Új Dunántúli Napló, 1991. május (2. évfolyam, 118-147. szám)
1991-05-11 / 127. szám
1991. május 11., sxombat aj Dunántúli napló Amikor Babits Mihály 1923. január lá-án elindította a Nyugatban Könyvről könyvre című rovatát, tudta, hogy képtelenül nehéz kritikusi feladatra vállalkozik. Hiszen nem csupán a műveltség általános válságát észlelte, de fájdalommal látta, hogy „szét is szóródik irodalmunk, pavilonok emelkednek palota helyett”. Mégis reménykedett: „De a pavilonok között, melyek kelnek és eltűnnek, talán áll még, és gyorsan vagy lassan továbbépül a Torony is, a magyar irodalom ősi tornya ..." - irta. Babits jelképes érvényű szavait most csak egyetlen, s nagyon is konkrét összefüggésben idézem, midőn e torony néhány féltve őrzött kincsét pillantottam meg a mai utcán nagyon is valóságosan emelkedő pavilonok talmi portékái közt tallózgatva. A középkori latin nyelvű írásbeliség két fontos emlékével kezdem. II. András 1222-ben keletkezett aranypecsétes oklevelének, az Aranybulla-nak hasonmását a Helikon adta ki Érszegi Géza kísérő tanulmányával. Mint tudjuk, e kiváltságlevél a szerviensek, vagyis a király szolgáinak nevezett nemesek előjogait tartalmazza, védve e megerősödő réteget az uralkodó és a bárók túlkapásaival szemben, sőt a nevezetes ellenállási záradék még a szembeszegülés jogát is kimondja, ha a király vagy utódai nem tartanák be a megállapodást. A dekrétumot ékesítő pecsét előlapján a király trónon ülő alakja látható, jobbjában liliomos jogar, baljában országalma, hátlapján pedig ciirierpajzs domborodik, csücskében hármashalom kettőskereszttel. Bár az Aranybullái hét példányban bocsátották ki, eredeti formájában mégsem maradt korunkra, de Nagy Lajos 1351-ben újból törvénybe foglalta, s ennek másolata a mostani kiadás. Werbőczi István 1517-ben kinyomtatott Trípartitum-a, azaz Hármaskönyv-e, melyet most az egykori Franklin Társulatot követve a Pécsi Szikra Nyomda jelentetett meft, szintén történelmi okmány, a magyar jogalkotás európai szintű dokumentuma. Legfőbb érdeme a nemzeti öntudatot meghatározó eszmének, a szent korona tanának kifejtése, továbbá az igazságszolgáltatás egységes rendjének biztosítása az írott jog megteremtése által. Ha belelapozunk a Csapodi Csaba és Gárdonyi Klára által szerkesztett Bibliotheca Corvi- niana című gyönyörű kötetbe, mely szintén a Helikon műhelyében készült, valósággal el- ámulunk a szemünk elé táruló gazdagságtól. Mátyás király az 1460-as évektől foglalkozott rendszeres könyvgyűjtéssel, attól kezdődően, hogy politikai törekvései Nyugat felé fordultak. Nyilvánvalóan a nevezetes gyűjtemény is az uralkodó európai tekintélyét volt hivatva növelni. A korvinákon látható Mátyás-címerek ezért is foglalják szinte mindig magukba a kettős farkú cseh oroszlánt, s a könyvtárszoba boltozatán azt a pillanatot ábrázolta a csillagok állása, midőn Hunyadi János fia cseh király lett. Miközben a több mint kétszáz szépséges reprodukciót nézegettem, a neves humanista, Brassicanus szavai jutottak eszembe, aki a nagy király halála után egy emberöltővel, 1525-ben, már kissé megdézsmálva látta a könyvtárat, mégis így lelkendezett: „Megnéztem valamennyi könyvet. De mit mondjak, könyveket? Ahány könyv, annyi kincset láttam. Akkor igazán úgy látszott, nem könyvtárban, hanem — amint mondják — Jupiter ölében voltam." A Babits által elképzelt torony ódon kincstárára lelhetünk a Szépirodalmi Kiadó Magyar bibliafordítások cimű könyvében, mely Hunyadi János korától Pázmány Péter századáig tekinti át a Szentírás magyar nyelvű átültetéseit. Az avatott kezű válogatás és a megbízható szöveggondozás Nemeskürty István munkáját dicséri, akinek azért is hálásak lehetünk, mert a mai olvasót eligazító jegyzetekkel kísérte a szemelvényeket. Ez utóbbiak nem csupán filológiai, hanem művelődéstörténeti szempontból is igen tanulságosak. Megtudjuk például, hogy Újlaki Bálint és Pécsi Tamás ferences szerzetesek XV. századi magyarításában Xerxész, ozaz Ahas- vér szúzai palotáját az eredeti szöveg fehér gyolcsvásznai helyett azért díszítik „égszinő sátorok", mert a korabeli magyar viszonyok közt a kék előkelő szín volt, a gazdagok viselték, míg fehér gyolcsból a jobbágyok ruhái készültek. Ez az apró adalék is igazolja, hogy Károlyi Gáspár nem csupán a maga szándékát, de elődei és követői törekvését is kifejezte, mikor így szólt: „Az fordításban éltönk, azmennyére lehetett, tiszta, igaz magyar szóval . .." Nemeskürty figyelme a legfontosabb fordítások mellett olyan alig ismert, szép szövegekre is kiterjed, mint Gyulai István, Tövisi Mátyás és Eszéki Szigeti Imre, továbbá Nyújtódi András munkája. Ez utóbbiból, a mohácsi vész évében írt Szé- kelyudvarhelyi-kódexből idézzük Judit szépségének bemutatását: „Judit megmosó az ő testét, és megkené önnönmagát jeles drága kenetvei és jó illat- val, melyet mirrából szerezte- nek vala, és ő megválogató az ő haját és megszerzé ékesen, és süveget tőn az ő fejébe és felöltözteté önmagát örvende- tességnek szép ruhájába, és vön megékesített sarukot az ő lábaiba ..." Nyújtódi András áhitatos szépségű szavai jelzik, hogy e kötet a magyar nyelv fejlődésének is fontos útjelzője, mely a kifejezőkészség és a fogalomalkotás gyors gazdagodásáról tanúskodik. De ha már fentebb Babitsnak a szellemi élet meghason- lását felpanaszló szavait idéztem, nem állhatqm meg, hogy ne utaljak a könyv egy tán mellékesnek tűnő, ám mának is szóló tanulságot rejtő adatára. Arra a tényre, hogy az első, teljes katolikus bibliaforditás, Káldi György 1626-ban kiadott műve Pázmány Péter esztergomi érsek és a protestáns erdélyi fejedelem, Bethlen Gábor közös költségén jelent meg. Világnézeti felfogás, politikai elkötelezettség és pártállás elválaszthatta e nagylelkű adományozókat, de voltak értékek, melyeket mindketten tiszteltek, s voltak tettek, melyeket egyaránt szükségesnek tartottak. Remélem, hogy e könyv arra serkent, hogy e téren is tanuljunk a régiektől. Vélhetően erre buzdít az a szerkesztői megoldás is, hogy a keresztény irodalmi hagyomány dokumentumait a tragikus sorsú Dallos Hanna fametszetei díszítik, aki a ravensbrücki haláltábor felé hurcoltatva, egy vasúti tehervagonban halt mártirhalált. Lapozgatom a -könyveket, s mintha csakugyan egy toronyba rejtett kincses kamara tárult volna fel előttem. Brassicanus jut eszembe, és Sylvester János 1541-ben papírra vetett szavai futnak a toliam alá: „Itt vagyon az rejtett kincs, itt vagyon az kifoló viz, Itt vagyon az tudomány, mely örök iletet ad . . ." NAGY IMRE Arató Károly Költészet Élesen látlak partodon, cserzett arcú! Rádforrnak ellazult körvonalaid - alkonyba csobbanón hálód merül: kiemeled a Napot, elvakit. Figyelem pontos mozdulataid. A hömpölygő homályon ki-ki-küldte papirhajók ide-oda dőlve sodródnak feléd — hozzanak hírül neked valami jót! Várod, mint minden ember várja, míg hálód emelgeted, ázol-fázol — Csak Nap legyek, ne Hold, ha sötét folyódból engem is kihalászol! r Herceg Árpád Zsebóra De hát ki vagyok én? rügyek mocorgását mért fogja fel fülem? s miféle tolmács fordit, ferdít, dörömböl a leskelődő tavaszban? ficánkoló nyarat, aranyló évadot ki lódit? és rozsdabarna szunnyadást? tündöklő hómezőt miféle varázslat hókuszpókuszol? Itt és most: egy kopott zsebóra himbálódzik a levegőben, méri, méricskéli az elszabadult másodperceket: rakéták idejét, röptét tiszavirágnak - Ki vagyok hát e követhetetlen pusztulásban? Őrizni a rám bízott titkot meddig birom? Nagy Anna Télben nem nyáron nem holdfényben nem pipacsmezőn nem tűz előtt ruhátlan csókok után elheverve nem húszévesen és nem kacagva hanem vacogva de újra kezdve szorongva szeretni többhúsz évvel a túlpartokról s visszanézve a télre meglátni: a január gyöngéden rászedte a kétfejű kankalint s a sárföld oly tiszta mint az együgyű Madonna — egyszer majd mi is tüzet rakhatunk és kertünkben majd ott sárgáll a kétfejű s szobánkban ellakhat Mária Feliinger Károly Bűn és bűnhődés kellettem mint ahogy a hóhérnak kell a bárd és itthagyott mint ahogy az áldozat hagyja itt a bárdot véresen a kivégzés után Szerzetesrendek Magyarországon 15.1 Á ferencesek Ki ne ismerné a barna ba- rátcsuhás, kámzsás, tonzúrás, sarut viselő Ferenc-rendi szerzetes jellegzetes alakját legalább valamilyen ábrázolásról? Mintha egyenesen a középkorból lépne elénk . .. A ferencesek rendjét Assisi Szent Ferenc alapította. 1210- ben kérte a pápától szabályzatának megerősítését. III. Ince pápa először vonakodott a jóváhagyástól, ám álmában összedőlni látta a lateráni bazilikát, amelyet egy koldusféle ember néhány társával megtámasztott és megóvott az összedőléstől. A pápa a koldusban felismerte Assisi Ferencet, s másnap jóváhagyta a rendi szabályzatot. Assisi Ferenc és társai tüstént megkezdték a munkát, ami az addigi, kolostorokban visszahúzódó szerzetesi életmódhoz képest meghökkentően új stílusú volt: a világban jártak-keltek, elsősorban a szegényekkel keresték a kapcsolatot, s hirdették az evangéliumot. A népszerzetesség a ferenceseknek napjainkig érvényes, sajátos jellege. Ök az igazi koldulóbarátok. A rend Reguláját véglegesen III. Honorius pápa erősítette meg 1223-ban. A rendet két erő formálta: az alapító szelleme és az egyház rendszerező törekvése. Assisi Ferenc a szabadságot, az evangéliumi élet gondtalanságát, s a tökéletes szegénységet hirdette. Kunyhókban laktak, énekelve kóboroltak erdőn-mezőn-városon át. Az egyházjogi rendszerezés viszont klauzurás kőkolostorokat akart. Ez a két irányzat megosztotta a rendet, s 1517-ben a pápa függetlenítette egymástól a két különböző irányzatot: az eredeti szegénység érvényesült az obszervánsok (megtartók). míg a másik irányzat lett úrrá a konven- tálisok (minoriták) pártjában. Később az obszervánsok kebelében újabb szigoritáskövete- lők léptek fel, s a Szentszék engedőimével 1619-ben ezek is külön — a kapucinus — rendbe tömörültek. A ferencesek II. Endre királyunk uralkodása idejében telepedtek le hazánkban. Első kolostoruk 1228-ban épült Esztergomban. A rend elterjedésére jellemző, hogy 1232-ben már külön magyar provinciájuk volt. A Ferenc-rendi barátok története könyvtárakat tölthetne meg, a róluk szóló ismeret- anyag bősége zavarba ejtő. Akármelyik korszakához nyúlunk hazánk történetének, mindenütt találkozunk e koldulószerzet testvéreivel. Az Ómagyar Mária-siralamtól, amely ferences barát verse, Temesvári Pelbárton át, akinek történeti és hittudományi munkái négy évtized alatt 90 kiadást értek meg, Laskai Os- vátig, Kapisztrán Szent Jánosig, Tömöri Pálig és számtalan ferencesig, akiknek talán még a nevét sem ismerjük, pedig életüket adták a hitért, a magyarságért hazánkba költözésüktől a 20. század közepéig, Kis Sza- lézig . . . Természetesen a ferencesek Az irgalmasok Juan Ciudad - később Istenes Szent Jánosként ismerte meg a világ — Portugáliában született, spanyol katonaként Magyarországon is harcolt a törökök ellen, egyébként nyugtalan, kalandor mindaddig, amíg nem hallgatta Avilai János egyik prédikációját. Ekkor olyan heves, túlzó bűnbánatot tartott, hogy bolondokházába zárták, ahonnan Avilai János szabadította ki. Vértanúság helyett azt ajánlotta a meg- tértnek, hogy inkább gyakorolja az irgalmasságot. Juan Ciudad megfogadta a tanácsot: összeszedte a betegeket, összekoldulta számukra az élelmet, cipelte a tűzifát, saját házában ápolta, kötözte^ gondozta a senkinek sem kellő nyomorultakat, leprásokat, katonákat, utcalányokat. Tizenhárom év alatt a szó szoros értelmében elemésztette magát betegeiért. Az irgal- masokat (Ordo Hospitalarius S. Joannis de Deo) nem ő alapította, ő csak kórházat létesített, s betegápolókat vett maga mellé. A rend 1571-ben alakult Istenes Szent János szellemében. Végleges szabályzatukat 1617-ben hagyta jóvá V. Pál pápa. Magyar- országon 1650-ben telepedtek le, betegápoló és koldulórendként. Az 1856-tól önálló magyar rendtartománynak Trianon után a következő városokban maradt rendházuk, kórházuk és gyógyszertáruk: Eger, Vác, Pápa, Pécs és Budapest. 1950- ben mindegyiket feloszlatták, de napjainkban már megkezdték újjászervezésüket. Dr. Csonkaréti Károly minden nálunk dolgozó ágát feloszlatta a magyar nép nevében törvénykező állam. 1950-ben csak a kapisztrán rendtartomány kapott korlátozott működési engedélyt: Esz tergomban és Szentendrén ve zethetnek gimnáziumot. A Ferenc-rendiek volt pécsi temploma és kolostora (a szerző felvétele) Kolduló és betenánoló barátok „Itt vagyon az rejtett kincs...”
