Új Dunántúli Napló, 1990. augusztus (1. évfolyam, 119-148. szám)
1990-08-29 / 146. szám
IO aj Dunántúli napiö 1990. augusztus 29., szerda Ki legyen a polgármester? Már csak azt védhetjük, ami van - Gazdátlan kincsek pusztulóban - Újabb esély a túlélésre Béda - érdekek kereszttüzében Bizonyos nyugtalanság érződött ismerősöm hangján, amikor a minap felhívott: „Hát már megint? . .." Az első, nyilvánosságra hozott pécsi polgármester-jelölésről mondta el a véleményét. Pár napja jelent meg lapunkban a hír arról, hogy „van már pécsi lőpolgármester-jelölt", s ebből megtudhatták a pécsiek, hogy dr. Schmidt Gábor, 40 éves, komlói ügyvéd személyében találták meg a kormánykoalíció helyi pártszervei a polgármester-jelöltjüket. Ismerősömet ez a „komlói” jelző idegesítette fel, a „hát már megint?" kérdés pedig arra vonatkozott, hogy amint az elmúlt évtizedekben oly gyakran, úgy most is „import-polgármesterre” számíthat a -város. Letettem a kagylót, és felütöttem a telefonkönyvet, hogy megnézzem, hol is lakik az ügyvéd úr. Nos, Pécsett lakik. Tehát mégsem import. Első rövid nyilatkozatából (mindenesetre megtudtuk, hogy szerinte milyen szempontok szerint eshetett rá a választás. Ezek között a várospolitikusi múlt nem szerepelt. . . Ezért aztán ismerősöm kérdését így fogalmazom tovább; hát már megint a pártpolitikai szempont a mérvadó? . . . . Ki legyen hát a polgár- mester? Mindenekelőtt hadd emlékeztessek arra, hogy Pécsett az elmúlt évtizedekben a nagyvároshoz méltatlanul sok „polgármester” váltotta egymást, ez pedig azt is jelentette, hogy sűrűn változtak a koncepciók. Mert hiába dőltei a József Attila utcában, ki lesz a soronkövetkező polgármester, az illetőnek azért megvolt a maga jó vagy kevésbé jó (netán rossz?) koncepciója, ami nem mindig vágott egybe az elődével. Ez pedig óhatatlanul is kihatott a városfejlesztés irányaira. Kedvenc ellenpéldám volt Zalaegerszeg, s annak is a polgármestere, Kustos Lajos, aki az idei nyugalomba vonulásig kb. 20 évig állt a város élén. S hogy a zalai „főváros" éppen e két évtized alatt igen látványos fejlődésen ment át, abban hitem szerint közrejátszott az is, hogy a város irányítása folyamatosan egy kézben volt. Ki legyen hát a pécsi polgármester? Feltétlenül olyan város- politikus személyiség, aki tevékenysége révén több önkormányzati ciklusban is bírná a lakosság bizalmát is. Mert ha csak az önkormányzati testület bizalmát bírja, akkor régen rossz a városnak. Mint említettem, a polgár- mesteri tisztség sorsa a József Attila utcában dőlt el, a testület, vagyis a városi tanácsa választást mímelve csupán az áldását adta erre. Úgy is mondhatnánk, hogy -egyfajta párttisztség volt a tanácselnöké, amit az is erősített, hogy több esetben éppen pártfunkcióból került új tisztébe a választott. A küldetés természetesen együtt járt az elvárt pártfegyelemmel, vagyis azzal, hogy iha a párt gondol egyet, az illető máris megy, otthagyva csapot-papot. Így járt Pécs azzal a polgármesterével, aki alatt alig melegedett meg a szók, s éppen csak körvonalazni tudta az elképzeléseit, a párt „más, fontos beosztásba" helyezte. Ott aztán szépen el is tűnt. Pedig ígéretes polgármesternek indult... Ez is, meg az említett zalaegerszegi példa is szóba került, amikor a polgármesteri szék egyik közelmúltbeli várományosát próbáltam meggyőzni: Pécsnek végre már egy „tartós” polgármesterre lenne szüksége, ezért meg is kérdeztem, mit tenne, ha a párt máshová küldené, ellentmondana-e? A válasz persze az volt, amit vártam, nem pedig az, am-t hallani szerettem volna: ha a párt küld ... Ó, emberi gyarlóság! Ki is legyen hát a polgármester? Semmiesetre sem olyan személy, akit valamely új József Attila utcában pártpolitikai szempontok szerint választanak ki e felelősségteljes posztra, aki tehát nem párthűségért cserébe „kapja" e tisztséget. Gyakorta a szemére vetik az elmúlt rendszernek - benne a leköszönő tanácsrendszernek - a szakértelem hiányát. Joggal. Különösen, ha a kezdetekre gondolok, amikor százával kerültek vezető pozícióba olyan emberek, akik minden jóakaratuk ellenére csak a kártételhez értettek. Ám ezek előbb- utóbb kikoptak, s beköszön- töttek azok az idők, amikor a szakképzettség, a szakértelem kívánalma került előtérbe. Más dolog, hogy a rendszer lényegéből fakadóan ajánlatos volt ezt megtámogatni a piros könyvecskével. És ha mégis csak a piros könyvecske volt meg? Én tisztelni tudtam azt a polgármestert, aki ismerve önnön korlátáit, hagyta dolgozni az apparátusát, mert megbízott benne, ám fenntartásaim voltak azzal szemben, aki nem ótallotta a munkatársait ismételten „eláztatni”, mert nem bízott bennük. A végső szakaszban az MSZMP is felismerte: jól képzett közgazdász kell a város élére. Igen, mert olyan korszakba léptünk, amikor közgazdász kellett polgármesternek. Ez a korszak pedig még nem ért véget. Sőt! Ki legyen hát a polgármester? Egy nagyon jól képzett, kitűnő egyéni adottságú ember, aki úrrá tud lenni a város helyzetén, és meg tudja teremteni az önkormányzati gazdálkodás legjobb helyi feltételeit. Utoljára hagytam ismerősöm nyugtalan kérdését, amiről ugyebár kiderült már, hogy nem megalapozott. Ha végignézzük ebből a szempontból a háború utáni nagy létszámú pécsi polgármester-sort, azt látjuk, hogy nem mind tettek eleget ama követelménynek, hogy tükék lettek volna abban az értelemben, ahogy ezt általában értjük. Dehát elítélendő-e ez? Ne feledjük, hogy a háború óta eltelt 45 esztendő alatt mintegy százezer fővel gyarapodott Pécs lélekszáma. Eme többség talán kirekesztendő lenne a polgármesterségből? Nem! De az importból mégsem kérjünk. Pécsnek annyi sajátos gondja, problémája van, hogy egy importpolgármester csak hosszúhosszú idő után tudna köztük otthonosan mozogni. Az effajta tanulóidő fényűzését aligha engedheti meg most magának a város, főleg, ha tudjuk, hogy egy új polgármesternek amúgy is van elég tanufni- valója. Ki legyen hát a polgármester? Mindenképpen pécsi illetőségű, lehetőleg minél régebben Pécsett lakó, az sem baj, ha pécsi születésű, tehát fiatal ember, amit természetesen úgy értek, hogy fiatal férfi vagy nő. Bizony, fiatal! Főleg, ha arra gondolunk, hogy azt várjuk: több önkormányzati cikluson át „kormányozza" Pécset. Végre megérdemelné tehát ez a város, hogy olyan polgármestere legyen, akit nem ilyen-olyan rövidtávú érdekek vezetnek a városháza első emeleti polgármesteri szobájába, hanem a rátermettsége, a szakértelme, és nem utolsósorban a város iránti szeretete. Hársfai István Emlékszem, annak idején a Dunántúli Napló lelkesült cikkben számolt be arról, hogy újabb természetvédelmi területtel gazdagodott Baranya megye. A Dél-dunántúli Környezetvédelmi és Vízügyi Igazgatóság szakembereinek (és itt is minden szónak külön jelentősége van) sikerült elérniük, hogy jogszabály (egészen pontosan a 3/1989. számú KVM-rendelet) nyilvánítsa védetté a 6497 hektár nagyságú területet. Tudjuk jól, a pangás évtizedeinek utolsó szakaszában támadott valakinek az a különös ötlete, hogy összevonja az „ál lám igazgatási lag rokon” területeket, s egy szaktárca kezelésébe adja a vízügyet, a környezet- és a természetvédelmet. Szakemberek a megmondhatói, mennyire más és más érdekék mozgatják valamennyit. A vízügy - ha csak teheti — nagy állami beruházásokat kaparint magához, és ha meg is kapja azökat, hajlandó (és hajlamos) elfeledkezni arról, hogy hol költ a fekete gólya és a szürke gém, avagy -merre -is fészkel (ha fészkel még egyáltatlán) a sokak által inkább csak „hallott", de sohasem látott rétisas . . . Az, aki természetvédőnek született — vagy azzá lett néha villámcsapásszerűen is —, Belépünk a „szentélybe Ha már születésről, illetve szülésről volt szó, megpróbálhatjuk megkeresni az „apát”. Szerencsére, nem nehéz megtalálni, s íme, már itt is jő „tollhegyünkre" Dobosi Tamás, egykori rodkzenész, -mai lelkes természetvédő. (A zenéből azért annyi megmaradt, hogy még ma is 100 wattal tudja „kirobbanta ni" kis Polskijából a gyanútlan útitársat, ha az Shadows-t vagy Eric Claptont „rendéi” tőle, de fixa ideája manapság inkább az élővilág óvása az ember, nemtörődöm megnyilvánulásaival szemben.) Tamástól nem kell kétszer kérni, hogy legyen útitársunk egy Bédába tartó expedíció szakértőjeként. Szerényke tábla figyelmeztet bénnünket, amikor — állítólag — a gemenci tájvédelmi körzet bejáratához érünk. Hogy pontosan hol is vagyunk -(Béda), azt csak a beavatottak és a részletes térképpel rendelkezők tudhatják. Utunk a Duna egyik oldalága -fölött vezet át. A hídon megállunk, és letekintünk a stégekre, amelyet -lelkes horgászok esíkó- báltak maguknak. Az egyiken kibelezett gépkocsiülés „virít", Stég hátán stég - látkép a tájvédelmi körzet bejáratánál. messze van, s bizony nagy az esélye annak, hogy -most is az erősebb kutyáé lesz a csont, azaz a vízügyé lesz „válás" után az épület. Néhány percig merengve nézzük a Dunát, s irigykedve a fürdőzőket, akik egy „belüg ym-in i szté ri um i ’' ta nya-ha jóró I ugrálnak a szal-masárga vízbe. Előkerül a távcső is, sikerül megpillantani rajta keresztül néhány távolban szálldosó vizimadarat. Miközben azon töprengek, ölyvet vagy héját láthattam, egy motorcsónak -hangja töri darabokra a természet hangjainak templomát. Noha tilos használni, mindig akad valaki, aki fittyet -hány a szabályoknak, és megpróbálja . . . Tamás nem rest, hajlandó bejelentést tenni Kecskeméten, megnevezve a szabálytalankodókat, aztán vagy hitelt adnak a szavainak — hiszen ő is „hatósági ember"-féle, csak ide nincs jogosítványa —, vagy nem. Ha el is -hiszik, amit leír, vagy -foglalkoznak az ügyével, vagy nem. Vagy megbírságolják őz elkövetőket — vagy nem. Valószínű inkább az utóbbi, mivel -ki-ne-k van -kedve Kecskemétről ide küldözgetni a büntetőcédulákat egy olyan terület szentségének a megsértése miatt, amelyet még sohasem látott... A motorcsónakok tehát minden bizonynyal szabadon úszkálnak tovább. Nyárfák között vezet az utunk, határozottan szép a vidék. Lenn, a Duna medrében (az innenső parton) cőlöpsor: az ott a -határ. A folyógáton egy UAZ állja az utunkat, majd lomhán félreáll, s mi mehetünk tová-bb. A -töltés aljából egy szakasznyi határőr barátságosan integet felénk. Jobbra fordulunk, és újra erdőn keresztül vezet utunk, majd minden átmenet nélkül eltűnnek a fák a bal oldalon. Ez nem véletlen, mint megtudom, s újra hallom a baljóslatú szót: tarvágás. Váratlanul egy vaskapu kerül elénk, az út le van zárva. Erdőfű = Gyűrűfű? Átvenni - így nem lehet Talán sokak szómára -meglepően hangzik, de -Baranya megye csücskében a Duna, és a jugoszláv-imagyar határ által övezett terület nem a -Baranya Megyei Környezetvédelmi és Vízügyi igazgatóság fennhatósága (hatósági felügyelete) alá tartozik, hanem (tessék kapaszkodni) a Kiskunsági Nemzeti Park „szerves” részét képezi. Hogy -miért is, az -inkább tékinthető egy matematikai (halmazelméleti) tétel bizonyításának (ha A része B-nek, -és B része C-nek, . . .), -mintsem a való életből kiinduló -indoklásnak. A lehető -legegyszerűbben szólva ugyanis arról van -szó, hogy a status quo-t (vagyis azt az állapotot, hogy a Baranya megyei területet Baranya megyei hatóság ellenőrizze), fel kellett rúgni, -mivel -Béda a gemenci tájegység része, Gemencet pedig a Bajai Vízügyi -Igazgatóság felügyeli, amelyi-k -Kecskemét fennhatósága alá tartozik. (Ha első hallásra ez -nem érthető, áldjuk -kicsit a sorsot, hogy az „írás megmarad" ....) Vagyis: Béda kecskeméti felségterület kell, hogy legyen. Ez az óllapot (mert imár beállott helyzetről van szó) nyilván védhető rendszerelméleti alapon, de támadható, ha megvizsgáljuk, hogy az Élet hogyan „reagálta le" a „szakemberek" agyszüleményét. Először az „átvétel" körül lehetett észlelni, hogy valami nincs rendjén.- Ugyanis — mondja szakértőnk, Dobosi Tamás — a természetes az lett volna, ha a kecskeméti szakemberek velünk együtt kijönnék, végigjárják a területet, megnézik, 'miről is van szó. Hiszen egy ilyen nagyságú térséget, annak minden apró jelenségét, tulajdonságát nem lőhet „dokumentumokból" megismerni, látni és érezni kell. Ezzel szemben az történt, hogy a kecskeméti kollégák eljöttek Pécsre, átvettek három dosz- sziényi anyagot, és azután megnyugodva (?) visszautaztak Kecskemétre. Azóta sem látták őket errefelé ... De nemcsak őket, megbízottaikat sem, aminek most az az eredménye — Tamás nem jön zavarba, s mint kiderül, nyugalma érthető. A kapu ugyanis nincs lelakatolva, könnyűszerrel nyitható. A másik oldalon található kiírás szerint, amelyben némi helyi humor is megcsillan, a kapu ,/magától" záródik, vagyis „öntől", ha becsukja maga után. A kapu funkcióját nem értem, de kedves szokásnak tűnik a használata, s láthatóan minden erre járó komolyan veszi. Továbbhaladva, a Hodály- Duna partjára érünk, ahol elhagyott varsák 'jelzik, hogy halászok is működnek errefelé. Ami önmagában nem lenne baj, de az elektromos halászatot és az apadás után ottfelejtett, és a halak orrfacsaró bűzt árasztó sírjául szolgáló varsákat Tamás szemlátomást nem tudja 'megbocsátani a derék (?) „hej halászoknak”. Utunkat folytatva, egy régi major, vagy inkább uradalmi központ maradványaira bukkanunk: Erdőfűre értünk. A „maradvány" persze, nem helyes kifejezés, mert nem üszkös, avagy eső áztatta romokról van szó. Az épületek többsége a két utcácskáiban csaknem teljesen ép, bár meg kell adni, némelyiket valóban kikezdte a gazdátlanság és az idő. Tamás úgy tudja, hogy a falucska „könyv szerint" a Gemenci Erdőgazdaság tulajdona, amelyik szívesen —akár ingyen is — lemondana róla, s a vad regényes környezetben létre is lehetne tán hozni a pusztulásra ítélt falucskából, egy üdülőcentrumot. Tőke kellene hozzá, mint manapság annyi máshoz... Egy árnyas gesztenyesor alatt haladunk, néhány ház előtt, a kertben Frissen mosott, száradó ruhákát lenget a szél. Az árokparton tyúkok kapirgálnak, távolabb két surmó kölyök nézegeti az idegeneket. Az utca végére érve láthatjuk: van itt bolt is. És -mi -minden lehetne még . .. Abban tökéletesen egyetértünk, hogy kár lenne, ha Erdőfű ugyanúgy kihalna, mint hasonló nevű, ma már legendás elődje. Epilógus A Baranya megyei (profi) természetvédők négy évvel ezelőtt kezdték el a harcot azért, hogy védetté nyilvánítsák a bédai területet. Akkor még telve voltak optimizmussal, akkor még egymást érték errefelé a madártani táborok, zajlott az élet. Aztán a nagy kérdést is sikerült megoldani: védett lett a terület, úgy két éve már. De valahogy megváltozott minden. Talán azért, mert a hatóságok úgy döntöttek, legyen Kecskemété Béda (a préda?). Talán azért, mert a távoli központ „vonzáskörzetéből" nem szívesen jöttek volna errefelé az ornitológusok? Meg hát onnan ide ki szervez tábort...? Talány. S szó mi szó, az erdészek is jobban megvannak a természetvédelmi felügyelők nélkül. Igaz, így az erdőhasznosítás gazdasági érveivel szemben nemigen van, aki ellen-’ érveket hangoztatna. A derék erdőművelőkkel szembe kevesen szállnak hát. Nem állít- ha'tjuk, hogy kényükre-kedvük- re, de sajátos érdekeik szerint így bátran „letermelhetik” a fejszeérett erdőt. Amint Hírlik, a közeljövőben egy nyolcvanéves őstölgyes kerül sorra . . . Lékó Sándor ezzel szemben hajlamos volt nagyvonalúan átsiklani a vízrendezési problémák fölött, s feginlkóbb az érdekelte: merre fodrozzák a vizet a szárcsák és hol pihennek meg a vadludak észak felé húzódó de jobb, ha „következményét" mondunk —, hogy nincs gazdája a bédai területnek, nincs, olki ellenőrizze a favágókat, a halászokat, a kirándulókat. Nincsenek természetvédelmi őrök, akik nap mint nap járvándorösvényükön. 'Hát ennek tükrében talán belátja már a laikus lis, hogy nem volt kis eredmény az idézett jogszabály — nincsen 'jobb szó rá — megszülettetése . . . ná'k a területet, és azonnal beavatkoznának, ha valami rendellenességet észlelnek, vagy legalábbis jelentenék az illetékes szakembereknek. így minden következmény nélkül maradhat, ha véletlenül „félrecsúszik" a Sti W-fűrész, és néhány száz (néhány ezer?) értékesebb fával kevesebb lesz a területen. Amerre éppen elhaladunk, a tarvágás nyomán előbukkannak az engedély nélkül épített (Dobosi Tamás gúnyos-keserves kifejezésével élve) „bungalovok". Jöbbra tőlünk takaros, egyemeletes épület. 'Ez a bédai gátőrház, tervezték, hogy holland bérlőknek adják ki a nemrég felújított épületet, de ez sajnos, nem sikerült. — Még jobb lenne — mondja Tamás —, ha itt rendezhetnék be a bédai körzet természetvédelmi központját . . . Ez azonban még igencsak a másiknak düledező 'kalyiba szabja meg a 'jellegét. Helyben vagyunk.- Mi megterveztettük a tájba illő stégeket, néhány ezer forintból (bárki megépíthetné, de eddig a 'kutyának sem kellett — szakad fel a 'panasz Dobosi Tamásból. — És nézd meg itt ezeket — fűzi hozzá. Kommentár nem kell, a látvány valóban lehangoló. De még elkeserítőbb arra gondolni, hogy nem is annyira a helyileg illetékes tanács tehet az eklektikus látványról, hanem maga az Élet, az, ami megakadályozza, hogy a többségében nyugdíjas horgászok ne csak a praktikumnak, de a látványnak is „adjanak". Ezeket a stégeket a bevezetőben idézett rendelet szellemében le kellene bontani. Persze, nem szánja el rá magát senki, mert hót — maradjunk ebben — nem lenne ildomos . . . De az lis tény, hogy pillanotnyilag nincs hatóság, amelyik komolyan venné a dolgot. Ez utóbbi minden bizonynyal némi magyarázatra szorul.
