Új Dunántúli Napló, 1990. szeptember (1. évfolyam, 149-178. szám)

1990-09-08 / 156. szám

1990. szeptember 8., szombot űj Dunántúli napló 3 Az MTA orvost osztálya ólón: dr. Jobst Kózmér Az Akadémián nem lesz „ boszorkány ü Idözés” Nagy megtisztelte­tés, de tegyük hozzá, nem kisebb felelős­ség a Magyar Tudo­mányos Akadémia or­vosi osztályának elnö­ki tisztsége. Ezt a po­zíciót az átalakult Akadémián dr. Jobst Kázmér, a POTE egye­temi tanára, a köz­ponti laboratórium igazgatója tölti be a májusi akadémiai vá­lasztások óta. Kell némi zsonglőrtehetség ahhoz, hogy valaki vidékről irányítsa, összefogja a kiter­jedt orvosi osztályt. A pro­fesszor azért bizakodó is, hi­szen sok mindent szeretne, szeretnének megvalósítani az Akadémia, az orvosi osztály tevékenységében. Elsőnek itt van mindjárt az őszi tisztújitós. Az akadémiai bizottságok tagjainak, vezetői­nek megválasztása a feladat. Lépni kell az Akadémián is, biztosítani, hogy a döntéseket ne 20 akadémikus, hanem ta­nácsadó testületeik, az aka­démiai bizottságok hozzák.- Nekem szimpatikus az a megközelítés, amit az Akadé­mia elnöke, Kosáry Domokos fejtett ki: nem lesz „boszor­kányüldözés" az Akadémián. Bizom benne, hogy a megfia­talított Akadémia és bizottsá­gi rendszer egyensúlyban tart­ja majd az oszályok működé­sét.- Miként látja az Akadé­mia és az egyetemek leendő kapcsolatát?- Én is azt vallom: aki nem kutat, nem lehet jó ok­tató. bla már most el kell ér­ni, hogy az. egyetemek való­ban tudományos kutatóhelyek­ké is váljanak. Nálunk ez nem mindenütt így van, az egyete­mek oktatói elkényelmesedtek, az intézmények pedig „nyug­díjas" egyetemekre emlékez­tetnek.- Az eredményes kutatáshoz leltételek kellenek .. .- A kutatómunka kibonta­koztatásához mindenfajta mód­szertani és tartalmi segítséget meg kívánunk adni. Amikorén az egyetemi kutatásokról be­szélek, nyilvánvaló számomra, hogy a munka- és anyagi fel­tételeket, ha nem is az Aka­démiának, de biztosítani kell. így várható csak el, hogy eredmények szülessenek. S az is, hogy megállítsuk a tehet­séges kutatók, értelmiségiek, feltalálók elvándorlását oz or­szágból.- Nem egy alkalommal láttam olyan kutatási tervet, melyből számomra, a kívülálló­nak is kiderült, hogy csak amolyan kényszerkutatás, ál­töprengés, amelyre a legsze­rényebb összeget is kár költe­ni.. .- Különbséget kell tenni, Pungor Ernő akadémikus ked­venc kifejezését használva, a kutatás és a matatás között. Az ön példája az utóbbi ka­tegóriába tartozó tevékenység­ről szól.- Nem lenne elképzelhető a perspektivikus kutatások va­lamiféle irányítása, koordiná­lása? Sok ,,matatás-terv" el sem készülne.- Egy részről fontosnak tar­tom, hogy az akadémiai ku­tatóintézetek ne szűnjenek meg, s figyelembe kell venni az ilyen kis országnak, mint a miénk is, nem arra kell tö­rekednie, hogy oz égvilágon minden területen kutasson. Ezt nem is tudnánk hatékonyan anyagilag támogatni. Szeré­nyebb mértékben a külföldi eredmények g.yors átvételével, úgynevezett követő és fejlesz­tő, alkalmazott kutatást lehet folytatni. Ennek támogatása főhatósági feladat. Ami nem jelenti - az osztály és a mi­nisztérium közti jó kapcsolat­ból következően sem -, hogy nem vagyunk érdekelve pél­dául az egészségmegőrzéssel kapcsolatos, lakosságunkat nem kis mértékben érintő kér­dések elemzésében. Az Aka­démia hatáskörébe az alap­kutatások tartoznak, melyek támogatása az OTKA kereté­ben történik. Persze, azt is- vi- láaosan kell látni, hogy gyors, látványos eredményre itt csak évek múltán és csupán sze­rény százalékban számítha­tunk. A kutatásban döntő le­het többek között, milyen egy fiatalember környezete, inspi­rálja-e a kutatásra, a tudo­mányos gondolkodásra vagy sem. Van-e az illetőnek -elszónása vagy' sem? A tudományos pályára való kerülésre és sok más te­rületre is, nem a tiszta kitűnő bizonyítvány a legjobb ajánló. Híres tudósok megbuktak olyan tárgyakból ami nem ér­dekelte őket. Most válaszolnék a kérdé­sére konkrétan. A kutatások irányítását, a perspektivikus irányok kijelölését, ajánlását én széles látókörű, tapasztalt kutatókra, az egyetemekre és az Akadémiára bíznám.- Az elképzelések szerint a kandidátusi disszertációk vé­dése a megszűnő Tudományos Minősítő Bizottságtól az egye­temekhez kerülne és csak a nagydoktori védések marad­nak akadémiai kötelékben. Az egyetemi autonómiái és a tu­dományos műhellyé való elő­relépést tekintve ez örvende­tes terv. De vajon a házi ösz- szelonódások nem erősöd- nek-e meg ezáltal?- Ez elkerülhető, ha az el­bírálásokra nemcsak az egye­temi oktatókat, hanem külső, netán külföldi szakembereket is felkérnek. Egyértelműen kell szabályozni.- Az Akadémia osztályai változatlanok maradnak?- Bővíteni szeretnénk a munkabizottságok, az osztály­közi bizottságok körét, mert az eredményes kutatáshoz egy- egy problémát több oldalról kell megnézni. Tervezünk pél­dául közös neurológiai, immu­nológiai, molekuláris biológiai bizottságot a biológiai osz­tállyal.- Küszöbön az orvosképzés reformja. Az Akadémia, az or­vosi osztály beleszólhat-e a kidolgozásába?- Javaslattevő szerepünk van, s nem is mondanánk le erről. Egyetértek azzal, hogy a továbbképzéseket ne az Or­vostovábbképző Egyetem lás­sa el, hanem az orvostudomá­nyi egyetemek és azok klini­kái, ahol valóban foglalkoz­tatják a leendő szakorvosokat. Az általános tantervi irány­elvekre is figyelünk. Az ugyan­is a véleményem, hogy ne a hallgatók döntsék el, mit ta­nulnak az egyetemen, hanem a szakemberek.- Ez a kijelentése bizonyá­ra nem teszi önt népszerűvé a hallgatók között...- Nem baj. A kritikát meg­hallgatom, a diákokét is. Mondják el, ha gyengének találnak előadásokat, gyakor­latokat. De ne reformálják az intézményeket lényegi kérdé­sekben. A mi generációnknak erre nem is volt ideje, hisz el­sődleges feladata és köteles­sége a (drága) tanulás volt. A számonkérés ugyanis ke­mény volt.- Prolesszor úr említene néhány fontos állomást a pá­lyájáról?- Kémikusként kezdtem a munkámat, utána ismerkedtem meg a medicinával. Dolgoz­tam az egyetem kémiai inté­zetében, majd a kórbonctani­ban, ahol Romhányi profesz- szor úrtól rengeteget tanul­tam. Keményen számonkértea vállalt munkát. Lehetett ugyan határidőt módosítani, de az­után nem volt mellébeszélés, ön azt mondja, hogy ugyan, az a kedves ember ilyen szi­gorú is tudott lenni? Igen, de én hálás vagyok neki ezért. 1968-ban vettem át a labora­tóriumot, ahol a klinikai ké­miát műveljük. Úgy vélem, közép-európai szinten állunk, mellette alapkutatást is foly­tatunk. Nagy tervem, hogy végre kialakíthassunk egy köz­ponti immunológiai laborató­riumot, ami roppant hiányos­sága az egyetem, a régió egészségügyének. Szakembe­reink vannak, sőt még felsze­relésünk is lenne, csak a munkahelyre várunk. Kialakítá­sához nincsen még fedeze­tünk, szponzorunk. Mint min­den kutató: reménykedünk. Barlahidai A. S uttyó koromban zsúrra vol­tom hivatalos. Kitérdese­dett nadrágom ülepét akár tükörként is használhat­tam volna, így kollégiumi tár­samtól kértem és kaptam köl­csön „mintha-rám-öntötték- volna" (a harmadik emelet­ről) szabású öltönyét. Én ózon­ban heves izgalommal készül­tem. Ma úgy mondanám: pisz­kosul! Merthogy tudtam, ott lesz akkori szivem-imádottja, a kékszemű, szökevarkocsú kis­lány, akibe (utcán át) halálo­san szerelmes voltam. Hittem, most a zsúron itt lesz az alkalom, hogy bemu- tatkozhassam, megismerhes­sem. Botor módon elsőnek érkez­tem. öres kézzel. így kénysze­rűen végig kellett néznem, hogy a meghívott vendégse­reg tagjai sorban érkezve mi-, ként nyújtják ót virágcsokrai­Zsur kot, szerény ajándékaikat a ház kisasszonyának, asszonyo- nak. „Imádottam" később érke­zett, édesanyjával és arszlán- jávol együtt. Vele valcerozott, tangózott egész este. Csupán egy, a hangulat tetején ro­pott lovacska közben érhet­tem vállához, de nekem ez az este ezért, a mai napig gyö­nyörűszép emlék maradt. Olvasom, hallgatom, népünk zsúrra hivatalos. Meghívót ka­pott az Európa Tanácsba. Iz­gatottan készülődünk, mint én tettem annak idején. De mi már ismerjük a protokollt, tud­juk, mi a módi, nem fogunk üres kézzel érkezni. Visszük magunkkal ajándékainkat. Visz- szük 20 millió dolláros adós­ságunkat, obstruáló, egy­más szavábo-hitelébe-becsüle- tébe vágó parlamenti vitáin­kat, Trianonra emlékező, Mus- solini-idézettel körített emlék­művünket, ki-tudja-már-hóny- százalékos inflációnkat, fenye­getéseket, amelyek 400 Ft-os húsárakról beszélnek, bizony­talankodásunkat és bizonyta­lanságunkat, jövőnket, jele­nünket illetően, acsarkodá- sainkat, egymás múltjában vájkáló kíváncsiságainkat, irigységünket, mímelt euró­paiságunkat, térdrehullott irodalmunkat, pianissimóvá halkult zenénket, megkopott hitünket, határokon túlra (har­sogott dicsekvéseinket, ’hely- bentopogásunk monotóniáját, összefércelt törvényeinket, hi­valkodó magyarságunkat. Nem kell hát majd szé­gyenkeznünk később jövő tár­saink előtt. Mi tisztességes csomaggal érkezünk. S min­den bizonnyal abban a re­ményben, hogy találkozni fo­gunk vágyainkkal. megismer­hetjük éppen ügyeletes imá- dotlurrkat, hogy szóba ele­gyednek velünk, s hogy o bő­ség asztalánál mi is zsíros falatokhoz jutunk. Kívánom: Így .legyen! De nekem valahogy vissza­játszik megszépített emlekem „arról" a zsúrról, ahol kopot­tan, kissé a perifériára szorul­va részt vehettem ugyan, de ahonnan, igaz, megfogható, hasznomra váltható ajándékkal csak nem térhettem haza. Ki­váncsi vagyok, mit hozunk, mit hozhatunk haza az Európa Ta­nács népünket oly szivesen in­vitáló és fogadó zsúrjáról. Re­mélem,’ többet, mint megszé­píthető emlékeket! Bokrétás András Rend(etlen)­számtáblák Igen tudom, a cím kissé sántít, hisz a gépjárművek új forgalmi rendszámtáblái­ra aligha lehet azt mondani, hogy rendetlenek. Nem bi­zony, ezek nagyon rendesek, minden van rajtuk, aminek egy nyilvántartási célt szol­gáló táblán lenni kell, sőt még valamivel több is . . . Arról meg aztán ezek a táblák tehetnek a legke­vésbé, hogy már születésü­ket is családinak aligha ne­vezhető perpatvar előzte meg. Talán tetszenek még emlékezni, az illetékes mi­nisztérium pályázatot hirde­tett a Magyarországon for­galomba kerülő új gépjármű rendszámtáblák gyártására, amiből óriási botrány kere­kedett. Történt ugyanis, hogy a gyártási jogot nem azok kapták meg, akik megnyer­ték a pályázatot! Nem bi­zony, hanem a második he­lyezést elérők! Most ne bon-, colgassuk ennek hátterét, hisz elmúlt, s már csak azért sem, mert a döntéssel szemben az úi tárca sem „nyúitott be óvást", pediq az ügyet alaposan kivizsaál- ták, s mint meaállapitotlák, törvénytelenség nem történt. Mondhatni, fátylat reá. Igaz a szakemberek egy ré­sze azt sem egészen értette, miért ne lehetne az új rendszámtáblákat területi jelzéssel ellátni, de a szak­emberek, másik része igye­kezett győzködni — végül is sikerrel -, hogy ez milyen problémákat okozna a jár­művek átírásánál, a cserék­nél .. . Mi laikusok, autósok pedig hallgattunk, s vártunk az új táblákra. Vártunk, az illetékes miniszter pedig biz­tatott, a nyár elején elkez­dik árusítani, majd hogy augusztus elején . . . Nos augusztus közepe táján tény­leg „napvilágot láttak" az új rendszámtáblák, örült is mindenki, s oz autósok ro­hantak, hogy minél előbb lecseréljék a régit. A tábla nagy is, szép is. A rossznyelvek szerint azért sikeredett ekkorára, mert az NSZK-beli gépeken kisebbe­ket nem lehet csinálni, s a gépek ugye már megvoltak a zsűriztetés előtt... A tré­fás kedvűek szerint ezt a táblát a gyengénlátó rendőr is észreveszi akár a szürkü­letben is. Szóval a tábla nem csak nagy, de szép is: piros-fehér-zöld zászló, alat­ta Magyarország nemzetkö­zi autójelzése a H-betű, va­lamint a három betű, három szám kombinációja. S mind­ez fényvisszaverő festékkel! Igaz, a nemzetiszinű zászló - lévén, hogy nem fest­ve, hanem ragasztva van - könnyedén levakarható, de reménykedjünk, csintalan kölykök nem ezzel szórakoz­nak a parkolókban. Ez csu­pán formai hiba, de tessék csak jól figyelni: a hivata­los, most megjelent rend­számtáblákon lévő H-betű nem felel meg a jelenleg érvényben lévő szabványnak! Ez kérem szépen azt jelenti, tetszik, nem tetszik, ha kül­földre utazunk, akkor ko­csink hátsó részén még eg.y H-betűt el kell(!) helyez­nünk. Ha ez hiányzik, visz- szaküldhet a határőr. Érde­kes, nem? Mint ahogy az is, hogy a rendszámtábla árát csak úgy tudja befizetni az autós, ha elmegy a legközelebbi postahivatalba és feladja a pénzt a közlekedésfelügye­letnél kapott csekken. (Pé­csett a közeljövőben ezt egyszerűsítik, lehetőség lesz a befizetésre a felügyelet­nél.) Szóval itt vannak az új rendszámtáblák, örüljünk neki! öt évünk van a régi­ek lecserélésére, hacsak közben nem jönnek még újabbak. Ki tudja? Mert ná­lunk " sem a rendszámtáblák a rendetlenek. Roszprim Nándor Abszurd Nem tudom pontosan, miért születik nálunk viszony­lag kevés abszurd dráma. Nem tudom, csak sejtem. Talán azért, mert nincs szükségünk kitalált történe­tekre. az abszurd drámákat az élet írja, vagyis mi ma­gunk. Ha nem velünk törté­nik, talán el se hisszük. Vállalati vezetők körében terjed a következő két anekdota - ha nem igazak is, nagyon jellemzőek. Azt példázzák, hogy nálunk o dolgok valahogy „fordítva vannak bekötve", nem úgy működnek, mint másutt. íme, az első történet. A közhit szerint az a jó keres­kedő, aki a Szaharába ho­mokot tud exportálni. Nos, nálunk akad, aki tud, még­se lett hires ember. Eljött Magyarországra egy gazdag arab üzletember azzal, hogy kétméteres fenyődeszkát sze­retne venni. Senki sem akart ilyesmit eladni, hiszen ez nálunk is hiánycikk. Erre emberünk gondolt egyet, el­ment az alföldi pusztára az­zal, hogy homokot venne, kemény valutáért, egyetlen feltétellel: kétméteres fenyő­deszka ládákba kell csoma­golni. Mit ad Isten: az üz­let létrejött, és nyélbeütői még büszkék is voltak ma­gukra. A másik. Van valahol egy ómódi gyár, amely hasonló­képpen ómódi köszörűket gyárt az özönviz óta — jó minőségű acélból. Jelentke­zett egyszer egy svájci vevő, hogy nagy tételben vásárol­na ezekből. Persze hogy megörültek neki, s csak ké­sőbb derült ki, hogy a sváj­ci megrendelő a kiérdeme­sült terméket alapanyagként vásárolja, és abból (azt hi­szem) óratengelyeket készít. Még így is megéri neki. Mondom, nem tudom, igaz-e a fenti két történet. Azt sem tudom, mikor tör­tént, de talán nem is fon­tos. A dolognak ugyanis van folytatása. Nem is egy helyen. Azt mondják, írják panaszolják sokan, hogy cégük a tönk szélén áll a „pártállamtól örökölt", a fent említettekhez hasonló kaliberű vezetők miatt. Kép­zetlenek, uraskodnak, össze­fonódnak, átmentenek. Szó­val: ideje őket lecserélni. Ennek pedig az a legjobb módja, ha az újság megírja milyen ember is az ő főnö­kük. Az, akit eqy-két éve (pár hónapja) ők maguk választottak vagy erősítettek meg. Mondjuk az érdekkép­viselet támogatásával, ame­lyet szintén ők választottak. De hát akkor ugye nem le­hetett mást. Most már le­hetne, főleg ha a sajtó se­gítene, mert úqy méqiscsak más. Hogy akad-e rátermett vezető, sikeresnek íaérkező koncepció, arról - szóval a homokeladós dolqóról - egy szó se esik. Az abszurd történetek pediq íródnak to­vább . . . S. G,

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom