Új Dunántúli Napló, 1990. november (1. évfolyam, 209-238. szám)

1990-11-17 / 225. szám

1990. november 17., szombat uj Dunántúli napiö 9 Karinthy Ferenc ||ramSZünet Este fél kilenc körül, ami- 'kor többórás terméketlen va­júdás, tehetetlen nyüglődés, pepecselés után úgy érzem, végre beindul az agyam, egyszer csak, minden különö­sebb előjel nélkül íróaszta­lom fölött ' elalszik a lámpa. S nem csupán itt, sorba pró­bálom a kapcsolókat, az egész lakásban. Talán a biz­tosíték, reménykedem, ám nem, látom az utcán is, sö­tét szemben az iskola, a szomszédos ház, a másik ol­dal, a teljes környék. Fene egye meg, éppen most, fene egye meg. Vakon tapogatóz­va kibotorkálok a kamrába, gyertyát keresnék, leverve né­hány konzervdobozt meg a befőttesüveget, csörömpölve tör-folyik szét a kőpadlón, fe­ne egye meg. Aztán gyufát a konyhában a tűzhelynél, •nincs a helyén, nagy nehezen ■ráakadok hátul a kredencen, fellobba ntom a kanócot, a forró viasz kézfejemre csöpög. Pisla világánál a telefonhoz araszolok, nem tudom hová rakni a gyertyát, elbújik a szemüvegem, a könyvben alig lelem a hibabejelentőt, tár­csázok, foglalt, megint és is­mét, hiába, fene egye meg. Valahára bejön, hosszan ki- csöng, még tovább, megsza­kad, újra, akkor nagy sokára egy álmos-közönyös férfihang türelmet kér. Türelmet? Tő­lem? Most? Szerencse, hogy nem hallja válaszomat. Nos, aztán beleszól, igen, értesültek már róla, többen jelezték, dolgoznak rajta, egyelőre bi­zonytalan, mikorra lesz meg, türelmet kérnek. Lötyögök, a kevéske fénynél olvasni se lehet, két-három ayertyaszálat is a hamutartó­ba állítok, úgy sem elég. Ki­nyitnám a rádiót, .no persze, az is árammal működik (kéne már venni friss elemét a tran­zisztorosba), a tévé szintén, fene egye meg. Lötyögök, nem szeretek íqy tétlen ücsö­rögni. Illetve ilyenkor ötlenek eszembe a legszebb ideák, kész, telített, kifejező, ponto­san célba tartó mondatokat fogalmazok fejemben, leje­gyezni azonban képtelenség a gyöngén lobogó kicsiny lán­A z természetes, hogy Kurdics belépőinek stí­lusa, gondolhatjuk, valósággal egyénisége volt, s az is természetes, hogy ez az egyéniség magának Kurdics- nak az egyénisége. No, nem kell valamiféle színpadi be­lépőkre asszociálnunk ezúttal, •mert Kurdics belépőinek hely­színei felettébb prózai egy­szerűségükben leginkább a vendéglátóipar üzemeltetésé­ben működő különféle talpon­állók, csehók, köpködők, sőt hullamosók voltak, már aho­gyan a köznyelv névvel illeti ezeket az alapvető létszükség­leti létesítményeket. Momentán a Mélytányér című vendéglátóipari egység ajtaján látjuk belépni hősün­ket, akit ebben a pillanatban az jellemez, hogy már az első mozdulattal, az első tekintet­tel kapcsolatot keres az étel­pultnál tevő-vevő lányokkal, s miközben a nevéhez méltó­an a mélységbe lépcsőkön át levezető Mélytányér belterje- sebb közegét látszik megkö­zelíteni, a másik szemével fel­mérte, hogy a pénztár előtt ■nem sokan sorakoznak. Ami mármost a szorosabban vett stílust illeti, ez alighanem ki­merítően jellemezhető a széj- ijelgombolt nagykabáttal, a kissé feltolt nagykalappal, s a kabátszárny mögül elővilla­nó fehérrojtos selyemsállal, mely együttes kétségkívül régi módivá tette Kurdics amúgy rakonszenvet keltő egyénisé­gét, valamint figyelemre mél­tóvá azt a kézmozdulatát, ■mellyel leginkább amerikai elnökök repülőtéri fogadása alkalmából találkozhatunk a televíziós képernyőn, a megér­kezés pillanatát rögzítő ka­merák munkája nyomán. Mert az az időpont, amikor éppen az emberek, képletesen az g ócskáknál, növekvő dioptriá­immal, elvész, elenyészik, s ami kiröppent elmémből, soha vissza nem száll, elhullik, öregszem, elfelejtem. Mit csi­náljak? Lefeküdni még korán lenne, úgyse bírok " elaludni; felöltözni, elpályázni hazulról bonyodalmas, késő, töményen unatkozom, mélyen megsértőd­ve. Megsértődve? — a kénysze­rű sötétzárkában, szobafog­ságban, más dolgom nem lévén, van bőven időm elmé- lázni-merengeni az élet folyá­sán. Hogy is van ez, ki talál­ta fel a villamos izzót? Edi­son? És mikor?. . . S íme, las­egész ország népe elé lép egy elnök, nem akármilyen. S Kurdics is ilyen stílusban szeretett belépni az imént fel­sorolt helyekre. Am most mégsem a pénztárnál sorbán- állók mögé lépett, hanem bi­zonyos indok folytán kitérőt tett, s eltűnt pár percre a két ajtó közül az egyiken. Azon, amelyik rendszerint jobboldalt található. (S miu­tán ilyen elegánsan sikerült kifejeznünk magunkat, nincs akadálya, hogy figyelmünket az ételpultnál álldogáló lá­nyok irányába tereljük.) Ez alatt a töredéknyi idő alatt, míg Kurdi csőt nem lát­hatjuk — ám aztán jön majd, ígérem — ilyen párbeszéd zajlik le az ételes pultnál: ,,Te, Icc! Megjött..." „Mi? Mi az?. . ." „Mondom, meg­jött. . ." „Ki?" ,Hát, a.. . az izé, tudod, a. .." „Ja?" S a két lány össze nevetett. Kurdi- csőt ugyanis ezen a vendég­látói pari egységen belül a személyzet szokatlan néven emlegette, s valahányszor ki­ejtette valamelyikük, hát ne­vettek. Milyen néven? iNo, így: i.Édeslencsepörkölt-nagyszelet- kenyérrel-svöröskétdecitisztasze- retettel". Igaz, ezt így ilyen 'hosszan nem szokták kiejteni. Állítólag a délutános műszak­ban volt valaki még egy hó­napja is, aki képes volt re­produkálni a mondatot, de kilépett, és elment kabinos­nak a Rudas Gyógyfürdőbe. sónként felködlenek a ’homály­ból múlt évszázadok, ezredek, melyekben enélkül, igen, köz­ponti áramszolgáltatás és Elektromos Művek híján is, ugyebár, írtak, alkottak, egé­szen tűrhető izéket, mondhat­ni. Gyertyaszó mellett, vagy amint a költő énekelte, „csak ...écsviilágom s honszerelmem ég", esetleg olajlámpásnál, később tán petróleumnál. Ko­rábban a kódexek mesterei is, szorgalmas barátok, ájta- tos apácák, vokutásig, míg­nem „körmükre égett a mun­ka", tudniillik az, odaragasz­tott viaszcsonk. Meg a mu­zsikusok, komponisták, rótták No mármost abban, hogy ez a név Kurdicson ragadt, töb- ibé-kevésbé kétségkívül az az elfogadhatatlan tény látszott főszerepet játszani, hogy Kur­dics valóban szinte minden­nap lencsefőzeléket ebédelt pörkölttel, szelet kenyérrel, s utána két deci vörösbort ivott tisztán. Ám ha mélyebben be­legondolunk, ebben a vonat­kozásban a Mélytányér fősza­kácsa legalább ennyire ludas, hiszen lencsefőzeléket a Mély­tányérban télen-nyáron lehe­tett kapni, no mármost, hogy Kurdics aztán éppen ezt sze­rette, hát ennyi szabadakarat- nyilvánitása már csak le­het az embernek. Mielőtt még Kurdics szokatlan nevé­nek elemzését folytatnák, mintegy kitekintőleg arra is magyarázatot kell adnunk, miért szólította kolléganőjét Iccnek az Iccnek szólított lány kolléganője. Nos hát azért, mert így hívták. Icc. Bi­zonyára Ica lehetett valami­kor, de itt a Mélytányérban Icc lett a neve, mely válto­zatban a magunk részéről nem annyira az icce, hanem inkább a cica szó ihlető ha­tását kutatjuk. Kurdicsra visszatérve, a történeti hűség kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy először o pénztárosnő figyelt fel a gyorsan elhangzó étel-tételek ilyen sajátos íhangzatára, melyek után a „tiszta szeretettel" első része ■még a vörösborra, a második a kótát, az apró, bolhányi hangfejeket, elöl-hátul a meg« határozó jeleket, da capo al line, húzogatták alul Jelül a pótsorökat, közibük firkálva dallamokat, szonátáikat, szim­fóniákat, operákat, miséket, oratóriumokat, hatalmas kó­rusra, zenekarra, nyilván ők is nappal és éjszaka, nem hagyták félbe, ha reájuk al­konyuk. Így írhatta Arany, halovány derengésben a Magányban keserves-reménykedő igéit: „Vásznunk dagad, hajónk elő­re megy!", ’Vörösmarty; hogy „Megjön az éj, szomorúan feketédnek az ormok", Zrínyi a Szigeti veszedelem monu­mentális eposzkatedrálisát. Kézai és Költi Márk a magya­rok korai krónikáit, amaz is­meretlen szerző első versün­ket, o M ária-siralmat, s a még talányosabb Anonymus népünk előtörténetét. Goethe a Vándor éji dalát — jártam a hegycsúcsok övezte türingiai házacskában, ahol papírra vetette. Ekként fordította Ká- roli nemzeti nyelvünkre a Bib­lia véghetetlen könyveit, evangéliumait, Luther ugyan­ezt németre. Shakespeare a Szentivánéji álom tündérmesé­jét, 'Dante a pokoljárás rop­pant vízióját, Vergilius az Aeneis hexameteres, hősi ka- landregényét-regéjét — med­dig soroljam még? És Bartóknak se szolgálha­tott villamosság, amikor az erdélyi havasok közt leskic- celte az Este a székelyeknél azóta világszerte ismertté vált melódiáját. Hát Chopin cr borongás noktürnjeit? Wagner Tannhäuser dalát az esthaj- ■nalcsiillaghoz? Mozart a Kis éji zenét, vagy a Varázsfuvo­lában az Éj királynője kolo- ratúr bravúráriáját?. .. Tehát csak ne vágjunk fel úgy a híres technokráciánkkal, mi- előttünk is történt egy s más e sártekén. Végszóra, tizenegy felé, ki­gyúrnak a lámpák. De már nem is örvendezem annyira. Homérosz is villany nélkül dalolt a „rózsaujjú hajnalról", ■igaz, a hagyomány szerint vak volt szegény, neki úgyis hiába. pedig Kurdics jó modorára utalt. A lendületesen kifejlő, felívelő mondat középtáján elhangzó „s” kötőhangzó hal­latlan bájt kölcsönzött ennek az egésznek, mármint a len­csefőzeléknek, a pörköltnek, a kétdecinek és természetesen ■magának a mondatnak is. Még jó ízűén taglalhatnánk, hogy a főzelék „kenyérrel", a bor viszont „szeretettel" ugyancsak egyéni zamattal társult ahhoz az élményhez, amely a pénztárosnőt soroza­tos elmesélések útján megva­lósított ,, Kurdi cs-népszerűsités- re" bírta. A hogyan és Kurdicsot is­merem, ez a szemé­lye köré fonódó humo­ros, színes hangulat bizony­nyal nem zavarta őt, mert — úgy gondolom — tisztában volt vele, hogy ez a szeretet megnyilvánulása, s mint ilyen, felettébb becsülni való. Min­denesetre a latintanáros, kissé ugyan köpött, de mégiscsak charrne ez, kérem, Kurdics minden megnyilvánulásában szintúgy megbecsülni való volt. S van is. Mert Kurdics ép­pen most lép a pénztárgép elé, s jól tudja azt is, hogy amikor szóra nyitja száját, ■miért mosolyog a pénztáros­nő, amint azonnal beblokkolja a gépbe — hiába, no, ezt pénztárosnőül így kell monda­ni! —, hogy „édeslencse, pör­költ, kenyér, két deci vörös­bor. . .” No, az, hogy a Mély­tányérban a lencsét miért hív­ják édeslencsének, s hogy Kurdics miért nagy szelet ke­nyeret kér, amikor a kenyér itt mindig nagy szelet, ezek már misztikus mellékkörülmé­nyek. Ám abban biztosak lehe­tünk, hogy amikor az italos­lány oda nyújtja a pohár ’bort, azt tiszta szeretettel teszi. Konczek József Kurdics belépője PÁKOUTZ ISTVÁN Virágvasárnap v Mezétiábosan, szamárvemhen jödögél az istenes Ember. Zsondul az utca hozsannája, a bizodaiom nyílt virága. A sokaság zúg-zeng remélve: áldott, ki jő az Úr nevében. Biggyeszt az Iskariot-beli: a nagy cécót nem szenvedheti. Annáshoz inai, ott susákol: • Getszemáné, holdújuláskor... Áruló csókért e"züstpénz jár, üti a markát harminc dénár. Ujjong-rivalg az utca népe: megígért Szabadítót éltet. A Názáreti belesápad: nem emberi, amit fölvállalt. Megvonaglik a fájdalomtól: csütörtökre, péntekre gondol. Előre megélt kíntól reszket: kopácsolják a fakeresztet. BERTÓK LÁSZLÓ Lehetett volna boldogabb Estében is igazodik lehetett volna boldogabb ha elfelejti szárnyait érzi ahogy erőre kap de minden méret és adat nehezedik és változik elég egy hiú mozdulat hogy elveszítsen valakit s mert mindig marad annyi hit az első ágban megakad nézi április zászlóit a kitűzött madarakat ringatja az okos anyag a következő álomig. MÁTYÁS FERENC Fohász Ki vezényel, énistenem, hogy mindig az ördögé a trón, s balga hitünk tiszta fohásza hozzád az égig nem hatol? Szakadékok fölött a sóhaj rozoga híd, tudom, alá temeti a naiv hiteket, megoldást az ész hol talál? Bizony, a jóság megcsalatott, elkésve száll hozzád imánk, ó, reménységünk zöld angyala, te hozz vigaszt végre miránk. Hadd léphessünk jövő századunk küszöbére fegyvertelen, s ne zúdítson le tüzes nyilat csak Érosz útján a szerelem. PUSZTAI ZQLTÁN Jelentés a pokolból már egy hete langyos vizben pancsikázunk többünk alól eladták a kondért csak a rongyosra irt panaszkönyvek éltetik az osztályon aluli tüzet a szenet még a lángok közül is kilopják a lucifert istennek csúfolják a segédördögök BÖRÖNDI LAJOS Tél van 1 lelőtt madár zuhanása arcot torzító éles sikoly tél van kívül belül és nincs megváltás vergődünk tovább szív-jég torlaszokon

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom