Új Dunántúli Napló, 1990. november (1. évfolyam, 209-238. szám)
1990-11-10 / 218. szám
8 új Dunántúli napló 1990. november 10., szómból Vidéki színházak aggasztó jövője Rosszból a rosszabbá? ■ Tizenhárom vidéki városunkban működik színház. Közülük négy operatársulatot is foglalkoztat, s kettőI nek még önálló balett-tagozata is van. Valamennyi színház úgynevezett vegyes profilú, azaz mind játszik a prózai művek mellett zenés darabokat, operetteket vagy musicaleket is (esetleg mind a három műfajt műveli). A legtöbb színháznak legalább két játszási helye van: egy nagyszínház és egy kamara- színház vagy stúdió. De olyan vidéki színházunk is van, amelyben összesen négy játszási helyet tudnak akár minden este megnyitni a nézők előtt. Más szóval: optimális esetben egy-egy játszási nap estéjén nem tizenhárom, hanem akár harminc előadáson is közönsége elé léphet ez a tizenhárom színház. Szervezeti és működési zavarok Vjdéki színházaink jelentős hányada jelenleg szervezeti és működési zavarokkal küszködik. Csak példaképpen: közismertek a szegedi bonyodalmak, amefyek e pillanatban majdnem a működőképesség határán túlmenően zilált állapotban tartják a színházat. Gyakorlatilag legalább tíz éve nincs igazán rend és nyugalom Szegeden, s a mostani válságnak számos előzménye volt már korábban is. Legfeljebb nem jutottak akkor még a tönk szélére. Most, mintegy halmazati hibák eredményeként, eljutottak. Kecskeméten igazgatóváltás- , ra kerül sor, s ekörül (a személyeket illető problémák miatt) sok a hercehurca, és távolról sincs még megnyugtató megoldás. A nyíregyházi színház igazgatója - több, igen sikeres, a színháznak rangot biztosító évad után — a fővárosba kerül igazgatónak. Ür támad tehát, melyet nem lesz könnyű betölteni, hiszen ma nem szaladgálnak tucatjával a .színházaink körül olyanok, akik színházi emberek, szakmabeliek is, meg vezetői adottságokkal is rendelkeznek. Más szempontból nehéz a pécsi helyzet. A nagyszínház átépítésének ki tudja, milyen hosszú évei alatt egy nem nagyszínházi feladatok ellátására épült (bár több játszási helyet biztosító) létesítményben kénytelenek játszani. Szolnokon hasonló gondok várhatók, hiszen ott is át kell építeni a színházat. Ugyanilyen rekonstrukció ráférne a békéscsabai színházra is. Debrecenben az operaelőadásokat ellátó MÁV-zene- ~ kar egzisztenciális nehézségei okoznak gondot. Több helyen mutatkozik hiány rendezőkben, tudunk - Veszprémben — főrendező-váltásról, s nem tudni, milyen megoldás születik ezen a poszton Nyíregyházán, hiszen a távozó igazgató ott főrendező is volt. A normatív dotálás réme Mindezek a gondok azonban szinte eltörpülnek egy más jellegű és valamennyi színházat - nemcsak a vidékieket — érintő gond mellett. Ez pedig az úgynevezett normatív dotálás szisztémájának bevezetése. Röviden arról van itt szó. hogy egy, az országgyűlés által elfogadott rendelkezés értelmében a színházak (a tanácsi vagy megyei kezelésben levő intézmények) a iövőben a nézőszám alapján kapják az állami támogatást, mégpedig nézőnként - fizető, jegyet váltó nézőnként - 230 forintot. A színházi szakma véleményének megkérdezése nélkül, tiltakozásának teljes figyelmen kívül hagyása mellett meghozott intézkedés gyakorlatilag azt jelenti, hogy a réndelet semmi különbséget nem tesz kisebb befogadóképességű kamaraszínház vagy akár ezres nézőterű nagyszínház, kétszemélyes kamaradarab vagy eqy hatalmas szereplőgár- dós Verdi-opera adottságai,, költségei között. Ráadásul a támogatás kiegészítésének feladatát úgy bízza a helyi tanácsokra, hogy azoknak egy másfajta támogatásokra is adott összegből kell (vagy csak lehet?) kiegészíteni a színházak központi dotációit. Ez a szisztéma szembeállíthatja adott esetben a színház dotálását a létminimum alatt élők szociális támogatásával vagy a kórházbővítéssel. Tisztességtelen, majdhogynem erkölcstelen rivalizálás-kényszer ez. Ha a szisztémát bevezetik, a legtöbb vidéki színház kis híján működésképtelen lesz. A kis színházakra pedig eleve reménytelen jövő vár, hiszen ez a - ráadásul az 1988-as adatokat figyelembevevő — normatív rendszer nem alkalmas például a legnívósabb előadásokat produkáló, de esetleg csak 100 főt befogadó színházak fenntartására. Arról nem is beszélve, hogy a következő évre adandó összegek legjobb esetben is csak a korábbi -számokat tartalmazzák, azaz, tekintetbe véve az inflációt, az árdrágulásokat, ténylegesen legalább 30 százalékkal kevesebbet érnek. összességében a vidéki színházak a következő évadra mintegy 420 millió forinttal kapnak kevesebbet. Van színház - Szegeden, de ott beleértve a szabadtéri | játékokat is -, ahol ez a csökkenés 60 millió forint. Pécsett 16 millió. Kiút vagy zsákutca? Hogy ebből a helyzetből merre vezetne kiút, tulajdonképpen senki nem tudja. A gondokat tetézi, hogy e pillanatban a színházak még ezt a csökkentett összeget sem kapják, hiszen majd csak márciusban férhetnek hozzá (talán) a tanácsok közvetítésével. (Addig nem folyósítják nekik.) A színházi évad szeptembertől júniusig—júliusig tart, a pénzügyi meg a naptári év szerint számol. Ez is nehézségeket okoz. Senki nem tudja azt sem, végül is a vidéki színházak ténylegesen mekkora összegekkel gazdálkodhatnak a következő évben (évadban), hiszen a tanácsok a támogatások összegéről még nem döntöttek — s kérdéses, hogy a döntést március 25. után kik hozzák majd meg. A színházak így jóformán egyáltalán nem tervezhetnek előre, nem gondolkodhatnak műsortervben, nem bonyolíthatják a szerződéskötéseket, holott ezeket március végéig rendbe kellene tenni. A Maqyar Színházművészeti Szövetség elnöksége még csüqgedtebben foqal- mazótt: a hazai színházművészet anyagi, személyi, művészeti helyzetét, színvonalát tekintve, mind naqvobb tempóban halad rosszból a rosszabbá. Takács István Tí-NtV/l. 3— *■ Pandúr József rajza Lengyel Balázs: Visszatérés Esszékötetének bevezetőjében fogas kérdéseket ad föl (önmagának meg a képzel) olvasónak) a szerző: „Hány cikket, könyvet olyasunk el az élet során? Mire emlékszünk belőle? Regényre, néhány versre csak-csak, egy-egy hangulat vagy jelenet feledhetetlen. De az esszé, amelyet művelek, s melyből az újabb termést tartalmazza a kötet, porló műfaj. A gondolatnak, az esztétikai tartásnak roppant érzékletességet kell adni, hogy megmaradjon. Nagy kérdés, hogy tudtom-e." — Az olvasó válasza ez: igen. A válogatás címe jelképes. Az író valóban visszatért — súlyos infarktusából felépülve - az életbe: az irodalomba. Mert igazi, minőségi létezésről (legalábbis Lengyel szemszögéből) csak addig beszélhetünk, míg irodalomról és irodalomban képes gondolkodni az emberi teremtmény. A visz- szatérés még egyebet is jelent. — Következetesen, büszkén és önként vállalt „bilincset”, mellyel magát a Nyugat nagy esszéista-kritikus-iro- dalomtörténész nemzedékéhez kapcsolta s kapcsolja az író. Babits, Kosztolányi, Szerb: olyan világítótornyok ők, kik az esztétika divathullámaitól, szökőárjaitól meg-mégrettenő hajóst mindenkor biztos révbe juttatják. Kifinomult ízlés, biztos ítélet, arisztokratikus fölül- emelkedettség, bölcs mérséklet: ezek teszik nagyjából az ítészt. — Persze, mindez csak részben tanulható meg. A rokon lélek azonban természetesen, könnyedén kapcsolódhat e szellemi vonulathoz. Az írásokból nemcsak az értő kritikus, a fölényes (nem fölényeskedő!) gondolkodó szól hozzánk, hanem a közvetlen, élményeit vállaló olvasó is megjelenik előttünk. Szóljon akár Pilinszkyről, akár a középiskolai magyartankönyvekről. Világos nyelvezetétől távol áll minden „tudományos tobzódás”. Irodalmi pártharcokról, kicsinyes torzsalkodásokról nem akar tudni. - Urbánus? Népi? — Egyremegy. Az esztétikai mérce mindenkinek egyformán magasra állíttatik. Ebből a válogatásból is kitetszik, hogy milyen értékek vonzzák ellenállhatatlanul a szerzőt. Néhány meghatározó név a sorból: Pilinszky, Ottlik, Weöres, Nemes Nagy, Határ, Márai stb. Ugyanekkor a korábbi, s újabb avantgárd eredményeire is rámutat: remek portrét rajzol Kassákról, s elismeréssel szól az illúziókban gazdag Parti Nagy-líráról is. Kritikái valódi esszék: korszakok, folyamatok, irányok képe rajzolódik meg bennük. Végezetül dicsértessék a Jelenkor Kiadó is. Még mindig irodalmat jelentet meg. Ám ez csak az olvasónak üzlet. Vajon meddig? Mihalik Zsolt Sóróndi József Történelmi idő Látsz egy fiatal lányt s megkívánod Birtokba vennéd akár a nyilt utcán is Birtokba vennéd mondom mint nagy természetű néhai Török Bálint o templomból hazaigyekvő pór asszonyt történelmi idő jeles vasárnap délelőttjén Azután végleg a rabtartó héttornyú Konstantinápoly - kacéron eléd háremlő eléletlen arany ifjúsággal 1952 karácsonyára, mint máskor, hazautaztam a szüléimhez. Jómódú parasztok voltunk mindig, abba a kategóriába tartoztunk, amit negyvenöt óta „középparasztnak” neveznek. A tejet, a húst, a tojást és a gyümölcsöt soha nem kellett nélkülöznünk. 1952 karácsonyán a három ünnepen olajban pirított krumplit ettünk reggelire, krumplilevest és olajban pirított krumplit ettünk ebédre, és olajban pirított krumplit ettünk vacsorára. Nem volt semmink, mindent be kellett szolgáltatni. Elvitték a kenyerünket, a kukoricánkat, a disznónkat, be kellett szolgáltatnunk a tejet, a tojást. Ezer forint adót fizettünk havonta és rengeteg büntetést minden miatt, amit- a rafinált eszű közigazgatási emberek csak ki tudtak találni. Ha a kutyánk kinézett az utcaajtón — száz forint büntetés. Ha a csordából egy tehén lepiszkította a járdánkat, s nem vettük észre, nem takarítottuk le idejében - kétszáz forint büntetés ... Minek részletezzem? iNem lehetett tovább azt hazudni, hogy emelkedik az élet- színvonal. Nem lehetett tovább hazudni, hogy nálunk legfőbb érték az ember. Nem tudtam tovább hazudni magamnak. 1952 karácsonyától 1958 márciusáig alig írtam novellát, amit írtam, az nem volt jó, s ha esetleg akadt köztük jó is, azt nem közölték. Máig sem értem, hogyan nem döglöttem bele azokba az évekbe. Miféle makacsság, szívósság dolgozott bennem, miféle - nem is az eszemben, mert hiszen ott nem, hiszen milliószor elparentáltam magamat —, de a testemben, az ösztöneimben lakozó hivatás- tudat? És ha még értettem volna, mi történik körülöttem, és mi történik bennem! De nem értettem semmit. Néhány részletet értettem, de nem láttam az összefüggéseket. Ezért aztán ráfogtam írói és emberi válságomat a fiatalságomra. Fiatal, műveletlen, éretlen a prózára, a prózához élettapasztalat kell, úgyis ezt hallottam mindenkitől. Alig vártam, hogy harminc éves legyek. Elmondhatatlan, menynyire gyűlöltem a fiatalságomat — és biztos vagyak abban, hogy jiem lesz olyan pillanatom az életben, amikor nosztalgiám támadna az 52- 58 közötti évek akár egyetlen pillanatára. 1954-ben idegösszeroppanást kaptam, a főiskoláról elküldték idegorvoshoz. Négy hétig feküdtefn kórházban, egyre betegebb lettem, erre otthagytam a „saját felelőssé- gemré”. Rettenetes hónapok következtek. Bejártam a főiskolára, részt vettem az órákon, de csak mint egy automata, mert nem érdekelt semmi, nem volt közöm semmihez. Közben egyszer, körűibe-' lül három hétig, koncentrálni sem tudtam, nem tudtam elolvasni egy újságcikknek a címét, mert mire a harmadik szóhoz értem, elfelejtettem, mi volt az első szó. Egyetlen cérnaszál nem kötött senkihez és semmihez, saját magamhoz sem, nem volt közöm sem o múltamhoz, sem a jövőmhöz, sem a jelenemhez .............Mint ki az ég padlásszobáit lakja hónapokig, s a csöndtől meg- feketül egészen ...” Egy szombati napon az egyik osztálytársam, felajánlotta, hogy másnap találkozik velem, ne legyek egész vasárnap egyedül. Este nyolc órára beszéltünk meg randevút egy körúti cukrászdában, mert ott laktam a környéken. A vasárnapom ráment arra, hogy összeszedtem magamat, megmosakodtam, felöltöztem. Éppencsak elkészültem este nyolcra. Elvánszorogtam a cukrászdába, az osztálytársam nem volt ott, és nem volt hely sem. Megálltam a cukrászda előtt egy hirdetőoszlopnál, azzal a szándékkal, hogy húsz ipercet várok a barátomra — mert a régi megállapodásunk szerint húsz perc volt nálunk a „tűrési százalék". A barátom nem jött, elfelejtette. Álltam a hirdetőosz- fop mellett. Eltelt egy óra, kettő, három, bár akkor nem érzékeltem az időt. Tudtam, hogy egy hirdetőoszlop mellett állok, és semmi értelme annak, hogy itt állok, el kellene mennem haza vagy valahova, valakihez, de nem tudtam megtenni az első lépést. A reménytelenség és a céltalanság kiszivattyúzott belőlem minden erőt. Ekkora reménytelenségben az ember arra is képtelen, hogy a kisuj- ját megmozdítsa. Álltam a hirdetőoszlop mellett. Éjfél körül odalépett hozzám egy rendőr. — Órák óta figyelem magát - mondta. — Először azt hittem, hogy strichelni akar. Mi baja van? — Semmi. — Mért áll itt? — Nem tudom. — Mért nem megy hazá? — Minek? — Hol lakik? — Mi köze hozzá? — Adja ide az igazolványát. Megnézte a lakcímemet, s visszaadta az igazolványt. — No jöjjön, hazakisérem. — Nem kell. Haza tudok menni egyedül is. — Na, jöjjön csak szépen belém karolt, s szelíd erőszakkal vezetni kezdett. — Nem szeretném, ha reggel a Dunából fognák ki. — Nem mindegy? — mondtam neki. — Otthon meg kinyitom a gázcsapot. Ez az ötlet valósággal felvillanyozott. Hiszen van kiút ebből a rettenetes állapotból! Hát persze! Kinyitom a gázcsapot. A cselédszoba, • amiben laktam, úgyis a konyhából nyílt, nem is volt más bejárata, a konyhában pedig ott a gáz. Mire a rendőrrel a kapuba értünk, teljesen megszilárdult bennem az öngyilkosság gondolata. Éjfél utón volt már, a háziak aludtak, nem szűrődött ki tőlük fény. Amint kinyitottam az ajtót, egy levelezőlapot pillantottam meg a padlón. Nekem szólt, anyukám írta. Néhány sor volt az egész:,,Édes leányom, Bözsi, az éjjel olyan rosszat álmodtam rólad, nagyon aggódom érted, vigyázz magadra, Írjál. Csókol Anyuka.” Mire a konyhán át beértem a szobámba, el is olvastam a lapot, leroskadtam az ágyra, és zokogni kezdtem. Ismétlem: vasárnap este volt. A lapot expressz adta fel anyuka, ezért hozták ki még vasárnap este. Soha addig - azóta se - küldött expressz semmit: vagy sima levelet, vagy táviratot küldött, én azt hittem, azt sem tudja, hogy expressz küldemény is van. Megnéztem a bélyegzőt: aznap reggel nyolc órakor adta fel, tehát azonnal, mihelyt kinyitott a posta. Ehhez tudni kell, hogy a mi házunktól körülbelül három kilométerre van a postahivatal. Vasárnap volt, tehát anyuka nem mehetett végig a falun abban a ruhájában, amiben otthon a háztartást meg az állatokat látta el, ünneplősen fel kellett öl-, töznie. Ennyi kényelmetlenséget vállalt, hogy még aznap megkapjam a levelét. Miféle ösztön működik az anyákban, hogy százharminc kilométerről is megérzik, ha a gyerekük bajban van? Máig sem tudja, hogy az életemet mentette meg. Galgóczi Erzsébet A küszöbön (Részlet) \
