Új Dunántúli Napló, 1991. március (2. évfolyam, 59-88. szám)
1991-03-09 / 67. szám
üj Dunántúlt napló 1991. március 9., szombat A Jelenkor márciusi száma A Pécsett szerkesztett JELENKOR márciusi számát vendégszerkesztő állította össze: Keserű Ilona festőművész, aki néhány év óta a városban él és tanít. A Jelenkor egy korábban megkezdett hagyományt folytat, amikor egy-egy számát vendégszerkesztőnek engedi át: 1934 decemberében Lengyel Balázs. egy évvel később Huszár Tibor, 1989 márciusában pedig Ilia Mihály szerkeszthetett meg egy-egy Jelenkor számot. A márciusi. szám szerkesztője ízlésének, tájékozottságának és vonzódásainak megfelelően első látásra elüt attól a. benyomástól, amit a Jelenkor általában hagy maga után, hiszen nagyon sok kép, grafika, illusztráció található benne. Készítői között Háy Ágnest, Vidovszky Lászlót, Tandori Dezsőt, Weöres Sándort, Mátis Ritát és Szirtes Jánost találjuk. De gazdagnak számit a márciusi szám szépirodalmi rovata is. Nádas Péter hosz- szabb esszéjének első része olvasható itt, Jegyzetek az égi és a löldi szerelemről címmel. Tandori Dezső Döblingi belutó című készülő vállalkozásából két fejezet kapott helyet, s a számban verssel szerepel Orbán Ottó, Weöres Sándor és Csorba Győző. Mezei Árpád, a II. világháború után működő képzőművészeti csoport, az Európai Iskola meghatározó teoretikusa, aki ma New Yorkban él, itt Marcel Duchampról ad közre tanulmányt. Életrajzi jegyzet kíséretében, dokumentumként kerül az olvasók elé Keserű János doktori értekezése, mely a koalíciós időszak önkormányzati törvényeiről szól. E rendhagyó számban nincsen kritikai rovat, az olvasó nem talál benne könyvkritikát; e rovatot oz a három képzőművészeti tárgyú kisesszé helyettesíti, amiket Forgács Éva, Keserű Katalin és Kovalovszky Márta ' irt. Forgács Éva a tömegkommunikáció ké- piségének és eszmeiségének az összekapcsolódásáról írt; Keserű Katalin egy képzeletbeli kiállítást „rendezett” az ötvenes évek magyar művészetéből, Kovalovszky Márta pedig azt a kiállítási megnyitót adta közre, amely 1991 januárjában a pécsi Képzőművészeti Mesteriskola aspiránsainak Művészetek Háza-beli kiállításán hangzott el. Jegyzetek az égi és a földi szerelemről (részlet) Ül Ide rostáién... Békétlen szerelem S óját mondatát megakasztva, nyugodalmasan mosolyogva, azt mondja nekem egy mutatós küllemű fiatal férfi, hogy ő folyamatosan, állandóan, egyikből a másikba esve, megsza- kithatatlanul, egész életében, amióta az eszét tudja: szerelmes. Ráadásul társaságban vagyunk, és egészen más, bár nem kevésbé elvont témákról beszélgetünk. Úgy érzem, mintha sirokkó söpörne át a szobán. Ezt a mondatát abból a szenvedélyéből vonta el, amelyet ugyanakkor nekem ad át a hangjával. Csendesebben beszél, mélyfekvésü hangja egy oktávnyit csúszik fölfelé. A hangszin és a hangerő változása: vallomás. Az orrom, a szám és a fülem megtelik forró homokkal. Mintha arra lenne büszke, ami miatt panaszra áll a szája. Engem választott ki, de valójában nem tudom, miért teszi a vallomást. Miért a vallomás az egyetlen elfogadott formája a szerelemről szóló komoly beszédnek? Aztán mégis úgy folytatjuk a beszélgetést, mintha el se hangzott volna ez a mondata. Hetek telnek el, mikor is óvatosan visszatérek a témára. Akkor nyugodalmasan mosolyogva elmond egy történetet, amely olyan messzi túl van az elfogadott törvényeken, mintha nem is ő élte volna át, hanem valamilyen általa kitalált tragédia hőséről beszélne. Vallomása elevenembe vág, holott még gondolatban sem fordult meg bennem semmi hasonló. Szívesen kikérdezném, kiváncsi vagyok a részletekre, de minden kérdés illetéktelen és kíméletlen lenne, nem férne bele a vallomás műfajába; hallgatok. Legfeljebb azt ajánlhatnám, hogy imádkozzon, hiszen e súlyos törvény- sértések hallatán merő rettegés leszek, de nem vagyok felkent pap, s felcsiholt fantáziám miatt inkább én szorulnék rá az imára. A szenvedélyes mondat és a magyarázatként fölfogható történet mégis zárvány marad a kapcsolatunkban. Köznapi józanságunkhoz a továbbiakban se férhet semmi kétség,, habár én is elmondhatnék neki másféle tragédiákat. Olykor együtt vacsorálunk, nézem, amint a gyermekeit füröszti, fontos könyvekre hívjuk föl egymás figyelmét, s ez bőven elegendő elfedni a törvénysértő szenvedélyeket és a megcsiklandozott fantáziákat. Ettől kezdve azonban nem tudom elfelejteni, hogy kizárólag olyan dolgokat cselekszünk és kizárólag olyan témákról beszélgetünk, amelyek iránt egyikünkben se él igazi érdeklődés. A mentális kultúrákban a törvények, a normák és a viselkedési szabályok nem csak azt szabják meg, hogy mit nem szabad csinálnom, hanem épp ezek a tiltások hívják föl a figyelmet arra, hogy milyen jellegű szenvedélyek választják el a kol- lektívumot és individuumot. A mentális kultúrában a normák megsértése lesz az önismeret normája. A normák megsértéséről tett vallomás zárványt képez az ember tudatában, hiszen normák hatalma alatt és a normák szempontjából kényszerül arról beszélni, hogy miként jutott el egy olyan önismerethez, amelynek a párbeszéd lenne a megfelelő nyelve. A vallomás így legfeljebb betokosodott fekélye lehet egy kölcsönös vonzalomnak. Vonzódik hozzám, miért másért mondta volna el nekem, a történet mégsem rólam szól, nem lehet hát semmi közöm se hozzá, se a történetéhez, tőlem függetlenül fog tovább bonyolódni. A vallomás beszédmódja ellentettje a párbeszédnek. Felkent papnak is azért teszek vallomást, hogy megszakítsak egy másik, a normák megsértésével fenyegető és immár megkezdett párbeszédet. A vallomás a közelség egyezményes látszata. Ha megvallod nekem, hogy szeretsz, ha végre kinyögdé- cseled, akkor hasonló nyög- décselések kíséretében el kell hagynom a szavak zsongító világát, s ennek a kölcsönösen vállalt cselekvésnek a kockázata lesz a további párbeszéd tárgya. Ha viszont azt vallód meg nekem, hogy valakit szeretsz, akkor fölhívtad a figyelmemet arra, hogy miért kell a kapcsolatunknak vonzalomnak maradnia, miért nem szerethetsz, hiszen a normákra hívtad fel a figyelmemet. A rólad szóló vallomás mindig egy lehetséges párbeszéd végét, a rólam szóló vallomás mindig egy lehetséges párbeszéd kezdetét jelenti. Egy nem kevésbé mutatós küllemű fiatal férfi, aki arról volt nevezetes, hogy minden áldott napját más és más fiatal nők ágyában végezte, egyszer azzal az igazán logikusnak tetsző vallomással lepett meg, hogy ő még soha nem volt szerelmes, és feltehetően nem is lesz. Sok mindent szívesen megkérdeztem volna tőle. — Honnan lehet például olyasmiről tudomása, amit még soha nem élt át? Hiszen ha nem lenne ilyen tudása, akkor nem tudna különbséget tenni aközött, amit valójában csinál, és amit valójában nem csinál. Netán minden áldott este szerelmes, ám ezt félelmében nem vallja be önmagának? Hazudik, hogy vallomást tehessen nekem? A szerelmet qzért nem nevezi szerelemnek, mert egy minden eddiginél teljesebb szerelemben reménykedik? Ö is arra volt büszke, ami miatt panaszra állt a szája? Csak éppen fordított egyet a kulturális közmegegyezés által megszabott sorrendiségen. Büszkesége tárgyaként a szerelem állandó hiányát nevezte meg, s arra a gyakoriságra panaszkodott. amit mások irigylésre méltónak találnak. Ezek ketten olyan szerencsétlenül összekeveredtek a tudatomban, hogy olykor egyiküket a másik nevével szólítottam meg magamban. A szerelem és a szerelem hiánya az európai kultúrában több ezer éves gond. De akár a gyakorlat, akár a hiány gondjaként jelenik meg, mindig két arcát fordítja egyszerre felénk. Súlyos, nyomasztó, tragikus, komor, frivol, csábitó, könnyed, kecsegtető, boldogító, ígéretes. Fény és sötétség. Harmincöt esztendővel ezelőtt ősbemutatót hirdettek Pécsett a színházi plakátok. A Dunántúli Napló 1956. március elsejei számában olvashattuk erről Bárdosi Németh János költő vallomását: ,,Ha a komáromi gazdag polgárlány. Vajda Júlia vakmerő módon kezét nyújtja Csokonai Vitéz Mihálynak, néhány csillaglényű szép vers hiányozna a magyar poézis egéről. Békétlen szerelem maradt az övé és csak a csillagokban lett egymásé a két megsebzett szivű szerelmes . . . Erről a >•békétlen szerelemről•< irtunk daljátékot Lippenszky Istvánnal és Horváth Mihállyal." E késői jubileumot már csak Lippenszky István érte meg. De e sorok írója őrzi a szerzőhármas visszaemlékezéseit. Ezekből idézek: Horváth Mihály, elmondása szerint, már a 30-as években foglalkozott egy Csokonairól szóló daljáték A pécsi hangversenyévad régóta hagyományos, elmaradhatatlan része valamelyik nagyszabású oratórikus mű előadása. Már csak e műfaj igen népes kedvelőinek kedvéért is. Az idei Mozart jubileumi évnek köszönhetően az 1783-ban komponált, töredékessége ellenére is az egyházzene művei között kimagasló helyet elfoglaló, magasztos c-moll misére esett a választás. Az egyik méltatója szerint „nemes mívű torzó"-ként értékelt alkotás pécsi megszólaltatását hallgatva Tillai Aurél értelmezése és vezénylése nyomán érzékletesen tárultak fel e mozarti remekmű stílusának minden más miséjétől eltérő sajátos, kétirányú jellemzői. Nevezetesen a dallamossággal és gazdag díszítésekkel megírt szólótételek operai hangvétele és a másfajta, a Gottfried van Swieten bárónak, a későbarokk zene kedvelőjének hatását tükröző archaikus hang, mely különösért a tömbszerű, súlyos kórustételekben dominált. Ennek szinte maradéktalan tolmácsolása a pécsi Nevelők Háza kamarakórusának érdeme, mely az utóbbi évektervével. Évekkel később, Lippenszky Istvánnal beszélgetve merült fel ismét e téma és Lippenszky vállalkozott a szövegkönyv megírására. Ahhoz, hogy daljáték legyen, drámai formát öltsön, szükség volt Csokonai verseken kívül eredeti dalszövegekre is. Akkor kapcsolódott be városunk egyik kiváló költője, Bárdosi Németh János. Ö Így folytatta a visszaemlékezést: „Izgalmas, szép munka volt ehhez a témához, Vitéz és Lilla szerelméhez dalokat írni és ezeket Horváth Mihály gyönyörű muzsika hangjaira fűzte fel." „Olyan szép verseket irt az én János barátom — tette hozzá Horváth Mihály hogy sokszor gondolkodni kellett, melyik az eredeti Csokonai- vers és melyik a Jánosé.” „Bárdosi Jancsi barátom tolla alatt napról napra születtek a költemények - kapcsolódott be Lippenszky István a régvolt ben megszokott és nevéhez illő kamarahangzását felváltva, olyan nagyszabású orotórikus müvek előadására is vállalkozott, mint Mozart Requimje, illetve a c-moll mise. Ez utóbbit egy - végül is meghiúsult — nápolyi vendégszereplésre tanulták meg. Nem csodálható az az igény, hogy ez a ha-i tolmas művészi befektetés — idehaza — meghozza gyümölcsét. A helyi zenei élet gondjait ismerő, ide ezernyi szállal kötődő zenei krónikásnak engedtessék meg: eltekintve az est közreműködőinek szigorú, objektív értékelésétől azt jegyezze fel, hogy a hétfő esti, ösz- szevont kamarabérleti hangversenyen a Székesegyházban a kórus a Gloria nyitóakkordjaiban, a Oui tollis-ban, a Sanctus-ban, megnagyobbodott létszómávol, ehhez méltó kimunkált, imponáló hangzásával, új feladatkörében is helyt tudott állni. Ehhez — a helyenként nyolcszólamú kettőskarra irt tételek megszólalásának optimális arányosságot biztosítandó — a szólamok ideális elhelyezése is hozzájárult. Az énekszólók többségét Mozart a két szopránra bízta. beszélgetésbe -. Szaladtunk vele Miska bátyámhoz, ő azonnal leült a zongorához és szinte percék alatt szólaltak meg a melódiák." A színpadképes, „kész darab" végül is négy—öt átírás eredményeként készült el. A színház akkori vezetősége, Katona Ferenc igazgató, Lendvai Ferenc főrendező. Csajághy János dramaturg és Hortobágyi Margit rendező szeretettel, okos és hasznos tanácsokkal segítette színpadra a darabot. Mindhármuk számára maradandó emlék a január 10-i dátum, omikor az olvasópróbán először találkoztak az előadás művészgárdájával. A nagy izgalommal várt ősbemutatóra március 2-án került sor. A másnapi Dunántúli Naplóban már megjelent Antal György Írása: „Muzsikus- szemmel”. „Horváth Mihálynak nem ez az első színpadi műve. Éppen ezért biztos kézzel nyúlt o nem kis feladathoz. Általában a romantikus, idillikus elem uralkodik a színpadon. A zene zárt számok sorozata, melyek a hallgatók előtt fejlődnek kerek, a dráma szol- qálatában álló komplexummá. Megejtően szép dallamok, a nagy nyitó- és záróegyüttesek építése teszik igazi daljátékká a művet.” Néhány nappal később Galsai Pongrác irt elemző bírálatot az ősbemutatóról. „Horváth Mihály legna- qvobb érdeme, hoay a romantikus mondanivaló korszerű formanyelven jelent meg, s az eredeti motívumokhoz való al- kclmozkodás seholserr csökkenti a szerző dallamképzeletét. A Pécsi Nemzeti Színház művészei a kezdeményezéshez méltó ügybuzgalommal szerepeltek" — írta Galsai és részletesen értékelte a főszereplő Kovács Annie, Korodini Ferenc, valamint Galambos György, Szabó Samu, Somló Ferenc alakítását, majd hozzátette, hogy a színészi értékelésnek e szövegével ért egyet s nem azzal az itétet- meghamisitóan rövidített változattal, amely az Irodalmi Üjsáqban nevével megjelent. A „Színház és Mozi" c. képes hetilapban Demeter Imre irt elismerően a bemutatóról, kiemelve a daliáték pécsi alkotóinak érdemét. A nagy qonddal és szeretettel színpadra állított daliáték- ban néhány estén át ayönyör- ködhettek a pécsiek. Aztán a feledés homályába merült. Kár érte . . . Pászthy Júlia (szoprán) sokszor elismert művészetét ezúttal különösen az Et incarnatus-est ékítményes áriájában csillogtatta. Méltó partnere volt az ilyen igényes feladatokat mindig muzikálisan megoldó Benei Katalin (alt). Mostohább feladatként, csak az együttesekben szóhoz jutó Derecskéi Zsoh (tenor) és Kuncz László (basszus) operai sikereit kamatoztatta. Az orgonaszólam stílusos eljátszása Kopjár Gábort dicséri. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Pécsi Tagozatának zenekara gondos előkészítéssel, biztató formát mutatva jogosan kapott helyet a Nemzeti Filharmónia bérleti sorozatában való szereplésre. Tillai a hiányzó Agnus Dei pótlásaként - régebbi példák nyomán -, a Kyrie (Agnus- szövegü) megismétlésével fejezte be a c-moll misét, melyet felhasználva, két új áriával kiegészítve komponálta meg Mozart 1785-ben Davidde pe- nitente (A bűnbánó Dávid) c. oratóriumát. Ennek pécsi megszólaltatása a jubileumi esztendőben, bizonyára megvalósítható, jelentős művészi esemény lenne. N. T. Dr. Nádor Tamás Mozart-mi se a pécsi Székesegyházban Nádas Peter
