Új Dunántúli Napló, 1990. augusztus (1. évfolyam, 119-148. szám)

1990-08-25 / 142. szám

1990. augusztus 25., szombat üj Dunántúli napló 9 Könyvekről Tadeusz Konwicki: Kis apokalipszis Konwicki regénye 1979-ben 'jelent meg először. Varsóban és szamizdatban. A Jelenkor Kiadó vállalkozása mégsem tűnik anakronizmusnak. Igaz, mostanság abban a boldog hitben létezünk (vegetálunk?), hogy végérvényesen túl va­gyunk mindnazon a szörnyű­ségen, amelyről e regényben olvashatunk. Hisz valamikor azt tanították nekünk, hogy a TÖRTÉNELEM nevű gépezet kereke visszafordíthatatlan. Csakhogy: milyen kerék az, s kerék-e egyáltalán, amely csak előre hajtandó forogni? Politikai sci-fi. Ironikus, gro­teszk, tragikus tabló. Egy hal­dokló, lezüllesztett nép kálvá­riájának végére jut. Ezt a re­gényt csak mi érthetjük — érezhetjük igazán. Mi, akik e kies „Közép-Kelet-Közel-Nyu- gat-Európában" égettettünk meg a bolsevizmus fantam- inkvizitorainak parancsára. Igazából nem volt itt per. Mégcsak koncepció sem. Is­ten Ítélt Így, aki hátat fordí­tott a mi szűkre szabott világ­mindenségünknek, mivel belát­ta, hogy az emberiség létre­hozása tévedésnek bizonyult. Ezt a tézist bontja ki a szerző látomásos én-regényé­ben. A lengyel ellenzék a le­pusztult Varsóban arra ,,íté­li" az öreg, tíz éve nem Író Írót, hogy látványosnak ígér­kező önégetéssel tiltakozzon a szervilis és embertelen .pa­rancsuralmi rendszer ellen. Ez­tán a főhős — egy benzines kannával kezében, s egy cso­mag eredeti, dollárért vásá­rolt svéd gyufával a zsebében - nekivág a városnak, hogy elbúcsúzzon a világtól, s erőt merítsen a hősi gesztushoz. A tv-ben pedig egyfolytában dúl a pártkongresszus. Csók- dosó főtitkárok légyottja kö­zepette agonizál a nemzet. A dicső halálra szánt (csak még nem eléggé elszánt) író kb. 12 órás bolyongásának stációi­ban újólag és sűrítetten ta­pasztalja meg a lengyel való­ságot. Majdnem mindenki vissza­taszító. Ellenszenves (termé­szetesen) a pártarisztokrácia, de legalább annyira gusztus­talan a rendszerben és rend­szerből élő ellenzék is. A fő­hős előtt - bár két ízben is birtokolja a Reményt egy Na- gyezsda nevezetű szovjet nő­archetípus személyében - megvilágosodik: nincs más al­ternatíva, mint az önkéntes tűzhalál. - ,,A nyájjal tartot­tam, és engedelmeskedtem a nyájnak. Buzgón, vigyáztam a társadalomnak nevezett ember­nyáj néma hangját. Csak olyan apróbb vétkeket követ­tem el, amelyek nem váltot­tak ki általános tiltakozást, és ha a társadalom látbatattan szeme megrovótag rám tekin­tett, nyomban jóvá is tettem vétkemet. Ennek ellenére bűn­tudatom van, és bűnös va- gyök." (Jelenkor Irodalmi és Művé­szeti Kiadó, 1990.) Mihalik Zsolt Kerék Imre: Agas-bogas koronák A drága Kosztolányi Írja: „Minden költő gyermek. Min­den gyermek költő. De gyerek­költő - egy gyermek, aki a szó igazi értetmében költő lett volna - még sohase volt." Ám Kosztolányinak megadatott, hogy egyszerre legyen fölnőtl és gyermek. — Aztán vissza­ereszkedett abba a mélységes és titokzatos kútba, melyet gyerekkornak nevezünk, és megírta A szegény kisgyermek panaszai-t. És ne feledjük Weöres Sándort sem, akinek játékos ritmus- és rímgyakor­latain óvodásnemzedékek nőt­tek és nőnek föl. Ilyen szintű teljesítményekre csak kevesen képesek. Annál szembetűnőbb, hogy az utóbbi évtizedben te­mérdek gyermekvers keletke­zett. Egyre több költő próbált és próbál „lemenni gyerekbe". E versek többsége azonban hiteltelen. - Gyerekesek, „prüttyögősek" vagy éppen idegesítően didaktikusak. Mert milyen vers is való a gyerek­nek? _ Erre csak a megcél­zott befogadók tudnának vá­laszolni. Őket viszont senki sem kérdezi meg. Kerék Imre versei - fölnőtt szemmel nézve — kellemes al­kotások. Legtöbbjük rövid, ért­hető nyelven megírt szöveg. A darabok zöme magyaros ver- selésű, s kellő bájjal rímelnek is. A művek — általában — egy-egy pillanatképet rögzíte­nek, a természet valamely je­lenségét, darabkáját fejezik ki. A költő nemcsak a termé­szet tolmócsolója akar lenni, hanem a még létező népszo­kások közül is fölvillant néhá­nyat kötetében: pl. a betlehe- mezést, a lucázást stb. Azt persze nem lehet tudni, ho­gyan fogadják majd a kisde­dek e szövegeket, az azonban bizonyos, hogy nem is oly rég beléjük diktált „valamikor ré- gesrégen bilincs volt o szovjet népen” - típusú szörnyszüle­mények helyét is végre igazi költészetnek illik elfoglalnia Talán éppen olyan verseknek, mint az alábbi Kerék Imre al­kotás: Éji folyó Csillag csillan a vízen, ringatózik szelíden. Csendesség holdja csüng a faágon. Felhőt, lombot lebegtet az álom. M. Zs. (Somogy Megyei Könyvtár, Kaposvár, 1990) Gyermekeknek Az igazságos Mátyásról szóló tanulságos történetek általában a gyerekek első, meghatározó olvasmányai kö­zé tartoznak. A gyermek bon­takozó igazságérzetét Az oranyszörű bárány és az Egy­szer volt Budán kutyavásár becsületes juhászlegényé nek győzelme vagy a kapzsi, go­nosz szomszéd hoppon mara­dása kezdi alakítani, formálni A Képzőművészeti Kiadó néhány héttel ezelőtt új ki­adásban örvendeztette meg o gyerekeket. A két keménytapos könyvecske Hernádi Paula raj­zaival vonzó olvasmány lehet a betűzgető gyerekeknek, de sajnos nem felhőtlen öröm a szülőknek. A cimiapon a mosolygó ki­rálylány és báránykája. A kép 'bal alsó sarkába egy számot biggyesztett oda a tervező: 79,50 Ft. Igen. kiesig drága ezért a „kis semmiért". Azon­kívül, miért o címlapon? Kár elrontani a képet, s egyben első látásra a lapos pénztár­cára emlékeztetni o vásárlásra felbuzdult szülőt. A harmadik kiadvány egy kifestőfüzet. Leopold és társai Tom és Jarry módjára élik za­jos mindennapjaikat a Cica­doromb utcában. A történet, soványka, a kifestendő rajzok - két orosz művész: Roznikov és Nazaruk munkája — kedves Walt Disney-féle ismerősként köszönnek a gyerekekre a szürke lapokról. Mindjárt lehervadt azonban az alkotás láza. mikor a filc­toll az olcsó papíron elfolyik, és átüt o papír másik olda­lára. Nincs más, elő kell ven­ni a szinesceruzát, de így már nem az igazi. Az ötlet jó. A kivitelhez még több figyelem kell. Talán nem hiábavaló gyerekeinkért o megfelelő^anyagi ráfordítás. Z. M. Tüskés Tibor Dicsértessék, nővérke! m eggel fél nyolcra hívott 1^ be az orvosnő vizsgá­latra. A 'klinika alag­sorába, a járóibeteg rende­lőbe kalauzolt. A szobában két fehér ruhás nővér tar­tózkodott.- Alapos és komplex vér­vizsgálatot kérek - mond­ta, és a rendelőben ha­gyott. A szőke, (iatalabb nővér ruhákat ihajtogatott össze, a fekete, idősebb nővér kém­csöveket válogatott. I Kinyílt az ajtó, és egy újabb fehér ruhás hölgy kí­séretében két fiatalember lépett a terembe. Fehér in­get, hosszú, fehér nadrágot viseltek. — Őket úgy hívják: Ko­vács Zsolt és Bessenyei Iván. Zsolt betegkísérő lesz, Iván az ambulancián dol­gozik.- Egy Ivánunk már volt... - mondta a szőke nővér. Most látom, hogy az a két fiatalember áll a szobá­ban, aki pár perccel koráb­ban még utcai ruhában előttem lépett be a klinika kertjének kapuján. — Bemutatkozás? Munkó- baállás? - sandítok a fe­kete hajú nővérre. — Igen - bólintott, és to­vább zörgeti a kémcsöve­ket. Mindegyik alá egy nyomtatványt helyez, az üvegcsövek falára apró pa- pirszeleteket ragaszt. Megnézem jobban az ar­cát. — Azt hiszem, már láttam valahol — mondom bizony­talanul. — Nekem is jó arcmemó­riám van. Igen, itt feküdt a második emeleten, a lép­csőfeljáróval szembeni kór­teremben. Nagy piros foltok voltak a testén. Huszonegy éve történt - mondja a nő­vér. - Azóta ezen az egyet­len helyen dolgozom. Valóban, néhány éve gyógyszermérgezéssel, vesze­delmes allergiával itt feküd­tem a klinikán, ügyetlen bókkal próbálkozom: — Huszonegy éve? Nem lehet... Akkor maga még meg sem született. Talán hat-nyolc éve. Az alacsony, fekete hajú nővér szótlanul rakosgatja az asztalon a kémcsöveket. — ülve vegyünk vért, vagy lefekszik? - kérdezi. — Elég sokra lesz szükség . . . Inkább az alacsony, lepe­dővel letakart, kemény desz­kapadot választom. Oda­nyújtom a karomat, és meg- adóan tűröm a gumicső szorítását és a tű szúrását. Amíg egymás után megtel­nek véremmel a kémcsövek, a mennyezetet szemlélem. Miért' is vagyok ismét itt? Amikor korábban a klinikán feküdtem, égett a testem, a megbomlott vérképlet miatt iszonyúan viszketett a bőröm, a gyógyszermérgezés súlyos következményeit szen­vedtem. De meggyógyultam. Tudós orvosok 'hajoltak fö- lém, a fehér ruhás ápolók gyöngéd karjai visszasegítet- tek az életbe. Most újra itt vagyok. Csupán egy alapos vizsgálatra szólítottak, de tele vagyok aggodalommal. Csupán egy múlni nem aka­ró brochitiszről, a panel la­kás kiváltotta allergiáról, kezdődő asztmáról van szó, vagy valami súlyosabbról, végzetesébbről? Mi az oka az éjszakai fulladásoknak, a köhögésbe torkolló lég­szomjnak, a rám törő ha Iái- félelem nék? A gégészeti vizsgálat után ez a vérvizs­gálat tud majd valami meg­nyugtatót mondani? Fölkelek a pádról, bele- bujok a cipőmbe. Megkö­szönöm a vérvételt, és ke­zet nyújtok a kedves arcú, fekete hajú, ismerős nővér­nek. Itthon belémférkőzi'k a bi­zonytalanság. Hát valójában mikor is feküdtem a klini­kán? Megkeresem papír­jaim között az elbocsátó leletet. Látom rajta az év­számot, a keltezést: 1970... Akárhogy nézem, bármennyit forgatom a papírlapot: ez bizony húsz éve kelt. Azóta fölgyorsult bennem az idő, egymásra csúsztak az em­lékek. A aővér emlékezete pontosabban működött, mint az enyém. 'Húsz éve is ő vett vért a karomból. Több mint húsz éve ugyanazon a munkahelyen dolgozik. Eszembe jut a két fiatal­ember, ahogy a fényes kő­padlón az egyik lábáról a másikra áll, és zavartan vár­ja, hogy túlessen a bemutat­kozó son. Összehajtogatom a húsz­éves leletet, s eltűnődöm. Ma munkába álló ápolók, nővérkék, betegkísérők, „egészségügyi dolgozók": a választott pályán marad- tok-e? Élethivatás lesz-e szá­motokra a betegek, az el­esettek, a rászorulók gyá- molítása? Húsz év múlva ta­ta Ikoz'hatunk-e? Áldottak, akik évtizedeken át egyszerűen „egészség- ügyi dolgozóként" — a fo­lyamatos önképzés mellett és az új ismeretek elsajáti- tásával — ugyanazon a munkahelyen, ugyanabban a munkakörben az emberek gyógyításáért lelkiismerete­sen dolgoznak. R. Füzesi Zsuzsa kerámiái a Pécsi Kisgalériában Áttűnések Már egy érintés - modosi tás. Ahogy a kavics, a ka­vicsok csendje is példázza, amelybe tengerek lüktetése, folyóvizek áramlása van zár­va. Természettörvény. Ha ez az érintés. ez a törvényt utánzó megtestesülés ember­kéz műve - antropomorfizáció. Az ember megtanul edénye­ket készíteni. A geometrikus formák létrehozására, törvé­nyeinek o tiszteletére inegta nitja a szükség. Az így abszt rahólodó és megtestesülő tör­vény, o geometrikus, a szer­vetlen rend eképpen kezdi szolgálni o szervest, az élőt, amely (és aki) mindig töké­letesebb annál, mint amit a saját szolgálatára létrehozhat. És mégis. Szerves és szervet­len szüntelen találkozása a lét, elsőként talán a kristály- szerkezetet mutató vírusok tetszhalálában, a természet zseniális leleményeként. Ehhez az öntudatlan múlt­hoz, a szervesen fejlődő vege­tatív léthez képest már egy porladó csontok mellől elő­ásott lándzsahegy is forrada­lom, és évezredeket fordít ki sarkaiból egy tökéletlen agyagedény, egy tál vagy egy stilizált Gólem-kezdemény is: szinte azóta sincs a for­mák forradalmában moder­nebb. Olyan, amely ennél időtlenebbül őrizhetné meg báját és erejét. Ontológiai válasz is a lehetséges lét­változatokra, R. Füzesi Zsu­zsa alig is módosít a henge­res alapformákon. De ez az „alig", művészetének kulcsa, A Pécsi Kisgaléria na­gyobbik termében egy-egy karcsú posztamensen egy-egy ennél is karcsúbb, a bálvá­nyok méltóságával sötétlő ra- ku váza. Éppen csak meg kell törni a csőszerű vázaformát, benyomni valahol a dereka táján, és már formálódik az öl, a tompor, a szelíden kontraposztba forduló csípő. A füstfogta barna színek közt itt-ott az ónix hűsítő zöldje, fehér szín után vágyódó ezüstök, a vasoxid tüze pa­rázslik, száját, törzsét tüné­keny, archaikus vonaldisz fut­ja be, és megtörik a holt anyag múzeumivá dermesztő magánya -, a torzó-mivoltuk- ban is nyúlánk nőalakok meg­elevenednek, mintázzák az er­dők fáit, a megállítható időt, az időtlenség, a múlt, a ha­lál fogságából is kiszaba­dítható szépséget. Ily módon eleven a harcsa- szájukkal tátogó köcsögök, a tojás-, kagylóhéj- és csiga­parafrázisok beszédes néma­sága, a csókban összehajtó fejek nyugalma. Ily módon is­métlődnek és tűnnek át egy­másba a természet alakválto­zatai; hogyan válik a külső forma belsővé és viszont: a halott fűz odvát a hámló fa­kéreg, gyűrűző csigaformo ke­retezi, s az odú talán egy új élet szülő- és fészkelöhelyc. Majd az óceán tékozlón part­ra lökött kincsei közt lépke­dünk, kavicsok, kagylók, ten­geri madarak tojásai fölött. Közülük egyikért-másikért le­hajolunk, vizsgálódva a ke­zünkbe veszünk, mert felidéz bennünk egy-egy arcot. Vagy csak a vízmosta, napszítta, ki- fehéredő kavicsokat figyeljük órákig, hogy meghalljuk a természet legszótianabb, leg­érzéketlenebb anyagának szív­dobbanásait. Bóka Róbert A bűnbánó Kis csönd utón váratlanul megszólalt Gerzson bá, a me­sefa : — Hallod-é, Ambrus te! Olyan szentes történeteket es- mérsz, meséjjél már egyet az úrnak. Ambrus nem is sokáig ké­rette magát: — Én aztán hallom —, s el­kezdett beszélni. - Az úgy vót, hogy az öreganyámtul hallottam, sok szentes törté­nést, akiket ű az ű öregany játul tudott. Merthogy az öreganyóm öreganyja minden üdéjét a templomban tőtötte imádságok között. Méges az beszélték rúla, hogy fijatal korának örömeit, miket ugyan­csak sokat kóstolgatott vult, azokat imádkozta le a Szűz- anyának. Eccer Nojérul mesélt nekem az én öreganyóm, aki az Ur parancsára émberbül, állat­ául a jókat öszveszedte, hogy megmentse ükét. Mert az Úristen igen csak meghara­gudott az emberek gonoszsá­ga mián, s, vízbe akarta foj­tani a bűnösöket, akar az ür­géket. Mikoron elszóltat már a haragja, etapasztotta a sok vi­zet, s, Nojé hajója az Arany- nyas hegyen szárazra kerűtt. Nojé kiengette hát az álla­tokat és maga es kiszállott öt gyermekével: három leány- val és két fiúval. Úgy rendel­kezett ekkoron az úr, hogy az emberek és az áltatok né­pesítsék bé újra a fődet: Sára éljen Dávidval, Eszter penig Jáköbval. Nosza felcsattant erre An­na, a harmadik leány. Úgy pörgött a szája, akar a szele- lörosta: — És vélem mi lészen? Né­kem nem leszen hites uram? Eztet érdeműtem én? - csiri- kolta végestelenül. Az Úristen béfogta mind a két fülét, s, csak akkor szó­lott, midőn Anna végre el­csendesült:- Te penig élj, ahogyan tucc! - mérgeskedett rá. Annából így lett az özönvi­zet túlélő kurva, kire Sára és Eszter igen csak megharagu­dott. Annának ugyanis talán még többször es gömbölyö- dött a hasa, mint nékijek. Gyerekei penig mind mástul valónak. Eszterék legszíve­sebben béfojtották vóna An­nát a patakba. Vagy leglább csak meggurucsálhatták vón, hogy varasbéka lett vón belő­le. Anna nagyon es jólelkű szolgálója vót az Úrnak. Ec­cer Nőié, már nagyon meg­öregedett akkoron, részegen eloludott. De a nagy meleg­ben elébb minden ruháját le­hányta magárul. A két tisztes asszonyi állat vihogva muto­gatott Nojé elhervadott gyö­kerére, a kurva viszont bé- takargatta az öreget, s, el­zavarta vót a szemérmetlen csúfolkodókat. Annának sokadik unokái ak­koron éltek e fődön, midőn Jézus urunk járt idele. Egyi­kük: Márta, erényes asszonyi áltat vót, de Magdolna ugyan nem vetette meg az élvezetek kóstolását, mígnem eccer meg­hallotta Urunk szép beszéd- jit. Rögvest megbánta vétkeit és keservesen rítt. Térdre bo- rútt Jézus urunk előtt s’ köny- nyeivel mosogatta, szép hajá­val törűgette annak megfá­radt, fájós lábait. Jézus urunk meg es bocsá­tott néki, mert látta őszinte bánatát. Ezután ü lett a bűn­bánó Magdolna, ahogy az írás es tanusittya még ma­napság es. Disznajó, 1940. Csernavölgyi Antal

Next

/
Oldalképek
Tartalom