Új Dunántúli Napló, 1990. december (1. évfolyam, 239-267. szám)

1990-12-30 / 266. szám

1990. december 30., vasárnap uj Dunántúli napió 11 Formálódik egy uj Közep-Europo Esélyeink az átalakult világgazdaságban A közvélemény alig vesz tudomást arról, hogy a je­lenkor nagy világpolitikai átalakulása mögött a vi- lággazdság átrendeződése áll. Pedig eltévednek a napi események forgata­gában azok, akik ezen óriási változások okait ki­zárólag a politika terüle­tén keresik. A II. világháború után az Egyesült Államok a gazdasági kulcsszerepe mellett katonai szuperhatalom is lett. Ezt azonban világpolitikai meg­gondolásokból megosztotta a Szovjetunióval. Számára gaz­dasági előnyökkel járt, ha a ■potenciális két nagy gazda­sági vetélytársát, Nyugat-Euró- pót és Japánt rémítgeti egy olyan katonai, tehát egyben politikai nagyhatalom, amely gazdaságilag agyaglábakon áll. Kialakult tehát egy olyan világpolitikai helyzet, amely ben két politikai, de csak egy gazdasági szuperhatalom volt. Ez a természetellenes helyzet azért volt fenntartható, mert egyrészt az Egyesült Államok­nak nem állt érdekében ezen változtatni, másrészt a szovjet vezetés a katonai kiadások elviselhetőségének végső ha­táráig elment annak érdeké­ben, hogy különleges státusát ennek gazdasági háttere nél­kül is fenntarthassa. Közben azonban feltartóztat­hatatlanul változtak a világ­gazdasági erőviszonyok. Nem­csak a polaári aazdasóaban, hanem a hadiiparban is olvan forradalmi változások álltak be, amelvek mellett az ereiét ímeahaladó katonai célokhoz raaaszkodó szoviet oazdasáa eavre inkább működésképte­lenné vált. Kevesekben tudatosult mind­máig, hogy a szuperhatalmi szerepre való képtelenség fel­ismerése előbb jelentkezett a Szovjetunióban, mint a nyugati hatalmak vezetőinél. A gorba- csovi vezetés járt az élen ab­ban, hogy a szuperhatalmi sze­repről le kell mondani. A Nyu­gatot a meglepetés ereiével érték azok az események, amelyek a Szovjetunió szuper- hatalmának összeomlását je­lezték. Nem teljesen alapta­lan tehát, hoay a mai pozitív események motorjának a nyu­gati közvélemény Gorbacsovot és nem a saját vezetőit tekin­ti. Ezt a volt szocialista orszá­gokban nemcsak a közvéle­mény, de a hivatásos politiku­sok nagyrésze sem vette tu­domásul. Felszabadulásunkat részben az Egyesült Államok követke­zetes politikáiénak, részben saját ellenállásunknak tulajdo­nítjuk. Nem ismerjük fel, hogy a jelenlegi események lénye­gében a II. világháborúban győztes hatalmak és mindenek előtt az Egyesült Államok által konstruált mesterséges világ- politikai konstelláció megérett összeomlását, lehetetlenülését jelentik. A Jaltában felállított világ- politikai modell tehát minden várakozásnál gyorsabban - ösz- szedőlt. A feltartóztathatatlan folyamatot mindenekelőtt az gyorsította fel, hogy miközben a gazdaságilag fejlett nyugat­európai országok nemcsak gazdaságilag, de politikailag is gyorsan integrálódnak, ad- \dig a különböző civilizációjú /népek egyre inkább képtele­nek egyetlen politikai hatalom keretei között megmaradni. Ennek jó példája Jugoszlávia, ahol minden nemzetiségi po­litikai engedmény ellenére fel­tartóztathatatlanul folyik a szétesés. Ennél is sokkal na­gyobbak a népek közötti kü­lönbségek a Szovjetunión be­lül. A sok civilációjú szovjet birodalom szétesése feltartóz­tathatatlan. Joggal mondhat­juk tehát, hogy a XX. század vége meghozta a gyarmatbiro­dalmak utolsó formájának, a többcivilizációjú birodalmak­nak a szétesését is. Amennyire látványos a szov­jet katonai szuperhatalom el olvadása, annyira csöndben történik Nyugat-Európa és a Távol-Kelet gazdasáqi szuper- hatalommá emelkedése. Az el­múlt évtizedben mindkét tér­ségben ugyanolyan szintű és hasonló nagyságú gazdaság alakult ki, mint Észak-Ameri- kában. Mit jelent az a világpolitikai és világgazdasági változás Magyarország számára? A világpolitikai erőviszo­nyok átalakulása nekünk is meghozta a nemzeti szabadsá­got. Sokkal kétségesebbek azonban a gazdasági előnyök — legalábbis rövid távon. Eu­rópa keleti felében számos ország nyerte máris vissza a függetlenségét, de valószínű­leg csak kevesen válnak a be­látható jövőben gazdasági te­kintetben európaivá. Azt, hogy kik lesznek a kevesek, a sze­rencsések, bizonyos előjelek már mutatják. A keletnémetek gazdasági felzárkózását senki nem von­ja kétségbe. A dinamikus és a gazdaq Német Szövetségi Köztársaság fedezni foqja az átszervezés hatalmas költsé­gét. A balti államok sikerét is elővetíti a finn tapasztalat. A csehek számára is adottak a gazdasági utolérés feltételei. Ök az utolsó ötszáz évben nyugat-európai társadalmi és gazdasáai szinten voltak, eb­ből vetette őket vissza a szov­iet rendszerbe való kényszerí­tésük. Maqyarorszóq esélyei is jók a felzárkózásra. Ez azonban a mi pesszimista hangulatunk­ban bővebb bizonyításra szo­rul A kelet-ázsiai gazdasági felzárkózás általánosan ismert. Kevesebb nyilvános csodálat jut azoknak, akik Európában zárkóztak fel az utóbbi évti­zedekben. Még ötven évvel ezelőtt is viszonylag elmara­dottak voltak például a bajo­rok, a svábok, az osztrákok. Azt azonban mindenki tud­ja, hogy ezek ma elérték, sok tekintetben meg is ha­ladták a puritán nyugat-ueró- pai népek életszínvonalát. Ke­vesekben tudatosul, hogy ma Olaszország északi fele gaz­dagabb mint Anglia vagy Franciaország. Annak még ikevesebb ismerője van, hogy a baszkok és a katalánok a spanyolok átlaqához képest is előbbre jutottak. Helyezzük el a térképen az említett népeket. Kiderül, hogy valamennyien egy képzeletbeli Bilbaó-Budapest tenqely men­tén élnek. Kialakulóban von tehát eqy új értelemben vett Közép-Európa. Nem a kelet és nyugat közötti, hanem az 'észak és dél közötti. helye­sebben a protestáns, puritán Nvugat-Európa és a mediter­rán Európa közötti. Ezek a népek azért érnek el rendkí­vüli aazdasáqi sikereket, mert individualisták, rugalmasak, igényesek, azaz a qyorsan vál­tozó követelménvekhez minden más civilizációnál jobban iga­zodni tudók. A távol-keletiek és a nyu­gat-európaiak sokkal fegyel­mezettebb nagyüzemi munká­sok, tisztviselők, mint például a magyarok, de sokkal kevés­bé jó kisvállalkozók. Márpedig papjainkban eléggé nem ér­tékelhető viselkedési forma az, ami ezeket az individualista népeket iellemzi. Ha arra a tényre gondolunk, hoqy nálunk az elmúlt másfél lévtizedben a legkisebb sza- ibadsáaot is elsősorban arra használta ki a lakosság, hoqy mellékiövedelmet szerezzen, honv maga építsen házat, műhelyt, gépeket, hoqy az em­berek hailandóak jelentősen meqhosszabbitani a munka­időt, csakhoqy iobban élhes­senek, akkor minden okunk megvan az optimizmusra. Az a nép, amelyik elsősorban nem kényelmesebben, hanem jobban akar élni, jobban is fog élni. Ez a viselkedési for­ma sokszorta nagyobb záloga a gazdasági sikernek, mint amekkora akadálya a külföld­nek való eladósodásunk, a nagy infláció. Kapátsy Sándor Nyomtatott áramkörök szerelésére alkalmas (zámitógép ve­zérlésű automat programozása a pécsi High Computer Kft.-nél. Fotó: 'Proksza .László Régi szilveszterek Az én gyermekkoromban is — több mint hatvan évvel ez­előtt - készülődtek az embe­rek a szilveszterre, az eszten­dő utolsó napjára. A készülő­dés nem olyan volt, mint mos­tanában, hanem sokkal egy­szerűbb, pedig sokan várták, főleg mi, gyermekek. Disznó­ölés már volt, így akadt kol­bász, töpörtyű, szalonna kí­nálásra, nagyapám pedig ha­zahozta pintes üvegekben a hegyről a bort, mert anélkül nem lehetett szilvesztert tarta­ni. Műsor is volt, persze más, mint manapság. Nem is szid­ták utána hetekig a televí­ziót, vagy a rádiót. Egy-egy ilyen szilveszter estének öreg- dnyám volt a fő szertartás­mestere a maga csaknem het­ven esztendejével. Mi uno­kák, dédunokák megilletődve hallgattuk, figyeltük mesterke­déseit azon az estén, amikor nálunk jött össze a rokonsáq. Nagyanyám hetekkel előtte, pontosan Luca napján kezdte el a szilveszteri felkészülést. Ilyenkor vetett búzát, kukori­cát egy-egy lyukas lábasba, aztán feltette a rakott tűz­hely vállára, ahol naponta öntözte, hogy mielőbb kikel­jen, s szilveszterre kizöldel- jen. De ilyenkor tett vízzel fé­lig telt üvegbe egy-két szál vékony szilva vagy körte ágat is, hogy a jeles napra kirü­gyezzenek. A karácsony utáni napok- jban pedig a „szökrönyből”, annak alsó aljából előkoto­rászta az öklömnyi viaszt, hogy annak idején majd kéz­nél legyen. A karácsonyra le­vágott hízott réce tollából is eltett egy marókra valót, hogy legyen majd megfelelő kellék, így vártuk gyermekkorunkban a szilvesztert. A szilveszteri templomozás után hozzánk ballagtak a ro­konok. Mi, gyermekek már dél­után együtt voltunk, s játszot­tunk. Nagyapám borral kí­nálta a vendégeket, majd beszélgettek. Csak mi nyügös- ködtünk, hogy kezdjük már. Először is a lábasok, benne a zöldellő búzával, kukoricá­val kerültek az asztalra. Azt nézegette, vizsgálgatta nagy­anyám, majd elmondta, hogy milyen termés várható a kö­vetkező esztendőben. Ezt nagyapám is figyelmesen hall­gatta, aki ugyan bolondság- inak tartotta az egészet. Ez­után került sor a kihajtott ágacskák vizsgálatára. Ide mi is jobban odafigyeltünk, mert szilváról, körtéről volt szó, hogy terem-e majd elegendő az új esztendőben. Ezután került sor a viasz­öntésre. Elő volt készítve a nyeles öntöttvas lábas, mellet­te a nagy tál friss kútvízzel, melyet előbb hoztak be a kútról. Amikor a lábasban megolvadt és forrni kezdett a viasz, akkor nagyanyám bele- /öntötte a tálban lévő vízbe, ahol sisteregve hamarosan megdermedt, és különféle for­mák rajzolódtak ki. Ekkor meg­kérdezte, hogy ki mire gon­dolt, ne mondja meg, csak azután is arra gondoljon. Aztán elkezdte sorolni. Bö­zsi nénémet még a télen ké­retik, de nem megy férjhez. Lajos bátyámnak esze ágá­ban sincs házasodni. Pistánk sokat betegeskedik jövőre. Ju­li nénémnél pedig a disznók­kal lesz a baj. Végezetül sor került a tollas pogácsa sütésre. A bádog pogácsaszaggatóval ki­szaggatott tészta egy nagy tepsibe került. Ezután sorba, ahogyan ültünk, úgy kellett egy-egy kis tollat beleszúrni mindenkinek egy pogácsába és jól megjegyezni, hogy me­lyikbe szúrta. Nagyanyám