Új Dunántúli Napló, 1991. február (2. évfolyam, 31-58. szám)

1991-02-23 / 53. szám

1991. február 23., szombat uj Dunántúli napló 11 Ismét szaporodott eggyel a pécsi kötődésű kormány­zati fötisztviselök száma: február 15-i hatállyal kör­nyezetvédelmi helyettes ál­lamtitkárrá nevezték ki Sza­bó Gábort (48), a közgaz­daságtudomány (környezet- gazdaságtan) doktorát, aki tíz éven át — 1975-től 1985-ig - volt a JPTE Köz- gazdasági Karának docen­se, azóta pedig a Kerté­szeti Egyetem tanszékveze­tője. A környezet védelme ossznemzeti ügy Beszélgetés dr. Szabó Gáborral A dolgok ritka egybeesése, hogy 24 órán belül - február 7-én és 8-án - vehette át az akadémiai doktorrá nyilvánítá­sáról és a helyettes államtit­kári kinevezéséről tanúskodó okiratot. A beszélgetésben először is arra kértünk vá­laszt: melyiknek örült jobban? — Nehéz erre válaszolni. A nagydoktori diploma sokéves tudományos kutatómunkám egy szakaszának lezárása, míg a kinevezés egy teljesen új területen végzendő munka kezdete. Az egyikben már eredményről adhatok számot, a másikban csak tervekről és reményekről lehet szó. de a kettő szorosan összefügg egy­mással. — A tanszékvezetői szék bi­zonyára ' sokkal kényelmesebb lehetett, mint az államtitkár­helyettesi. Miért vállalta? — Nincsenek illúzióim. Való­bba kényelmes — bár szeré­nyen megfizetett - tanszékve­zetői pozíciót hagytam el — hosszú vívódás után -, de úgy érzem, kötelességem, hogy a több mint két évtized alatt felhalmozott kutatói tapaszta­lataimat a gyakorlatban pró­báljam hasznosítani. (Dr. Szabó Gábor érdeklő­dése - agrár közgazdászként - a hetvenes évek elején for­dult a környezetgazdálkodás felé. A közgazdasági karon elsőként kezdett környezetvé- vedmi kérdésekkel foglalkozni és ennek gazdaságtanát ok­tatni. 1981-1985 között a közgazdasági kar, a Dunántú­li Tudományos Intézet és az Országos Környezet- és Ter­mészetvédelmi Hivatal 5 éves kutatási projektjét vezette, amelynek tárgyköre a termé­szeti erőforrások optimális hasznosítása volt. Bár sok ku­tatóhellyel működtek együtt, még ma is szívesen emlegeti azt az izgalmas szellemi mű­helyt, amely az egyetemen létrejött. Budapestre kerülése után kutatómunkája sokoldalúbbá vált, ezt tükrözi a nagydok­tori disszertáció is, amely a környezetgazdálkodás főbb el­méleti és gyakorlati kérdéseit vizsgálta, különös tekintettel a mezőgazdasági összefüggések­re. A fejlett piacgazdaságok tapasztalatait elemezve arra is igyekezett választ találni: mi­iként egyeztethetők össze a környezetvédelem szempontjai a piacgazdasággal.)- Vajon valaha is össze­egyeztethető lesz-e ez a kettő: az ökonómia és az ökológia?- össze kell egyeztetni. Az eddigi pazarló-szennyező gaz­lyozni, hogy Ólalu térségében épüljön meg az „atomtemető". Ám a kérdés ezzel nem oldó­dott meg . . . — Akkor én két dolgot kifo­gásoltam. Egyrészt mind geo­lógiái. mind hidrogeológiai szempontból magam is alkal­matlannak találtam ezt a te­rületet, másrészt nem helyesel­tem, hogy — rosszul értelme­zett takarékossági okokból - a lelszinen akarták elhe­lyezni a tárolót. Az atomerő- frnű-ügynek ma is ez a legse­bezhetőbb pontja, és én ma is azt vallom: amíg nem talá­Egyre kevesebb káros anyag kerül ki a levegőbe a Pécsi Hő­erőmű kéményeiből. A teljes rekonstrukció során a 6 régi ka­zánblokkból már 3 új üzemel, a negyediket az év végén indít­ják. Képünkön az új elektrofilterek. Fotó: Proksza László dálkodósi módról át kell térni egy harmonikus fejlesztésre. Nem szabad úgy felélni a ter­mészeti erőforrásokat, úgy ter­helni a környezetet, bogy az utódaink számára okozzon megoldhatatlan gondokat. Emellett a környezet pusztulá­sa maga is közvetlen akadá­lya a gazdasági lejlödésnek - gondoljunk csak a talaj eróziójára vagy a vizek el­szennyeződésére.- Ön korábban közgazdász­szakértőként vett részt annak a lüggetlen szakértői bizott­ságnak a munkájában, amely­nek állásfoglalása nyomán végül is sikerült megakadá­lunk megnyugtató megoldást a radioaktiv hulladékok elhelye­zésére, nincs értelme az atom­erőmű bővítéséről beszélni.- Ezt úgy is érthetem, hogy új beosztásában is lüggetlen szakértőnek tartja magát?- Olyan értelemben igen, hogy a környezetvédelmet se ágazati, se pártügyként nem lehet kezelni, csak ossznem­zeti ügyként. Az azonban, hogy a megbízást elfogadtam, természetesen egyben annyit jelent, hogy a kormányprog­ram környezetvédelemre vonat­kozó részével alapvetően egyetértek.- Bizonyára számol azzal, hogy e funkciójában egyszerre lesz kitéve az ágazati lobbyk és a környezetvédő mozgalmak nyomásának. Miként vélekedik erről?- A zöld mozgalmak - min­den jelenlegi feszültség ellené­re - természetes szövetsége­seink, egyebek mellett abban is, hogy közös erővel meg­akadályozzuk a különféle lob­byk környezetkárosító törekvé­seit. Én éppen azt sajnálom, hogy Magyarországon - gaz­dasági fejlettségüknél és hely­zetüknél fogva - ma még nincs tömeges társadalmi tá­mogatása a környezetvédelem­nek, vagyis: a gazdagabb or­szágok „zöldebbek".- A minisztérium nemrég a kormány számára adott jelen­tésében egyenesen katasztro- lálisnak nevezte környezetünk állapotát, ön szerint melyek a legsürgősebb tennivalók?- A jelentésben foglalt fel­adatokat nem szeretném meg­ismételni, inkább a saját vé­leményemet tenném hozzá. Az egyik éppen az: mindent meg kell tenni azért, hogy a kör­nyezetvédelem a köztudatban megleleló módon legyen jelen. A másik dolog, hogy a tiszta, egészséges, szép környezet ma mór szerves része kell hogy legyen az emberek életmódjá­nak. Ezért nagyon fontosnak tartom, hogy a gazdasági vál­ság ne járhasson együtt kör­nyezetszennyező üzemek letele­pítésével, vagy akár külföldről származó hulladék elhelyezé­sével - ezt mindenképpen meg kell akadályozni. A har­madik, amit nagyon fontosnak tartok, az anyag- és energia­takarékosság. Szerintem ez a legkézenfekvőbb környezetvéde­lem. Végül - bár nem szeretnék nagy szavakat használni - én küldetésemnek érzem, hogy az óvodától az egyetemig megje­lenjék egy szisztematikus kör­nyezetvédelmi nevelés, és meggyőződésem, hogy ez nem elsősorban pénzkérdés, ezt egy ilyen szegény országban is el lehet - és el is kell - kez­deni. Hiszek benne, hogy eh­hez magam is hozzá tudok járulni, és lesznek szövetsége­seim. Sóvári Gizella Diákházaspár a PMMF-en Szeder Tibor és felesége a PMMF kollégiumában Fotó: Proksza László Családi élet - kollégiumban Móniko és Tibor. Fiatalok. Mónika 21, Tibor 22 éves. Másfél éve házasok, egyéb­ként pedig műszaki tanárnak készülnek a pécsi Pollack Mi­hály Műszaki Főiskolán. A kol­légiumi szoba, ahol laknak, néhány négyzetméternyi ott­hon, összetolt ággyal, saját­kezűig készített polcokkal, rengeteg virággal. Főzni itt nem lehet, csak a közös kony­hán. Háztartást vezetni sem, mór a megszokott értelemben. Ez azért nem családi ház és nem is albérlet, de azért jó ez így, hiszen fejenként csak 700 forintba kerül a szállás havon­ként. Szeder Tibor és felesége Győrből érkezett, ahol igen népszerű a pécsi iskola. Amel­lett, hogy általános üzemmér­nöki diplomát kapnak, műsza­ki tanár képesítést is, ők ezért választották Pécset. Tanítani akarnak, bár ahogy Tibor mondja, nem vetik el egy kis­vállalkozás gondolatát sem. amúgy a munka mellett. Sok mindenről beszélünk, de en­gem azért mégis az érdekel, hogy ezekben az időkben, amikor minden egyre nehe­zebb, s különösen az a fiata­loknak, pályakezdőknek, csa­ládosoknak, milyen elképzelé­sekkel indul a világba ez a pór?- Letisztult terveink még nincsenek — mondja Tibor —, de tanítani szeretnénk első­sorban. Akkor is, ha tudjuk, hogy anyagilag nem járunk túl jól. Mi ezért is jöttünk ide, ha akartunk volna, már dol­gozhatnánk és pénzt kereshet­nénk, mint sok régi osztálytár­sunk a szakközépiskolából. Én tervezni is akarok, csak egyet nem: egy nagyvállalatnál el­veszni a kivitelezési munkák részleteiben. Én egyébként op­timista vagyok a lehetősége­ket illetően. Mónika már kevésbé az. — Talán azért nem látom olyan rózsaszínben a világot, mert én már egy évet dolgoz­tam, mielőtt idekerültem. Bor­zasztó nehezen tudtam állást kapni, és amit kaptam, az sem volt igazán megfelelő. Nem sok jóval biztatják az embereket most az országban. Mégis ., . valami majd csak lesz. Valahogy eddig is volt... Mónikával arról is szót vál­tunk, milyen rafinált módon tud egy ügyes nő pénzt meg­takarítani. Kiderül, hogy varr, Tibor boldogan meglóbálja a lábát, épp egy fekete nadrág feszül rajta. Mónika müve. Több ing is dicséri még alko­tóját, sőt, egy-egy pulóver is. Igaz, az a ritkább ajándék, Tibor azonban megértő, mert szerinte a kötés valami bcfc szorkanyos dolog, lehetetlen megtanulni. A bevétel—kiadás rovatok rövid összesítésekor ki­derül: egyenként 3250 forintot kapnak alanyi jogon, mint minden hallgató, Tibor pedig idén a havi 6000 forintos Pol­lack ösztöndíjat is. Ez nagy segítség, különösen, ha tud­juk, hogy Szederék építkeznek Győrött, egy szerencsésen ol­csón vett telken. Úgy tűnik ez, mint egy mese. hiszen nem mindennapi dolog egy ház­építés manapság. Saccplga- tom, hány milliócska is lehet a buli . . .- Egymillió alatt meg kell állnunk - állítja Tibor. — Min­dent, amit csak lehet, ma­gunk csinálunk, mi, a barátok, a szülők. így azért rengeteg pénzt megtakarítunk, meg az­zal is, hogy közvetlenül a gyártó cégektől vesszük az alapanyagot. Tény az, segít ebben, hogy műszaki főisko­lások vagyunk, jobban ismer­jük a lehetőségeket. Megdöbbentene, ha kettejük keze nem lenne benne a la­kástervben. Igazam van, a két­szintes, két gyerekre is terve­zett ház közös álom, ha min­den igaz, olyan lesz, amilyet ők akarnak maguknak. A kony­habútor is, meg a szekrények, merthogy Tibor barkácsolja majd őket. Olcsóbb is így, fő­ként pedig jobb érzés rájuk nézni. Egyelőre még csak az alapozás van meg, és <_-n csak azt remélem, tényleg sikerül az egymillió alatt megúszni. Addig is nyaranként, szüne­tekben folyik a munka, év­közben meg a tanulás, a diákélet. Úgy mint régen, csak már kevesebb mozival, lemez- vásárlással, koncerttel. De — szerencsére - nem kevesebb hittel és bizakodással. Hodnik I. Tavaszuaras „Kinyílottak a téltemető első virágai a Balaton-part közelé­ben” — olvasom a hírt, s mi­közben olvasom, szobám ta­vaszi verőfényben fürdik, a heverőmről látható ég oly me­részen kék, hogy a hír olvas­tán igazat kell adnom a hír­nök ujjongó tavaszvárásának. A hír elindít bennem valami­féle nosztalgiát, amelyet sem tetten érni, sem definiálni nem tudok. Csak annyit tudok: bősz viharok, ronda-latyakos tél vé-~ gi esők, zord böjti szelek, bőr- alá-bújó dérharmatok sűrű szi­táján kell még keresztülvágnia magát Tavasz tündérének, hogy meghódíthassa, eloroz­hassa Tél tábornok szikrázóan szép hatalmát. Hogy aztán bőkezűen, a fiatalok hányaveti könnyelműségével szórhassa, pazarolhassa válogatás nélkül örömeit, gyönyörét, gazdagsá­gát. De most még tél van. Csont­tollúnk csipegetik szerényen ablakom előtt az életük meg­mentésére kitett szalonnát, borzastollú verebek keresgél­nek türelmetlenül, hogy éhü­ket koppintsák, idemerészked­nek fésületlen seregélyek is. Koldusjárás van. Nem tudni, mit is kereshetnek voltakép­pen. Ez a világ, itt benn, a betonkolosszusok szigorúan zárt ölében még az embernek is rideg, jellegtelen. Hogyan gondolkodhatnak rólunk két­lábú testvéreink, akik az erdők és mezők szabadlevegőjű pa­norámájában nőnek fel, akik a tavasz-szellőjű, nyárillatú, őszigéretű tájakon sertepertél- nek, s olyan közelről élhetik, érezhetik a világot, mint mi sohasem. S ha gondolnak valamit, vajon szánnak-e bennünket, akik rút törvények, avas kon­cepciók és suta geometriák közé szorítottuk életünket? Akik elfeledkeztünk a tér és szabadság mámoritó hangjá­ról. kiknek ínyén megkopott ezek íze, kiknek orrát nem csiklandozzák a felszabadult- ság bűvös illatai. Mert ma­gunk kergettük magunkat ezekbe az odúkba. Hogy onnan újsághírek so­kat ígérő szavai csalogassa­nak a visszaemlékezés, az új- raélés és újjáéledő remények ösvényeire, országútjaira. Mert ha eljön, áhítattal állok meg a pincebogarak napmelegítet­te tüzes avaron rendezett dísz- felvonulásának láttán, meg- részegülve szívom be az újjá­éledő föld fanyarkás illatát, tömbolnivaló gyönyör, ha íri­szemet az első ibolya kékje irritálja, s nyomban odapat- tantom fülem a szemtelen szarkák szüntelen cserregésére erdőjártamban. Fékezni is alig tudom fény­képezőgépem toporzékoló ob- jektivét, .ha barka nyílik, korai dongó döngicsél és virágpom­pás nagyestélyit öltenek a tu­lipánfák. Szeretem a Tavaszt. Való­színűleg azért, mert megejtően csalfa, s mert csupa csodála­tos külsőséggel és tarka, jóté­kony hazugságaival elzsongít- ja minden szépre szomjas énemet. ■Könnyű neki!, — mondanám — a szürke után pompás ru­hát produkálni, s didergető tél után kigomboltatni a fá­zósan összehúzott téli gúnyá­kat, a hangtalon tél után pompás allegrettót fuvoláztat- ni ittas dalosmadarakkal. De mit ad még a Tavasz? Reményt, hitet és erőt a gyümölcsérlelő nyárhoz, türel­met és bölcsességet a csendes­léptű őszhöz és lélek-energia tartalékot a csak itt-ott meg­ejtő tél zordságához. Most megmelegedett a lel­kem, mert „kinyílottak a tél­temető első virágai”. De ha füttyögve kabátom alá bújik a sarki szél, újra begubózom, ha hasamról lecsúszik az ingerlő napsugár, s szobám falait ho­mály vendégli meg, újra ké­rem sorsom: hozza vissza, ad­ja vissza a tavaszt minden csalárdságával, ifjonti merész­ségével, pazarló könnyelmű­ségével. Várom hát, várjuk hát a Tavaszt. Amelyet már annyi-annyi jelzővel társítottak. Volt új Tavasz, forradalom Tavasza, sőt volt már az emberiség Tavasza is. Én most az emberiesség ta­vaszát várom. Bokrétás András A gazdagabb országok „zöldebbek"

Next

/
Oldalképek
Tartalom