Új Dunántúli Napló, 1991. február (2. évfolyam, 31-58. szám)

1991-02-23 / 53. szám

1991. február 23., szombat aj Dunántúli napló 9 A karfák ürügyén Mezey Katalin G yerekkoromban mindig értetlenül piszkáltam be­le a nagyapám fonott karszéke fáján éktelenkedő nyílásba: az érdes, enyvnyo- mokat őrző mélyedés a hiány­zó karfa illeszkedési helye volt. A karfa pedig épp csak olyankor hiányzott belőle, ha mi, gyerekek valami na­gyobb mozgásteret igénylő já­tékban véletlenül levertük. Egyébként ott volt a helyén, de nem volt szabad rátámasz­kodni. Nekünk ezért rá sem volt szabad ülni a karszékre, mivel, úgymond „nem tudunk vigyázni”. Csodálkozni viszont annál inkább tudtunk. így hát én váltig csodálkoztam azon, hogy egy ilyen rendre kényes családban hogy maradhat éveken át visszaenyvezetlen az a bizonyos karfa, azon a bi­zonyos karszéken. Ami ráadá­sul nevezetes darab is volt la­kásunkban: párjával és két háttámlás fonott székkel együtt nászajándékba kapta nagy­apám egy jó ismerősétől, aki eredeti parasztbútorok mintá­jára készíttette számára, mivel nála jártakor nagyapámnak az ilyesféle ülőalkalmatosság igen megtetszett. Telt, múlt az idő, és amilyen az élet — ahogy mondani szo­kás —, több kedvezőtlen csa­ládi esemény arra az ered-, ményre vezetett, hogy a kar­széket, párostul és a hát­támlás székek egyik — időköz­ben végzetesen megrokkant — darabjával együtt örökölnöm kellett. Már magam is csalá­dos voltam, három apró gyer­mek anyja, és éppen új la­kásba költözvén a nagyszoba főhelyére állítottam a két szép karszéket. De előbb persze ügyeskezű, az asztalosmunká­ban, a lakásbarkácsolás során igazán jártassá lett férjem új­jávarázsolta a becses darabo­kat, magam pedig egy falusi ezermesternél rendeltem hozzá hasonló négy kis fonott szé­ket és egy padot. Legyen stí­lusa annak a berendezkedés­nek ! Volt is egy ideig. Ám ahogy cserepedtek a gyerekek, annál többször forlult elő, hogy va­lami nagy játszadozás végén a karfa valamelyikük kezében maradt. Nem csoda, hiszen azt használták létra helyett a szekrény tetejéhez vagy a könyvespolchoz, azon pórbál­tak kézen, de legalább al­karon állni, felfordítva dodzse- meztek vele, amennyire a saj­nálatosan szűk hely meg­engedte, és ki tudja, még mi mindenre volt jó nekik a két öreg bútordarab. Az apjuk visszaragasztotta egyszer, fadarabkával kipótol­va visszafoltozta másszor, meg­enyvezte, megzsinegelte, ösz- szeragasztotta hosszában is átlátszó, fényes Araldittal, mert már úgy is végigrepedt. Telt, múlt az idő, a karfa ismét és ismét a helyére került, de már mi is erélyesen tiltottuk tőle a gyerekeket, akik lassacskán már a kamaszkorból is kinő­vén, alig-alig is tarthatnak igényt erre a megnevezésre. A legutolsó nagytatarozást ta­valy előtt nyáron — egy öreg szekrény vásárlása és repará­lása alkalmával — végezte rajta a ház ura, olyan lett is­mét, mint újkorában. Meg is említette hozzánk látogató amerikai nagybátyám, bele­telepedvén : — De jó karszékeket ha­gyott rátok az Apus! - és volt ebben a mondatban egy elharapott másik: De könnyű is annak az élete, aki itthon maradván beleülhet a készbe. Hát igen. Aztán valahogy mégis be­teljesedett a sorsunk. A kar­szék ma - miután két eszten­dőn át éktelenkedett karfátla- nul, végigrepedt lábbal, eltört ülővázzal a nagyszobában — kislányom szobáját díszíti pá­rostul. (Érdekes, hogy a pár­jának szinte semmi baja sincs.) Történt ugyanis, hogy elutaz­tunk néhány napra Csehszlo­vákiába a rokonsághoz, és er­re az időre visszaköltözött hoz­zánk a legnagyobb fiunk, a ház őrzése végett. S ahogy az már jókedvében előfordul az emberrel, egy es­te kézen állt a nevezetes bú­tordarab karfáin a barátok clkápráztatására. A mutatvány sikerült. Két évig csüggedten néz-, tűk, majd egy hirtelen el­határozással kiraktuk az öreg jószág szűrét. A kislányunk nemsokára biztos férjhez megy, és remélhetőleg neki is egy ügyeskezű, mindenhez ér­tő fiatalember jut majd osz­tályrészül. Csak legyen elég türelme a szép örökséghez. Magyari Barna Virágot lop a végtelen az éjszaka fekete fonalával himzett asztalterítőmre a mindenség bögréiből kilöttyent a csend későre jár nagyszalontai tömbházak szoknyáiba fogódzva félve totyog elém egy-egy bátortalan emlék a versváros kivilágitatlan utcáin mindenkit igazoltat az önkéntes számvetés játszok a szavakkal és a lehetőségek vázáiba friss virágot lop a végtelen Schaár Erzsébet Utcája Odze György LIFT Az ember legyen tájékozott. Olvasson el mindent, amit csak lehet. Mindig ez volt a meggyőződésem. Még a kon­zervdobozokat is. Abból is le­het tanulni. A liftet, azt meg pláne. Az ember Így elkerül­het bizonyos kellemetlensége­ket. A tudatlanságból eredő kelemetlenségeket. Ráadásul én valahogy nem is tudtam elképzelni az életemet lift nél­kül. És mindig valami különle­ges hatással is volt rám. Már­mint a lift. Ezért aztán sohase bírtam volna földszintes la­kásban lakni. Lehet, hogy őrültség, de hót mit érne az élet őrültségek nélkül? Szóval, a lift. Pontosabban: a felvo­nó. Mert a lift ugyebár angol szó, és annyit tesz, mint EMELNI vagy EMELKEDNI. Sőt. LIFT POTATOES, az azt je­lenti, hogy krumplit szedni. De mi, magyarok, nem használjuk a FELVONÓ szót. Mi csak a LIFT szót használjuk. Miért? Mert szeretünk idegen szava­kat használni. Miért szeretünk idegen szavakat használni? Mert ilyenek vagyunk. Még pontosabban: ilyenek szere­tünk lenni. Vagy a liftet nem szeretjük. Ez is lehet. Mert, hogy gyakran elromlik. Ezt kézzel irt (ritkábban előre nyomtatott) táblával jelzik a földszinti (de valamilyen oknál fogva csakis a földszinti) állo­más ajtaján, így, egyszerűen: A LIFT NEM MŰKÖDIK. Miért nem működik? Ezt sohasem közlik. Persze, ennek több oka is van. Mármint, és elsősorban Magyarországon. Magyaror­szágon ugyanis megszoktuk, hogy a dolgok elromlanák, és nem firtotiuk az okokat. A HOGYANOKAT ÉS A MIÉRTE­KET. Pedig a lift igazán egy­szerű szerkezet. Látszólag, leg­alábbis. Ez is iellemző ránk. Ez a két szó. Ha lenne olyan nemzetközi konferencia, ahol két szóval kellene jellemezni Magyarországot, akkor én ezeket választanám. LÁTSZÓ­LAG és LEGALÁBBIS. Dehát, ilyen konferenciákat persze nem rendeznek. A lift egyéb­ként már gyerekkoromban nagy hatással volt rám. Abban a négyemeletes bérházban, ahol laktunk, a járószéknek még nagy, csiszolt szegélyű ablakai voltak. És ahogy a csikorgó sínek között emelke­dett, lehetett látni, kik utaznak benne. És milyen méla arcot vágnak az emberek liftutazás közben, amikor azt hiszik, hogy senki se látja őket! A nők a frizurájukat igazgatják, a férfiak megcsippentik a nyakkendőjüket. A kapuban volt a liftcsengő, azt kellett megnyomni, ha az ember lif­ten szándékozott utazni. Per­sze, csak felnőttek. Gyerekek akkoriban nem utazhattak lif­ten. Még csak az hiányzott volna. Szóval, a felnőttek már a kapuban megnyomták a csengőt, ezzel jelezve, hogy liften szándékoznak majd utazni. Akkor aztán Paulik úr, a házmester, jött a kulccsal. Dohogva, amiért neki egész életében liftajtókat kell nyito- gatnia. A szája sarkában örökké ott lógott a cigaretta. De engem akkor ez nem ér­dekelt. Pedig apám arra ta­nított, hogy mindig a társa­dalmi összefüggéseket kell ke­resni. A liftutazás szabályait és az arra vonatkozó utasításokat a földszinti aknaajtóra és a já­rószék belső falára is felerő­sítik, kis fémtáblán, jól látha­tó helyen, én azonban még senkit sem ismertem, aki eze­ket elolvasta volna. Az embe­rek nálunk csak úgy, szó nél­kül beszállnak a felvonóba. Mintha ennél mi sem lenne természetesebb. Egyszerűen fi­gyelembe se veszik az óvintéz­kedéseket. Vennék persze, ha már aztán megtörtént a baj, dehát nálunk ez mindennel így van. Előbb a baj, aztán a figyelembevétel. A felvonó aj­tajának nyitását követően pél­dául meg kell arról győződni, hogy a járószék az ajtó mö­gött áll-e. Hány baleset tör­tént már abból, hogy a belé­pők elfelejtettek erről meg­győződni! De hány! Én ma­gam is ismertem valakit, aki így' járt, ráadásul a család­ban. és történetesen Ernő, a második nagybátyám volt az illető. Később ugyan még so­káig suttogták a családban, hogy Ernőt a belügy lökte be a liftaknába, mert ellenséges hírszerző szervekkel kollabo­rált. Dehát ez, persze, csak mese. Ha az ember kinyitja a liftajtót, győződjön meg róla, hogy ott áll-e a járószék, vagy sem. Mi sem egyszerűbb en­nél. Van aztán még egy felirat. A felvonó csak rendeltetési céljára és megfelelő módon használható. Úgy látszik, ezért mondta nekem Zitácska, amikor tizen­hét évesen éppen nekiálltam a Pozsonyi úti bérházban, a nyekeregve emelkedő Hover- land Antal felvonóban, két emelet között a melleit marko- lászni, hogy GYURIKÁM, ITT NE! Pécsett, a Káptalan utca múzeumainak sorában az el­múlt szombaton megnyílt Schaár Erzsébet Utcája. AÉ>e- számolót itt meg kell szakíta­ni egy pillanatra, mert az Utca megjelölés bővebb ki­fejtést, pontosabb meghatáro­zást kivánna. Ez a mű azon­ban makacsul ellenáll a fo­galmi meghatározás szükség­képpen leegyszerűsítő, beso­rolni igyekvő kísérleteinek. Tar­talmát nem fedi pontosan és kielégítően a kiállítás, a. mú­zeum, a kompozíció, a monu­mentum, a műtárgy, az épít­mény terminusa sem. Kova- lovszky Márta művészettörté­nész a funkció felől közelítő elmélyült elemzéssel négy mi­nőség együttes jelenlétét mu­tatta ki a műben: a szoborét, a síremlékét, az emlékműét és a pantheonét. Ebből is látha­tó: jóval többről van itt szó, mint a kortárs művészet új mü- fajelméleti kategóriáival (envi- ronmenttel, installációval) meg­ragadható teljesítményről. Ijdi- néműségét csak keletkezéstör­ténetének ismeretében lehet igazán felfogni, s ez nem mond ellent a remekmű azon tulaj­donságának, hogy katartikus hatását minden hozzárendelt egyéb információ nélkül, köz­vetlen módon is kifejti. Az Utca kiállításnak készült. Inspirátora Kovács Péter, a székesfehérvári múzeum művé­szettörténésze volt, aki a het­venes évek elején — észlelve Schaár Erzsébet pályáján a művészettörténeti jelentőségű, s a magyar szobrászat egé­szére nézve is sorsfordító vál­tozást - retrosprektiv kiállítás­ra kérte fel a művésznőt: több évtized alatt készült portréinak gyűjteményes bemutatására. Az ötlet lavinát indított el. Vi­tákban, küzdelmekben, heroi­kus, önemésztő erőfeszítések­ben, tragikus fordulatokban, az azonosulás konzseniális f el - lobbanásaiban, kudarcokban és áldozatokban bővelkedő, tipikusan közép-európai törté­netet, melynek végére most ke­rült pont, hiszen a relativ örökkévalóság számára áll im­már a mű. Schaár Erzsébet a lehető legesendőbb, legkevésbé időt­álló anyagot, a szobraihoz, már a hatvanas évek dereka óta alkalmazott hungarocellt használta fel arra, hogy ku- lisszaszerü, architektonikus elemekből egymásba nyíló, egymásra fűződő és egymást átható tereket alakítson, mely­ben elhelyezte portréinak gipszöntvényeit, s melybe be­építette korábban önálló éle­tet élő egyes szoborkompozí­cióit. így valósította meg a fel­kérést, így lényegítette át sa­ját munkáit, Így állított emlé­ket önnön szobrászi múltjának s - a portrék révén - a ma­gyar történelem és kultúrtör­ténet nagyjainak, végül Így hozott létre új művet, új szin­tézist. Az efemar anyag, az időszakos kiállítás műfaja és a szellemi teljesítmény félre nem ismerhető korszakos (és egyben korszakjelző) jelentő­sége között azonban olyan ellentmondás feszült, mely mintegy mozgási energiává alakulva több mint másfél év­tizedes programot adott mú- zeolágusoknak és építészek­nek, hivatalnokoknak és kivi­telezőknek, költőknek és „úti­társaknak". A székesfehérvári kiállítás után egy évvel, 1975-ben Lu- zernben az Utca újobb, most már a magyar történelmi vo­natkozásokat elhagyó, konkrét, figuráival is egyetemesként ha­tó változata épült meg. Eb­ben az évben készült el a Schaár-szobrokat Pilinszky-ver- sekkel társitó Tér és kapcsolat című kötet is. Schaár Erzsébet nem élte túl a luzerni kiállítást. Halá­lával a mű megmósithatatlon- ná, s az átmentés, a megőrzés feladata kötelességgé vált. A luzerni Utca felépítésénél je­lenlévő Csernitzky Mária mű­vészettörténésznek köszönhető­en e feladat elvégzésének ob­jektiv feltétele, a pontos doku­mentáció is rendelkezésre állt. Kellett azonban az örökösök nagyvonalúsága, az állami szervek pénzügyi támogatása, mecénások és szokemberek ki­tartása is ahhoz, hogy a vég­leges ehelyezésre vonatkozó különböző — igen invenciózus — tervek átdolgozása, elvetése jután jelenlegi formájában, a luzerni teret felidéző és a műtárgy védelmét garantáló zárt múzeumépületben (Janáky István és Meditz László terve) a hungarocell anyagot megté­vesztésig utánzó gipszöntvé­nyek képében megvalósuljon az idővel dacoló Utca. A mű utóéletének egyébként talán elgnagyobb dilemmája volt az időtálló öntvény anya­gának kiválasztása. Schaár Erzsébet a hungarocellt nem végcélnak tekintette, szükség­ből alkalmazta, tulajdonságait, gyors alakithatóságát, jelleg­zetes felületét ugyanakkor végsőkig kihasználta. Nem a pénzszűke, hanem az a felis­merés döntött a gipsz javára, ihogy Schaár Erzsébet halála után csak az általa készített, s nem az esetleges elképzelé­seiben létező anyagból meg­valósítandó változat fogadható el hitelesnek. Számos kísérlet után ebből készültek el a te­reket határoló falak, a falra utaló, tömbszerű testek, me­lyekre élő modellről öntött ke­zeket és fejeket applikált a művész. A fejekhez fémhuzal- (ból vagy kócból készült pa­róka járul. A tér és a fal Schaár mű­vészetének kulcsszavai. A te­ret, az űrt tette szobrászaté­nak tulajdonképpeni anyagá­vá: élő, lüktető, vibráló közeg­gé. Az ö tere egyszerre való­ságos és képzeleti, pszichikai és szcenikai, külső és belső, átható és — az elemek lép­tékénél fogva — áthatolható. A falakon látható, s az elemek közt feltáruló nyílások elvá­lasztanak és összekapcsolnak, rádöbbentenek a térben-világ- ban elfoglalt helyünk viszony­lagosságára. A figurákra bo­ruló magányt valóság és tü­körkép csalóka játéka sem oldja. A tükrök csak meg­sokszorozzák az űrt, helyze­tünk bizonytalanságát fokoz­zák, s ezzel meditációra kész­tetnek. Az egymásba fonódó, kapcsolódó, a látogató moz- igása közben folyvást változó terekben emberi kapcsola­tokért hangtalan kiáltó figurák állnak. Nem a falak választ­ják el őket, melyekből ők is valók. Állapotuk az időtlenné dermedt pillanat. Gesztusaik nincsenek. Elégikus hang len­gi be együttesüket s rezeg tova a nyíló ablakkeretekkel szabdalt, szelíd sodrású lirai térben. Mindezek persze, csak impressziók. A mű valamennyi jelentésrétegét felfejtení, a teljes igényű interpretációra kísérletet tenni — mint erre Dvatóbeszédében Németh La­jos professzor rámutatott — Imost, a befogadás feltételei­nek megteremtése után lehet. Várkonyi György

Next

/
Oldalképek
Tartalom