Új Dunántúli Napló, 1990. július (1. évfolyam, 88-118. szám)

1990-07-28 / 115. szám

8

üj Dunántúlt napló

1990. július 28., szombat

Bmksán volt (lasz?) agy művésztelap

Egy hagyomány kezdete vagy egy álom agóniája?

Läufer László felvételei

— A Vaskapu környéke, a tanyák, a gyerekkori emlékek Kelle Sanyi bácsit visszahozták Boksára - nyugtázza Lukács László tanácselnök érdeklődésemet az öt éve született alkotótelep iránt. - 1983 októberében volt itt egy tárlata, az akkori téesz-elnök. Fenyvesi Károly hívta, jöjjön ide festegetni. Sanyi bácsi meg hivott bennünket, Gáspár Gyulával, a kultúrházigazgató- val látogassuk meg a rád- pusztai tanyában. Vittünk egy üveg vörösbort, hajnalba nyúló beszélgetés lett a vége. Óriási éjszakai vihar volt, amikor az elhatározás megszületett, hogy ezt az alkotótelepet megcsináljuk. A szálláshelyeket az általános iskolában alakítottuk ki, az étkeztetés, a szállítás költségeit a téesz vállalta, de mi is besegítettünk. A megye évi 30 ezerrel segített, hogy mindig kiállítást rendezhessünk. A következő évben mór jött Szekeres Emil Nagykanizsáról, majd Pandur Jóska, Molnár Tamás, V. Barakonyi Klára, Kovács Ferenc, Soltra Elemér- mind tanárember, akiknek nagyon közös a nyelvük.

A baksai téesz, az Ezüstkalász személyzetisének, Radnai Gézának az egyetértő rábólia- tásában ott a büszkeség, hogy a szövetkezet öt év alatt 43 zsűrizett, a művészek által felajánlott és tőlük vásárolt kép birtokába ' jutott, és persze gazdagodott néhány festménnyel a tanács is, ahogy a helybéliek vásárlókedve is megjött és marad is mindaddig, amíg nem kerül egyetlen darab húszezerbe. Az öröm mellett pedig ott az üröm is, hiszen mire nagyobb nyilvánosságot kap az ügy, a telep szüneteltetését kell bejelenteniük. •

Lukács László egy évtizede megbecsült gazdája" a 800 lelkes Boksának és testvéreinek, Kisdérnek, Ócsárdnak, Siklósbodonynak, Tésenynek, valamint a .85 lelkes Tengerinek. Nyilvánvalóan nem az alkotótelep miatt fáj legjobban a feje, ahogy az új ve; zetőt választó, kft.-re szakadó téesz személyzetisének sem. Elkötelezettségüket azonban- ha ezt a kifejezést sikerült is elkoptatnunk, akkor sem tudok jobbat - nem lehet elvitatni.- A termelőszövetkezet valamennyi alkotót levélben keresett meg — mondja Radnai Géza -, közöltük, hogy átmenetileg szüneteltetjük a tábort, anélkül, hogy a folytatásról lemondanánk! Gondolja el, milyen missziónak tekintjük, amikor az itteni kiállításokat tömegével látogatták a helybéliek! Eljöttek a környéken élők, eljöttek a szomszédos iskolák!- Amikor láttuk, hogy Pandur Jóska meg Molnár Tamás kerekezik át a falu főutcáján, tudtuk, hogy megérkezett a nyár - veti közbe az elnök mosolyogva. - Gyönyörű ez a vidék, a napraforgótáblák, a szentmártoni szőlőhegy, a pincék, a lankák, a halastavak. Ök meg vázlatokat készítettek, fényképeztek mindent. Többen előadásokat tartottak a falubélieknek, téli, műtermi mun- ikáikat is itt állították ki. A legszerényebb elképzelésünk az volt, hogy ezek a festmények, hírt adva Boksáról eljussanak Siklósra - a Várban

most zárult a tárlatunk -, el Pécsváradra, Szigetvárra és a megyeközpontba, Pécsre is, a Széchenyi téri galériába. Eljutni a Mezőgazdasági Múzeumba. a Bábolnai napokra? Sokkal keményebb pénzeket

kő óbban, hogy helyben csinálunk egy állandó bemutató- termet ... A baksaiak biztos, logy megérdemelnék, kérdés, hogy utódaink, a leendő* önkormányzó! vezetői hogy döntenek.

Annyi bizonyos, Radnai Géza is többször elmondta, ezek a lehetőségek az ed- diqi módon nem teremthetők meg. Az új téesz-elnököt, Vár- konyi Józsefet ne is keressem, a szövetkezet fordulóponton áll, négyszáz aktív dolgozó sorsa, az egyéni felelősséget kikövetelő érdekeltségi rendszer kialakítása a tét. A bábolnai hibrid által termelt tenyésztojás, az évi 14 milliós kapacitású keltetőüzem, a fél- készteiméknek feldolgozandó baromfi, a táp és takarmány piacképessége,’ a növénytermesztés jövője. A téesz egyébként sem csak az alkotótelep istápolásában volt nagyvonalú, de a pénzén alkalmazták jó ideig a falu mellékállású közművelődési előadóját, és ebben az időszakban - 1984- töl 1986-ig - volt kitűnő a kapcsolatuk az ősztől tavaszig öt alkalommal Baksára látogató Pécsi Nemzeti Színházzal, s már-már úgy tűnt, hogy a híres siklósbodonyi búcsú !s föltámad halódó poraibó1. Most a tanács a szeptembertől állásba lépő új kultúrház- igazgatónőben reménykedik, aki az egyik üres szolgálati lakást el is foglalhatja. És reménykedhet abban is. hogy az új, számítógépekkel ellátott általános iskolának az éves költségvetése jövőre is 4 millió körül marad, nem szólva arról, hogy most, amikor pedagógusra is szükségük lenne, az igazgató távozni

készül.

Aki ezekben a falvakban vezető állást tölt be. az többnyire Pécset gyarapítja az adójával, dohog az elnök, eb ben is meg kellene találni valahogy a középutat, hiszen

ezeket a magasabb jövedelmeket a téesz, a helyi tanács fizeti, ezek az értékek itt termelődnek. Remény helyett tehát bizonytalanság van és tippek, hogy például ennek a bemutatóteremnek az egykori tanítói épület is kiválóan alkalmas lenne a történelmi Baksa központjában. Lukács László olyan óvatoson fogalmaz, mintha attól tartana, hogy a még kimondatlan ellenérdekek azonmód bekerítik és perbe fogják.- Végül is, mint leköszönő

tanács - mondja csöndes

szentenciaként — arra köteleztük magunkat, hogy lehetőség szerint nem hogyunk nagyobb, egy tételben megoldandó gondot a leendő önkormányzóba. Ezért sem mérlegelhettük most reálisan az al- kolótelep jövőjét. A termelő- szövetkezet működését is feKelle Sándor pécsi műtermében

nyegető csapadékvíz elvezetése - egy nagy övárok elkészítése mellett döntöttünk, amely 3,5 millióba kerül.

*

Az elfoglaltsága miatt a beszélgetésünkre késve érkező Pandur lózsef festőművész, a JPTE rajz anszékének docense még egy rövid emlékeztető jegyzetet i: készített, el ne felejtse sorolni ezeknek a találkozásoknak semmi mással nem helyettesíthető emberi értékeit. A barátságot egymással, a barátságot a baksaiak- kal, a jelentőségét annak az újra és újra bebizonyosodó ténynek, hogy „az ember a saját harcát nem tudja egyedül megharcolni", hogy írók, textilesek és más műfaj képviselői is résztvevői lehetnének a tábornak. Hogy néha dobozni nem tudtak, annyian invitálták őket vacsorára, ahol ez evés-ivásnál mindig többet je'entett az emberi szó. Pandur József elmondta azt is, hogy minden, Baksára vonat köze dokumentumot gyűjt, elküldi a Nemzeti Galériába, hogy ez a néhány év mások számára se múljék el nyomtalanul.

Találkozásom Kelle Sándor festőművésszel, ami az alkotó- telep sorsát illeti, csak az eddigieket megerősitő ráadás. A műterem melletti konyhában a falon a vaskapupusztai Kelle-tanya 1957-ben megfestett képe. A Jánoshalmáról a baksai lankák tájékára elszármazott édesapa, idős Kelle Sándor félalakos ábrázolását lúfhatjuk neves „Örök magyarság" című, a szabadsághaic centenáriumára készített festményén is. A ma már 77 éves művész főiskolás éveiben is hazajárt a Kelle-tanyára, hogy szüleinek segítsen a paraszti munkában, vázlatokat készítsen és telítődjék a hely kemény életre szólító, egy- jzersmind békés szellemével. Aki tudja, milyen magasra nőtt az a fenyőfa a Kellető nyán, amelynek a tobozát még a festő nagybátyja hozott az erdélyi Ruszinkóból

19-15-ben, az nem is tekinti visszatérésnek ez utóbbi baksai nyarakat, hiszen lélekben el sem távolodott innen.- Martyn Ferenc, amikor 1945-ben visszajött Párizsból, össze.-zedte a festőket. Koloe Mihály, Martinszky János me - ieft a fiatalabbakat is - mondja az idős művész. - Akkcr jött meg a frontról Bi- zse János, Kaposvárról Soltra Elemér érkezett, végül Simon Eé'a, ez őstehetiég, aki Erdélyből származik és Magyar- bolyban tanított, azután Platthy György, Horváth Olivér . . . Lantos Ferenc volt a csapat benjáminja. Később többen meghaltak, a művészeti szakközépiskola elsősorban iparművészeket vonzott a városba, textileseket, keramikusokat, ötvösöket. A festők közt egy Martyn, egy ilyen fajta kohéziós erő most hiányzik. Legutóbb Boksán hatan voltunk; Szekeres Emil, Pandur József, Molnár Tamás, Soltra Elemér, V. Barakonyi Klára, .Kovács Ferenc, s hogy nem ez volt az utolsó baksai együttlétünk, azt csak remélhetem. Bóka Róbert

követelő elképzelésünk volt

Lukács László, a baksai tanács elnöke

— Mcrcutiónok —

„Ai »mbertfc megírtak minket, i elveszítenek vagy őriznek, de mint a laza fog, úgy vagyunk . . .**

(t. D.)

ár majdnem'este van,

!”| pedig csak délután négyet mutat az óra. Megvert a vajákos tél, s mint valami kivi tágította n Fepülő- csészealj, teljes biztonságiban landol ikörém a sötét; a jólismert sötét, mondhatnám, hiszen mióta világ a világ (világom a világ) ez folytatódik megrögzötten, egyetlen történet 'kipróbált végtelenségében. Elvesznek a minták, elég félrepillantani; a szőnyeg, a falvédő, a szó szerint is védelmet nyújtani hivatott enteriőr darabjai megfeketednek, mint egy istenverte festmény, melyet már az alkotás pillanatában arra kárhoztatott a kátrányos festék, hogy ne legyen örökké. A tükör árnyai, például. Imbolyognok, nagyon messziről, majd ugrálni kezdenek. Ugrálnak, sőt megmozdulnak a szó fizikai értelmében is, .mit se törődve a négy darab lakkozott lécecskével, melyek megadván a kereteket, körbefutják e törékeny kis üveglapot. Mintha érkezne valaki.

Kopogtatás. Mint abban a bizonyos szimfóniában.

— Zingör úr? — kérdezem a szememet meresztve a feketeségbe.- Tudja, nagyon nehéz azoknak, akik elfelejtik a dolgokat, és ezért valami mást

* A szorzó a Magyar írók Szövetsége és a Fekete István Társaság pályázatán IrQISndijat nyert novellája.

kell kitalálniuk helyette — a fotel mélyéről szól az öreg. Lámpát gyújtok.

— Hagyhatta volna. Amit az előbb gondolt, még mielőtt jöttem, igazán nem igényli az efféle megvilágítást. Persze - itt vakar egyet tűnődőn ör- dögszerűen hegyes fülén - az iménti kijelentésemmel ellentétben nem állítom, hogy a történetek kiadják a teljes igazságot. Igaz, a történetek igyekeznek megfelelni a történteknek, de az egy igaz igazság hajkurószása reménytelennek tűnik.

— Most azt fogja mondani, hogy ez a szép benne ... — az én hangom.

— Igen, ez a szép benne - kuncog akármilyen butuska bölcsességnek hangzik.

— Talán Így volt, amíg történtek a dolgok. Többé-kevés- ibé mindenkivel megtörténtek, csudamód. Én már csak beszélni tudok róluk, jól, de inkább rosszul.

— Ide hallgasson! Varsó az én szememben, aki kisvárosban nőttem föl, valami hatalmas, csodálatos, elérhetetlen dolognak számított. De főleg, hogy sose jártam ott, nem is tudtam vele nagyon mit kezdeni. Mikor Radziminben föltámadt Elisa, a hegedűs, zölden, féregrágta arccal, és hegedűszavára a zsinagóga fölött vörös szamár hátán elrepült egy angyal, mindenki beleborzongott a csodába, aki csak látta. Aztán Elisa, akinek a zene megtisztította az arcát, könnyes szemmel egyszerre csak eltűnt az égen. Ekkor mondta nagyapám, hogy Varsóban ilyesmi sose esne meg. Én pedig elképedtem és fájdalmat is éreztem egyben: csalódtam Varsóban, mélységesen.

— Ilyen egyszerű egy történet, ugye Zingör úr?- Azért nem mondhatjuk egyszerűnek, mert nincs bonyolult történet.

Óra ütések.

— Könnyen beszél. Maga, aki ugyanazt a novellát írja hatvan éve, csak néha pontot tesz s újrakezdi nagybetűvel.

— Csak azt írhatom, amit tudok. Amit átéltem és nem férhet hozzá kétség. Sokszor olyasmit is leírok, ami ellen józan ízlésem tiltakozna, de nem tehetek másként, mert úgy volt, láttam. És még egy fontos: nem ítélek. Azt mondom : ezek a tények. Én ezt tudom. Aztán gyerünk tovább. Mindenki járja meg a maga poklait.- Ugye, pokol?- Nem ez a fontos. De olyan hosszú rejtegetés után,

mikor az ember már azt se tudja, hová dugta azt a valamit, borzasztó nehéz előadni. Előadni és megmutatni. Sőt megmutatni nem elég: bevallani, hogy én rejtegettem. Pedig nem az enyém, csak egy dibuk azt súgta: „Dugd el jól, ez a te egyedüli kincsed".

Most az én fotelom kuncog.

— Kinevet? — kérdez Zingör úr.

— Dehogy, csak. eszembe jutott a maga hegedűséről, hogy én is tanultam hegedülni valamikor. Utáltam nagyon, főképp azért, mert a tanárnő mindig vicceket mesélt, de a vicceken csak ő tudott nevetni, és olyankor látni lehetett, hogy a rúzs szétkenődött a protézisén, piros volt a fogsora, mint egy ragadozónak, aki épp befejezte a véres lakmá- rozást.

— Jól hegedül? — dől előre, felém Zingör úr.

— Teljesen elfelejtettem.

Apámmal ugyanis kiegyeztem, hogy elkezdek angolul tanulni, ha abbahagyhatom a hegedűt. Annyira utáltam. De angolul se tudok tisztességesen.

— Mit mondjak erre? Ettől még szárhúsz évig is elélhet.

— El is fogok, még tovább is.

— Ugyan!

— Csak azt akartam bemutatni, nem minden hegedűs száll a mennybe.

— Nem. Ebben igaza van. Azért a története még történet marad.

— Fontos ez?

— Fontosak a történetek. Magyarázzam? Történetekből épülünk föl. Mindenünket kitöltik. Azt mondta, ugyanazt az egy novellát írom egész életemben. Ez is ezért van. Emlékszem, mikor nagyapám egyszer reggel, még a kézmosás és az ima előtt egy percre elücsörgött az ágya szélén, és egyszer csak megszólalt, mintegy magának beszélve, miközben a lábait méregette: „Zsidó bütykök. Igazi, zsidó bütykök." És sírt akkor reggel, miközben imádkozott.

— Én is ismerek valakit, aki ötven éve él ugyanabban a háziban Budapesten, a Vár alatt. Szaxofonozni szeret és zongorázni, kártyázik a játékmedvéivel, gombfocizik, együtt él tizenegy madárral. És ir, könyveket a madarakról és önmagáról, úgyszólván egyszerre éli és írja a könyvet, mert amit megél, abból rögtön könyv lesz.

— Igen. Szinte tökéletes. Mit kívánhat még az élettől? Olyan ez, .mint mikor egy színész eljátszhatja saját apja életét. Mikor nem kell semmitői félnie. Mert megjárta a maga poklait és megtisztult. Újra csak ezt tudom mondani.

— Nem is ettől félek, inkább attól, hogy nekem és azoknak, akik most kezdtek élni, nem maradnak történetek. A semleges iközeg pácban hagy valamennyiünket, csupán azt engedi meg, hogy beszéljünk rég esett dolgokról, amiket például magától és az összes többi elődtől tudunk.

Ismételni pedig, Zingör úr, anélkül a tudás nélkül, amit maguk tudnak, semmit sem ér.

— Ha ezt így láfja, akkor ez nem kevés. Csak azt ne várja, hogy valaha is garanciát kaphat a mű elkészültére. Mert végül is erről van szó. Ha valami végtelen és beláthatatlan, akkor ez az.

— Titok?

— Nincs titok. Csak végtelen. örülni kell neki.

Sóhajtok.

— Fél tőle?

— Nem félek.

— Akkor mitől fél? — kérdez.

— Istentől.

— Van Isten?

— Van. Biztos, hogy van.

— Mért fél tőle?

— Mert még nem szeretem.

— És ő szereti magát?

— Szeret.

— Hogyhogy?

— Nem tudom. De szeret. Nagyon szeret. És ez nem lehet Így sokáig, hogy csak ő szeressen.

— Most mi lesz?

— Nem gondolja, hogy ílyerVkor csak egyetlen dolog lehetséges?

— De gondolom.

— Hiszen mindent tudunk egymásról.

ingör úr lendületet vesz, egy mozdulattal elő-e- csúszik a fotelban, öt centiméterről nézzük egymást. A szemét keresem, s hirtelen azt veszem észre, az ádámcsutkáján milyen ráncos o bőr. Ekkor vékony kezével magához von és megcsókol.

— Csak az lehetsz, ami vagy. Te magad. Ennél többet nem érhet el senki se.

És lekapcsolja a lámpát, ami eddig is hiába égett.

Melles Karoly