Új Dunántúli Napló, 1990. november (1. évfolyam, 209-238. szám)
1990-11-03 / 211. szám
IO aj Dunántúlt napló 1990. november 3., szombat In memóriám Tüzes kemencék November 9-én délután 5 órakor kettős könyv- premier lesz Pécsett, a Lenau Házban; László Lajos Halálpolka és Tigrismosoly című köteteit mutatják be. Mindkét kötetben- hazánkban elsőként ábrázolják szépirói eszközökkel a malenkij- robotra elhurcolt és a jugoszláviai lágerekben szenvedő németség gyötrelmét. A következő részletet a Halálpolkából idézzük: Barna földtáblák, zöld vetések, dús erdők, kéklő szőlősorok, az égen pacsirták dalolnak, valahol a távolban traktor pöfög. A falu szinte üres, a házak udvara is. A szerb templom utón sorakozó házakban még van némi élet, de ahogy a katolikus templom felé közeledek, egyre kopot- tabb, elhagyatottobb portákat látok. A falak omladoznak, derékszögben hatalmas pajták sötétlenek oldalra dőlve, mint a sebesült ember, aki a halálát várja. A katolikus templom után kitárul a határ, mintha derékba törték volna a falut, aki sose járt, az is érzi, ha nem is tudja, hogy 'itt, ahol most traktorok hasítottak barázdákat, házak állták. Állniok kellett, mert a templom nem épül a falu szélére, az Isten háza mindig az emberek hajlékainak a középpontjában, szemük sugarában vagyonnak közelségében állott. Ez a templom azonban széltől, esőtől, vihartól gyötört. Ajtaja zárva, benézek a kulcslukon, az oltárkép a mennybemenetelt idézi. Amennyire ki tudom venni, az oltár középpontján a kereszt alatt férfi szobra áll: köpenyét szeli kardjával és annak nagyobbik felét egy koldusnak nyújtja.- Sankt Martin - a falu védőszentje, a Bécs mellől ide vándorlók hozták magukkal több mint kétszáz éve. S amikor kétszáz év múlva, nem a saját szántukból, kényszerültek elhagyni a falut, nem vihették magukkal. Szinte percek alatt történt minden a szurony és a géppisztoly fenyegető árnyékában. De a kulcslukon kevéssé szóródhat szét a látószög sugara. Amit mégis láttatni enged: kopott padok, kopár oltár, a szentségtartó tabernákulum mellett jobbról-balról. a vázákban pünkösdi rózsa. A keresztből, amely a Martin-szobor fölött áll, kevesebbet látok, mint kellene. Furcsa az a kereszt! Már könnybelábad a szemem, amikor rájövök: előrehajol. Talán a tartódrót, ami a fémvagy gipszkeresztet kimerevítette, elrozsdásodott és engedett a súlynak. Igen: a Korpusz és a Kereszt előrehajol, mintegy oltalmat ad az alatta elhelyezett ősrégi szobornak, amit azok ősei hoztak ide, akiknek csontjai messze temetőkben porladnak. A hagyomány szerint tavasszal érkeztek ide az első csoportok. Batinánál kiszálltak a sereglyékről és elindultak a pacsirtafüttyös napon nyugat felé. Talán mór el is fáradtok, mire tizenöt-húsz kilométert megtettek a bozótos dülő- úton. Egy enyhe hajlatnál, a baranyabáni domboknál, meghúzódtak. Pihentek egy éjszakát a fák alatt hevenyészett fékvőhelyeken meg a szekérderékban, aztán elindultak a dombok és kis folyók között hazát foglalni. A legenyhébb ■dombhajlatban alapították a falu felső ágát, az alsó részen már lakott néhány szerb, akik a törökök elől menekültek és akiknek ikonjai a Studenac lombjai között várták a templom felépítését. Harmatos, friss tavasz volt, a szerbek kezdetben gyanakodva nézték a különös ruhájú, nagy kalapos, fehér strimflis térdnadrágos férfiakat, a bö- szöknyás, fodros fejkötős nőket, de látták, békés emberek. Szúrós tekintetük megszelídült, néhány nap múlva már közösen forgatták nyárson a tehenet, ami a német vándorokkal érkezett, de lábát törte, s ezzel életének a végére ért. * Azon az őszön, amikor a szovjet katonák tíznapos öldöklő harc után a vértől vörös Duna hullámain átkeltek Batinánál, s nyomukban szakállas, ázott kabátos, vöröscsillagos emberek érkeztek Hercegovinából és Montenegróból, a falu németjei remegő ajkkal nézték a sárban tocso- qó fegyvereseket. Komor arcuk semmi jót nem sejtetett velük. Aztán megfagyott a sár. Néhányon a német portákon is disznótorhoz készülődtek. Az egyik éjszakán, még karácsony előtt. két- három családot álmából zavartak fel, a fegyveresek az ajtóban strázsálva várták meg, amíg a kiszemelt férfi magára kapkodja ruháit és némi motyóval elindul előttük Kne- zsevóra, ahol néhány hónappal előbb Albrecht főherceg szállt le kétszemélyes repülőjével, hogy megnézze, jól fizettek-e a kukoricaföldék. Jól fizettek, de a kórókat kegyetlen szél tépázta, s nem volt, aki letakaritsa a földekről. Addig, amiq a faluból az a néhány férfi meg nem érkezett és másnap hajnalban már rövid nyelű kapával csapkodta, fűzte kévébe a kórókat. Hogy legyen mivel fűteni, qondolták. Haqy legyen mivel befűteni a mészkemencét, gondolták a partizánok. A mészkemencét, ahol az urasógi építkezések részése készült a kötőanyag, meg a téglaégető- ket, ahol a málladozó, még a nyáron kivetett vályogot szándékoztak kiégetni. De voltak néhányon, akiknek a kemencék más ötletet adtak.- öregek voltak már szegények és akadt néhány gyerek is később, de ez már tavasszal — emlékezik a bodo- lyai asszony -, őket terelték be a kemencékhez, mert elég hideg volt azon a hajnalon. — Csak beljebb-beljebb, nehogy megfázzatok, mondták a fegyveresek. Mikor a tizenöt öreg, gyerek benn volt, lezárták a vasajtót, s kívülről elkezdték fűteni a kárával. Fellobbant a láng, szörnyű és leírhatatlan jajgatás, üvöltés, sírás hallatszott a vastag falakon keresztül, s hallatszott még sokáig, de egyre gyengébben. Mikor kinyitották az ajtót, az ott lévők mindegyike hányt, mert a sült hús 'büdös szaga ellepte a kemence környékét, szétterült a folyóig, az erdőkig. S nem akart elmúlni. Égettek aztán a földeken k ru m pl i i n d á t, k uko ricaka rót: mindenféle hulladékot és gyomot, de az se tudta elnyomni azt a másik szagot. Szinte egész évben ott terjengett a völgyben, az átvonuló partizánok is kérdezték, mitől van ez a szag. A nép vállat vont és zokogott. Már akik, mert akik érintve voltak, tehát a németség, egyre kevesebben voltak. Kétszáz év után hova lettek? Szent Mártont, a falu védőszentjét és a kis oltárszobrot ők hagyták el hűtlenül? Kevesen mentek el a front közeledtével, a többség azt mondta; mi nem bántottunk senkit, azért meg, hogy németek vagyunk, talán minket se üldöz senki. A mészkemen- cébe élve behajtottak keserves vége dzonban mindenkit meggyőzött, ezt alig veszik figyelembe a győztesek. Még 1944 végén ide is eljutott a titkos rendelkezés, hogy front mögötti munkára kell kirendelni a lakosságot. Ez a németek esetében any- nyit jelentett, hogy jóvátételi munkára viszik őket a leginkább megtépázott orszáqba, Lenqyelorszáaho és a Szovjetunióba, később azonban már csak a Szovjetunióba irányították őket. Alig két hónapig tartott. Aztán a forradalmi hatóságok is rájöttek, hogy a jóvátételnek ez a módja számukra is hasznos. Es akadtak bosszút liheaők is, akik már feledték, hogy a fajelméletet elítélték. Ugyanazt igyekeztek alkalmazni a németséggel szemben, mint aminek híre jött, hogy a hitleri lágerekben az öregek és a gyerekek nem számítottak gazdaságilag se értéknek, tehát gázkamra, majd krematórium lett a sorsuk. Miután azonban itt nem ismerték a Ciklon B nevű gázt, élve terelték be az embereket, s nem is jól kiépített krematóriumba, hanem a téglaégetőbe. A fiatalok vagy középkorúak, hacsak nem voltak az előző rend oszlopos hívei, felajánlhatták a munkaerejüket. Plakátok szólították fel a lakosságot a front mögötti munkára, mikor ez nem ért célt, a szerbeket, horvátokat úgy tessék-lássék elkísérték egy-két napos robotba, o németekkel más volt a bánásmód. De ha még csak a munkájukra lett volna szükség. Nem erről volt szó. Az volt a félelmetes, hogy rájuk a jövőben, mint állampolgárokra, nemigen számítottak. Ebből következett a sorsuk. A családot, mindig megosztva, lágerbe vitték. Először az öregeket, ezek nagy része Bácskába-Bánátba került vagy a Dráva menti ingoványosmocsaras vidékekre, közülük alig tértek vissza. Aki méqis kibírta három évig, kivándorolhatott Ausztriába vagy Németországba. Jöttek a középkorú férfiak, kukoricát kellett törniök, meg más mezei munkát végezni, a nőket konyhai, kerti munkára irányították, műhelyekbe az iparosokat. A gyerekeket az öregek után Bácskába indították, közülük se sok jött vissza. Azok, akik valamiképpen a szüleikkel maradhattak, esetleg megnyerték az életüket. Esetleg . . . * Én ismertem itt egy családot, azok nagyon összetartoztak. Balthasar Pirgl volt az apa neve, a felesége Barbara Müller és a két gyerek, Matthias és Ottilia . . .- Pirgl Ottilia vagyok — mondja a feleségem. Az idős asszony megfogja a kerítés deszkáját, néhány másodpercig a földet nézi, aztán felkapja a fejét. Próbál keményen nézni, de a nyakán és a torkán remeg a bőr, a ráncos bőr, szemében csodálkozás és könny hangja fakón megremeg, amikor megszólal. *- Hót megmenekültek . . . Vizsgálódva nézegeti a feleségemet, majd jobbra-balra tekintget, mintha tanácstalan volna. A gangon háttal valaki megmozdul a régi nyugágyon.- Az uram . . . Ha nem lenne beteg, behívnám magukat — morog az idős asszony. - Meg ha nem 'hallana olyan rosszul .. . Dehát .nyolcvankét éves ... Ó, maga kedvesem, éppen olyan, mint az anyja, barna, nagy hajú, kék szemű, az anyja épp ilyen . . .- Volt - mondja a feleségem. - Két éve temettük, az utolsó napján is a szülőföldjét emlegette, ahonnan, mint a gonosztevőknek, kellett me- nekülniök, az életükért, két gyerekkel, egy batyuval. / Nézem a vidéket, ahol egykor öldöklés folyt. Méhek zümmögnek a fülem mellett, pacsirták dalolnak, bársonyos, csendes a környezet. Az egykor kéklő szőlősorok helyén, ahol a tragédiák lejátszódtak, bozót, dzsungelszerű erdőcso- nortok. A kis hegyi patak jobb o'dalón, ahol az Óta lerombolt présházának a maradványait hiába keressük, átnézek a bal oldalra. Fehér, domború tetős kápolna, körülötte szobrok, keresztek, ikonosztázok. A szerbek búcsújáróhelye, a Studenac. Ahol ima után felforrósodott a hangulat, amikora ‘alvókban lakók sorsáról beszélgetek, ahol a neves pópa megjegyzése is elhangzott: Ne bántsátok a németeket, ha elzavarjátok innen őket, területet nyerték, de nem lesz kenyeretek, nem lesz iparos, kovács, szabó, bognár, cipész ... A figyelmeztetés az első háború után hatott, a második után nem. Feleségem anyja, Ottilia Mutter, aki azon az áron mentette meg kilencéves lányát és két-három éves fiát a haláltábortól, hogy éjjel-nappal varrt a partizánok műhelyében, a hatvanas években hívást kapott egykori szülőföldjétől. Levelek, üzenetek, személyes meghívások Keresztezték egymást, ő legyűrte magában a keserű emlékeket. Megkérdezte hajdani szerb szomszédjuktól, aki csorbultan visszahozta lakodalmi étkészletét, tányérait és csészéit: És nem végeznek