Új Dunántúli Napló, 1990. december (1. évfolyam, 239-267. szám)

1990-12-15 / 253. szám

1990. december 15., szombat aj Dunántúli napló 11 A szörnyű megpróbáltatások hatására csak néhány tízezren vallják már magukat németnek A mai Magyarország terü­letén élő németek - 18. szá­zadi betelepülésüket követően- évtizedek hosszú során ót zavartalanul maradhattak meg nemzeti mivoltukban. Jól érez­ték magukat új hazájukban, érdekeltek lettek annak bol­dogulásában, s fejlődéséhez nagymértékben járultak hozzá példamutató mezőgazdasági és kézműves szorgalmukkal, hozzáértésükkel. Ügy voltak németek nyelvükben és szoká­saikban, hogy ugyanakkor köz­mondásossá vált a magyar ha­za iránti szeretetük, hazafisá- guk. Ördögi kör A magyarsággal való har­monikus együttélésükben a 19. század végén, a 20. szá­zad elején támadtak először zavarok. A hovatovább sovi­nizmussá fajúló magyar nacio­nalizmus egyre kevésbé érte be a németek körében is ész­lelhető természetes magyaro- sodási folyamatokkal, azzal, hogy - saját jószántukból és érdekükből - egyre többen ta­nultak meg s tudtak magya­rul is, hanem — főleg iskola- politikáján keresztül - mind­inkább erőltetett magyarosí­tásba kezdett. Németország­ban, Ausztriában a német köz­vélemény szolidaritást vállalt a nemzeti identitásukban ve­szélyeztetett magyarországi németekkel; egyesületeik, lap­jaik felemelték szavukat védel­mükben, és bírálták a magyar nemzetiségpolitikát. Erre vi­szont magyar részről botrányt emlegettek, s abban a hazai németséget és külföldi pártfo­góit egyaránt elmarasztalták. Az első világháborút követő forradalmak szakítottak az asz- szimilációs politikával, és le­hetővé tették, hogy az elma- ayorosított iskolákba vissza­térjen a nemzeti kisebb'ég anyanyelve. A forradalmak bu­kása után azonban, a trianoni Magyarországon, felújult és fokozódott az elnemzetlenités veszélye. Az erdélyi szász, bá­náti-bácskai sváb, szepességi, burgenlandi német tömbök leszakadása után megmaradt- szórt településű - félmilliós magyarországi németek veze­tői a Németországban, Auszt­riában, sőt a Csehszlovákiá­hoz, Romániához, Jugoszláviá­hoz csatolt területeken élő né­metséghez fordultak segít­ségért; csak az ő befolyásuk­ra kaphattak a magyar kor­mánytól szerény iskolaügyi en­gedményeket, kultúregyesüle- tet. A külső segítség igénybe­vétele botránykő volt a ma­gyar kormányzat és a magyar közvélemény szemében, annak ellenére, hogy az erkölcsi és anyagi támogatás hasonló eszközeivel kellett élnie ma­gának is, hogy megvédhesse a szomszédos országokban ki­sebbségi sorsra jutott magyar­ságot. A nemzeti kisebbségei­ket elnyomó, azokat asszimi­lálni törekvő hatalmak szuve­renitásuk sérelmének nyilvá­nítottak minden külső pártfo­gást, Így a nemzeti kisebbsé Botránykő vagy hídpillér? geknek szánt segélyek titkos utakra kényszerültek, s ki-ki - tudódásuk újabb és újabb botrányok kiváltója lett. Mint ahogy a szomszédos orszá­gokban a magyar kisebbsé­geknek sokat kellett szenved­niük amiatt, hogy a Magyar- országról érkező kisebbségvé- délmi támogatást revíziós-poli­tikai törekvések szolgálatába állították, úgy a magyarorszá­gi németségnek is nagy kárá­ra lett, hogy a számára oly — s kizárólag egymaga - töl­tötte volna be „Hitler ötödik hadoszlopa” szerepét, s hogy valamennyi hazai németnek az „állam az államban” lett vol­na az ideálja, s nem a kon­struktív együttélés a hazában, mely iránt hűséget tanúsítot­tak annak ellenére, hogy kor­mányai nemzetiségi jogaikkal mostohán bántak, s védtelenül kiszolgáltatták őket a Volks- bundnak, a végül kényszerso­ségnek. De a szörnyű meg­próbáltatások hatására csak néhány tízezren vallották és vallják már magukat német­nek. Jogfosztottságuk 1950 óta megszűnt ugyan, de egyetlen német nyelvű iskolájuk, lap­juk, szervezetük nem volt 1955- ig, tehát egy teljes évtizedig, s azután is főleg csak olyan — kis számú - iskolát kaptak, amelyekben mifidössze heti' néhány órában tanították a A baranyai német nemzetiségek lakta településeken már a legapróbbak is megismerkedhetnek őseik kultúrájával Fotó; Läufer László fontos németországi támoga­tóshoz már a weimari idő­szakban is számos túlzó törek­vés és joggal kifogásolható módszer tapadt, amelyek al­kalmasak lehettek feszültségek keltésére és fokozására a ma­gyarsággal. Hitler pedig ura­lomra jutáso után a német birodalom hatalompolitikai törekvései eszközévé akarta formálni az emberanyagában és termelőmunkájában hábo­rús céljaira kihasználandó magyarországi németséget. Fel­ajánlotta Horthynak a ma­gyarországi németek háború utáni áttelepítését a német bi­rodalom hódított lengyel terü­leteire; Így menti meg őket az asszimilálódástól, s így te­szi zavartalanná a német bi­rodalom és Magyarország vi­szonyát. A német győzelem­mel végzödőnek képzelt má­sodik világháború utánra ter­vezett áttelepítésre valójában Németország — és a vele szö­vetséges Magyarország - ve­resége nyomán kérült sor, s az eljárást a bűnbakká tett magyarországi németség „há­borús bűnösségével, hazaáruló magatartásával" indokolták. Végtelenül tragikus Pedig tarthatatlan a kollek­tiv vád, hogy a magyarországi németség o maga egészében rozást alkalmazó SS-nek. Am 1945 után a magyarországi né­metség kitelepítésével, javai­nak elkobzásával kívánták megoldani a szomszédos or­szágokból menekült, illetve át­telepített magyar tömegek ha­laszthatatlan elhelyezését, s szélesíteni a hazai földigény­lők nagy számához képest elégtelen földalapot a földre­formhoz. Mintegy 100 ezerre tehető azon magyarországi németek száma, akik még a háború fo­lyamán - többnyire mint az SS-hez bevonultatottak, kis részben viszont mint az SS áttelepítő különítménye által 1944 őszétől evakuált polgári lakosok — elhagyták az orszá­got. A magyarországi hadmű­veletek végeztével a szovjet katonai hatóságok 1944-1945- ben kb. 55—60 ezer német nemzetiségű lakost a Szovjet­unió területére szállítottak ún. jóvátételi munkára. Az 1945. decemberi kitelepítési rendelet alapján, amelyet később több­ször enyhítettek, szűkítettek, 1946—1948 közt mintegy 170 ezer magyarországi németet vittek a vonatok Németország amerikai, majd szovjet meg­szállási övezetébe. Az akció leállítását követően - a kelet­ről még élve visszakerülteket és a nyugatról visszaszivárogni tudókat is tekintetbe véve, amennyiben nem utasították ki őket —, végül is mintegy egy- harmada bizonyosan megma­radt a magyarországi német német nyelvet. Vagyonukat nem kapták vissza, kártalaní­tást nem igényelhettek. Mun­kát keresve szétszóródtak az országban; a falvaikban meg­maradók a nagyarányú ki- és betelepítések következtében - olykor egészen elenyésző - kisebbségbe kerültek. A me­zőgazdaság átszervezése, az