Új Dunántúli Napló, 1990. június (1. évfolyam, 58-87. szám)
1990-06-30 / 86. szám (87. szám)
1990. június 30., szombat aj Dunántúli napló 11 Szabad utat a megyéknek es ivarosoknak! Régiók versenyben Dr. Bruhács János Készül a jogászképzés új koncepciója Dékánválasztás volt a Janus Pannonius Tudomány- egyetemen. A választási csatából a jogi karon dr Bruhács János, a közgazdaságtudományi karon dr. Vörös József került ki győztesen. Az 1992-ben' létrejövő egységes Nyugat-Európában a polgárok szabadon választhatják meg lakó- és munkahelyüket, a turisták hitelkártyáikat az Európai Közösségben mindenütt használhatják majd, a vállalatok új piacokat hódíthatnak meg. Lehetővé válik tehát az emberek, a tőke és az áruk szabad áramlása. Az országhatárok légiesítésének gazdasági és politikai előnyei csak decentralizált hatalomgyakorlással aknázhatók ki. A közös piaci tagállamokban a területi (regionális) kormányzatok már évek óta programszerűen készülnek az ezredforduló nagy kihívására: a nagytájak országhatárokon túlnyúló együttműködésére és versengésére. A gazdasági erőközpontok vándorlása A fejlett ipari államokban az 1970-es években a tömeg- termelésen nyugvó monopolista felhalmozás növekedési szakaszát a differenciált piac erőteljes szerepére épitő decentralizált gazdasági fejlődés korszaka váltotta fel. A fejlődés korábbi húzóerejének, a nyersanyagigényes iparnak csökkent a szerepe, a térben sokkal mozgékonyabb és újfajta telepítési kívánalmakat támasztó szolgáltató szektor bővülése lett a fellendülés motorja. A szolgáltatásokban dolgozók száma ma már messze meghaladja azokét, akiket a hagyományos termelőfolya- matökban alkalmaznak. Hasonlóképpen csökkent a mező- gazdasági foglalkoztatottak aránya és az agrártermelés részesedése az egyes régiók gazdaságában. Figyelemre méltó, hogy a hagyományos dél-olasz agrárvidékeken a mezőgazdaságban dolgozók aránya 1970 és 1988 között 34%-ról 18%-ra csökkent, s más országok kevésbé iparosodott régióiban sem haladja meg a 10—15%-ot. A kialakuló gazdasági szerkezet nem ugyanazokat a régiókat emelte a fejlődés élvonalába, amelyek a korábbi iparosítási szakasz vezető tartományai voltak. A tőkés ipar" évszázados fellegvárai indultak hanyatlásnak és eddig szinte ismeretlen vidékek haladtak egyre feljebb az európai régiók fejlettségi rangsorában. 1950-ben például az egy főre jutó GDP alapján készült régiórongsor élén helyezkedett el a délkelet-angliai régió (4.), a belga Vallónia (6.) és a francia Lotharingia (9.), 1980-ban Európa e rozsdaövezeteinek már csők a 35., a 40. és 28. hely jutott. Más területek ugyanakkor látványosan törtek az élre: Nyu- gat-Berlin a 48. helyről az 5-dikre, Baden-Württemberg az 50. helyről a 8-dikra, a középolasz Emilia-Romagna a 60. helyről a 40-dikre ugrott elő. A nyugat-európai régiók fejlődési pályáinak elemzéséből arra a következtetésre juthatunk, hogy a közeli jövőben az európai gazdasági erő súlypontja a francia—benelux— nyugatnémet háromszögből - számunkra kedvező módon — keletebbre, a dél-német és az észak-olasz tartományok irányába tolódik át. Nem véletlen tehát, hogy e régiók - alaposan átgondolván fejlődési lehetőségeiket - nagy intenzitással fogtak hozzá a közép- és a kelet-európai piacok meghódításához. E törekvéseikhez megfelelő szervezeti formákat építenek ki, a több mint egy évtizede működő Alpok-Adria Munkaközösség és az egy hónapja megszerveződött Duna Menti Országok Munkaközössége létrehozásának kezdeményezői és legaktívabb szereplői az európai mércével mérve igen magas növekedési rátát produkáló Bajorország, Lombardia, Friuli-Venezia Giulia és Felsö- Ausztria tartományok. Ellentét vagy kölcsönösség? A regionális fejlődésben megmutatkozó különbségek, a növekedési pólusok vándorlása, a korszakonként eltérő területfejlesztési minták és modellek követése mindig is versenyszituációt eredményeztek a régiók között. Az 1992 után létrejövő egységes piac a versenyhelyzetet élesebbé teszi majd. A szabad piacon a régiók gazdaságainak értékesítési lehetőségei ugyan kedvezőbbek lesznek, de mindez a konkurenciára is érvényes lesz. Ez az alapvető oka annak, hogy már ma oly sok nyugateurópai vállalat (nem egyszer állami vagy regionális kormányzati segítséggel) lép fúzióra más országbeli vállalkozásokkal. Az európai integráció lényeges ismérve lesz a régiók és a vállalatok közötti kölcsönhatások erősödése, ami egyidejűleg fokozza a konkurenciát, de a régiók és a vállalatok kooperációját is. A régiók együttműködési hajlamait mindenekelőtt gazdasági szerkezetük azonossága, szerkezetátalakítási törekvéseik hasonlósága, valamint a földrajzi közelség, a határmenti fekvés alakítja. A hasonló szerkezeti problémákkal küszködő területek, az ún. depressziós vagy régi iparvidékek gazdasági fellendítésében volt már eddig is szerepe a régiók közötti együttműködésnek. A francia, a belga és a nyugatnémet nehézipari körzetek kooperációs programjai, a depressziós régiók európai szövetségének akciói érzékelhető eredményekhez vezettek e térségek gazdasági aktivitásának újraélesztésében, az Európai Közösség regionális politikájának alakításában. E térségek regionális kormányzatai az 1992 utáni piaci kihívásokra külgazdasági stratégiájuk újrafogalmazásával is készülnek. A belgo Vallónia kormánya például már meghatározta azokat az európai régiókat, impulzus-beavatkozási területeket (Spanyolországban Ka- talónia, Olaszországban Ve- neto, Magyarországon Baranya megye), amelyekkel szoros gazdasági együttműködést kíván kiépíteni. Az érdekazonossággal jellemezhető másik régiócsoportot a határ menti tartományok alkotják. A közös piaci eszme — sokszor regionális politikai mozgalmak nyomására — az interregibnális kapcsolatok fejlesztésére mindig nagy hangsúlyt fektetett. A gyakran nemzetiségileg vegyes lakosságú, történelmi-kulturális vagy gazdasági rokonvonásokat mutató tájegységek erőforrásainak együttes felhasználása a közösségi politika preferált területe. Az elmúlt másfél évtizedben sokrétű ipari és kereskedelmi együttműködés bontakozott ki a nyugat-európai határ menti térségekben, közös infrastrukturális és környezetvédelmi programok születtek, mindennapossá és tömegméretűvé váltak- a személyes és az intézményes kapcsolatok, amelyek kibontakozását - az évtizedekre visszanyúló általános liberális határátlépési rendszeren túlmenően — néhány ország külön belső jogi és politikai intézményekkel is támogatta. 1980-ban az Európa Tanács madridi miniszteri értekezletén keretmegállapodást írtak alá a határokon túli együttműködések decentralizálásáról. E megállapodás értelmében a helyi és a területi kormányzatok jogosultak önálló nemzetközi kapcsolatok felvételére és alakítására, amely e közösségek belső területi politikájának természetes meghosszabbítása. Míg az előbb említett területeken alapvetően a régiók érdekazonosságai domináltak, addig a piaci expanziós kényszer az érdekellentétek szaporodását váltja majd ki. Sok nyugat-európai nagyváros már megkezdte a felkészülést az európai polgárok és vállalatok kegyéért folytatandó jövőbeli konkurenciaharcra. Egy közös piaci kutatócsoport összehasonlította a tagországok, valamint Ausztria és Svájc 200 ezer főnél népesebb városait azon az alapon, hogy mennyiben felelnek meg 16 kritériumnak (a városok nemzetközi tekintélyét és dinamizmusát - többek között - azzal mérték, hogy hány nemzetközi cég és képviselet működik ott, hány kutató dolgozik az egyetemeken és a kutatóintézetekben, milyen forgalmat bonyolít le a város repülőtere, hány vásárt és nemzetközi kongresszust, rendezvényt fogad be évente). A rangsor legelején a nagy európai fővárosok állnak, majd az egyes országok fejlett politikai és gazdasági ,,társközpontjai" (pl. Milánó, Barcelona, Marseille) következnek. A regionális központok versenypozíciói lényeges eltéréseket mutatnak. Érdekes - s minden bizonnyal várospolitikai és -stratégiai ökokkal magyarázható — eredmény, hogy a nem-* zetközi befektetési piacokon eddig kevésbé jegyzett városok (Trieszt, Modena, Bologna, Utrecht, Montpellier, Augsburg, Graz) előkelő helyezést értek el. A nyugat-európai városoknak —, valamint hamarosan a magyar nagyvárosoknak is — fejlesztési stratégiájuk kialat kításában számolniuk kell azzal, hogy a) a gazdasági növekedés determinánsai között első helyre kerül a lakóhely minősége, a város kulturálistudományos miliője, a lakó- környezet kedvező állapota, b) nő az európai városok közötti kapcsolatok intenzitása, fokozódik a városok elérhetőségének és megközelíthetőségének a szerepe, c) a nemzetközi piacokon felértékelődnek a komplex kínálattal jelentkező és ezt megfelelően menedzselni képes városok, d) a nemzeti kormányok befolyása csökken és növekszik a regionális kormányzatok, valamint a szu- pernacionális európai intézmények jelentősége. Új és sokszínű intézmények A régiók versenyében a nyugat-európai közigazgatási egységek (tartományok, megyék, szövetségi államok) jó adottságokkal startolhatnak. Az utóbbi évtizedekben de- centralizálódott a gazdasági és a politikai hatalom. A nagy gazdasági potenciállal rendelkező területi egységek fokozatosan bővítették gazdasági és politikai jogosítványaik körét, növelték autonómiájukat. A posztindusztriális társadalom fejlődésének parancsoló szükségletévé vált a hatalom diffúziója, a szuverenitás felosztása az államon belül és kívül kibontakozó új struktúráknak megfelelően. Az új regionális versenystratégiák kialakításának és megvalósításának meghatározó szereplői lettek a különböző lejlesztési társaságok, alapítványok, ügynökségek, szövetségek. E fejlesztési szervezetek állami, magán vagy vegyes finanszírozású, többnyire nem profitorientált intézmények. Feladatuk a térségek társadalmi-gazdasági fejlesztési programjainak támogatása, pénüzgyi finanszírozása, tanácsadás és információszolgáltatás. A vallon területfejlesztési alapítvány, a nyugatnémet regionális fejlesztési társaságok, a baszk Mondra- gon Szövetkezeti Csoport, az olasz regionális konzorciumok, a holland és az osztrák regionális fejlesztési szövetségek mind-mind alapos tanulmányozásra érdemes eredményeket értek el régióik versenypozícióinak erősítésében. Az új magyar területfejlesztési stratégiának is számolnia kell az európai régiók versenyével. Olyan nemzeti programra van szükség, amely illeszkedik a fejlett Európa regionális koncepcióihoz, képes a nemzetközi integrációhoz kapcsolói a magyar tájakat. S ami a legfontosabb: támogatja a helyi kezdeményezéseket, erősíti a regionális tudatot, hogy az országrészek lakói higgyenek térségük dinamizálási lehetőségében, szabad utat enged annak, hogy a megyék és a városok - szövetkezve vagy önállóan — saját maguk is válaszolhassanak az európai regionális versenykihívásokra. Horváth Gyula tudományos osztályvezető MTA Regionális Kutatások Központja Pécsi születésű vagyok, sőt apám, nagyapám is idevalósi volt, úgy hogy tősgyökeres tűkének számítok. Iskoláimat is itt jártam, a Széchenyi Gimnáziumban érettségiztem, azután a jogi karon folytattam tanulmányaimat. 1964-ben diplomáztam — mutatkozik be dr. Bruhács János —, sub auspi- ciis publicae populáris kitüntetéssel, azaz a Népköztársaságért aranygyűrűvel. A nemzetközi jogi tanszéken álltam munkába, ahol azóta is dolgozom. Az eltelt idő alatt végigjártam az oktatói „szamárlétrát", a tanársegédtől az egyetemi docensig. A kandidátusi értekezésemet a környezetvédelmi jog témaköréből írtam. Azon belül a nem hajózási célokat szabályozó normákból. Jelenleg egy környezetvédelmi dokumentumgyűjteményen dolgozom. — Mint dékán, tervez-e változásokat a vizsgarendben és a tanrendben? — Természetesen, ez két ok miatt is szükséges. Az egyik ok, hogy a joganyag, amit oktatunk, megváltozott, és a továbbiakban is változni fog. Olyan jogintézmények, melyek évtizedeken keresztül kiestek a tananyagból, most újra oktatásra kerülnek, például az értékpapírok, tőzsde stb. .Mások kihullanak. Készül a jogász- képzés új koncepciója, melyen jelenleg a négy jogi kar dékánja dolgozik. Az eredmény feltehetően kormányrendeletben fog megjelenni. Lesz egy kötelező törzsanyag, ami az alapvető jogi tárgyakat tartalmazza, és néhány kiegészítő tárgy, ami a jogi anyagok társadalomtudományi megalapozásához szükséges: köz- gazdaságtan, filozófiatörténet, jogi informatika és szociológia.- És a vizsgarend?- A mai vizsgarend abból a hipotézisből indul ki, hogy a sok rész a hallgató fejében egésszé áll össze. Ez azonban tévedés. A hallgató egy részt megtanul, azután elfelejti. Olyan vizsgarendet szeretnénk, ami egy vizsgaidő- szakban jóval kevesebb vizsgát jelent, de jóval koncentráltabb vizsgákat, ahol átfogó tudásról kell számot adni. Mindezt persze egy meghosz- szabbított vizsgaidőszakban. Azt tartanám a legcélszerűbbnek, ha a hallgató akkor jelentkezne, ha felkészült a tananyagból.- A szorítunk-enyhítünk magatartás, ami eddiq kötélhúzás volt a hallgatók és az oktatók között, ezentúl megszűnik. Másfajta vizsgát szeretnénk. Viszont amía a jelenlegi vizsgarend érvényben van, addig aszerint kell el- iárni. A szeptemberi vizsgákkal az a orobléma. ha a halI- aatók eav része különböző okokhól nem *eiezi be időben a félévet, akkor szeotember- ben hiába kezdiük men az oJ<- tatást, az évfolyam eay része csak októbertől kapcsolódik be. Különösen most fontos a részvétel, amikor az írott jegyzetek iá része használhatatlan, az oktatás a szóbeli előadásokra épül.- Mennyiben hatnak ki a tananyagra a politikai változások?- A nemzetközi jogban ez kevésbé jelentős. Bizonyos kliséket el kell hagyni, de mi a tankönyvekből jó húsz éve ezeket már kiirtottuk. A változás két területen jelentős, előtérbe kerülnek olyan anyagok, amelyek eddig csak szűk körben voltak ismertek. Például az ún. Európa-jog, aminek egy része a nemzetközi joghoz tartozik. Az európai szervezetek felépítését, működését nagyobb terjedelemben kell tárgyalni. A másik ilyen téma az emberi jogok kérdése, nemzetközi szabályozása, ami széles körű, rendkívül bonyolult, és amit eddig néhány szóból elintéztünk. Most, hogy sorra csatlakozunk ezekhez a szervezetekhez, egyezményekhez, alaposan kell tárgyalnunk ezeket a fejezeteket Gaál György Új dékánok
