Új Dunántúli Napló, 1990. augusztus (1. évfolyam, 119-148. szám)
1990-08-04 / 122. szám
1990. augusztus 4., szombat uj Dunántúli napló 3 Mi ivar Ha tő az energiapolitikában? A bejelentés, amely szerint a Szovjetunió az év hátralevő részében kevesebb olajat szállít, ismét a közérdeklődés homlokterébe állította az energiagazdálkodást. Ahogyan az már lenni szokott: erre az ágazatra leginkább akkor figyelünk, amikor hiányzik. Nem mintha valóságos hiány fenyegetne - az elhatározás, hogy megvesszük a kieső olajat, már megszületett. (Hogy miből, az más kérdés, a vásárlás a költségvetés egyensúlyát könnyen felboríthatja, hiszen a világpiacról megvett olaj drágább.) Lesz tehát üzemanyag az autósoknak - a szovjet szállítások bizonytalanná válása azonban kikényszerítheti egész energiapolitikánk újragondolását. Az olajszállítások csökkenése ugyanis nyomatékossá tét te azt a szakemberek körében már korábban is megfogalmazódott felismerést, hogy milyen sebezhetővé tesz bennünket az energiaellátás erős függősége. A magyar energiafelhasználás-, nak körülbelül fele ugyanis importból származik. Az arányok persze nem egyformák. Szénből szerény mértékű a behozatal. A nem egészen 2 millió tonnás hazai kőolajtermeléshez mintegy 6,5 millió tonna import járul. A 4 milliárd köbméter körüli földgáztermelés 6 milliárdos importtal egészül ki, és az 1850 megawattos áramimport a hazai fogyasztásnak nagyjából a harmadrészét fedezi. Az import aránya tehát eleve magas, ráadásul az importált energia majdnem teljes egészében egyetlen országból, a Szovjetunióból származik. Ez az egyoldalú függőség hosszú ideig még előnyösnek is mutatkozott. Már ha azt nem vesszük figyelembe, hogy az olcsó energiáért cserébe hogyan torzult, s mekkora károkat okozott hosszú távon a magyar iparszerkezetnek. A több oldalú függőség szóba sem jöhetett, amíg tökéletes biztonsággal működtek az országainkat összekötő vezeték- rendszerek, s az import mögött ott volt fedezetül a szilárdnak mutatkozó szovjet gazdaság. Csakhogy ez a biztonság tovatűnt. Nem kell ehhez poh- tikai megfontolás, a terhelést fizikailag nehezen bíró villamos távvezeték szétesése, az egyre nehezebb olajkitermelés, egy bányászsztrájk, a számos sebből vérző szovjet gazdaság szükségképpen pocsékoló energiafelhasználása gyorsan szétfújja az energiaellátás korábbi biztonságát. Mindez pedig „Kivágom az összes fát, mind kivágom”, mondta az ember, és keményen koppant a borospohór, amikor visszatette az asztalra. Hangjában elszánás csengett, düh és szomorúság. A múlt héten történt ez, de a kép nekem régről ismerős. A hatvanas évek elején, amikor a nagy tsz-szerve- zések folytak, akkor hallottam, otthon, a falumban az egyik tekintélyes gazdától: ha már elveszik a földjét, ha azt muszáj is odaadni, nem adja vele a saját munkája eredményét, amit ő teremtett: híres gyümölcsösét. Ki is vágta az összes fát: mandulát, szilvát, almát. A földet, persze, be kellett adnia a közösbe, s mint utóbb kiderült, meg is ráncigálták a rendőrségen az ellenállásnak ezért a módjáért, de annyi vigasza lehetett: legalább jelezte, hogy csók az erőszaknak engedett, s nem adta oda olcsón a magáét. Olaj-sokk alapvetően megváltoztatja a magyar energiagazdálkodással szemben támasztott követelményeket. Rendezni a szénbányászat helyzetét Mindenekelőtt persze őzt kell meggondolni, hogyan alakul a következő években az ország energiafogyasztása, mekkora igények kielégítésére kell felkészülni. Különösen fontos ez a kérdés a legkevésbé rugalmas energia, a villamos energia esetében, amihez több tízmilliárdos erőművek építésére kell vagy nem kell felkészülni. Ami ebből biztos: a korábbi koncepciók évi 1,5 százalék körüli növekedéssel számoltak. Az élet azután alaposan alulmúlta a terveket — az év során nemhogy nőtt, de éppenhogy körülbelül fél százalékkal csökkent az áramfogyasztás. Amiben bizonyos szerény szerepe a jó időnek '.s volt, ám lényegében annak tudható be, hogy jelentősen csökkent az ipari termelés. Ha ez folytatódik, az persze jó az energetikának, de nem jó a gazdaságnak. Kérdés: mikor következik be az élénkülés, mi növelné az energiaigényeket — s bekövetkezik-e végre egy olyan ipari szerkezetváltás, ami háttérbe szorítja a nagy energiafaló ágazatokat, mint a kohászat, a nehézvegyipar vagy az épitőanyagipar. Ettől függ ugyanis, mikor kell egy új alaperömű építésére sort Jce- rítenünk. Mit tudunk ehhez itthon megtermelni? Mindenekelőtt szenet. Ehhez azonban először rendezni kell a szénbányászat helyzetét. A szakemberek abban nagyjából megegyeznek, hogy a hazai, 2000 megawattos szénerőműpark kihasználását hazai szénre célszerű alapozni. (Ez persze hosszú távú program, ma ugyanis, az alacsony áramigények miatt az .^egyébként is magas önköltséggel dolgozó szénerőművek csökkentett kapacitással dolgoznak.) Ahhoz azonban, hogy a szükséges mennyiségű szenet a hazai szénbányászat valóban a felszínre tudja hozni, rendbe kell tenni, azaz fel kell emelni a szénórakat — a szén ugyanis ma alulértékeli -, hogy reális mérce mérje a gazdaságosságot, s el kell engedni a szénbányászat 41 milliárdos adósságának egy részét - legalább azt a harminc milliárd körülire becsült részét, amit központi döntések nyomán, elhibázott bányaépi- tésre fordítottak, s amit a vállalatok képtelenek visszafizetni. Hogy ez hogyan történik meg, az egyelőre bizonytalan, ami biztos az egy Ígéret: az ipari és kereskedelmi miniszter a bányásznapra döntést ígért. Európai csatlakozás, vezetékekkel Itthon tudjuk megtermelni szénhidrogén-igényeink egy részét is — bár készleteink a maihoz képest csökkenő kitermelést tesznek lehetővé. Importfüggőségünk ezen a területen továbbra is megmarad -az egyoldalú függőség azonban mérsékelhető. A földgázimport biztonságosabbnak Ígérkezik: a Szovjetunió többet is szállítana, mint amennyit át tudunk venni. A földgázszállítások további sorsa attól is függ, hogyan tudunk végül is megállapodni a Jamburg—Tengiz beruházásról. Az ellátás több lábra állítására is van lehetőség — szakértők véleménye szerint egy- milliárd forintos beruházás árán rá lehetne csatlakozni arra a gázvezetékre, amelyen a Szovjetunió Nyugat-Európá- nak szállít, s amelynek még van szabad kapacitása. Bekapcsolódhatunk az európai gázrendszerhez úgy is, hogy például Norvégiából importál- iintunk. Az olajimport több lábra állítására már ma is megvan a technikai lehetőség: a hetvenes években megépített, sokáig elhibázott beruházásnak minősült Adria-olajvezetéken akár teljes olajimportunk is biztosítható,ugyanis éves szállítási kapacitása Százhalombattáig 10 millió tonna. Problematikusabb a helyzet a villamosenergia-import esetében. Itt az a kulcskérdés, hogy bár a nyugati és a keleti villamosenergia-rendszer elvileg azonos, 50 herzes frekvencián működik, a gyakorlatban a kelet-európai rendszer erősen ingadozik, ezért csak egy speciális műszaki megoldás, az egyenáramú betét megépítésével kapcsolhatók össze. Az elhatározás tehát, hogy ezentúl a magyar villamosenergia-rendszer nem a keleti, hanem a nyugati villa- mosenergia-rendszerrel jár együtt, nem elegendő — ilyen kuplungok létesítésére is szűk ség van. Az áttérésre többféle lehetőség is van - erről majd azzal összefüggésben kell dönteni, hogy mikor lesz szükség egy új alaperőműre, s melyik legyen az. De mindenekelőtt az áttérést' segítheti egy olaszszovjet üzlet, amely szerint olasz cégek részt vesznek a szovjet erőművek rekonstrukciójában, s cserében 15 éven keresztül mintegy 1500 megawatt áramot kapnak a Szovjetuniótól. A tranzitútvonal Magyarországot ii érintené, s ez azt jelenti, hogy a nyugateurópai rendszerhez szükséges távvezetékek, valamint a szükséges egyenáramú betét megépülne az olasz üzlet keretében. (Ez esetben persze a kuplung a magyar—szovjet határon létesülne.) Ugyancsak ígéretes elképzelés a villamosenergia-rendsze- rek összekapcsolására egy új magyar alaperőmű létesítése külföldi közreműködéssel. Erre több lehetőség is van. Az egyik a Francia Elektromos Művek ajánlata, amely szerint két, egyenként 900 megawattos atomerőműviblokk létesülne. Felépítését 70 százalékban a franciák, 30 százalékban mi finanszíroznánk. Az előállított áramból fele-fele arányban részesülne Magyarország és Franciaország, s az árammal mintegy 15 év alatt fizetnénk vissza az erőművet. Az áramexport miatt a beruházás a szükséges egyenáramú betéteket, a 'magyar rendszer frekvenciaváltását is tartalmazná. Ez ugyanakkor csak az egyik ajánlat, hasonlót kaptunk Kanadából is, s a Magyar Villamos Művek több külföldi ajánlatot kapott további atom- és szénerőművek létesítésére is. Végezetül meg kell jegyezni: az a legolcsóbb energia, amit nem kell megtermelni. A magyar energiaprogramnak ezért csak egyik, bár ma a legfontosabbnak tűnő eleme az importfüggőség csökkentése, illetve több lábra állítása. Legalább ennyire fontos az energiaigényesség csökkentése, s ennek érdekében az energia- takarékos technológiák bevezetése, a takarékosság. És persze az ipar szerkezetváltása, az energiafaló ágazatok háttérbe szorulása. Ez azonban már kívül esik az energetika hatókörén — sokkal inkább azon múlik, hogyan alakul a gazdaság a következő években. Amiben egyelőre még sok a bizonytalanság. Kozma Judit Gyümölcsfát ültetni Ez a múltheti fogadalom meg éppen a tsz földjén hangzott el. Több mint évtizede, hogy a' tsz átengedte a községi tanácsnak nem művelt területeinek egy részét, a tanács aztán fillérekért bérbe adta bányászoknak, a közeli városban dolgozó tisztviselőknek, kisnyugdíjasoknak. A föld a téeszé; a törvényes nagyságúnál inkább kisebb mint nagyobb telkeken lévő házacskák a bérlőé — kinek milyenre telt: egyiknek gyári faházra, a másiknak évente toldott sufni-sorra, a harmadiknak arra se. A tanács szemet hunyt a rendetlenség felett: ezzel tudott segíteni azoknak, akik itt tudtak kikapcsolódni a városi taposómalomból, és akik itt termelték meg a konyhára való zöldséget meg gyümölcsöt, mert a piacon megvenni nem tudták. Éppen ezért: a házak lehetnek akármilyen szedett- vedettek — a gyümölcsfák gyönyörűek, gondozottak, mintha ebbe ölte volna minden gazda a föld iránti sze- retetét, sőt ragaszkodását. Nem tudom, ez a ragaszkodás mire vezet majd. A bérlők évek óta kérték, hogy megvehessék a földet, de mire a tanács és a tsz elindította az eljárást, fordult a világ, és a tsz földje a törvény által forgalomképtelennek minősíttetett. A tsz földje ugyanis azelőtt valakié volt, elvették tőle, s most itt az ideje jóvátenni ezt az igazságtalanságot. Már jelentkezett is az egykori tulajdonos fia: a városban él, ő maga nem akarja művelni a földet, és jelezte egy ismerősének ott a dűlőben: lehet vele tárgyalni majd. Hiszen tárgyalnának is ezek az örökké rohanó értelmiségiek meg az elnehezült léptű nyugdíjas bányászok, ha tudnák, kivel kell, és alighanem sok mindenre kaphatók lennének, hogy az övék legyen a föld. Mert, hogy az őket illeti, afelől nincs kétségük. Dud- va, gaz, vad cserje és szemét volt itt annakidején: ők csináltuk ebből virágzó kerteket viz, villany nélkül; puszta kezükkel és sok-sok izzadsággal. Elvileg egyetértenek ők a nagypolitikával: kell a történelmi igazságszolgáltatás. A részletekkel azonban nem foglalkoznak, egy rész érdekli őket csupán: ez a kis darab föld fűvel, zöldséggel és gyümölcsfával nekik jár - mert ők művelték meg. Es ha mégsem lehet az övék - nem ingyen kérik! elérhető áron! -, akkor előveszik a fejszét. Aki gyümölcsfát ültet, az bízik. Aki kivágja, az nem vár semmit a jövőtől, nem is tesz érte semmit. A képviselő urak figyelmébe ajánlom a döntés előtt: gyümölcstaültetö emberekre van szükségünk. G. T. 5600 forint lesz a minimálbér (Folytatás az I. oldalról.) kot, óm olyan kezdeményezéseket tehet, amelyek perspektivikusan megindíthatják a magyar gazdaság „tisztulási" folyamatait. A gazdaságot hovatovább megbéklyózó gondok között említette Bőd Péter Ákos az úgynevezett sorbán- állást, vagyis a vállalatok között elmarad fizetések halmozódását, a pénzügyi válsággal együttjáró piacvesztést, illetve a különféle vállalatszervezeti torzulásokat. A kezdeményezéscsomag kiemelt helyen foglalkozik a csődbejutott vállalatok sorsának rendezésével. Ezzel kapcsolatban a sajtóban már hetek óta különféle listák jelentek meg. azokról a cégekről, amelyeket a csődeljárás „réme" fenyeget. A miniszter most első alkalommal valóban közölte annak a hét vállalatnak a nevét, amellyel kapcsolatban a kormány kívánatosnak tartaná a fizetésképtelenség bírósági megállapítását, vagyis a csődeljárás korrekt lefolytatását. (A listák egyébként Bőd Péter Ákos megfogalmazása szerint szinte napról napra változnak, aszerint, hogy miként alakul a kényes helyzetbe jutott cégek gazdálkodása. Az eljárást pedig formailag az APEH, illetve a társadalombiztosítás kezdeményezi.) A csődlista:- ELCO Villamos Készülékek és Szerelési Anyagok Gyára,- Kecskeméti Zománc- és Kádgyár,- Pestvidéki Gépgyár,- Diósgyőri Gépgyár,- Hajtóművek és Festőberendezések Gyára,- Eperjesi Zsákgyártó Vállalat,- Duna Cipőgyár. Ezek a vállalatok azonban minden bizonnyal csak az elsők lesznek egy hosszú folyamatban. Külön elbírálást igényel azoknak a vállalatoknak az ügye, amelyek életképesek, prosperálnak, ám sajátos pénzügyi kapcsolataik miatt a sorbanállás gerjesztőivé váltak. (Ilyen például a Magyar Vagon- és Gépgyár). Ezeknek a vállalatoknak pótlólagos tőkeforrásokra van szükségük, hogy „kiegyenlíthessék a számlát”, s beindítsák a kedvezőbb irányú pénzügyi folyamatokat. Ez azonban elsősorban a vállalatokra és a hitelező bankokra tartozik. A miniszter ezzel kapcsolatban megjegyezte, hogy az utóbbi hetekben nőtt a vállalatok pénzfelhalmozási hajlama, ami egyben a hitelforrásokat is bővíti. A kormány foglalkozott az Állami Vagyonügynökség koordinálásával meginduló privatizációs programmal is. Ennek részeként felmérjük azoknak a vonzó, jól gazdálkodó vállalatoknak a körét, amelyek iránt a piacon máris kereslet mutatkozik befektetők részéről. A privatizáció első lépcsőjébe került cégek listáját Bőd Péter Ákos az üzleti titok védelmének okán nem közölte. Annyit elmondott, viszont, hogy az idén 30—40 vállalat „piacradobása" várható. A nehéz helyzetű vállalatok újabb csoportját alkotják azok a cégek, amelyek szervezeti átalakulásuk során különféle torz alakzatokat hoztak létre. Ilyenek például a „kiürült vállalatok", amelyeknél a társasági átalakulás során egy központi „vízfej" maradt hátra. Ezek jobbára semmiféle hasznos funkciót nem teljesítenek. Ezért a kormány szorgalmazza a központok leépítését. A kormány felkérésére a KSH a közeljövőben pontos felmérést készít arról, hogy a közelmúltban mely vállalatok váltak „kiürültté". Akad néhány olyan nagy- vállalat is, amelyek helyzetének rendezése különleges elbírálást igényel. Az ő ügyüket a többiekétől elkülönítve veszik nagyító alá. Ilyen például az IKARUS és a Csepel Autógyár közös vertikuma, pmely a szovjet export csökkenésével nehéz helyzetbe került. Ami a szénbánya vállalatok helyzetét illeti, ismeretes, hogy a kormány tervezetet készít összehangolt pénzügyi felszámolásukra (ami nem keverendő össze a szénbányák fizikai felszámolásával). A tervezet várhatóan ősszel kerül a parlament elé. A kormány elé került másik előterjesztés az állami vállalatok felügyelőbizottságával foglalkozik. Mint ismeretes, az államigazgatási felügyelet alatt álló vállalatoknál az alapító eddig is kinevezhetett felügyelőbizottságot. Sajnálatos módon a bizottságok többsége szűk hatáskörben, felületes munkát végzett. Ezzel szemben a kormány azt szeretné, hogy az állami vállalati körben olyan felügyelőbizottság kinevezésére nyíljon lehetőség, amely széles felhatalmazási körrel rendelkezne, s beleszólhatna a vállalat stratégiai alakítása, illetve a személyi döntésekre. A tervek szerint a bizottságban alapvetően a minisztérium által felkért szakértők vennének részt, és helyet kapna a testületben a munkavállalók egy képviselője is. A kormány foglalkozott a telefonfejlesztés hosszú távú fejlesztésével is, s jóváhagyták azokat az alapelveket, amelyeket Magyarország követ a fejlesztéshez nyújtandó Világbanki hiteltárgyalásokon. A tízéves fejlesztési program első három évében 1993-ig úgynevezett lefedő gerinchálózat énül ki, ami azt ielenti, hogy 520 ezer úi vonallal bővül a jelenlegi minteav egymillió telefonvonalból álló hálózat. Az első három év beruházásának összköltsége 84 milliárd forintra tehető. Ez minteav 352 millió dolláros rlevizaszükséo- letet foalal maaában. A kormány ezt a pénzt a Világbanktól, illetve az európai beruházási banktól igyekszik beszerezni. A kormány elfogadta a szeptember 30-i önkormányzati választások költségkereti előterjesztést. Eszerint az első fordulóra 405 millió forintot, második fordulóra pedig 155 millió forintot különítenek el. A kormány határozott a kötelező gépjármű felelősségbiztosítási rendszer felújításáról. Ennek értelmében január 1-jé- től a kötelező felelősségbiztosítás keretében a biztosítás költségeit — mind a magán- személyek, mind a közületek esetében — maguknak a biztosítottaknak kell fedezniük. Ezzel megszűnik az az 1982 óta érvényben lévő szisztéma, amely alapján a kötelező biztosítás költségeit a benzin árába beépítve fedezik az autósok. A kormány áttekintette a műszaki fejlesztés állami feladatait a piacgazdaságra való áttérés időszakában. Úgy döntött: az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottságra az átmenet időszakában is szükség van a központi műszaki fejlesztés fő irányainak kijelölésében, a nemzetközi kapcsolatok összehangolásában. Az OMFB jelentőségére utal, hogy a szervezet az idén 6 milliárd forinttal gazdálkodik. László Balázs elmondta azt is, hogy a bizottság egy ideje betöltetlen elnöki tisztére Pungor Ernő akadémikust szeretné megnyerni a kormány. A művelődési és közoktatási miniszter beszámolt a kormánynak az orosznyelv-taná- rok átképzésének helyzetéről. Ennek kapcsán elhangzott: mintegy 15 ezer nyelvtanárra lenne szükség ázután, hogy eltörölték a kötelező orosz- nyelv-oktatást, s a tanulók szabadon választhatják meg, hogy milyen nyelvet kívánnak elsajátítani. A „hiány" túlnyomó többségét az egykori orosz tanárokkal kívánják betölteni. Ez mintegy 13 ezer orosznyelv-tanárt érint. Közülük 6 ezren jelentkeztek már a több évig tartó átképzésre. A költségvetés jövőre 450 millió forintot folyásit erre. A jelentős költségek miatt az át- képzett tanároknak legalább annyi ideig kell az oktatás- , bon dolgozniuk, mint ahány évig átképzésük tartott. Ellenkező esetben átképzésük költségeit vissza kell fizetniük.