iparosodás, urbanizáció, isko­lák körzetesítése, közigazgatás átalakítása - mind a korábbi nemzetiségi közösség fellazu­lásával járt, s a már a két vi­lágháború között is nagyon felgyorsult - a második világ­háború éveiben csak átmene­tileg fékeződött - asszimiláció soha nem látott méretű és in­tenzitású elhatalmasodásához vezetett. A magyarországi né­metekre kollektive rásütött fa­siszta bélyeg súlyos sebet je­lentett nemzeti kisebbségi ön­tudatuk és önbecsülésük szá­mára. Kétnyelvűségükből hát­térbe szorult anyanyelvűk, s az ifjabb generáció már alig tud németül. Végtelenül tragikus az, hogy miré a történetileg vizsgált magyar nemzetiségpo­litika kritikusan képes véle­ményt alkotni önmagáról a legutóbbi négy és fél évtized vonatkozásában is, ilyen álla­potban találja az ország né­met — és más - nemzeti ki­sebbségeit. Az a gondolat, hogy azany- nyiszor botránykőnek tekintett magyarországi németség híd­pillér lehet — a nemrég még két — Németország és Auszt­ria felé, sőt német kisebbség­gel rendelkező más országok felé is, nagyon későn és ne­hezen nyert sajnos teret, mert elfogadását nálunk is, másutt is hosszú ideig feszélyezte az NSZK és Ausztria más tábor­ba tartozása a hosszú ideig merev —, ma viszont viharos gyorsasággal változó - világ- politikában, és többhelyütt még ma is inkább maradt meg botránykőnek saját német nemzeti kisebbségük szerepe, mintsem hogy hídpillérként képzelhetnék Európa orszá­gainak közlekedésében. Pedig a német nemzetiségi kérdés sehol sem önmagában jelen­tett botránykövet, hanem ha azzá vált, abban — 1944/45 előtt és után - elválasztha­tatlan és igen naqy az illető országok nemzetiségpolitikai mulasztásainak, olykor kifeie- zetten bűneinek felelőssége. A magyarországi nemzetiségi po'itika utóbbi hét évtizedé­nek története is azt bizonyítja, hoay a nemzeti összetartozás szálainak merev politikai ha­tárok általi szétszabdalása, a nemzetiségi kérdés szuverén belügyként kezelésére hivatko­zással történő kirekesztése minden szolidáris pártfogás­nak, a kívülről nyújtható er­kölcsi és anyagi támoqatás rejtett utakra kényszerülése, hová fokozhatja egyfelől az elnemzetlenités veszélyét, más­felől milyen szubverziv beavat­kozásokra adhat módot, ho­gyan teszi felhasználhatókká a nemzeti kisebbségeket — eayes irányzataik vezetői ré­vén — hatalompolitika eszkö­zeiként, katasztrófába sodorva a nemzetiség — többségében ártatlan - egészét. Közös erőfeszítéssel Az ördögi körből valahá.a ki kell lépni, a szánalmas múlttal mindenoldalúlag le kell számolni, a sebeket be­gyógyítani, a nemzeti kisebb­ségek jövőjét közös erőfeszí­téssel biztosítani. Az ország belső erőforrásai önmagukban elégtelenek ehhez. Ma már államközi kulturális egyezmé­nyek nyújtanak lehetőséget a magyarországi németség nyel­vi és kulturális feilődése hat­hatósabb biztosítására, s a Magyarorszáqi Németek Szö­vetségének budapesti saját alapítványa mellett külföldi német alapítványok is - így a stuttgarti Dunai-sváb Kultú ••­alapítvány, a bonni Friedrich- Ebert-Alapítvány, a müncheni Hans-Seidel-Alapitvány - se­gítik ezt a munkát. Részt vál­lalnak benne a Magyarország­ról kitelepített németek szer­vezetei is, amelyeket ma már igen anakronisztikus volna a hidegháborús időkben feltett szemüvegen keresztül nézni. Egységes, békeszerető Német­ország, független Ausztria, életképes és fejlődőképes né­metség egy demokratikus Ma­gyarországban - s remélhető­leg több más demokratikusan rendezett viszonyú országban — csak javára válhat egész Európá nak. Tilkovszky Lóránt Védi az orvosok, de a betegek érdekeit is Orvosi­egészség­ügyi Védegylet A közelmúltban alakult meg M. D. U. — Magyarország né­ven az első orvosi-egészségügyi védegylet, amely egy már jól működő nemzetközi szervezet része lesz. Amikor a londoni székhelyű Medical Defence Union fel­ajánlotta magyar orvosok szá­mára a lehetőséget, hogy en­nek a nemzetközi orvosi véd­egyletnek hozzák létre a ma­gyarországi egyesületét, már arra számított, hogy Magyar- országon valóban bekövetkeznek az egészségügyben azok a vál­tozások, amelyekről itt nálunk évek óta beszélnek. Várhatóan megnő a privát vállalkozások száma, s az állami egészség- ügyi ellátás színvonala iránt is nagyobb lesz az igény, ha megváltozik a társadalombizto­sítási finanszírozási rendszer. Nyugaton meglehetősen gya­kori, hogy a beteg bepereli az orvost. Ez a nemzetközi szerve­zet azt prognosztizálja, hogy pár éven belül Magyarorszá­gon is hasonló lesz a helyzet. Az M. D. U. megvédi az orvo­sokat az ilyen problémákkal szemben, fedezi a perköltsége­ket, megvédi az orvos hírnevét, ugyanakkor amennyiben a be­tegnek van igaza, biztosítja a panaszos késedelem nélküli kártalanítását. Kivédi . azonban, hogy pénzszerzési okokból te­gyék ki az orvost a pereskedé­seknek. Nagy gyakorlattal ren­delkezik fegyelmi eljárások, pa­naszügyek, orvosjogi esetek ke­zelésében is. Tagjai lehetnek orvosok, fogorvosok, szakasszisz­tensek, de lehetnek kórházak, egyetemek, szakorvosi csoportok is. A tagok tagdijat fizetnek. Az M. D. U. magyarországi orvosi egészségügyi védegylet tagjai automatikusan az M. D. U. London tagjaivá is válnak, ezáltal a szervezet vé­delmét élvezik határainkon kí­vül is. Tervezik, hogy nemcsak az orvosok és a beteg érdek- védelmét látják el, hanem a beteg orvosoknak is segítséget nyújtanak, amennyiben ez indo­kolt. Az M. D. U. — Magyarország azt tervezi, amennyiben meg­felelő létszámú magyar tag­sággal fog rendelkezni, létre­hoz egy adminisztrációs irodát Budapesten, ahová korszerű szá­mitógépes információs rendszert telepit. A más országokban is jól bevált managemant rend­szerét, mint know-how-t felkí­nálja segitségül magyarországi egészségügyi intézményeknek. (Az M. D. U — Magyarország orvosi-egészségügyi védegylet címe 1990. december 15-töl: Budapest 1068, Dózsa György út 84/A, 215. szoba. Telefon: 1-221-809. Telefax: 1 -227-666.) S Zs. Először sírsz. Aztán átkozódsz. Aztán megfeszíted Körömszakadtig maradék — erőd (Reményik Sándor) Egyszer mindenki elérkezik a pillanathoz, amely elől sem kitérni, sem elmenekülni nem lehet... Ez a történet mégsem csak a szomorúságé. Mert a szere­tet és a hűség története is. Amikor felesége állapota onnyira leromlott, hogy kór­házba keflett szállítani, elad­dig lázadozó érzelmei is föl­fogták azt, amit értelme mór hetekkel, hónapokkal előbb tu­dott: kegyetlenül közelit az el­válás. És ez más lesz, mintáz eddigiek, amelyek óhatatlanul előfordultak a fél évszázadnyi- mól is hosszabb idő alatt, ami a holtodiglan, holtomiglan ki­mondott, és most már teljes bizonyossággal megtartott, es­kü óta eltelt. De ez a búcsú már nem rejti a találkozás ígéretét- Ez a búcsú: ítélet. Végleges. megfellebbezhetet­len . . . Bár istenhivá volt, bízott egy másik, örökkönvaló léte­zésben, ahol mindenki föllel­heti hajdan volt szeretteit, az elszakadás közelsége megren­dítette hitében. Lelkének gyen­gesége és tehetetlenségének a tudata eddig ismeretlen, alig elviselhető fájdalmat oko­zott, amelyben képtelen volt •különválasztani a távozás és a túlélés egyaránt reményte­lenségbe merült terheit. A vi­lág dolgai kihulltak életéből, értelmét vesztette minden, ami­ről eddig úgy vélte, hogy fon­tossággal bír. Már csak egyetlen erő tar- totto a felszínen, egyetlen vágy éltette: mellette lenni, mellette maradni! Bár nem re­mélte, hogy támasz lehetazon Kegyelem j az úton, melyet mindenkinek egyedül kell megtennie és re­ménytelenül magányosan. Eb­béli vágyakozása mégis meg­sokszorozta erejét, fölgyújtotta képzeletét, ravaszkodott, hamis betegségeket eszelt ki magának. Amikor végül is fölvették a belosztólyra, sokkal inkább az együttérzés cinkosságával, mintsem öregkori nyavalyá okán, valamiféle elégtételt ér zett. Ugyanakkor annak hiá bava lóságát sejtette és szó rongós gyötörte, hogy az utol só feladat teljesítésében gyen gének bizonyul majd . . . Amikor csak tehette, feiesé ge mellett töltötte idejét. Éle tü'k jelentéktelen kis dolgairól beszélgettek leginkább, óvatos kis terveket hazudtak egymás­nak, holott pontosan tudták: ahová elérkeztek, ott már nincsenek vágyak. nincsenek tervek, nincs holnap. Jelen sincs igazán. Csak múlt van. Egyetlen, hatalmas, mihdent betöltő, és fájdalmasan boldog múlt. Titokban mégis kegyelmet remélt. Halacjékot. Nem hete­ket, nem hónapokat. Napokat csupán. Azt ja néhányat, ami elválasztotta őket a kará­csonytól . .. Ez a történet üzenet is. üzenet azoknak, akik még megfoghatnak egy másik ke­zet, azoknak, akik reményüket vesztették, akik elesettek. Azoknak, akik még örülhetnek. és azoknak is, akik szomo­rúak. Mert lám, itt van egy em­ber, aki nem akarhat már semmi mást, csak haladékot. És már nincs semmije, csak e halvány remény, ez a két­ségbeesett ragaszkodás . . . Ugyan mi lehet az az erő, ami két embert ilyen megmá- síthatatlanul, ilyen végérvé­nyesen összeköt. A test vá­gya? Az túl kevés egy életre. A megszokás? Aligha, hisz az emberi természet mindig újra vágyik. A ragaszkodás, a sze­retet? De mi a szeretet? Em­lékek szövedéke? Az őslegen­da Adóm—Évájának kötődése? A lelkek ölelése, miként az a testeké a szerelemben? A ki­választottak kegyelme, az ér­telem alázata az érzelmekkel szemben? Mindenkié, vagy csak kevesek; titka? Mindennapi botlásaink a tanú rá: a keveseké. Az em­ber nem jól tud valamit, nem a lényegest kutatja. Nem szí­vesen látja be, hogy élete úgy villan csak it a tapintha­tó létezés felszínén, mint augusztus végi éjszakákon a hullócsillagok. Nem hiszi: úgy kellene élnie, hogy az a nap az utolsó. Holnapra már nem lesz. És akkor szelidebb len ne. És türelmesebb, önmagá val és másokkal szemben is Ettől persze nem lenne köny nyebb a nehéz. Csak éppen el viselhetőbb . . . S akkor nemcsak a világ dolgaira figyelne, hanem be­felé is, hogy fölfedezhesse a csodát. A szeretet csodáját, amely olyan, mint a szomjat oltó forrás vize, az éhet eny­hítő kenyér. . . A csodát, amely talán kár­pótlás az elmúlásért. Busbarna László

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom