Új Dunántúli Napló, 1991. február (2. évfolyam, 31-58. szám)
1991-02-02 / 32. szám
1991. február 2., szombat aj Dunántúli napló 3 Korunk - műhely, 1991 A pécsi olvasó. pontosabban az, aki a Jelenkor vonzáskörében él, a Me- csek-alji testvérvárosunkban megjelenő testvérfolyóirat terjesztői hálózata révén tudhat róla, hogy néhány száz kilométerrel keletre, a Kis-Szamos partján 1990- ben létezett egy kulturális műhely, a kolozsvári Korunk szerkesztősége. Azért használom a múlt időt, mert a lapok viszonylag pontos megjelenéséhez szokott, újabban pedig (otthon) művelődési fórumok felszámolásához szoktatott érdeklődő - aki ráadásul sűrűn kap rossz híreket Romániából — könnyen juthat nyugtalanító következtetésre a Korunkkal kapcsolatban, hiszen ő utoljára talán az 1990 szeptemberi iskola, esetleg az októberi egyházi számot láthatta. Sietek megnyugtatni a nyugtalankodókat, hogy a hat és fél évtizedes múltra visszatekintő, s az 1989 decemberi változás után megújult folyóiratunknak szembe kell ugyan néznie a nehéz nyomdai feltételekkel (innen a késés), óm épp ezekben a hetekben készítjük elő az eddigieknél messzebb néző — és reméljük, távolabbra is látó - terveket. * Régen sem volt a provinciába ragadó lap a Korunk, s amikor erre akarták kárhoztatni (a Ceausescu-diktatúra utolsó éveiben), egy darabig még eredményesen küzdött (azt hisszük) a beszűkítő előírások ellen; a cenzúra megszűnésével és legalább a sajtóban megnyílt lehetőségekkel élve, megpróbáljuk a felgyűlt tapasztalatokat most minél többek számára hasznosítani. További önreklómozás helyett csupán címszavakban szóljanak az 1991-re képzelt, s részben mór kéziratgyűjtemény formáját oltó tervek. Azt hiszem, a közép—keleteurópai térség egésze számára döntő kérdés, amire a Korunk januári számában közgazdászok, publicisták, Írók, politológusok próbálnak válaszolni: Kilábalás a szegénységből? Nem kergettünk illúziókat, csak pontos válaszra, elfogadható diagnózisra és prognózisra törekszünk. Remélhetőleg ez jellemzi majd a pártokkal, politikai kultúrával foglalkozó februári összeállításunkat, valamint azokat a súlypontokat, amelyek az ezredév társadalmi csoportjait, rétegeit veszik szemügyre (Munkásság és baloldali- ság, Falu és jövőkép, Megvádolt értelmiség). -Ugyancsak egy-egy téma köré igyekszünk csoportosítani más súlyos gondokat is; így tervezzük a szórványmagyar- sóg helyzetének vizsgálatát, rákérdezünk a gyűlölet lé- lekrajzára (ennek sajnos, a mai Erdélyben kényszerű szakemberei vagyunk!), értelmezni próbáljuk - nem csupán földrajzilag - régiónkat a „Balkán kapuja" címszó alatt, s elemezni fogjuk Erdély és o zsidóság kapcsolatrendszerét. És hogy teljesen ne szoruljanak háttérbe a művészetek sem, „Szolgál-e a művészet?" címmel az ún. „esztétikai rendszerváltás” jelenségeit szeretnénk körbejárni. Mindezek mellett novella, vers, esszé, könyv- és folyóiratszemle, szociológiai és históriai tanulmány kap helyet rendszeresen a lapban. Minősíteni a szerkesztőség által előállított „terméket" (minőséget) természetesen az olvasó feladata. Az alapvetően megfiatalodott, de ugyanakkor kibővült (részben a romániai határokon túl élő) munkatársi gárda most sorozatban vizsgázik. Ennek a vizsgának értő elbírálásához kérjük többek között a pécsi olvasók támogatását. K. L. „Társadalmi beszélgetés" a 70-es, 80-as évek fordulóján D orka olyan volt, amilyen, valami nagy szerelem soha nem kötötte össze őket. Annak idején addig sírt, és addig vádolt, üzent (tekintettel arra, hogy János volt az első az életében), hogy ezt a hadjáratot nem lehetett sokáig kibírni. Bevetette magát a leendő anyós is, aki hol mákosgubával állított- föl János legénylakósára, hol rémhírekkel, hogy a lánya ön- gyilkosságot követett el, mert János nem akarja feleségül venni. János, aki akkor huszonhárom éves volt, mélyen megrendült a hír hallatán. Elképzelte magát, amint cipruslombokat hord Dorka sírjára. Leültette, a zokogó anyósjelöltet, behúzta kicsit a függönyöket a tűző napsugarak elől, melyek így június delén beömlöttek a szobába. A szűrt fény jót tett Jankának is - igy hívták Dorka anyját. Elfogadta a konyakot, ivott kicsit, köhögött kicsit, aztán csuklani kezdett.- Mikor Tesz a temetés? - kérdezte János résztvevőén.- Milyen temetés?- Hót nem azt tetszett mondani, hogy Dorka, oz a csacsi kislány öngyilkos lett?- Jahajj! — sirt fel Janka megint, és nyúlkált valami után, az asztal felé. János jó érzékkel sejtette meg, hogy a konyakot keresi. Odanyújtotta a telitöltött poharat a kaparászó ujjak közé. — Milyen temetés, ember? Hát éppen azt akarom elmondani, hogy él szegény. Élve maradt. Otthon fekszik a leányszobájábon, és csak zokog, zokog! Időnként azt sóhajtja: János! Mit tettél vetem?- Ezt zokogja . ..- Nem! Külön zokog, ezt meg sóhajtja - utasította rendre Jánost az éltes asz- szony. Egyik szemében könny rezgett. A másikban nem. ö olyan asszony volt, hogy külön sírt a két szemével. Egyszer az egyikkel, azután a másikkal. Ezt János mindjárt az elején észrevette.- Most akkor én mit csináljak? - kérdezte teljesen elbizonytalanodva. - Vigyek neki virágot? — Hát az a legkevesebb, fiam! Azok után . . .- Mik után?- Ki vette el a lányom szüzességét, ha nem maga? És nincs tisztában azzal, mi a ikötelessége? — Janka felháborodottan töltött magának egy kis konyakot. János töprengésbe esett, és ha eléggé cinikus lett volna, most kikíséri Jankát, kezébe nyomva a konyakosüveget, mintegy végkielégítésül. Az volt a baj, hogy János nem volt cinikus. Inkább egy kicsit olyan mulya fajta. Érezte, hogy itt valami nem stimmel egészen a dolog körül, de nem érzett viszont elég erőt magában ahhoz, hogy a sarkára álljon. Hogy harcoljon. Mert mi a fenének harcoljon? Ha nem Dorka fogja be, akkor más. Egyszer úgyis elkapja a gépszíj. Másrészt itt, az emberek világában, azt tartják megkomolyodásnak, ha az ember megnősül. Plóbáljuk ki! Olyan sok veszítenivalója úgy- sincsen. Vagyis akkor még azt hitte, huszonhárom évesen, hogy nincs sok veszítenivalója. Azóta sok év telt el, és rájött, hogy mit veszített, de nem volt más választás, igyekezett jó képet vágni o dologhoz. Ha telesirja a világot a bánatával, úgyis csak körülröhögik. Akkor hát jobb, ha az ember úgy tesz, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Ez beválik. Aki képes arra, hogy igy tegyen, fölénybe kerül azzal szemben, aki őszintén bevallja, hogy elb . . . ta az életét. ö nem. Á, dehogy! Dorka igazán drága asszony, le se száll a nyakáról, amióta feleségül vette. Este, tévénézéskor az ölében üldögél. Ha ő kimegy a konyhába, Dorka is. Ha bemegy a szobába, Dorka is. Ha a mellékhelyiségbe menekül, az asszonyka ott áll az ajtó előtt, és beszámol a napi eseményekről. Már amiket ő eseményeknek tart naponta. Hogy ki mit mondott például, aztán közben egy szavát -sem lehet elhinni, mert hazudik, egy képmutató, utolsó . .. satöbbi. János néha sóvárogva gondol azokra a remetékre, okik egy fa törzsében élnek, csak egy kis lükön nézegetnek ki. Szóval, élték a házaséletüket, ahogy tudták. János néha mélységes csömört érzett. Janka, a család védőszelleme rendszeresen látogatta őket, hogy minden rendben van-e? János, amint az anyósát meglátta, már vette elő a konyakot, mert egyedül ez tudta megakasztani Janka magasztos szóóradatait a házasság szentségéről. Ugyanis mindjárt csuklani kezdett, és ez akadályozta a folyamatos beszédben. Akkor történt valami, ami egészen megváltoztatott mindent. Dorka egy napon azzal állt elő, hogy érzi ő, János megunta.- Igen? - kérdezte a férfi -, és miből gondolod vagy érzed ezt?- Hát például azt sem szereted már, hogy az öledben ülök, amikor tévét nézünk. Azt hiszed, nem vettem észre? — Azt hittem. Miből vetted észre? — Hát, amikor mindig ledobsz, hogy görcsöt kapott a lábad! Neked állandóan görcsöt kap a lábad, ha az öledbe ülök. Nem! Ne szólj semmit! Megértelek. János csők hüledezett. Észre se vette, hogy ennyit fejlődött a felesége. Még meg is érti. Szenzációs! — Kérlek, légy egy kis türelemmel! — folytatta Dorka —, mi már mindent megbeszéltünk anyuval.- Anyuval?- Persze! Ö nagyon ért a házassági problémákhoz. Azt mondta, egy asszonynak meg kell újulnia ahhoz, hogy a férje ne hagyja el. Mert annál nagyobb szégyen nincsen, mint amikor az embert elhagyja a férje.- Ezt azért mondta, mert annak idején őt is elhagyta?- Lehet, hogy azért. De tudom, hogy igaza van. Megújulok, János!- Tényleg? Hogyan? (És minek?)- Plasztikai műtétre megyek Anyü adja ró a pénzt. Azt mondta, ez mindent megold. Dorka olyan tudományosan nézett, hogy azt nem lehetett kibírni. János elvonult, hóna alatt a Népsporttal, abba o bizonyos helyiségbe, ahonnan nem érdemes huhogni. A Ba konyra gondolt közben, ahol régen a betyárok is olyan jól el tudtak bujdosni. Talán akad még ott egy odvas fa, amit kibérelhetne. Mert a helyzet eddig sem volt rózsás, de oho gyan elnézi, ezután még keményebb lesz. Dorka eltűnt az életéből né hány hétre, egyenesen Pesten feküdt be valami klinikára. Még azt sem kérte, hogy Já nos látogassa. Mert az lesz az igazi, amikor majd hazajön . . Nahát éppen ettől lúdbőr- zött János háta istenigazából Mi lesz, ha ez a drága asz- szony hazajön? Csak nem valami bombázónak képzeli majd magát, hogy őt teljesen a sírba vigye? Na és eljött a nap, amikor a bombázó hazaérkezett. János igyekezett valamelyest .rendbe tenni a lakást, vett a piacon egy nagy csokor her vadt virágot, és Ízlésesen elrendezte azt itt meg ott, ahol alkalmas lyukat talált, ahová -Q virágok szárait bedugdos- hatta. Dorka az anyjával érkezett, de meglepő volt, ahogy belé pett. Semmi bombázás, hanem inkább tétova, sziszegő vánszorgás jellemezte a diadalmasnak már egyáltalán nem nevezhető bejövetelt. Ugyanis, mint Janka beszámolt róla, nem akarnak gyógyulni Dorka vágásai, főleg a hosán. Állandóan kinyílik a seb és nedvedzik, meg minden. Úgyhogy gyorsan le kell fektetni szegényt. János egyik ámulatból á másikba esett. Miért kellett egyáltalán felvágni Dorka hasát? — Hát a háj miatt, igy vet- "ék ki a bőr alól a hájat, hogy szép lapos legyen a ha•- sa. — Ja úgy... — mondta János, és ijedtében a konyak helyett egy zacskó kakaót hozott be a hűtőből. Azt is ő itta meg rémületében, mert ahogy Janka végre kívül került a lakásból, nagy lett a csend. Dorka feküdt az ágyában és hallgatott. — Nem kérsz egy kis . . . - ■nézett be János a hálószobába —, egy kis . . . — Nem, köszönöm! — mondta Dorka. — Hát egy kis.. . — Azt sem. János feleslegesnek érezte ott magát, hát beült a nappaliba tévét nézni. Nézte, de nem hallotta, mit mondanak. Csak a csendet hallotta a hálószobából. Hónapokba telt, míg Dorka összeszedte magát. János úgy rohant haza mindig munka után, mint akit kergetnek. Otthon madórtejet főzött, mosott, vasalt, és beszélgettek Dorkával, aki sokáig gyengélkedett. János csak most ismerte meg p feleségét. Furcsa, de igy van. Az eltelt hónapok alatt kibeszélgették magukat, és ■jobban megismerték egymást, mint az együtt töltött sók éven át. És . . . Be kell vallani, János most szerette meg a feleségét. Most megszerette. Éppen így, amikor olyan kis nyomorék volt, amikor olyan elesett volt. Nem tudott utána menni a konyhába, sehová, csak feküdt az ágyában, és a mennyezetet nézte. S mit tesz isten, János költözött be hónapokra a hálószobába, hogy Dorkával legyen. Sakkoztak, felolvasott neki, bekötötte szegénynek a hasát. etette és . . . és szerette. Ez egy teljesen képtelen történet, ugye? Hiszen már az elején unta ezt a nőt, és akkor szereti meg, amikor nem is nő, csak egy szegény kis beteg. És mégis igy történt. Dorka tényleg megújult, és János tényleg beleszeretett. Az volt a legboldogabb estéje, amikor az asszony annyira helyrejött, hogy együtt nézhették a tévét este. Dorka nem is akart már János ölébe WjIni, de ő nem tudott belenyugodni, hogy máshová üljön. Amikor a legjobb helye mégiscsak az ő ölében van. Nem? A Napló 1977-ben, amikor - ma már tudjuk - minden és mindenki csendben pangott, Korniss Mihály iró, oki akkor, jelenidőben is érezte a pangást a saját bőrén, egyszer csak „föllázadt", és úgy döntött, igenis történni fog valami. És létrehozta barátaival A Naplót, mely rendőrségi elkobzásáig, 1983-ig több-kevesebb rendszerességgel íródott. A Naplóval a kor egy páratlan dokumentuma készült, s a megszokott naplóktól pont az különbözteti meg, hogy többen, több tucatnyian Írták, végül is nagyon különböző emberek, akik egy valamiben mégis kísértetiesen hasonlítottak egymáshoz: értelmiségiként jóformán csak megtűrt tagjai lehettek a létező szocailizmus- nak, s ennélfogva a normális élet lehetőségei is annyira leszűkültek számukra, ami nem eredményezhetett mást, mint pocsék közérzetet. Korniss Napló-]a ebben a ködlő szürkeségben himes mezőt kínált számukra, ahol kedvükre azt csinálhattak, amit akartak. Hisz pont ez volt A Napló: mindenki azt irt bele, amit akart, nem kellett szépen Írni, nem kellett jól írni, csak írni kellett, s elmondani, kivel mi "történt, mi foglalkoztatja, nyomasztja, bosszantja. Beszélgetés akart lenni A Napló egy olyan világban, ahol egyre kevesebbet beszélgetünk. Szerzőik elbeszélgettek egymással, ha már ritkábban találkozhattak a napi lótás-futás miatt, s számunkra, akik 1991 telén olvassuk, elbeszélés is egyben, melyben mai honatyák és főpolgármesterek bújkálá- sairól olvashatunk vagy arról, mennyire függött tudós férfiak és asszonyok nyugati utazása X. Y. elvtárs kényétől-kegyé- től. Történelemként olvashatják azok, akik kicsik voltak akkor megérteni a valóságot, és szinte saját naplójukként mindazok, akik átélték az utóbbi két évtizedet. De vajon miként látja akkori és mai helyzetét oz egyik Napló-i ró, Várady Szabolcs, költő, műfordító? — Induláskor ez egy nagyon homogén társaság beszélgetési formája volt. Sokan, akik eqyütt jártunk egyetemre, egy ideig még találkoztunk, pl. Kőszeg Ferenc lakásán zajlottak olyan esztétikaszeminó- rium-félék, végül csak A Napló maradt. Elég rosszul éreztük magunkat, és nagy öröm volt, hogy ebben a formában szólhatunk egymáshoz, viták bontakoztak ki (ezek nagy része a válogatás során kimaradt), reagáltunk egymás írásaira. Az idők folyamán aztán bizonyos emberek kiváltak, újak jöttek, heterogénebb lett a szerzői gárda, ennek ellenére azt lehet mondani, hogy egy ellenzéki beállítottságú értelmiségi réteg belvilágának a dokumentuma A Napló. — Most könyvalakban újraolvasni számomra egy kicsit zavaró, mert tényleg nem a nyilvánosság számára készült, vonakodtam is a publikálásától. És „nagy öregnek" sem jó lenni, hisz óhatatlanul van az egésznek egy kis „emlékezés a daliás időkre" íze. Ami biztosan pozitívuma A Naplónak, hogy enélkül sok komoly, értékes írás nem jött volna létre, elsősorban olyan emberektől, akik eredendően nem szépírók, de A Napló adta szabadság őket inspirálta. Méhes Károly Berfók László Valaki néz a rácson át írják a kövek a jövőt olvassák a múltat a fák akkora marad a világ amekkorára megnövök de azt sem tudom hogy mi köt mi oldja bennem el magát mint a ketrecben a libák ülök a verssorok között nehezedek és röpködök valaki néz a rácson át talán enni és inni ád talán csak méri az időt s egyre gyorsabban jár a föld egyre ritkábbak a csodák. Baász Imre rajza
