Új Dunántúli Napló, 1990. július (1. évfolyam, 88-118. szám)
1990-07-28 / 115. szám
1990. július 28., szombat uj Dunántúli napló it i. ■ I n Hump .................. i “'I..................■" win - ' 1 ......................... 11 11,111,111................. / e ngem fce»^e*B«nek.».||:iS Sorozatot indítunk lapunkban. Meghirdettük a „Ha engem kérdeznének" elnevezésű pályázatunkat, amelyben az elmúlt ötven év történelmi momentumaihoz kívánunk hozzájárulni, dokumentumokat, emlékezéseket is felhasználva. Azt szeretnénk, ha egyéni sorsok segítségével is több oldalú képet kaphatnának olvasóink az elmúlt néhány évtized magyarországi történéseiről. Most először egy csányosz- rói' életpályával foglalkozunk, özv. Böröczlly Gézánét a szerkesztőségbe küldött levele alapján kerestük meg. A beszélgetésbe később bekapcsolódott fia, Böröczlly Árpád is. Mielőtt átadnánk nekik a szót, idézünk két dokumentumot. Az egyik írás „Csányosz- rón sem veszélytelenek a ku- lákok” címmel a Dunántúli Napló 1952. október 24-i számában jelent meg. Részletek: ..Elhagyta a községet Horváth József. Sumoni János és lehet, hogy most éppen ,,jó munkások” valahol, mint ahogy ,,kitűnően dolgozik” Böröczfi Géza csendőrmester ,,úr” is a pécsi Útfenntartó Vállalatnál. Legalábbis így nyilatkozik Böröczfiről Sárosi mérnök, sőt, ,,derék ember”-nek ismerik a személyzeti osztályon is, mint aki ,, kirítt" o többi csendőr közül. * Vájjon, miért nem tudják Csányoszrón, hogy Böröczfi az Útfenntartó Vállalatnál segédmunkás, és miért nem tudják a vállalatnál, hogy a csendőrőrmester lelkét egy csányoszrói asz- szony elevenen való elégetésének szörnyű bűne terheli? A szadista gyilkos csendőr egy, lopással gyanúsított csányoszrói férfi feleségét és édesanyját a felszabadulás előtti évben az őrsre hurcolta és ott ,,vallatás” közben forró kályhához nyomta a fiatalasszonyt, akinek húsa a csontig égett, az édesanya mindezt végignézte. A szerencsétlen teremtés. Böröczfi áldozata - sérüléseibe néhány napon belül belehalt, mert a vadállotias csendőrök még kórházbo sem engedték szállítani bűnük haldokló bizonyítékát . . .” A másik dokumentum kivonat o Legfelsőbb Bíróság 111/986/1953/28. számú ítéletéből: ,,Az elsőbíróság a tényállást a bizonyítékok mérlegelése alapján állapította meg. A Legfelsőbb Bíróság bizonyítás kiegészítését rendelte el, amelynek eredményeként tényként állapítja meg, hogy Böröczfi Géza vádlott részt vett az elhalt sértett megkötözésében. Ezáltal pedig közvetve része volt abban, is, hogy a pádhoz kötözött sértette a tüzes kályha mellé húzták. Tagadásával szemben ugyanis Perintfalvi József fellebbezési tárgyaláson határozottan vallotta, hogy az elhalt sértett megkötözésében Böröczfi Géza vádlott is részt vett. Ugyanő vallotta a nyomozás során, hogy Böröczfi az elhalt sértett talpát szíjjal ütötte. De az elsőbíróság előtti szembesítésnél is fenntartotta, hogy a sértett megkötözésében Böröczfi is segített. Kanász János a nyomozás során vallotta, hogy Perintfolvi felhívására Böröczfivel együtt ütlegelték a sértettnek talpát, midőn pedig vallomást így sem tudtak kicsikarni, a paddal együtt a tüzes kályha mellé állították, ahonnan 10 perc múlva húzták el, amiko/ már.pecsenyeszerű en megsült a karja és eszméletét vesztette. Tettleges bántalmazásra utaló vallomását több ízben megismételte. Molnár Lajos nyomozati vallomása szerint Böröczfi részt vett a leány bántalmazásában. Az eljárás során maga Böröczfi is beismert annyit, hogy a bántalmazások egy részénél a vallató- szobábon tartózkodott. Az ellentétes peradatok alapján annyi minden kétséget kizáróan megállapítható, hogy Böröczfi Géza legalábbis a sértett megkötözésében reszt vett. Ez a megkötözés megelőzte a halálos eredménnyel végződő bántalmazást. A sértett lekötözésével előmozdította, megkönnyítette a bűntett véyrjhnjását. Éppen ezért cselekménye megvalósítja az elkövetett halóit okozó súlyos testi sértéshez nyújtott bűnsegélyt. (:BH0 365. pont Btá. 20. § 3. bek.:) Alapos tehát az államügyésznek Böröczfi felmentését támadó fellebbezése . . .” * Korántsem egy akkori ítéletet kívánunk cáfolni a feleség és a fiú szavaival. Emlékeiket az akkori viszonyok egyik lehetséges és figyelemre méltó illusztrációjaként kívánjuk olvasóink elé tárni, magnófelvétel alapján. özv. Böröczffy Gézáné: „Sellyén teljesített négy évet a volt férjem. Az volt a szabály, hogy 30 éves kor előtt nem nősülhettek, ha elérték ezt a korhatárt, el kellett helyezni őket más körzetbe. A csendőrség rendkívül erős köz- biztonsági szerv volt, ebből is láthatja. Ennyi rablógyilkosság nem is volt a múltban, mint most. Maga nem tudhatja, mert nagyon fiatal . . . 43-ban volt a lagzink, aztán a háború után hazajöttünk ide, Csányoszróra, én egyszerű parasztlány voltam, elkezdtünk dolgozgatni. No, de közben kiderült, hogy ,1943-ban, mikor még Sellyén volt a férjem, történt egy nagy rablógyilkosság, Esz- terágpusztán, itt a szomszédban hallgatták ki a gyanúsítottakat. Itt élt egy lány, aki életársa volt egy embernek, akit gyanúsítottak. Ismertem, barátnőm is volt ez a korombeli lány. Az élettársa lelépett Jugoszláviába, akkor meg még az Interpool vagy mit tudom én, még nem keresgette. A lányt is bekísérték a gyűjtő- táborba, a férjem engedte, hogy az anyja is vele legyen. Egyre rosszabbul lett ott a lány, kiderült, hogy magzatát elvették pár napja kötőtűvel ... A múlt rendszer nagyon büntetett az ilyesmiért, titokban kellett csinálni, aztán meghalt vérfertőzésben. A temetésén is ott voltunk, jóban volt a két család. Aztán kezdődtek az üldöztetések. 1952 körül egy bizonyos Handa nevű óvás tiszt eljött ide a környékbe. Nem tudom, él-e még?... Na, ez az ember ment el a lány anyjához, és azt mondta, pénzt is felajánlva, hogy az anyja vallja azt, hogy a lányát tüzes kályhához nyom- kodták és agyonverték. Nem így volt, válaszolta az anya. Mondja ezt, kérlelte a Handa, mert ezt az embert, a férjemet, el kell vinni. Kétezer forintért se mondta, pedig az nagy pénz volt akkor. Aztán elment az orvoshoz is: az orvos közölte, hogy nem mondhatja, hogy ilyen sérülés volt rajta, mert nem látta. Na, akkor értesítették a Dunántúli Naplót. .. Ahogy a cikk megjelent, még előtte bekerültem a kórházbo. súlyos műtét várt rám, a férjemet értesítették, hogy jöjjön be a kórházba, mert baj van. No, megjelenik, két ávós. Én a tolókocsin, előkészítve a műtétre, a férjem mellettem. Abban a pillanatban neki- jgrottak, csattant a bilincs. Az orvos kérte, várjanak, itt élet-halálról van szó. Mintha most látnám, ahogy visszafordultak: kuss. Ismeretlen helyre vitték, engem is kerestek mindennap az óvások a kórházban. Mondták nekik, nem adhatjuk, súlyos, nagyon súlyos oeteg. Hazajöttem teljesen saját felelősségemre. Nem tudtam, mi van a fiammal, hétéves volt akkor. Rá egy hétre hivat az óvó. Édesanyám nagyon . sírt . . . Mindenféle alakulatnak van alja is, meg becsületes embere is. Ezek becsületesek voltak. Megmondtam, semmit sem tudok mondani! Közben kerestük a férjemet, de sehol nem volt. Egy barátnőm, a Kommunista párt tagja, mondta, segít. Elmen-' ftink az ávó-központbo, mulatta az igazolványát, hogy parttag. Na, azonnal kedves lett a tiszt: ha itt van, megnézhetik, mondta. Aztán nem mutathatták meg, mert ott volt ugyan, de olyan állapotban, amelyről szeretném, ha a fiam beszélne később . . . Szóval, amikor a börtönbe került, úgy nézett ki, mint, akit a koporsóból kivesznek - két hét után. Fogadtam ügyvédet. 1953. március 3-án meghalt Sztálin. Negyedikére tűzték ki a tárgyalást, * gondoltam, csön- desedik .kicsit a ... hogyhiv- ják. Persze, az ügyvéd értesített, hogy nem vállalja a védelmet, mert kötél általi halál van kitűzve. Mást ajánlott egy bátor ügyvédet, aki viszont háromszázat kért. Megragadtam. Az ügyvéd kérdésemre elmondta, hogy tudtá- -o adta a férjemnek, hogy ki- végzik. Miért, drága Kertész úr, miért mondta meg neki, kérdeztem. Aztán a tárgyalóterembe nem engedtek be. A közeléből a gyereket kilökték, majd elmondja . . . Orvoshoz se engedték vinni előtte a férjemet. Megvolt a tárgyalás, sok tanú összegyűlt, aztán levették a bilincset a férjemről és szabadlábra engedték. Mindenki mellette vallott. No, aztán hazaértünk. Jön az ember, hogy ő elesett a kétezer forinttól, adjam neki én, mert addig is milyen jó jött volna. Honnan, kérdeztem, 'honnan vegyek ennyit? Meg különben is. Na jó, válaszolta, akkor azt mondom, amit ők kértek. Élrohant a helyi párttitkárhoz, én meg utána. Felvették a jegyzőkönyvet, hogy pénzt kért. Harmadszorra el is juttatta az ügyvédem a Legfelsőbb Bírósághoz. No, akkor tört meg a •jég. Azt mondta a bíró: „Hát te képes volnál becsületes emberek ellen pénzért hazudni, kötelet tettetni a nyakukra?” Aztán akkor a Legfelsőbb Bíróságnál vége lett. * Csak említem, hogy közben irr.eg olyan is történt velünk, meg még egy családdal itt Csányoszrón, hogy kaptunk egy levelet, hogy önként és ingyen az állam javára szolgáltassuk be az egy pár lovat. kocsit, szerszámot, amikből végül is éltünk. 1952. március 24-én reggel volt, hogy oda kellett volna hajtani a tanácshoz. A másik az az Erdős volt, bele is halt az egészbe. Neki nem volt más „vétke”, minthogy a múlt rendszerben valamelyik rokona följebb do'gozott, tudja . . . Én nem írtam alá, hogy önként és bérmentve. Mire föl? Aztán megfenyegettek, ha nem adjuk, elvisznek minket a Hortobágyra. Felajánlottam hát. Na, most mit csináljunk? Engem beírattak ápolónői iskolába. Ki is tettek aztán különböző indokokkal. Hazajöttem, vettem nyolc iksmalacot, valahogy kezdjen az ember. ugye?! Aztán, miközben cseperedtek a malacok, jött két ember. Azt mondja a fiatalabbik, maguk miért folytatják ezt a hintapolitikát? Azt se tudom, mi az a hintapolitika - válaszoltam. Bemutatkozom, szólalt meg újra. Nem érdekel a neve, válaszoltam. Odament az ólhoz, szóval, a malacok a maga nevén vannak, a föld meg az apjáé? Na, majd én elintézem, hogy odakerüljenek, ahova a többiek. Hortobágyra . . . Tudja maga, mekkora hatalmam van? - folytatta. Nem tudom — mondtam. Akkora, hogy ha akarom, egy ilyen piszkos ku- láknál literenként megméretem a vizet. Mondom, idefigyeljen, ahhoz háromszor kellene születnie. Ö is csúnyán csinálta, aztán már én is: mars ki ebből az udvarból! Felvettem a vasvillát is, nem mertek megfordulni, csak fenyegettek . . . Bementem a pártirodára, hogy feljelentem magamat, meg akartam verni egy em- cert...,Mit csináltak? - kérdez vissza. - Megfenyegették Hortobággyal? Hol vannak? A kocsmában, válaszoltam. Másnap behivatott, mondta, hogy a fiatalabbat már el is helyezték innen . . . Később dolgozok az úton, jött erre motoron, nem engedtem tovább. Kér'elt, de mondtam, erre nem . .. A férjem a halálos ágyán nekem is beszélt valamit arról, amit az ávón csináltak vele, de ezt majd az Árpi . . Ér megfogadtam, addig nem halok meg, amíg ezt el nem mondom valakinek. Böröczffy Árpád, a fiú, 46 éves: „Nekem elmondott mindent apám. 1981-ben halt ímeg, elmúlt már akkor 77 éves. Szép kort megélt, de . . . Szeretnék találkozni azokkal, akik a kínzásában részt vettek . . . Mindenesetre, mint férfi a férfinak elmondok magának néhány módszert. Meglepődnék, ha mindezt le lehetne írni, amit apómmal csináltak az ávó börtönében. Először egy ilyen kötőtűformát melegítettek, azzal bö- ködték, aztán a karját, meg a bőrt az oldalán, amit előtte kihúztak egy kicsit. Dagadtra verték a heréjét gumibottal, üvegcsövet nyomtak a péni- szébe. Egy nő csinálta ráadásul . .. Aztán rávágtak néhányat gumibottal, az üveg belül szilánkokra tört... A körme alá tűt szúrkáltak, így vallatták. Nyolc hónapig volt vizsgálati fogságban, utána engedték el . .. Elmondta azt is, hogy ez alatt háromszor nagyon megverték, úgy kellett sminkelni, jött az. orvos . . Végbelében is feldugtak gumibotot . . . Persze, itt a faluban is csináltak ilyeneket, ku- láknak kikiáltott, öreg paraszt- emberek szájába köpködtek, ők voltak a császárok. * Ügy éreztem, ez az a pont, ahol befejezzük az emlékezést erről az egyetlen esetről, amely csányoszróiakat érintett. Hangsúlyozom, nem a fátylait kívánjuk lerántani a „múlt rendszer" bűneiről, csupán adalékokat szolgáltatunk az elmúlt ötven év történetéhez. Borzalmas és örömteli élményeikről egyaránt továbbra is várjuk leveleiket, mit mondanának el, „ha engem kérdeznének". Bozsik László Legyen vonzó a kisebbségi lét! Wollart lános több éves rádiós és televíziós múlt után, 1983-ban került el Pécsről, miután a Magyarországi Németek Demokratikus Szövetségének titkárává választották. Ez év elejétől a Minisztertanács Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Titkárságán dolgozik főtanácsosként.- A demokratizálásnak a kisebbségi politikában is érvényt kell szerezni. Az eddigi gyámkodó állami magatartás helyett a kisebbségek önszerveződésére építő, azt elősegítő, aktív kisebbségvédelmi politikára és gyakorlatra van szükség.- Kisebbségvédelem? Veszélyeztetve lennének a kisebbségek Magyarországon? Mindeddig azzal büszkélkedtünk, hogy nálunk mintaszerű a nemzetiségi politika ...- Attól függ, kihez és mihez viszonyítjuk. A mi példaszerű kisebbségi politikánk jórészt önámítás volt, hiszen se a hazai kisebbségnek, se a határainkon túl élő magyaroknak nem adott sokat. A viszonossági elv inkább negatív nivellácjót hozott létre: a kisebbségek érdekeit figyelmen kívül hagyva, az ő fejük fölött születtek az őket érintő állami szintű megállapodások. Nagyon fontosnak tartom, hogy itt, a Kárpát-medencében végre ráébredjünk: nem egymás rovására élünk. A kisebbségek ügyének felkarolása a többség alapvető érdeke, s ez akkor érvényesül, ha nem a kisebbség részérdekeként tűnik fel. Kisebbségvédelemről pedig azért beszélek, mert az utóbbi évtizedek politikai gyakorlata, migrációs és urbanizációs folyamatai az asszimiláció, a nyelvvesztés felgyorsulására vezettek. A védekezéshez szükség van a kisebbségi öntudat felrázására és az ön- szerveződésre, a többségi nemzet toleranciájára, valamint az anyanemzetek figyelmére és konkrét segítségére.- Melyek a legsürgősebb tennivalók? I- Új kisebbségpolitikai koncepciót kell kidolgozni. Olyat, amely illeszkedik az európai jogrendhez, de figyelembe veszi a hazai kisebbségek sajátosságait, *bi- zonyos többletjogokat garantálva számukra (szakszóval ezt nevezik pozitív diszkriminációnak). A megvalósítás alapvető feltétele a kisebbségi törvény mielőbbi elfogadása, valamint az intézményes állami gondoskodás. Ami a törvényt illeti: ez év tavaszára a javaslat lényegében elkészült, és a Nemzetiségi Kollégium is több ízben megvitatta: jó lenne, ha mielőbb napirendre kerülne.- Mi történt a korábbi titkársággal, amelyet a kisebbségi ügyek kormányzati szintű intézésére hoztak létre a Németh-kormány idején?- Kettévált. Külön intézményként jött létre a Határontúli Magyarság Titkársága, és külön a Házai Kisebbség Titkársága. Ezt — az eddigi tapasztalatok alapján - magunk kértük, hiszen — bár a koncepció azonos — más típusú munkáról, másfajta segítségről van szó a két esetben. A mi titkárságunk lényegében közvetítő szerepet tölt be a kormányzat és a kisebbségek között. Munkánkat szakértői testület és a Kisebségek Érdekegyeztető Fóruma segíti. Ennek végleges formája azonban csak a kisebbségi és az ön- kormányzati törvény elfogadása után alakítható ki.- Hogyan képzeli el az új titkárság a kisebbségek képviseleti rendszerét? — Sem az előző parlament által elfogadott formát (8 képviselő behívását), sem a nemzetiségi jogok szóvivője vagy biztosa jellegű megoldást nem tartjuk jónak. A képviseletnek valódi, demokratikus és egyben létszámarányos képviseletnek kell lennie. Magyarországon mintegy félmillió horvát, szerb, szlovén, német, román, szlovák és mintegy félmillió cigány alkotja a kisebbséget, akik 18 megyében szétszórtan élnek. Ügy képzeljük, hogy mind az országgyűlési, mind a helyhatósági választásoknál érvényesíteni kell a már említett pozitív diszkriminációt, vagyis: minden szinten külön kisebbségi listára szavazhassanak a magukat valamilyen kisebbséghez tartozónak valló polgárok. Emellett - alulról építkezve - hozzák létre a saját (kisebbségi) önkormányzatukat, amelynek országos csúcsszerve képviselhetné érdekeiket legfelsőbb szinten.- Nem vezet ez elzárkózáshoz? — Nem, semmiképpen sem. A saját korábbi történelmi példáink és a mai legjobb nyugati példák is azt mutatják, hogy nem a rezervátumjelleg erősítése, hanem az országhatárok kinyitása a célravezető. Tegyünk meg mindent például az anyanyelvi oktatás érdekében, de mehessenek a fiatalok tanulni oda, ahol a legtöbbet kaphatják (mint valaha a kézművesek), aztán térjenek haza magas szintű tudással. Annak azonban véget kell vetni, hogy a két kultúra hátrány legyen, hogy kényszerűen választani kelljen hivatás és kisebbségi hovatartozás között, hogy vagy az egyiket kelljen feladni vagy a másikat. Fel kell szabadítani a kisebbségben rejtőzködő identitást, és ezt — erkölcsi és anyagi rehabilitációval is — a kormányzatnak bátorítania kell. Azt kellene tehát elérni, hogy a kisebbségi lét vonzó legyen, és ne kisebbrendűségi érzést keltsen az ide tartozókban. S. G. wg, *? 'i £p jjj$} f. .. ; -i ^ -^(L ,,cr^ H . • . < v ■ 3§ • -. I