ki engemet, a szökevényt? Én Flüchtling vagyok ám, Pero! A szomszéd legyintett: Hol van az már. Téged vár a falu. Mutter pedig ment és két hétig házról házra adták az emberek, pénzt, konyakot," rágógumit hozott és olyan undort, ami elvágta visszajárá- sa vonalát. Pusztulást, idegeneket látott, szülőházának helyét végigszóntották, temetőjüket bogáncsok gyalázták, a férje, aki nem volt hajlandó vele menni, könnyedén odavetette: „Megmondtam, nem kell visszatérni. A mi falunk meghalt, nekünk se itt, se ott nincs többé otthonunk." Már van. Közös sírban nyu- gosznak. Johann Schwieger- vatert, amikor az Otóti fölé temették, már mintegy 40 kiló volt, csont-bőr a rák kapzsisága folytán. Amikor felszállt az Édes hazám, te jó anyám cimű ének az ég felé, megzörrent a lapát és az ásó a sírásók kezében Óta koporsójának korhadt-pudvós darabjaiban. A plébános, aki búcsújában a Jób módjára tűrő Johannt méltatta, lefogta a sírásó kezét: Azt a fadarabot vissza a gödörbe, sokat szenvedett ember csontjait védte. Ne tapossák, hisz a lóbük nem méltó arra, hogy ennek az embernek, aki a családját védte és a jómódot, a menekülést elvetette, s a másiknak, aki most fölé kerül, hogy ezeknek a porait tapossa. Nekik ez a kereszt, ami fából van és elkorhad ■majd, nagyobb emlék, mint az a márvány és bronz a Duna partján, a batinai dombon. Vagy talán mindegyik csak látszat. Valahol mélyebben, talán magasabban van a titok? * A mészkemencében elégetettek, a Dráva mocsaraiban megfulladtak, a tífusztól learatott és tömégsírokban nyugvók, akik megszenvedtek vplamiért, amit el se követtek, talán tudnának felelni erre. De ez a felelet alighanem az ő titkuk marad mindörökre. Ösztöndíjasként Nyugaton Munkára serkentő intellektuális légkör 1989 nyarán a New York-i Hastings Center kezdeményezésére egy úgynevezett keleti-nyugati orvosetikai konferencia megrendezésére került sor. Szinhelye Magyarország volt. A több mint egy tucat országból érkező orvosi etikusok, egészségügyi jogászok, klinikusok és egyházi emberek megtették az első lépéseket a szakmai eszmecserék és a nemzetközi ismeretségi kör kialakítása irányába. A nyugatiak, elsősorban a Hastings Center és a Swanseaben (Wales) székelő orvosetikai központ, felajánlotta segítségét a kelet-európai országokban oktatói és kutatói munkát végző orvosi etikusok számára. Az eltelt idő óta számos könyv, folyóirat, különlenyomat, tájékoztató és rövidebb- hosszabb időszakú ösztöndíj érkezett címünkre. Az ösztöndíjasok egyike voltam én is. A New York-i Hastings Center csodálatos természeti környezetben találhotó. Manhattantól kb. 50 kilométerre, Briarcliff Manorban. Ha valaki nem tudná, hogy egy metropolisz közvetlen szomszédságában van, az nem is sejtené, hisz a környék tele van erdőkkel, tavakkal, gyorsan robogó patakokkal, vízesésekkel, különleges madár- és állatvilággal. Az intézet a Pace Egyetem kellős közepén helyezkedik el, egy kétszintes épületben. A Hastings Centerben számos etikai kérdéssel foglalkoznak: orvosi, biológiai, állat- és természetvédelmi, valamint a hivatások erkölcsi vonatkozásaival. Költségvetésük évi több millió dollárt tesz ki, amelyet különböző alapítványok, vállalatok, szervezetek, egyéni adományok és időszakonként juttatott állami „grant-"ek fedeznek. Ebédidőben Az intézetben uralkodó alkotó, munkára serkentő, igazi intellektuális légkörről oldalakat lehetne írni, ami kétségtelenül azzal a rizikóval járna, hogy idehaza elfogultsággal és a valóság eltúlozásával vádolnának. Ezért csak egy példát említek: az egy vagy másfél órás ebédidőben, a hét minden egyes munkanapján, ádáz viták folynak szakmai kérdésekről. A könyvtár átalakul ebédlővé, ahol az intézet munkatársai, a vendégek, az ösztöndíjasok körülülnek egy hosz- szú asztalt, s míg a zacskóban hozott vagy a közelben lévő étterem által az intézetbe szállított „diétás" ebédjüket foqyasztják, röviden és szerényen bemutatkoznak és akarva-akaratla- nul részt vesznek a vitában. Mindenkit megillet a szó joqa, az irodavezetőt és az adminisztrátort éppúgy, mint az igazgatót. Az intézet egyébként olyan, mint a méhkas. Mindenki szorgoskodik, senki sem - ér rá unatkozni. Ha valamilyen „etikai" esemény az újságok címoldalára kerül, akkor „ég" az összes telefon, jönnek a rádiósok, televíziósok, újságírók és az intézetben szinte mozdulni sem lehet. Ilyen, szerencsére nem túl gyakran előforduló események azonbah nem qátol- jók a felpörgetett ritmusban folyó munkát, a különböző „project"-ek folyamatos készítését. Számítógépek, telefaxok, fénymásolók, szövegszerkesztők és az igen gazdag könyvtár mellett - az is megtalálható, ami szerintem a legfontosabb a hatékony és sikeres munkához: a humánus környezet és az a szellemi inger, amely nélkül nagyon nehéz az alkotás. Sőt, mindenféle munka sikerének feltétele az ingerekben gazdag környezet, a nyugodt, kiegyensúlyozott légkör és az emberi tisztesség alapszabályainak betartása. Részt vettem az intézet által rendezett konferenciákon, amelyek azon kívül, hogy sok tanulsággal szolgáltak, alkalmat adtak arra, is, hogy az amerikai témámban (a politika és az erkölcs viszonya az orvosi gyakorlatban) érdemi beszélgetéseket folytassak o New York-i állam egészség- ügyi politika formálóival. Oregon kontra Texas A legmélyebb benyomást az a Hostings Center által Washington D. C.-ben rendezett vitafórum keltett bennem, amely az oregoni állam javaslatával függött ösz- sze. A vitára az egyik szenátusi épületben került sor két szenátor — oregoni és texasi — között. Az oregoni javaslat lényege a központi pénzek olyan elosztása, amely azokra a milliókra is kiterjeszti az egészségügyi ellátást, akiknek jelenleg semmilyen jogalapjuk vagy biztosításuk az ellátás megkövetelésére nincsen. Prioritási lista alapján működne ez a tervezet, aholis rangsorolva vannak azok az alapvető ellátási formák, amelyeket mindennemű jogcím, vagy^ biztosítás nélkül is szolgáltatni kell. A szenvedélyes érvelés a javaslat mellett mindenkit meggyőzött. Legalábbis addig, amíg a másik szenátor darabokra nem szedte az oregoni javaslat érveit. A szenvedélyektől szintén nem mentes texasi szenátor előadásából többek közt kiderült, hogy a nemzeti jövedelemnek 12 százalékát fordítja az Egyesült Államok az egészséqüqyi ellátásra, vagyis évi 540— 600 milliárd dollárt. Az oktatásra és a katonai kiadásokra 6—6 százalék jut. Hangsúlyozta azt is, amit gondolom sok országban el lehetne mr-doni, hogy az állampo'qárok egészsége nem áll aránvban az eqész- séqügvre fordított kiadásokkal. Óriási a bürokrácia, túl sok az orvos, túl sok a specialista (az orvosok 80 százalékai, sok a oárhuzamos vizsgálat, túl sok a ayógyi- tás (pl. 85 évesek költséges és eredménytelen kemoterápiás kezelése) nagyon kevés a törődés, az egész emberrel való foglalkozás. Pazarlás úgy látszik az USA-ban sem ismeretlen, hisz a szenátor szerint évente 2 milliárd dollárt költenek például szükségtelen gyermekröntgen vizsgálatokra. A vita magasfokú kulturáltsáqa és a felek felkészültsége felejthetetlen emlék marad számomra. Dr. Blasszauer Béla Pécsi Orvostudományi Eqyetem, Társadalomtudományi Intézet
