Új Dunántúli Napló, 1991. február (2. évfolyam, 31-58. szám)
1991-02-28 / 58. szám
a uj Dunántúli napiö 1991. február 28., csütörtök Munkahely után szaladgáló szülők, pedagógusok Görcsönyben is Nyolcadikosok pályaválasztás előtt. Felvételünk a görcsönyi általános iskolában készült. Fotó: Proksza László Pályaválasztás helyett álláskeresés?. — Csak úgy kitaláltad magadnak, hogy autófényező leszel? - kérdezem a fiút egy kicsit ingerkedve. — Édesapám barátja autófényező - mondja Bertalan Péter már kevésbé megszeppenve —, az átlagom 3,4, most várakozunk, de állásom, úgy nézi ki, hogy lesz. Péter, szándéka szerint, az 508. Szakmunkásképzőbe készül. — És te, Ildikó? — Nekem a tanár néni segített - mosolyodik el egy pillanatra Fehér Ildikó, ahogy szemérmesen-sietősen az osztályfőnökére, Sáriné Győréi Erzsébetre tekint. — Segítségével döntöttünk a vegyipari szakközépiskola mellett — folytatja a lány —, négyes tanuló vagyok, és a kémia elég jól is megy . . . — Tulajdonképpen csak most barátkoztál meg ezzel a gondolattal? — Igen, de a tanár néni biztatása segített, hogy meg is szeressem. És igazán érdekesnek is találom, és szeretném, ha kémiát tanulhatnék később is. A lány feketén csillanó szemeiben a reményben meg- nyugvó várakozás, a szőke Bodai Gréfa jelentkezésében, ahogy a karja a magasba lendül, az önbizalom a több. Szakácsnak készül már mióta! Persze, a Zrínyi Kereskedelmi Szakközépiskolába bejutni négyes átlaggal is nehéz lesz - mondja önkritikusan. Orbán Feri bízhat még abban, hogy az ő leendő szakértelmére is szüksége lesz a Sopiana Gépgyárnak - esztergályos szakmát választott. A biztosnak ígérkező görcsönyi állás befolyásolta döntésében Dudás Mónikát is, amikor a felszolgáló szakma mellett voksolt, de akad néhány jeles tanuló - Ragoncsa Gabriella, Cicárdi Melinda és Kozma Gabriella -, aki a jövőt tekintve a legbiztosabb garanciában, kiváló tanulmányi eredményében bízhat. Munkahelyhez kell iskolát találni? Mára az a képtelen helyzet alakult ki, hogy a gyerekek még abban sem lehetnek biztosak, hova veszik fel őket. és helyesen, alkatuknak megfelelően választottak-e szakmát, iskolát, de a szülőknek, pedagógusoknak már a leendő állás után kell szaladgálniuk. Lassan már ez válik a szakmunkásképzőkbe-szak- középiskolákba való bejutás feltételévé — lontosabbá, mint a rátermettség, a személyes ambíciók —, és persze a szülök törekvése is az, hogy gyerekük jövőjét biztositva lássák, túl az iskolapadokon is. — Magam is kértem a szülőket — mondja Sáriné Győréi Erzsébet, a Görcsönyi Általános Iskola nyolcadikosainak az osztályfőnöke —, de nem csodálható, hogy csak három szülő tudott ezen a módon több esélyt adni a gyerekének. Egy tanítványunknak az egyik kolleganőnk férje szerzett állást maszek szobafestőnél, sokan várakozni kénytelenek. Szerencséje lehet Békás Tamásnak, aki az elég ritka mezőgazdasági kovács szakmát választotta és a termelő- szövetkezettől mór ajánlatot is kapott. Legtöbben a kereskedelmi és vendéglátóipari szakmunkásképzőbe igyekeznének, kérdés, ki milyen sikerrel jut tovább, mert sajnos ez az évfolyam jóval gyengébb a tavalyinál.- A beiskolázás gazdasági körülményei is aggasztóak, a gyerek pedig végképp tanácstalan. Néha már a szülő is.- A gyerekek felének magam segítettem a döntésben egy olyan osztályban, ahol minden évben valaki más volt az osztályfőnök! Próbáltunk tekintettel lenni arra, hogy mi számit most hiányszakmának, hol sokszoros a túljelentkezés — és így tovább. De bármilyen reálisan mértük is fel a helyzetünket, én a bizonyítványt, az osztályzatokat ismerve attól félek, hogy a vártnál több tanítványunkat éri majd csalódás. Példakép egy unoka- testvér is lehet- A fiunk maga változtatta meg a közös elhatározásunkat — mondja a fiatal osztályfőnöknő kolléganője, Szabó Gézáné. — Eredetileg a Széchenyi Gimnázium és Szakközépiskola híradástechnikai tagozatát vette volna célba, ide járt előkészítőre. Ügy érezte, hogy ez számára nehéz lesz, ezért végül első helyen a Babits Gimnázium és Szakközépiskolát jelölte meg, hogy a geodéta-szakra felvételizzen, ügyes a keze, és ez a szakma a nyugtalanságának is jobban megfelelne. De hogy mit hoz a jövő? Mi fog majd számára megélhetést biztosítani? Ki tudhatja azt? Ragoncsáné László Vera, az MTA Regionális Kutatások Központjának dolgozója a szerencsés szülők közé tartozik. Lánya, az említett Gabriella, aki olyan felszabadult mosoly- lyal ült fotós kollégánk kérésére az első padba a fényképezőgép lencséje elé, nemcsak jeles tanuló, de különórákkal is készül, hogy a gimnáziumban is megállja a helyét. — Számunkra valóban nem jelentett nagy problémát a választás — mondja az édesanya —, és én úgy érzem, az önmagában nem jelenthet hátrányt, ha valaki vidéki iskolába jár, vidéken él. A továbbjutásban a családi környezet döntő lehet. Otthon könyveink vannak, és Gabriellának példaképe is van: unokatestvére, aki a Leőwey Klára Gimnáziumban tanul . . . B. R. Múlt - jelen Mánfai György fotókiállítása a Lenau-házban A múlt és jelen elválaszthatatlan, szerves egység fonja össze, teszi teljes egésszé m inda n nyi unk életét. Számtalanszor bebizonyosodott, hogy minden tagadás, ködösítés, el- felejtési kísérlet ellenére sem lehet a múlt ismerete, tisztelete és szeretete nélkül allko- itó-teremtő jelen — csupán a kettő egymásra-egymásba épülése képezheti a jövő egyetlen, biztos alapját! A múlt megőrzésében és a jelen felmutatásában egyaránt felbecsülhetetlen értékű-jelentőségű a fényképezés, amely egyedülálló módon a pillanat és az örökkévalóság művészete és dokumemtálója egyszerre. Nélkülözhetetlen segítőtársává fejlődött a múlt tudományos m égi sme ré sének -k dta tó sá - nak, mint ahogy bizonyító erejű felidézője-megörökítője hazánk és az itt élő népek életének is, megállíthatatlan folyamatossággal, hiszen a holnap készülő felvételek unokáink számára már történelmi értékűvé válnak . . . Ezért és így képviselnek Mánfai György fényképei esztétikai értékhordozó megjelenésükben is rendkívüli dokumentatív értéket. Lényegretö- >rően sűrítik ezek a fotográfiák németajkú honfitársaink mai életét és életkörülményeit, amelyéket elválaszthatatlanul átsző a közel- és a régmúlt. ‘Nehéz évtizedek barázdálta, mégis mosolyogni tudó arcok, gondhajlította hátak, az ősök síremléke előtt az emlékezés gyertyáját gyújtó, ősei népviseletét ma sem restellő asz- szony, görcsös-fáradt kezeit hagyományos kékfestő kötényén nyugtató, vagy az öreg, családi imakönyvet féltőén át- kulcsoló-szorító „ómami” napjaink v a I ó s á g a, éppúgy, mint múltjának őrző- je-továbbél te tő je a népviseletben mosolygó kisunokájával együtt. Rég elporladt mesteUtcáról — Közúti Hátborzongatások A sétautca nem közút? Hónapok óta figyelem az Ablakban Nádasi Antalt, amint már csaknem sirva könyörög, rimónkodik: vigyázzanak az autósok, mert már megint rengetegen haltak meg az utakon. És legtöbbször a vétlenek! Eredménytelen a rimánkodása, hiszen - a heti statisztikákat hallva — talán épp az autósok nem hallgatják Nádasi intelmeit. Mert éppen valami fontos szabálytalankodással vannak éppen elfoglalva. Meggyőződésem szerint az országúti tragédiák bölcsője mindig valami apró. megbocsáthatónak tűnő szabálytalankodás, ami az autósokat — tisztelet a kivételnek — szinte hozzászoktatja a nagyobb disznó- ságokhoz. Szakadó hóesésben, amikor pár méterre sem lehetett ellátni a kocsi. előtt, ,,siettünk” az úticélunk felé. Úgy 35-40-nel. Egyszeriben vad fényszóróvillogás tűnt fel közvetlenül mögöttünk, majd a szó igazi értelmében elszáguldott mellettünk egy jugoszláv (?) kocsi, de úgy, hogy pár pillanat múlva már semmi sem látszott belőle. Aki ilyen időben így. . . tessék csak elképzelni ... az szép időben . . . Ha valami történik, ő „vidáman" továbbmegy, miközben 2—3—4 halottat hagy maga után. Apróságok? ítélje meg az olvasó! Jó ideje figyelem, hogy mintha kezdene kimenni a divatból az indexelés. Legalábbis bizonyos, veszélytelennek vélt helyeken. Persze, nem ott, ahol egyértelmű a helyzet, s index nélkül is világos, merre megy az autó. De ott, ahol több választási tehetőség van ugyan, ám a forgalom gyérsége „megengedi a le- zserséget. Hát ez már felháborító! Honnan tudhatná a szerencsétlen másik autós vagy akár gyalogos is, hogy az index nélkül közeledő autó vezetője nem ám az egyenes irányt választotta? Az ilyenből jobb esetben csak káromkodás születik, rosszabb esetben koccanás vagy súlyosabb ütközés. Mint minap is egy ilyen „nem kritikus” helyen, ahol a két kocsi helyzete arra utalt, hogy a vezetők egyike „elfelejtett” indexelni. Ilyen apróság az is, amikor látszólag sávváltásnak tűnik a dolog, valójában azonban teljesen szabálytalan jobbról előzésnek vagyunk a szemtanúi. Gondolom, Így ítéli meg az olvasó is azt a minap látott esetet, amikor a Rákóczi út-Rózsa Ferenc út keresztezésében a már jócskán feltelt balra kanyarodó sávba az éppen indulni kezdő kocsisor elé bevágott a jobbra kanyarodó, egyébként üres sávból egy kocsi. Azt hiszem, vita nem férhet a szituációhoz. A várakozó kocsisort előzte ily módon a vidáman köszönetét integető autós. De a gyalogosok sem különbek a közúti hátborzon- gatásokat illetően. Nemrég egy anyukát figyeltem meg egy nagyforgtílmú, lámpá- zott keresztezésben. Kislányával éppen akkor indult neki a túloldalnak, amikor az ő lámpája éppen pirosra váltott. A legnagyobb lelkinyugalommal sétált át - nem is tudom, milyen példát mutatva gyermekének - a jövő-menő kocsik között az úton. A jelenség sajnos elég gyakori: felelőtlen szülök szinte életformává avatják gyermekeik számára az úttesten közlekedést. De mindenen túltesz, aminek a Széchenyi téren lehettem a szemtanúja a Hunyadi útról lefelé jövet. Egy fiatal hölgy jött a Megye utcából (természetesen az úttesten!), és ahelyett, hogy a bíróság előtt a járdára lépett volna, az úttest közepén, szemben a forgalommal sétált a tér aljáig. Elhülve figyeltem a mutatványt. Gondolom, így lehettek a járművezetők is, akik nme hívén a szemüknek, még dudálni is elfelejtették. A minap, amikor éppen az 1991-es tél idejét éltük, tanult kollégám e lapban azon méltatlankodott, hogy lám, a sétoutcának mondott Kossuth Lajos utcában senki nem takarítja el a havat. Hát miért is takarítaná? - kérdem én -, ha e tekintetben még nem történt meg a rendszerváltás. Ti. anno jómagam is méltatlankodtam ugyané ügyben a Sal- lai utcát illetően, amikor ott, sétautcávó fejlődvén, a kutya sem törődött az ottani hó eltakarításával. Gondolom azért, mert az illetékesek úgy vélték: ha már sétautca, akkor nem közút, s ha nem közút, hát nem is kell ott hóeltakaritást végezni. Különben is, miért vannak a járókelők, ha nem azért, hogy jó kásásra tapossák a havat - városszerte fölös számban vannak ilyen közterületek -, ami ilyenné lett állapotában könnyebben eltűnhet. Még párszor elméltatlankodtam ezen a következő években, aztán — minthogy semmi sem változott - legyintettem, és levettem az ügyet a napirendemről. Igen ám, de most rendszerváltozás volt, úgy illett volna hát, hoqy itt is változzék valami. Pl. kimondják, hogy sétautca ide vagy oda, tessék eltakarítani a havat a Sallai utcából is, a Kossuth Lajos utcából is. Nem mondták ki. És most valami derűset, vidámat. A sétatéren a Korsós sírkamra felé menet egy idős urat figyeltem. Széttárta, majd lebegtette a karját, miközben fennen ismételgette: „Gyerreee . . ., gyer- reee . . .” És pillanatokon belül galombhad kavargott körülötte. Azt hittem, mindjárt odaszór nekik valami morzsát, s gondolom, a galambok is ezt hitték. Az öregúr azonban csak lebegtetett és hívogatott. Aztán a galambok leszálltak mögötte az aszfaltra és kényelmesen lépegetve követték. Persze fogyatkozott a csalódott sereg, s elunván a fura menetelést, röppentek a dolguk után. Még így is maradt öt vagy hat, „aki” még akkor is bizakodva követte az öregurat, amikor az a saroknál a Csontváry Múzeum felé forduh. Mosolyogva figyeltem a látványt, s mi tagadás, percekre feledtem össznépi pesszimizmust, inflációt, dörömbölő szegénységet, ígérgetett „patakvért", öböl-háborút és minden egyéb rosszat. . . Hársfai István írek épitette, népi műemlékiként becsült présházak hívogatnak koccintásra a pincesorom a mai üjborral, a lagzi vidámságát, a közös életkezdés reményét megörökítő képek mellett göcsörtös botra támaszkodó, de vállán mégis kaszát vivő nagyanyó hirdeti érzékletesen a hazai németség „életfogytig tartó" szorgalmát, hűségét a földhöz és a hazához. „Édes hazánk, Isten veled” — hirdették valaha az otthonukból kiűzött honfitár- saiirtkat kitelepítő marhavagonok oldalára irt reszketeg betűk — a jóban-rosszban élőégő hazaszeretet, a múlt megbecsülése, a jelen jobbítási vágya jellemezte mindig, és jellemzi ma is a hazánkban élő német honfitársainkat. Dr. Szász János bánfai György: Palkonyai pincék