ek­kor azt mondta, hogy akinek a pogácsájába szúrt toll meg­ég, az a következő esztendő­ben meghal. Ezután már süt­hették a pogácsát. Egy idő múlva éaett toll szaga érző­dött. Amikor kivették a tepsit, bizony mindeavik toll alapo­san megpörkölődött. Kissé el­szontyolodtunk hogy jövőre meqhalunk. Ebből uavan nem lett semmi annak ideién. Bi­zonyítja, hogy lejegyezhettem az akkori szilvesztert, melvre eny- nvi idő után is szívesen em­lékszem vissza. Kiss lózsef Fújjuk a trombitát Cowboy-kalapokat lenget a szél, recsegnek a trombiták, topog az árus. Bundás dzse­ki, fülessapka, piros orr. Ke­zét, ha teheti, zsebre dugja, melengetni. De azért megéri ez a kis fagyoskodós. Azt mondja, sokkal jobban, mint napi nyolc órában főnökök­kel veszekedni. Felesége varrja évközben a vásárokra a babaruhát, és amit még tud. Már ősszel elkezdik ra­gasztani a trombitákat, a kalapokat, a koronákat. Se­gítenek a gyerekek is. Nagy változtatás nem kell a sab­lonokhoz. Szilveszterkor meg­veszünk mindent. A majom­képű álarcot, a fejtetőn bil­legő bohócsapkát. A gyere­kek bűvölten bámulják a ri- Ikító, filléres díszeket. Fillé­res? Kotorászok a zsebem­ben. Hol van már az idő, amikor tíz forintért lehetett papírtrombitához jutni. Röp­ködnek a 25—60 forintok. Jó üzlet a konfetti is, a csillo- qó pöttyök a kis zacskók­ban. Régebben kevesebbet Éjfél Egy. üt az óra, kondul a ha­rang. Még rengeteg időnk van. Még huszonhárom óra- ütésnyi, harangkondulásnyi. Kettő. Valaki vegye már elő a pezsgőt, hol vannak a poha­rak? Nem lesz ez jó, gye­rekek, ki fogja vinni a csil­lárt a dugó, esküszöm. Három, négy. Na jó, sikerült. Állunk po­harakkal, és búcsúztatjuk az óévet. Kíváncsi vagyok, mi van az első és az utolsó óraütés között. Óév még, vagy már az új? öt. Még gyerekkoromban ol­vastam egyszer egy mese- 'könyvben, hogy az óeszten­dő és az újesztendő között ott van a titkos Hasadék. Az óév meghal, amikor az óra elüti az elsőt, és amikor meg elüti az utolsót, megszü­letik az újév. A kettő között pedig ott a Hasadék, amely­ben minden-minden egyet­ért. Az ellentétes végletek találkoznak és összecsóko- lóznak. Mindenki boldog, a kelet nyugat felé hajol, a kör bezárul... Hat, hét, nyolc. Ismerek valakit, aki egye­dül ünnepel. Nem mindig, csak többnyire. Fényképeket tesz maga elé, barátokról, rokonokról, és feléjük nyújtia a poharát. Reggel aztán összeszedi a fotókat. Kilenc. Mire gondolhatnak most mások? Hogy új életet kez­denek, nem isznak, nem do­hányoznak? Gondolnak a távollevőkre? Talán a halot­takra is? Emlékek jutnak eszükbe? Tíz, tizenegy. Vajon az a másik érzi-e, hogy rá gondolok? csináltak belőlük, de újab­ban sokan keresik. Körbeállják az árust, papírkalap az igazi hegyibe kerül. Az arcokon mosoly, az utca színesebb. Csakúgy, mint melegebb időben, amikor az idevetődő dél-amerikai fia­talok elkezdenek zenélni. A rohanók is megállnak egy pillanatra, és a dallamok imég akkor is a fülükben zengenek, amikor hozzáfog- inak teendőikhez. Egy villa­násnyi kikapcsolódás, han­gulat, amitől észrevétlenül is barátságosabban nézünk a másikra. Hangulat, mint az a német szokás is, hogy de­cember elejétől beöltözött Mikulások sétálnak az utcán vidámítják a gyerekeket, fel nőtteket. Sorba állunk a trombitá­kért, és örömmel vesszük, mégha szívjuk is a fogunkat fizetéskor. Legyenek hát trombiták, s fújjuk őket, — elriasztva az olólkodó felle geket! B. A. Tizenkettő. A fele. Csökken az izga­lom. Vajon máshol is úgy szokás, hogy állva temet­jük a régi évet, köszöntjük az újat? Tizenhárom. Magunk elé nézünk. Ki-ki elmerül önmagában. A ré­gi év jár az eszünkben, az mindent megtettünk-e, amit kellett, amit lehetett, jól zár- ljut-e vagy rosszul az égé szét, számba vesszük győ­zelmeinket és vereségeinket Csak egy pillanat az egész. A többi mór az, mi lesz jö­vőre, homályos a kép, de legtöbben nem gondolunk az árnyékokkal. A jövőtől min­dig többet várunk, ez így természetes. Tizennégy, tizenöt, tizen­ihat, tizenhét. Az egész ország ünnepel Olyan, mintha most minden kivel együtt volnánk, mintha kitágult volna a világ. Most nem nevetünk . . . Tizennyolc, tizenkilenc, húsz. Csend van odakint. A vi­lág egy része elnémul, visz- szaszámol. De már egymás­ra is pillantunk, mosolyogva, mór bele lehet nézni a má­sik szemébe kockázat nél­kül. Már készítjük magun­kat a jókívánságokra, hogy boldog új évet mondjunk szépen, boldogabbat az elő zőnél. Huszonegy . . . huszonket­tő .. . huszonhárom ... és huszonnégy. Hát itt az új év. össze­csendülnek a poharak, az utolsó harangkondulás mint­ha tovább zúgna a többinél Aztán az utcán felharsan az első újévi, szilveszteri trom bita . . . Hodnik I. Erősen fogadom. Új év — új élet? Hogy is mondják? Fogadkozá­sokkal teli a padlás . . . Idén ta­lán még a szokásosnál is többen és többször fogadkoztak. Fogad- kozott a kormány, fogadkozott az ellenzék, fogadkozott a termelő, fogadkozott a kereskedő, egyszó­val mindenki. Ezek voltak a han­gos fogadkozások, amiket siettek szétkürtölni, hogy aztán annál bosszúsabban legyinthessünk ár: na még ez isi . . . A nép meg, az istenadta, csak fülelt, s ha fogadkozott is, csak összeszorított foggal, nehogy azt mondják gyalázkodik. Hogy hogy, s mint lesz majd szilveszterkor, mikor a tizenket­tesre érnek a mutatók, ki mit fogad meg félig viccesen, félig komolyan, majd abban a pillanat­ban elválik. Mégis, előtanulmány­ként megkérdeztem ismerősöket ismeretleneket: egyáltalán szándékukban áll-e bármit is megfogadni, van-e értelme annak, hogy ,.jövőre új életet kezdek”? A fodrász, aki a hajamat vág­ja, két ollócsettintés között is szív cigarettájából: — Én megfogadom, hogy le­szokom, meg én. Eddig is meg­fogadtam vagy húsz éven át, szép hagyomány. Aztán az első reggel úgy rágyújtok, hogy mire rende­sen fölébredek, már az első csikket el is nyomom. János bácsi száztíz kiló. Büsz­kén meséli, hogy lefogyott negy­venet. — Tavaly fogadtam meg. Most a nyolcvan kiló következik. Bár ha azt vesszük, nem nagy kunszt ilyen árak mellett lefogyni. Azt azért nem akarom megérni, hogy csontjovány legyek, mint a hábo­rú után. Barátom, mint valami messzi álmát meséli: — Évek óta elhatározom, hogy reggelente futni fogok. Erősnek kell lenni. Bírni a megpróbálta­tásokat. De még sose szántam rá magam. Azt mondom: egész nap loholok, hát meg vagyok én őrülve félórával előbb fölkelni, hoay fussak?! Ezt az öregasszonyt gyakran lá­tom. Bátortalanul kérdem, de kedvesen válaszol, fölvonja a vál­lát: — Minek fogadkozzam? És fő­leg kinek? Magamnak? Nézzen rám, 82 éves vagyok. Meg aztán úav láttam, hogy a foaadkozások- ból sose lesz semmi. Tegye min­denki a dolgát, és akkor nem is lesz rá szükség. Isten áldja. Z. M.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom