Új Dunántúli Napló, 1990. július (1. évfolyam, 88-118. szám)

1990-07-07 / 94. szám

e űj Dunántúli napló 1990. július 7., szombat A megújult magyar sajtá Raaiáaiában Példa nélküli újságolvasói szokások A decemberi román for­radalom első napjainak ki­nyilatkozásai után rövidesen kiderült, hogy a fordulal nem mindenben felelt meg a várakozásoknak. A párt­állami struktúra megsemmi­sítésének dacára egyre nyil­vánvalóbb átmentési folya­mat készülődik. A szinte ka­tonai módon ellenőrzött saj­tónyilvánosság felszabadu­lásával az épitő szándék helyett elemi erővel bukkan­tak felszínre az eddig elfoj­tott indulatok. A figyelmes olvasó már januárban felfi­gyelhetett arra, hogy a glasznoszty valóságos sajtó­háborúval kezdődik. Vége­érhetetlen viták kezdődtek a magyar oktatás, közművelő­dés, hagyományápolás kér­dései körül. A tények is­mertek, a végállomás Ma rosvósárhely volt, ha egyál­talán lezártaknak tekinthe­tünk itt valamit. Nos, ilyen légkörben kezdett új életet a romániai magyar sajtó, vádaskodások kereszttüzé­ben, szinte mindvégig véde kező állásban. Vitakultúrá­ból, sajtóerkölcsből, emberi méltóságból derekasan vizs­gáztak írástudóink. A teljesség igénye nélkül vessünk most pillantást a romániai magyar sajtó né­hány hónapos átalakulásá­ra. A legnagyobb nyereség kétségkívül a tilalomfák le­hullása, a tárgyilagosság ér­vényre jutása, a kötetlen­ség, a személyes hangvétel tiszteletben tartása. Példa nélküli újságolvasói szoká­sok terjednek: nem az ap­róhirdetéssel, hanem a ve­zércikkel kezdeni; elolvasni az utolsó betűig; no és per­sze sorba állni az újságo­kért, egy öl újságot meg­venni és hazavinni; román újságokat is olvasni a má­sik fél álláspontját megis­merendő. Az igazság kimon­dása, a köznapi gondok kö­dösítés nélküli kiteregetése, a nyilt vita az, ami a leg­nagyobb vívmánynak tekint­hető. Az átmenet szinte va­rázsütésre történt meg, de­cember 22-én már új cim- mel, új tartalommal jelen­tek meg a -napilapok, ki­esés sehol sem volt. Helyen ként csendesen haraküldték vagy visszaminősítették o kompromittált szerkesztőket, jó ideig minden .hierarchia nélkül szerveződtek újjá a csapatok. Visszajöttek a fe­gyelmi úton elbocsátottak, végre fiatal munkatársak is csatlakozhattak a .mestersé­gesen elöregített szerkesztő­gárdákhoz. Áprilistól kezdve pedig már a terjedelem bő­vítése, a szerkesztési kon­cepció megújítása is lassan napirendre került. A vidéki kisvárosokban tettre kész fiatal értelmisé­giek vártak a megszólalás­ra. Eddig szabadegyeteme­ken, az iskolai közművelő­désben, tanulmánygyüjtemé- nyekben_ értékesítették mű­veltségüket, és tartották ma­gukban a lelket. Az új évi sajtórobbanás aztán őket is állandó munkához juttatta. Napi- vagy hetilap jelenik meg már Székelyudvarhe­lyen Kézdivásórhelyen, Dé- sen, Déván, Zilahon, Sza lontán. Ugye, milyen furcsa, Ihogy Ady iskolája, vagy Arany János szülővárosa már csaknem ötven éve nem is­imerte a helyben Írott és nyomtatott szót? Ugyancsak a vidék, főleg Csíkszereda volt a kezde­ményező az eddig hiányzó magyar nyelvű sportújság, il­letve vicclap kiadása dolgá­ban. Ez részben elmondha­tó az ifjúsági sajtó meg­újulása tekintetében is, hi­szen az eddig monopolhely­zetet élvező volt Ifjúmunkás (Fiatal Fórum) mellett a MADISZ megyei lapokat in­dított (Kolozsvár, Marosvá­sárhely, Nagyvárad, Temes­vár, Csíkszereda). De meg­jelenik már két egyházi he­tilap is, a református Ha­rangszó Nagyváradon, és a katolikus Keresztény Szó Kolozsváron. A tiszta beszéd. Erdély­ben a magyar szó már ön­magában minőséget jelent. A megújult és új kiadvá­nyok érdemeinek kisebbíté­se nélkül idekívánkozik azonban néhány kiugró tel­jesítmény, ami időnként él- ményszerüvé emelte az új­ságolvasást. A Helikon (volt Utunk) cs a Korunk bekö­szöntő s azt követő számai felemelő érzéssel tölthették el az olvasót; letiltott és el­fektetett kéziratok kerültek napvilágra, ami egyébként, más vonatkozásban ugyan, de a Kriterion könyvkiadó­nál is folyamatban van. Az új orgánumok közül messze kiemelkedik a nagyváradi Kelet Nyugat (irodolmi­müvészeti-közéleti hetilap), valamint a sepsiszentgyörgyi; Európai Idő (független heti­lap). Értékítéletet még nem mondhatunk róla, de min­den bizonnyol igen jelentős pályafutásnak néz elébe az ugyancsak Sepsiszentgyör- gyön megjelenő Csángó Új­ság is. E kisebb sajtóforra­dalom igazi meglepetése azonban a korábban alig olvasott szakszervezeti orgá­num utóda, a Valóság, amely a legrugalmasabban alkalmazkodott az idők sza­vához. Képeslapja továbbra is csak kettő van az erdélyi magyarságnak: Sütő András lapja, az Erdélyi Figyelő (a volt Uj Élet), valamint a ko­lozsvári Családi Tükör (a volt Dolgozó Nő). Ezek ko­rábban is igen népszerűek voltak. Talán nem elhamar­kodottság kijelenteni, hogy a politizáló újságok túlsú­lyát nem ártana . kiegyenlí­teni egy szellősebb, életsze­rűbb és pihentetőbb képes sajtóval. Ez utóbbi megjegyzésre kézenfekvő és kívánatos megoldás lenne a magyar­országi képes magazinok forgalmazása. Ám egy ilyen kísérletnek óhatatlanul szembe kellene néznie a ro­mán hivatalosság és a ro­mán közönség ellenállásá­val. A marosvásárhelyi ese­ményekkel kapcsolatos vá­daskodások, a Könyvet Ro­mániának akcióval járó tó-, madások előre megszabták egy újabb kezdeményezés román visszhangját. A' bevezető sorokra visz- szatérve, a romániai sajtó­viszonyok közepette a ma­gyar újságíró-társadalomnak sikerült emelt fővel felvenni a harcot bármely kérdés­ben, bárminő politikai ma- nipuláltság árnyéka nélkül. Ami a román sajtóról ugyanazon események tük­rében korántsem mondható el. És még valamit. A ro­mán tömegtájékoztatás ma­ga mellett tudhatja a köz ismerten manipulált Rom- pres hírügynökséget, miköz-jí ben a magyar újságirók csak széttárják karjukat az újabb és újabb torzítások kapcsán. És ez még nem minden. A bármikor bekö­vetkezhető papirhiány, eset­leg nyomdai kapacitások elégtelensége ki mást sújt­hatna, mint a mindenkori kisebbséget. Komaromi Béla Ordas Inán Az öregedés lépcsői A z öreg ház olyan hosszú­ra nyúlt, és annyira ré­gi volt, amilyen csak nagyszülőké lehet. Végig tor- nácos, és tetőszéke fölött a gerinc, ibár itt-ott kissé hullá.- mosan, magasabban volt, mint alatta a szobák mennyezete. A padlásra, az óriási szeleme­nek és a hídépítéshez iís elég­séges méretű keresztgerendák birodalmába, sok lé pesos, me­redek grádics vezetett fel a ház végéből, a macskalyukkal ellátott, nehéz ajtó mögül. Ti­pegő korából már jócskán a lépegetőbe fordult, amikor végre felmerészkedett rajta, és leküzdötte abbéli félelmét, hogy vissza csak akkor tud jönni, ha lehömbölödik a po­ros fokokon. A ház másik végéből a pin­celejárat nyílt, a gádorból pe­dig homorúra koptatott, ős­öreg tégla-lépcső. Míg a pad­lás a szűrt fény misztikus bi­rodalma volt, a pince az örök­nek tűnő sötétségé. A bokabi- csaklitó, botladoztató téglákon tón éppen ezért csak nagy­sokára, süldő kamaszkorában mert először elindulni. — Mostanra alighanem mór végleg lejutok! — morfondíro­zott magában, nem is túlsá­gosan keserűen. — Tulajdonképpen mosolyog­ni való, hogy milyen sokára vettem észre az öregséget — tűnődött. Ami a szervezetét illeti, nem sok oka volt rá, hogy a saját múló éveivel foglal'kozzon. So­ha életében nem volt sovány, így a hetedik ,,X”-be lépve is természetesként hordta a tu­lajdon testességét. Egy kis köszvény, hegymenetben vala­melyes fulladás, de ettől kü­lönben egészséges volt, és mint régen, a közepesnél nagyobb erejű. Az utóbbi években ugyan tagadhatatlanul hama­rább fáradt valamivel, de egy­általán nem veszélyesen, és hatvanhatodik évére is a régi, jó gyalogló maradt.- Csak a fejem nem a régi! — ismerte el fanyalogva. Az utóbbi időben mintha mások épp ezen mérték volna az ő feje fölött elvonult évek múlását. Nem -mintha szenilis lett volna. Ettől távol állt, ami­nek — ezt jól sejtette — a V családtagjai vele együtt örül­tek. Változatos élete tömény­telen tapasztalatát szinte köny­velői pontossággal regisztrálta magában, és mindig kellő idő­ben tudta a legszükségeseb­beket, tanulságul, elővenni. Ez másokat olykor (árasztott ugyan egy kicsit, de szilárd tekintélyteremtő lévén, impo­nált is. De sajnos ismételge­tett. Ugyanazokat a történe­teket nem új hallgatóknak, hanem ugyanazoknak mondta el újra és újra. Akárcsak va­lamikor, évtizedekkel ezelőtt az apósa, akit a feleségével együtt szeretetteljes jóindulat­tal összenézve, megmosolyog­tak ezért. A minap; sőt ko­rábban valószínűleg nem is egyszer; ugyanilyen mosoly már neki szólt. — Mesélted már, Apu! — in­tette le nemrég a >fia, tapin­tatosan bár, de mégis az uno­kák előtt. Nyomban elhallgatott. Egész életében legendásan jó emlékezőtehetsége volt, ez szerencsére mit se változott. Csak mert nyugdíjba fordult hétköznapjainak eseményei közt alig-alig akadt megjegy­zésre érdemes, ezekért nem is nagyon törte magát. A régeb­bi, vagy éppen nagyon régi, szép és csúf, jó és rossz azon­ban únos-úntalan előjött. Bár­mikor ismételni tudta volna egy már rég sírba szállt egy­kori főnökével kirobbant szó­váltását. Filmszerű pontosság gal idézte fel a kisebbik fia, a mostani iskolaigazgató, gye­rekkori játékát a szomszédék kisfiával a Duna-parton. Mind­kettő két és fél éves lehetett akkor. Ugyanígy azt, amikor a leánya — aki épp egy hó­napja lett nagyanya - járni tanult. Vagy Oszvald tanár urat, akit a gimnazisták egy más közt „az ökör’’-nek hív­tak, és o németszakos dr. Szombachot, akit viszont ki deríthetetlen okból Dzsodzsi- nak. Amig ez az emlék-ébresztés csak gondolatban történt, nem is volt semmi baj. De amikor hangosan elevenített fel vala mit, és szemtanúként helyes­lést várt a fiától, elég keser vés volt rádöbbenni ennek képtelenségére. Hisz történe­teinek javarésze messze annak születése előtt esett meg. — Csak a szépre emléke­zem? — mosolyodon el, mért kérdőjelesen jutott eszébe a ki tudja milyen öreg, ántivi- lágbeli, régi sláger kezdő so­ra. Az vdlt a furcsa, hogy csak­ugyan. A rosszat fokozatosan kiszűrte a múltból. Bombázá­sok, az átvonuló front, két alacsonytámadó vadászgép a celli vasútállomásnál, nőket hajkurászó, részeg katonák őr­jöngése csak alig-alig villant fel. Hasonlóan nem mint a maguk idején túlélhetetlennek tűnő családi halálesetek, vagy elviselhetetleneknek vélt sze­relmi szakítások, pótolhatatla­noknak érzett nők. Csakugyan semmi se indo­kolta, pompás szervezete a legkevésbé, de már nagyon korán, harmincegynéhány éve­sen, csendes, sejtjeiben búj - káló félelemmel, elkezdett fog­lalkozni a halállal. Pontosab­ban, a természetes halál elő­jeleivel. Súlyos betegeknél az arc, a szemtáj, az orr környé­ke és a vonások megváltozá­sával. A természetnek azzal a sokszor látott jótékony tréfá­jával nem kevésbé, hogy az utolsó előtti percekben, ne­gyedórákban szívesen ad meg­könnyebbülést a végső távo­zásra indulóknak.- Más jel nincs? - kérdez­te önmagától. - Például az emlékképek változása? Hiszen amikor a tegnap, tegnapelőtt és a közelmúlt a feledés .ködfüggönye mögé bújt, eleinte csak a tizenöt- húsz esztendős esetek, talál­kozások, személyek tűntek elő újra. Jelenlévőén, érintésközei­ben. Aztán még régebbiek, házasságkötése tájiak, egyete­miek, katonakorbéliek. A gim­názium, a gyerekévek, egy vá­ratlan vakmerőségi rohamában elsős elemistaként nyélbeütött iskolakerülés. Tegnapelőtt haj­nalban néhai anyja megrovó szavaira ébredt, melyek - ezt véletlenül egész pontosan tud­ta - négyesztendős korában hangzottak el. A régi pince lépcsőjére gondolt, és arra, hogy ha már egyszer végér­vényesen lefelé vezet az út, o padlás tetőpontjával ellentétes irányba, úgy ókkor reggel mór a legalsó téglafokok egyikén állhatott. Korábbi emléke nem volt, legalábbis idáig. És ha egyszer, netán pólyá­ban véli viszontlátni magát? Az ismeretlen lélek mélyén semmi se lehetetlen, az se, hogy újra éli a születése pil­lanatát. Csak akkor már ba­jos lesz bárkinek is számot adnia róla ... — Még egy-két lépcsőfok, és soha többé nem kell feljön­nöm a pincéből — mosolyo­dott el. A mosoly szelíd volt, és az évtizedeken át félt gondolat most cseppet se kellemetlen. Inkább megnyugtató. Fecsegjünk a Ereszkedjünk lejjebb az idők kútjába sok ezer évet. Semmit sem tudnák az akkori világról, ha nem lettek volna írástudók, tudósítók, kik a megörökítésre érdemesnek tar­tott eseményeket megírják, méghozzá az apró részleteket is. Ismerős, ugye, Judit törté­nete az Ószövetségből? Aki elindult a nagyhatalmú ellen­ség vezérének sátrába, hogy csellel, fortéllyal, élete koc­káztatásával megmentse saját városát, népét. El is pusztítot­ta a vezért, népe megszaba­dult, (Pár éve a Világiro­dalom klasszikusai sorozatban jelent meg válogatós a vizso- lyi Biblia alapján, akinek más nincs, ez a nagyszerű válo­gatós sok örömet szerez, köny- nyebb hozzáférni, mint a drá­ga könyvekhez.) Juditnak szép­nek, vonzónak kellett lennie. Hogy öltözött a nagy útra? íme: „. . . elébb megförödvén, drá­ga kenettel testét megkené, és az ő fejének haját szépen béfonván, és főkötőjét felte­vén, az ő inneplő ruháit . . . reá vévé. — És mikor bokan- csát lábára vonta volna, és függőjét, karjának ékességét, gyűrűit, füleinek ékességeit és minden szép ruháját felvette volna . . . orcáját szépen f el - ékesíté . . ." Ekként indult hót Judit hó­dító, győztes útjára. Hősként, persze, de akkortájt is létez­tek, kik nem vállalkoztak sem­miféle mártírumkodásra, mégis szépen öltöztek. Szoborral tar­tozunk Ézsaiás prófétának, mondhatnák, akkori kollégánk­nak, ki a mindenféle ledér divatok láttán keményen meg­ostorozza Sión leányait, káp­rázatoson tisztán hozva elénk megbotránkozásának alanyait, akiket - úgy tűnik - elég jól megnézett magának. Persze, csakis a kellő felháborodás kedvéért. És ezeknél a csodás soroknál gondoljunk a fordí­tóra, az abaúji Károlyi mes­terre is. Tehát: „Sionnak leá­nyai felfuvalkodtanak és fel­emelt nyakkal járnak és sze­mekkel pillognak, idetova po- roszkálván járnak és az ő lá­bokkal nagy zengést-bongást szereznek, ezért az Úr meg- kopaszítja az Sión leányainak tetejeket, és az Úr az ő sze­mérmeket megmezteleníti. Az napon elveszi az Ur az ő lá­bakon való zengő ékességö- ket, az recés főkötőket és az kösönytűket, az jó illatra való függőket, aranyláncokat és fá- tyolokat. Az biretromokat, s.zép csizmákat, szoros ruhá­kat, palástokat, fedeleket és az gombostűket, tükröket, vé­kony gyolcsokat, keszkenőket, keceleket . . ." Hát kérem...! Tolón kár is idézni ezt a divatot, ezt a lehetősséget! De hát akkor le­hetett. Persze, hogy nemcsak ez a zsörtölődő és jó meg­figyelőképességű próféta látta meg őket, hanem mások is. Ki így, ki úgy mondta el róluk véleményét. Tessenek figye­lembe venni, hogy igen mé­lyen járunk mór az idők kút - jóban, tehát az akkori jelzők nem azonosak a mostaniakkal. (De csak a jelzők.) Az Énekek Énekében (sok­szor megjelent már külön is a Bibliának ez a sajátos része, nagyon szép például az 1962- ben a Magyar Helikon gon­dozásában napvilágot látott könyv Bernáth István fordítá­sában, Würtz Ádám rézkar­caival. Az alábbi idézetek mégis a Bibliából, Károlyi­mestertől valók) olvasható pél­dául: „Az te magasságod ha­sonlatos az pálmafához, és az te mejjed a szőlőgerezdek­hez: Felhágok az pálmafára, megfogom az ő ágait . . Tiszta ügy, érthető. Néhány hasonlatot viszont talán nem értékelnének a mai hölgyek. Például: „Az te köldököd, mint az kerekded szép csé­sze, mely soha nem szűkölkö­dik nedvesség nélkül, az te házad, mint az liliomokkal megkeríttetett gabona-osztag." Vagy: „Az te fogadik hason­latosak az juhok nyájához, melyek feljönnek a vízből, me­lyek kettősöket ellenek . . .” Vagy lessenek most figyelni: „Az te nyakad olyan, mint oz elefánttetemből csinált torony, az te szemeid, mint az esbon- béli halastók, az soknépű ka­punál. Az te orrod hasonlatos az Libánus tornyához, mely néz Damaskus felé." Nem valószínű, hogy ezeket a hasonlatokat ma örömmel fogadná bárki, csakhogy tes­senek arra gondolni, misze­rint az akkori értékeket, nagy- szerűségeket vette figyelembe a költő. (Sokak szerint nem is Salamon, hanem a nép. Csak a király elcsaklizta az égé zet Az újítók tudnának erről egyet s mást mondani.) Te­hát: az akkori értékekről van szó, például egy frissen für­dőit, gyönyörű kecskenyájról. Egy különös toronyról. Most például mondhatnák, hogy szép vagy, mint a miskolci (veszprémi, gyöngyösi, ki tud­ja hová valósi) toronyház. Hű­séges és megbízható vagy kedvesem, mint egy Dácia. Kellemes illatú, miként egy Trabant. Halk szavú, miként a Zaporozsec — hogy a mai ér­tékekről szóljunk. így kell ezt nézni. Mert még lentebb me­rülve az idő kútjába: a gö­rög föisten feleségét Így illett szólítani: az ökörszemű Héra. örülne most ennek valaki? És Athéné bagolyszemű jel­zőjének? (Folytatjuk) Priska Tibor

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom