők, s nem e sorok írója ta­lálta ki az igazságot, miszerint korunkban lerövidültek a távol­ságok, a technikai vívmányok révén olykor jobban ismerjük a saját szemünkkel soha nem látott országok gondjait-bajait, mint a sajátunkét. Mióta Pé­csett élek - immár negyedik hónapja - a televíziónak hála mór több riportot láttam szü­lőföldemről. Nyilván másokat is érdekelt, mi újság van a vadregényesnek tetsző Kárpá­tok lábainál, az egykori Ung, Bereg és Ugocsa megyében. Valószínű, akadnak jól tájéko­zottak is. Nem engedhetem meg tehát magamnak azt a luxust, hogy csak beszéljek a vakvilágba. Kell, hogy ragasz­kodjam az objektivitáshoz, ha néha ez mégoly nehéz is. Mert az is nyilvánvaló, hogy az em­ber igyekszik önnön szemével nézni és látni. Ha tehát Kár­pátaljáról írok, akarva-akarat- lan én nagyítok ki valamit, il­letve tartok jelentéktelennek mások szerint esetleg fontos­nak ítélt dolgokat. Ebbe vi­szont bele kell nyugodnom, hiszen ahány ember, annyi lá­tásmód. Von az ungvári járásnak egy kis községe, Szelmenc. Amikor a második világháború után kialakulóban voltak a határok, ezt a települést a szovjet- csehszlovák határ a szó szoros értelmében kettészelte: egyik fele a Szovjetunióhoz került. Történt pedig, hogy a határvo­nalat meghúzok jól ismerték János bácsit, a falu kisbiróját, akinek a háza éppen a határ­ra esett. Kanyarítani kellett va­lamelyik irányba a mezsgyén, s jóakaratuk jeléül az illetők megkérdezték: — Aztán hol akar élni, János bácsi? A Szovjetunióban vagy Csehszlovákiában?- Jaj, drága fiaim, hadd maradjak én már akkor inkább a csehekkel, mert nem bírnám azt az istentelen szibériai hi­deget. Hogy mennyi e történet valáságalapja, azt már közel Ötven év távolából nehéz len­ne tisztázni, az azonban tény, hogy még ma is mosolyt vált ki. Csak ha jobban belegondo­lunk, akkor jövünk rá: János bácsi talán megérezte akkor a hideget, .amely Kárpátalja la­kosságára zúdult. Hány embert hurcoltak el, deportáltak? Osszeszámlálásuk tavaly kezdődött, s ki tudja, mikor fejeződik be. Szülőfalum­ban, a Bereg megyei Bereg- somban magam is ott voltam, amikor a lágerekben elpusztul­takat, ha jelképesen is, elte­mettük. 1989 novemberében történt ez. A három napi mun­kára elvezényelt, s az ott éhenhalt édesapámért akkor ejthettem magam is először könnyet a nyilvánosság előtt úgy, hogy tudhattam: rövid tá­von ezért nem ér majd elma- rasztolás. Néhány nap múlva ismét hazautaztam szülőfalum­ba, s megállított távoli roko­nom, Nogy Béla bácsi, akinek édesapja édesapám jóbarátja volt. Nagy Lajost el se hurcol­ták: Barkaszi Bálinttól, a köz­ség kommunista bitójával együtt végezték ki. Minthogy ők nem járták meg a lágerek poklát, ezért nem is sorolták őket a sztálinizmus áldozatai közé. Ezt sérelmezte Nagy Bé­la. Szerinte az ő édesapja is ugyanolyan áldozat, mint a többi deportált. Szóvá is tet­tem Ködöböcz Lillánál, a Kár­pátaljai Magyar Kulturális Szö­vetség helyi szervezetének el­nökénél: mire ez a megkülön­böztetés az ártatlanul elpusz­tultok iránt? Mostanság is gyakran tűnő­döm azon, hogy miért nem tud a magyar ember úgy gyógyí­tani, hogy közben ne ártson? A halálban mindenki egyenlő, szoktuk énekelni temetések al­kalmával. A halál után már nem? A kárpátaljai magyarok Tria­non óta élnek elszakítva az anyaországtól. A második vi­lágháború éveiben egy időre a terület visszacsatolódott Ma­gyarországhoz. Magam abban az időben születtem, tehát igazság szerint magyar állam­polgárként jöttem a világra. Most majd mégis arra leszek kényszerítve, hogy kérjem ezt az állampolgárságot? Nem volt elég büntetés, hogy magamra hagytak hároméves korom óta? S hányán vagyunk, akik hasonló cipőben járunk?! De térjünk vissza gondolat­ban Kárpátaljára legalább né­hány elengedhetetlenül fontos tudnivaló közléséhez. Tehát: a terület lakossága 1 250 000. Ebből az 1990. évi januári népszámlálás adatai szerint 155 000 fő vallotta magát ma­gyarnak. Az optimistább becs­lések 200 ezerre, a nagyon derűlátóak pedig 250 ezerre tartják a magyarok számát. Gondolom, ha az 1989-ben be­indult kishatárforgalom Kár­pátalja és Szabolcs-Szatmór között az egész Kárpátaljára, nem pedig csak négy járására lett volna érvényes, akkor o magyarok lélekszámú (hogy pontos legyek a fogalmazással: a magukat magyaroknak vallók lélekszáma) elérte volna még a 300 ezret is. Mire alapozom ezt a feltételezést? Erről a kö­vetkező Írásomban szólnék. Balogh Balázs A székesegyház szószékének egy részlete Kóródi Gábor felvételei

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom