Dunántúli Napló, 1990. április (47. évfolyam, 88-89. szám) / Új Dunántúli Napló, 1990. április (1. évfolyam, 1-27. szám)

1990-04-07 / 5. szám

1990. április 7., szombat aj Dunántúli napló a nop sag - érthető tSri indulattal, de inem mindig érthető és el­fogadható gondolatisággal - szinte mindent megkérdőjele­zünk, ami az elmúlt negyven- egynéhány esztendő terméke. Ám még ettől függetlenül is •megkérdezhetné akárki, hogy ugyan mi szükség van a köl­tészet napjára 1990-iben, mi szükség volt eddig, s hogy miért éppen a költészetnek van inapja? ízekre a kérdé­sekre nemcsak lehetséges, de szükséges is a válasz. Valóban a pártállam sztáli­nista ‘szemléletének .terméke lenne a költészet napja? Az időpont oda sorolná, de a szemlélet nem. Akárki volt is a kitalálója ennek az ünnep­nek, s bármi volt is a szán­déka vele: eredményében jót cselekedett. Á magyar költé­szetben ugyanis a magyarság önmaga létét, nemzeti öntu- . datát ünnepelhette meg „ - bármilyenek voltak is a körül­mények. S ez egyben magya­rázat arra is, hogy miért ép­pen a költészet műneme kap­ta meg ezt az ünnepet. Nem kívánom lékicsinyleni sem más irodalmi műnemek, sem más művészeti ágak, vagy tu­dományok teljesítményeit, amikor cáfolhatatlannak tar­tom azt, hogy a magyarság ez idáig önmagáról és önma­ga megőrzéséről a legtöbbet költészetéből tudhatott meg. Ezt lehet erénynek tekinteni, lehet fogyatékosságnak, (még­is Így van. 'Erény azért bizo­nyosan, mert egyáltalán volt, adódott olyan anyag, és ab­ban olyan értékrend, ami ezt a tudást lehetővé tette. Fo­gyatékosság azért bizonyo­san, mert nem adódott kellő számú és értékű más anyag és értékrend, amely ugyanezt a fajta megismerést segítette volna. 'Mert hiszen gyönyörű az, ha egy népnek nagy köl­tészete van, de az se megve­tendő, ha tartósan normális társadalmi életre nyílik lehe­tősége, ha nem kell a puszta megmaradásért küzdenie, s ha minden gyermek olyan érték­rendbe születik bele, és olyan­ban nő fel, amilyent nyugodt lélekkel elfogadhat a magáé­nak. Tudjuk, nálunk évszázadok óta a valóságos élet és a va­lódi közötti szakadékot első­sorban a költészet hidalta ót. Ezért lettünk és maradtunk ál­mok ólmodéi? S tha igen, mi tehetünk róla elsősorban? Má­tyás királynak éppen ötszáz évvel ezelőtt bekövetkezett ha­lála óta — bármekkora volt is országunk területe - kis nép voltunk, amely nem rendelkez­hetett a saját sorsával a sa­ját Belátása és akarata sze­rint, amelynek tehát állandó­an alkalmazkodnia 'kellett az európai és ázsiai nagyhatal­makhoz, hogy megmaradhas­son nyelvében és nemzetében is. S ha belegondolunk ennek Berták László Jár mint a nyelvben a világ Kicsorbulnak a pocsolyák csupán a költészet örök nézi az égboltban magát lebeg az ég és föld között simogatja hogy eltörött viheti aki többet ád alul a hullámzó körök fölül a védtelen csodák csak egy sugár hidalja át nem is tudja hogy összeköt jár mint a nyelvben a világ ül mint a résekben a köd de mindig az egész fölött mindig valami tisztaság. Rózsa Endre J. A. halálai Hát összevesznek rajtad is már! Akár egy zsák szénén. Ki egyként voltál hó hegyoldal . és fölötte a lángoló nap; magad-roskasztó gondjaiddal eltűntél hirtelen. Kiloptad magad a világból! „Vannak lent elegen!” Szándékod foszlik értetlenné, a fa madár- s levéltelenné, alacsony szárnyak árnya s szennylé örvénylik helyeden. Vedd hát, vidd magadat az ürbel „Az űri űr üres. Az ellentéteket megoldják majd, akik tudják: hol a csorbánk. Az isten eddig velem jól bánt. Helyemre senkit ne keress." 1967-89 Gömöri György Hazatérés Mint álomban, a fák olyan kuszák és homálybaveszőek; kopott utcákon bandukolsz - a házak gonddal viselősek. A szerelem, mint gázlámpa, hunyorog a budai parton • busz dörömböl a Lánchídon, fáradt utas, leszáll az alkony. A köd, a köd, az őszi köd összeborul az alkonyattal, valahol langyos eszpresszók várnak sustorgó, halk zsivajjal. De hirtelen elfog a vágy a Montparnasszért, és megérted: itthon vagy. Ez hát a hazád - és nincsen hová hazatérned. Parti Nagy Lajos: Szódalovaglás .— mintámondaták nulla — Harmadik kötetének genezi­séről írja a költő: „Óvatlan sorok, félversek, versek kiraka­ta ez a munka, fragmenteké, melyek zöme '85 és ’87 között játszódott és íródott különféle cédulákra, noteszekbe, hogy hosszan ellenállva az elrende­zés riadt és tétova kísérletei­nek '89 tavaszán-nyarán könyv­vé mégis összeálljon. S ez a műfaja is: könyv." Ha most megerőltetem - visszaszódalovagolva a nosztal­gia buborékain - ki-kihagyó emlékezetem, akkor egy régi diákkocsma füstfalai mögé lá­tok. Ott Aridul és borong a költő. Rossz, muslicás kisfröcs- csök fölé hajol, s elmereng a létezés és a költészet nagy misztériumán. Panaszkodik. Se- hogysem alkotódik meg a „mű". A hatalmas, abrosznyi papírokra rótt forgácsok ma­kacsul ellenállnak az egyesítés konok kísérleteinek. A dolog azonban - miként ez kiderült, s erre e kötet a bizonyíték - másképp is gondolható. Ez még rész? Emez már egész? — Ki tudhatja ezt? Akárhogy van is ez: a szövegek össze­tartoznak, érintkeznek egymás­sal. És nem szükségeltetik föl­tétlenül olvasztótégely, elégsé­ges, ha megpillantjuk az ösz- szefüggéseket; s máris mű­egésszé rendeződnek az ele­mek. — A káoszból rend lesz. Lírai impresszió-regényt (re­gényrészletet?) kerekített ek­ként a költő. S ebben áll alapvető újítása is. A műszö­vegek három nagy fejezetbe tömörítődtek, az etaphatárokat a szerző kézírásos címjegyzékei jelzik. További érdekessége a kompozíciónak, hogy egyes szövegelemekhez lábjegyzetek kapcsolódnak. E lábjegyzetek maguk is lírai darabok (képek- _részek-egészek), ám formájuk (a többitől eltérően): próza. Így aztán — a jórészt mór ko­rábbról ismert — „elprózásított" versek narratív szerephez is jutnak, s „együtt szólnak” az asszociációt előhívó szöveg­résszel. A tartalomjegyzék sem hagyományos, ugyanis a benne található verscímek (vagy cí­mekké emelt versrészek) újabb műegységeket alkotnak. A bra­vúros komponálás mellett „szembe- és fülbeszökőek" a már megismert Parti Nagy­erények. A költő nyelvteremtő kedve a régi: „s mert nem bonthattam magam senkinek / hát fölkapartam a grammatikát / feszes kötést a higgadt mon­daton”. íme néhány neologizmus: műmézdarázs, napszakácsnő, üvegnyalóka, gyórvigasz, opti- mumsz, jajteknő, idrill, rigmus- lincahad stb. Izgalmas, eredeti megoldásokra bukkanhatunk a szószerkezetek és a mondatok szintjén is. A szövegben gya­korta találunk utalásokat, szó szerint átvett vagy átferdített elemeket. A legtöbb (mint ed­dig is) József Attilától való, vagy József Attilára utal, pl.: „A jócukor még elúszik", „ma­gával kötve mint a káva", „mellékdalul elfenekellek”, „guanórepülés”, „guanéj”, „szunnyadozik a szakadás", „ahol én fekszem hozz virá­got” stb. 5 még néhány rejtet­ten v.agy nyíltabban felbukkanó név: Baudelaire, Mallarmé, Arany, Tompa, Csokonai, Köl­csey, Tóth Árpád, Kosztolányi, Szomory, Nagy László stb. A korábbi kötetekben megis­mert hangütés itt sem változik: groteszkre hajló, erősen ironi­záló. Költői formákban gazdag a kötet: a lírai atomoktól a veretes szonettekig terjed a skála. E tarka „álarcosból" zeneka­rából azonban - s talán ez a legfőbb erénye a műnek - egyre erőteljesebben kihallat- szik (persze torzítottan) a mélyhegedű panaszos hangja. Mélyen és mélyről szólal meg, s épp ezért: hitelesen. „Milyen kúszás a költő holmija. Kutyát, diót, kötényt, hazát teremtne, s szemére csúszik a térdzokni­ja. S beledöglik, hogy szava legyén erre. Üay valahogy. Fáradt vagyok, mama." (Jelenkor Irodalmi és Művé­szeti Kiadó, Pécs) Mihalik Zsolt Pusztái Zoltán Küldetés A Sárkányt pediglen neked kell leölnöd fiam. Kuporgottam egy életen át. Kopját, pallost, veretes öltözetet, rostélyos sisakot, aranyozott sarkantyúkat, büszke pegazust s a hozzávalót megvettem mind - Az égiek legyenek veled. A műsorban Tolcsvayék húszévi termése Országos turnén a Magyar Mise Tolcsvay László és •Béla Ma­gyar Mise című szerzeménye emlékezetes siker volt. 1987 nyarán ötször adták elő a Margitszigeten és kétszer a Szegedi Szabadtéri Játékokon, zsúfolt nézőtér előtt. Kiadták a Mise nagylemezét is. Most or­szágos turnéra indul a gárda — túlnyomórészt az eredeti fel­állásban —, hogy tizennégy előadással örvendeztessék meg híveiket. Tolcsvayékat legutóbb már­cius 15-én hallhatták, amikor is a budai Várban és Szent­endrén adták elő a Nemzeti dalt. Egyébként megjelent ka­zettán a Tolcsvay László-meg- zenésítette Nemzeti dal, vala­mint a Kőszívű ember fiai cí­mű zenés játék, amelyet a Szegedi Nemzeti Színház, majd a budapesti Arany János Szín­ház tűzött műsorára. Az április 5-től 27-ig tartó turnéról mondja Tolcsvay:- A Mise előadása annyi­ban módosult, hogy új a szín­padképe, Olasz Ferenc film­rendező művészi fotója alap­ján készült. (Fotókötetei közül megemlítem a Pléhkrisztusok című, gyönyörű albumát, eb­ből való ez a régi magyar templom-belső is.) A Póker Kulturális Kisszövetkezet segít­ségével mozgékonyabb lett negyventagú utazógárdánk: megoldódott annak technikai lehetősége, mozgathatósága, ami rendkívül sokat jelent, hi­szen a belföldi turné után szomszédos országok magyar­lakta területeire utazunk, majd Finnország, Olaszország és Kanada következik. A produkció szólistái: Pitti Katalin, Begányi Ferenc, Dem- jén Ferenc, Vikidál Gyula, a Tolcsvay testvérek. Fellép az Amadinda ütőegyüttes, a Tom­Színpadkép a Magyar Miséből kins Énekegyüttes, o Téka Együttes, és neves rockzené­szek. A dirigens Dobra János, a rendező Nagy Viktor. A mű­sor első részében Tolcsvayék húszévi termése, régi és új da­laik szerepelnek. — Célunk - mondja Tolcsvay László -, hogy ebben a zűrza­varos, disszonáns világban e<Jy nyugodt, szép este emlékével térjenek haza híveink. Á szellem napvilága az ötszáz esztendőnek a tör­ténelmébe, bizony kevés az olyan esemény, kevés az olyan időszak, amelyre büszkék le­hetünk, s amire, ókkal, büsz­kék vagyunk, azok is rendre kudarccal vagy félsikerrel vég­ződtek. A magyar költészet ponto­san átérezte és meglátta en­nek a nemzeti történelemnek a valóságos menetét, látta a kiáltó hiányt, s így a sürgető feladatot is, s ennek felelt meg a reformáció írói és Ba­lassi Bálint óta folyamatosan - bár természetszerűen válto­zó tehetséggel. Mégis, a ma­gyar felvilágosodás kora óta állandó a nagy magyar köl­tészet árama, s ez létezik még akkor is, ha a mindenkori társadalomnak csak egy töre­déke vesz róla igazán tudo­mást. Három évtizeddel ezelőtt, a költészet napjának megszüle­tésekor „népszerű" volt a ma­gyar klasszikus és kortársi köl­tészet: még tízezer példány is elfogyott egy-egy jelentős élő költőnk új verseskönyvéből, s volt, amikor utánnyomásra is szükség volt, hogy jusson minden versibarátnak. Illyés Gyula, Weöres Sándor, Nagy László, Pilinszky János, Váci Mihály sikere részben a szu­verénül gondolkodó művészet igazságerejének volt a követ­kezménye, részben pedig an­nak az olvasói fogékonyság­nak, amelyet a hatvanas évek bizakodóbb, valódi fejlődést ígérő légköre erősített. indez ma már törté­nelmi múlt. Más szinten ugyan, de Nyugat-Európával összevetve ismét csak a nyomor eszten­dei ígérkeznek a magyarság számbelileg döntő többségé­nek közeli jövőül, s egy ilyen helyzetben a szép szó éhénél előbbrevaló a kenyéré. A ke­nyér követelésével vitatkozni nem lehet: mindennapi ke­nyerünk a legfőbb parancs. Egyet azonban nem szabad elfelednünk. Szép szó, költé­szet - és természetesen még sok minden egyéb - nélkül soha nem lesz elegendő ke­nyér sem. Petőfi Sándor ne­vezetes költeményében tuda­tosan használta a mindenki és a minden szavakat, mert bár voltak illúziói az eszményi társadalmat illetően, azt ő is pontosan tudta, hogy minden­ki számára csak akkor jöhet el a bőség és a szellem vilá­ga, ha előbb egyeseknek {osztályoknak, rétegeknek) módjuk lesz anyagi és szelle­mi értékekben gazdagodni. A kilencvenes évek nem úgy köszöntenek hazánkra, hogy anyagi bőséget Ígérnek. Ám abban bizonyosak lehetünk, hogy tudás nélkül, a szelle­mi értékek, s köztük a költé­szet birtokba vétele nélkül helyzetünk jóra nem fordulhat. Vasy Géza

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom