Új Dunántúli Napló, 1990. szeptember (1. évfolyam, 149-178. szám)
1990-09-01 / 149. szám
aj Dunántúli napló 1990. szeptember 1., szombat Leszkó Margit: Garai József Kossuth-díjas bányamentő dolgairól S zerintem igazi hajtás a háború után kezdődött, amikor úgyszólván rajtunk múlott az ország gyors talpra állása. Az Országé, ímely most már a miénk, a dolgozó népé. Mi, bányászok, hittünk ebben, zsebünkben egy almával, maréknyi főtt kukoricával vagy babbal szálltunk le és dolgoztunk végkimerülésig. Tudtuk, hogy 'kell a szén, hogy anélkül nem indulhat komoly munka és segíteni akartunk, öntudatunkat emelte, hogy mint a bibliában, az utolsókból lettünk elsőik szószerint is, mert írni kaptunk elsőnek élelmet, később munkaruhát, meg pénzt. Csak a sok riportert ne szabadították volna ránk, állandó dicséretük, túlzó ma- gasztalásuk idegesített minket és fárasztott. Annyi mindenben volt elmaradásunk, hogy mindazt pótlandó nem kellett a biztatás. Ugyan sokat kellett tenni azért, hogy minden jó legyen, de olyan embereink voltak, mint Fuczur Laci, meg Kisantal Béla, akiket meg lehetett volna szakítani, mire a többség összehajtotta kenyere után az újságpapírt, körülöttük már halomban állt a szén, nem lehetett hozzáférni az orthoz. Műszak végén mi, vájárok is lékényszerültünk esiI- lérni, hogy elszállítsanak mindent, maradt is utánunk olyan a fejtés, mint egy szépen kitakarított műhely. És hogy élveztük mi azt a jó munkát! Időközben sok változás történt, könnyítésül rázócsúszdát építették be, Th-gyűrűvel biztosítottuk a főbb vágatokat, a fejtések ácsolatait pedig vastám váltotta fel. Ennek használatát épp nekem kellett megtanítani. Nem lettem általa népszerű, így .igaz, mert a vas nehéz, amellett nem jelez pattogással, mint a nyomás alatt kínlódó fa. Új javaslatok közt „mesterfogás” volt az úgynevezett melegcsá- ndny-váltás. Valaki jutalmat kapott érte, mi meg egymás sarikát tapostuk váltáskor. Új gépeket is kaptunk, olyi'k akkora, hogy elég volt vállon tartani, nolott mindenki tudja, hogy girbe-gurba telepeink behatárolják a gépesítés mértékét. Sok mindenről lehetne beszélni, utóbb rágondolva is felszalad a* emberben a pumpa. Kétségtelen, sok jó szakemberünk volt, mellettük azonban szakmailag sók gyenge, s már rég laza a fegyelem még köztünk, régi bányászok között is, pedig anélkül nincs biztonságos munka. A követelmény változatlanul nagy volt, nem csoda, hogy 1953-ban — épp a csak pár éve bevezetett bányásznap előtt - baleset történt, ami tizenhat ember azonnali halálát okozta, ünneplés helyett temettünk, kit-kit illetősége helyén, mert közös búcsúztatót nem volt ajánlatos tartani, a nép eléggé felbolydult. Kiderült ugyanis, hogy befalaztat- ták a baleset színhelyét, holott egy ember még nem került elő. Követelésünkre ki kellett bontani a falazást és tizennyolc napi konok keresés után én akadtam rá, nem kell mondanom ennyi idő után, a fülledt melegben milyen állapotban. A műhelyben összecinez- tek egy bádog koporsót, abba fordítottam bele. Éjfélkor lopták át a néptelen aknaudvaron. — Szeszt! — mondtam miután kijöttem - Szeszt, akármilyet! Az orvosi rendelőből hoztak tömény alkoholt, letették elém, meg valami pör- iköltfélét, amire ránézni sem bírtam, s már fordítottak is hátat nékem. — Dögszagod van, nem lehet melletted ki- birni — mondták. A pokolba kívántam őket. Ök is engem, elege volt az egészből mindenkinek. * Részletek o bányászattörténeti országos pályázaton második helyezést elért munkából. Már hogy ne kerültem volna bajba, ott dolgoztam a többiekkel. Égy alkalommal is órákig tartó tűzoltás után húzódtunk vissza, holtfáradt mentők. Én .mint sereghajtó, mert egyik társunk, Szlávik már alig vonszolta magát. Egy, a kőzetbe ágyazódott hatalmas szikla miatt olyan négy (méter- nyi függőleges guritón kellett létrán leereszkednünk, Szlávik épp ennek lejáratánál rogyott össze. — Mi az 'istent csináljak most vele? Leszedtem róla a szereléket, életre pofoztam, majd egy gurtnit a derekára kötve indítottam lefelé. Hanem az alig ereszkedett néhány fokot, máris elakadt. Utasitgat- tam én, de sem felhúzni, sem lekényszeríteni nem tudtam, lógott az űrben, mint a rongy- bábu. A társak valamelyikének feltűnt, hogy nem csoszogunk mögöttük és néhányon visszafordultak. Aztán csak hallózni tudtak fölfelé, mert egyik sem kívánta fejére a boldogtalant. Végül eszméletemet vesztve magam zuhantam rá. Súlyomtól Szlávik lecsúszott és keze vagy lába tört, nem emlékszem már, tény, hogy a társak őt elvitték, engem meg ottfelejtettek szépen, csak mikor az aknász jött megszemlélni a terepet és belebotlott a lámpámba . . . Nem tudom, valójában hogy lettem mentő, az úgy magától jött, egykori mérnököm szerint engem légtömlő kötött anyámhoz is köldökzsinór helyett. Mire hivatalosan is elismertek, sok minden volt már mögöttem, s a megnövekedett bányász létszám miatt létrehozott mentőcsapatnak én lettem a közvetlen parancsnoka. Nem voltam híve ennek a függetlenségnek, meggyőződésem, hogy jó mentő csak gyakorló bányászból lehet, aki tudja miből mi következik, s tudja adott esetben miből induljon ki. Az iskolapadban én már nem bírtam volna, habár nem járt rosszul, aki végigcsinálta. A gyakorlat embere voltam, amit kitapasztaltam, mindjárt továbbadtam a másiknak: Gyere ide, gyere te is meg te, megmutatom, hogyan kell. A munka volt az Istenem, hittem tisztaságában, hittem mindent megvalósító erejében — és hiszek ma is! Mindenütt ott voltam, ahol meg kellett fogni a dolgok vastagabbik végét, ott voltam éjjel és nappal, feleségem soha nem tudta, mikorra várjon haza. Nem mondom, volt mit hallgatnom érte, kivált, mikor nők is dolgoztak velünk. Nem voltam szent, de nem is bántottam senkit. Teriről azért nem beszélek, ő más káposzta . . . * balesetekről beszélni otthon? Minek? Mondtam volna teszem azt, 'hogy Gál Jancsi mellett ma megugrott a tóm? Mellette voltam, mégis egy szempillantás - és Jancsi sehol. Ma prédikátor szektája imaházában. elhúzódó mentés esetében természetesen üzentem haza, feleségem az álmatlan éjszakákon tanult meg bensőségesen imádkozni. Öt dicsérő oklevél, érem nem érdekelte, azt szerette volna, ha mindig mellette vagyok. Lányom forgatta őket, tízesével rakta .sorba az érmeket. Nekem csak ez a két arany, ez ma is lehúzza a karomat, annyi munka van mögötte. Soha nem raktam fel őket, a Parlamentbe is ömlesztve vittem egy aktatáskában. Akkori igazgatónk, Pataki Miska akivel bányaács korában is jóismeretségben voltam, felháborodva támadt rám: A hétszentségedet, hát így kell idejönni?! - betuszkolt egy kisebb helyiségbe és sajátkezű- leg dekorált ki. — Azért ez bányász egyenruhán jobban mutatott volna — dohogott miközben a kupolacsarnok felé tartottunk. No jó, igaza volt, de úgy tíz év előtt még ő sem tudta, melyik kezébe vegye a villát. * Időközben a munkaviszonyok romlottak, a kereset visszaesett, létszámunk is fogyatkozott, csak az Íróasztalok szaporodtak. Számtalan sérelmünk volt, nem véletlen, hogy a párttagok egy része visszaadta könyvecskéjét. A szakszervezet nem vett tudomást bajainkról, pedig sok minden történt, míg végül felbolydult a nép. Idegenek is bújtogattak köztünk, volt aki mindjárt az aknát akarta volna be robbanta ni. - De álljon meg a menet! Nekünk abban a munkánk, a kenyerünk. Kettőzve álltunk őrséget védelmében. Ekkor még nem tudtuk, jobbra-e vagy balra? A napok múlva rendezett városi nagygyűlésen ágáló szónok aztán eligazított minket. A tér magaslatán felállított szovjet páncélos árnyékában gúnyolódott egyetemistákkal és főiskolásokkal: Ti, kisfiúk és leányocskák valamiféle márciusi forradalmat akartok, ugye? Nem, nem, itt semmi forradalom, itt az lesz, amit mi fogunk mondani nektek ! Egédi oldalba bökött: Ez Benkovics egykor elcsapott segédje. Utálom ezt az alakot, mindig ilyen nagypofája volt, tudom, mert feleségem ott szolgált. Ettől fogva csapatunk semmi hasznát nem vette Egédi- nek, egyedül a pénz érdekelte, a ház, aminek az építésébe fogott. Engem akkor ért megrázkódtatás, mikor az olajra kezdett esküdni mindenki. Legjobb szakembereinket eresztették szélnek, Egédi is elment uránércet fejteni. A légkör megritkult körülöttünk, á bányász-dicsőséget elmosta az olaj. Akik maradtak, inkább a közeledő nyugdíj korhatár, vagy lakáskérdés miatt, jóné- hányunkat inkább a belénk- csontosodott kötelesség marasztalta mintsem a lelkesedés. Miután kiderült, a szén mégis nélkülözhetetlen, nehéz volt a létszámot újra felfejleszteni. Mentőkre is mind gyakrabban lettj szükség. Én akkorra kiöregedtem az állományból, de dolgozni- még dolgoztam. «V Éjszakai műszakra készülőben értesültem arról, hogy odalent baleset történt. A buszban Ganos Bernáth azt beszélte, hogy Kisander fejtése ment össze s a csapatból négy ember bentrekedt. Azokhoz már semmi remény, már a családokat is kiértesítették. — Felháborító! Ilyet nem szoktunk, míg bizonyosság nincsen. A végállomáson ember várt; siessek öreg-aknára, menteni kell.- Mi az, hogy kell? Tizenhét embert hoztam ki élve a bányából, mit akarnak még velem? És mit akarnak közel öt órával a baleset után? Nincs ott elég ember? — A küldönc kitartott: Nem mehetek maga nélkül, a főnök parancsolt rám. — Ha maga Tátrai, akkor komoly a dolog. Igazat szólva égett talpam alatt a föld, mióta csak hírét vettem a dolognak. Átöltöztem, s loholtunk le a láncpálya mentén, miközben az agyamőrölt; Egy fejtés nem megy össze előzmény nélkül, ott alighanem „malmoztak". A főtéből könnyű kihúzni egy-két tűződeszkát, laza telepen folyik a szén, csak tölteni kell a csillét. Ha aztán a biztosítás olyan tessék-lássék, a tárnokon nincs megfelelő nyomás, elég egy oldalvágás a megcsúszandó kőzettől, s az oszlopsor dől, mint a megpöckölt dominó. De Kisander nem felelőtlen ember, lehet, hogy az előző műszakban történt ott valami disznóság? 'Kifulladva értünk le, a csarnokban egy csapat bevetésre kész mentő, az irodában feszült arcok. Kisander keserű szájjal mondta ki tudja hányadszor már, hogy öt órája hordják a törmeléket, de utánafolyik mindig, nem tudnak a bentmaradtakhoz férkőzni. Tátrai összetette ujjai 'hegyét: Próbáld meg Jóskám, adok embert amennyit és akit te akarsz. Rágtam a szám szélét — Küldjétek Sznopekért - mondtam aztán. - Mit akarsz tenni? - Még nem tudom, de mindenképpen kell ember, aki takarít utánam és kézhezodja a szükségeseket. - Nem akarsz tán egyedül lemenni? - Oda alighanem csak egyedül lehet.- Gribancon ragadott, mint a koszos macskát: Ember, hát én érted is felelős vagyok! — Kihúztam markából a kabátom gallérját: Ha a mentést vállaltom, minden továbbiért magam vagyok felelős. — Ez megőrült! Tudja maga, mit beszél? - ordított a máskor oly higgadt Kálmán mérnök is, öklét a szája előtt tartva magyarázta, mi várhat rám lent. * Előkeritették a kért embert. Sznopek nem volt képzett mentő, de jó ismerője a bányának, nekem meg a szemem rebbenését is tudta. Lent minden úgy volt, ahogy gondoltam, más választás nem lévén az összement fejtés lejáratától valamivel távolabb kezdtem a munkát. Kis szelvényt nyitottam, amolyan rókalyukat, amiben az ember épphogy megfordul. A csapat szerencsésebb tagjai felismerve szándékomat, egy emberiként álltak mellém. Nagyon lassan haladtam, mert a laza kőzetben nem ritkíthattam az ácsolatot. Sznopek szorosan mögöttem. Órák múlva törtünk be fáradtságtól remegő kézzel-lábbal és nem volt leányálom, ami elénktárult. Embertelen romhalmaz fölött bevilágítha- tatlan tölcsér, az oldalából kiálló köveket csupán az Isten kegyelme tartotta fenn. össze kellett szedni a bátorságunkat, bogy alámerészkedjünk. Hanem olyat kitalálni sem, amilyen állapotban leltünk mi két embert; egy kalodában egymás ölébe préselten, csak fejük és fél válluk kint a szénből, lábukon keresztben egy tám, ami minden mozgást meggátolt. Szidtak amiért késlekedtünk, de éltek. Éltek! — Kik vagytok? — kérdem. Méhn János, alattam meg Puskás Balázs. De maga, maga kicsoda? - Mondom: Én Garai. — Tudtam, Józsi bácsi!... — Balázs elájult. Leszedtük róluk az omladékot, már csak a tömőt kellett volna leemelni a lábukról, de épp ahhoz a dögnehéz vashoz nem maradt elég erőnk. Magunkba rogyva töprengtünk. Élesítsd meg a baltám - mondom akkor Szno- peknak -, élesítsd meg jól. —Méhnnek a szeme is kigú- vadt, azt hitte a lábát akarom levágni, holott én csak friss levegőre vágytam. Egy légka- lapács tömlője állt ki a törmelékből, aminek feje valahol odább a kupac alatt. Rácsaptam a baltával, mire a gumikígyó megvonaglott, s mind arcomba verte a szilánkokat. — Húzd el valamerre a szűz- máriáját! — Mire kikönnyeztem magam, eszembe jutott, megpróbálhatjuk kerülővel ezt is. Újabb munka után a két ember mögé állítottam Sznope- ikot: Vigyázol, hogy Balázs feje ne sérüljön, hóna alatt fogod 'Mébnt és kirántod, amikor mondom, de egy másodperccel sem előbb. - Nekifohászkodtam és sikerült arasznyit emelnem a tómon, Sznopek pedig pontos volt, mint a halál. * Gyöngyi sem volt sokkal jobb helyzetben amikor ráakadtunk, mégis viszonylag hamar át tudták adni őt a mentőknek. Ideje volt, mert bennünk addigra alig volt lélek.- Pihenjünk egyet — ajánlotta Sznopek -, szegény Pestinek mindegy már, mikor bukkanunk rá. — Öt ugyanis hiába szólongattuk, válasz egyszer sem érkezett. Leültünk, aztán mégsem volt nyugtunk, legyünk csak túl ezen is mielőbb. A lég járat irányában kereskedtünk, Pesti csakis a kijáró felé igyekezhetett. Valahol egy kabátba botlottunk, majd fekvéséből kifordított csúszda keresztezte az utunkat. Elhajtottuk, s akkor mélyen a sötétből emberi sóhaj jutott hozzánk. — Uramisten, ez él! — Iszonyú lelkiismeretfurdalás gyötört az ellazsált percek miatt, s amennyire erőmből telt, átkecmeregtem hozzá. Aztán csak álltam fölötte, mint a szélütött, miközben ő reménykedve függesztette rám a szemét. Vad árnyak kezdtek táncolni lámpám fényében, képtelen voltam a kezem remegését megállítani. Pesti félfekvéssel az omladékban, gúzs- bakötve sem lehetett volna mozdulatlanabb. Szerencséjére, mert feje fölött harapásra készen a tonnák fenntartására gyártott tám, aminek bilincsét alig egy centi tartotta még a fogazaton. Ha én azt munkaközben megütöm . . . Nem vállalom. Nem kívánhatják tőlem. Ehhez összpontosított figyelem kell. - Kiszállunk — fordultam Sznopek felé. Szótlanul engedett utat, aztán összehajtotta a talált kabátot és letette maga alá.- Én akkor sem! Tátrai zöldre fakulton vir- rasztott irodájában, szeme elkerekedett amikor meglátott. Kétszer is eldadogtam neki, mire megértette, miről van ,szó. — Nem hagyhatod azt az egyet — mondta. - Nem bírom már. — Ez parancs! - Akkor sem ... — Tudta, ok nélkül nem beszélnék így, kezembe nyomott egy pohár vizet: Idd meg és lemegyek veled. Esztendőbe telt míg leértünk. Tátrai utánam kúszott és leguggolt az ember elé, szája megrándult, s szeméből peregni kezdett a könny. - Vedd ki, Jóskám. - Mondtam, hogy nem tudom. — Ezt egyedül te tudod . . . Szálanként tudtam volna kiszedni a hajam, hát mi vagyak én, Isten? K etten maradtunk megint. Jánoskám — mondom a hűséggel rám várakozó Sznopeknak — csinálj nekem egy éket, finomat, mint az óramutató. — Rögzítettem a bilincset, aztán nekiálltunk kézzel. Utóbb már nem volt sem fáradtsógérzetünk, sem fájdalmunk, gondolatunk sem, csak mint akiket gép mozgat. Aztán egy végső erőfeszítéssel kitéptük Pestit a tám alól, s nyomában rögvest összecsapott a vas. üdvrivalgással fogadták oda- fönt. Hagyjatok kissé — mondtam, mikor a mentők vinni akartak engem is. Lehanyatlottam a földre, szükségem volt rá, visz- szanyerni valamelyest az erőből, amit oly irgalmatlanul ki- cserpált belőlem. Bányában. Archív kép 1977-ből. ■PPií; ■. %■—■— FELJEGYZE5
