Dunántúli Napló, 1990. április (47. évfolyam, 88-89. szám) / Új Dunántúli Napló, 1990. április (1. évfolyam, 1-27. szám)
1990-04-08 / 6. szám
Chaplintől az almaiéig Képzeljünk el egy hotol- mas virsliihegyet, sárga mustárcsúccsal, amelyen vidáman halad fölfelé egy aprócska turista. A hatás legalább o'lyan, mint a közmondásos citrom esetében, amire elég csak gondolni is, hogy a szánkban érezzük az izét. A plakát - több másikkal együtt — a pécsi Művészeti Szakközépiskola diákjainak pécsi, ifjúsági házbáli kiállításán látható. Vannak itt film- és színházi plakáttervek, társadalmi és kereskedőim célú munkák, Teli Vilmos nyílvesszője szúrja át az almaié dobozán a gyümölcsöt, és jelzi, hogy a választás talált, egybefonódó, vérszin fénybe borult pár hirdeti, .hogy védekezz, Chaplin bojusza és szeme a papíron mutatja, hogy a műPlakáttervező diákok vész most lenne százéves, a századforduló-századelő stílusát idézi a szecessziós ékszervásár-rekláim terve, ahogy a japán teát bemutató, a keleti világ hangulatát érzékeltető alkotás is. Jó értelemben véve eszköz- telen és egyszerű megoldások ébresztenek gondolatokat a nézőkben, a régi, konvencionális jeleket új összefüggésekben, nagyvonalú, már-mór a nyugati profik világához, látásmódjához közelítő alkotásokban alkalmazzák a diákok. Mindenki tudja, hogy a plakát az utca művészete, hozzá tartozik egy város, egy település képéhez, nem mindegy hová, mennyi kerül 'belőle, hiszen megjelenítésük tömeg- ízlést formál. Odavonzza a tekintetet egy perc alatt, szöveg nélkül is sokat mond, célzatosan irányítja a figyelmet, ötletessége befolyásolja a közönség gondolkodásmódját, értékrendjét. A fogyasztói társadalom korában, amikor kereskedők, reklámfőnökök, menedzserek még éjszakánként is fölriadnak, hogy egy-egy ötletet kidolgozzanak a termékek ügyesebb eladásáért, nem mindegy, a következő évtizedek magyar tervezői, az alkalmazott grafika művelői ímeg tudnak-e felelni a kíméletlen, egyre erősödő üzleti harc kívánalmainak. Mit tanúinak hát ezek a diákok? A plakátkészítés az alkalmazott grafika szakterülete. Nem könnyű mesterség — vezette be a kiállítást az igazgatónő, Tasnádiné Ró- rvaky Edit. Iskolánk grafikus tanítványai négy évi tanulmányaik végére - sok másféle feladat: embléma, vállalati arculatterv, tűzfal- rajz, 'bélyeg, tv-inzert, csomagolópapír, hanglemez- és ■könyvborító készítése után — jutnák el a plakáttervezésig. 17-18 éves tanítványaink még nem profi művészek, de hisszük, az iskolánkban kapott képzés alapján azzá fejlődhetnek. Csak annyit tegyünk még ■hozzá: ha már azok, munkát is, feladatot is kophassanak, értelmeset,- emberpróbálót. H. I. Don Car lose préselve, Hamleté tartósítva Csodák a zsákban Nincs jó világ a jelmezekre Mielőtt bárki félreértené, jelmezekről van szó. Előbb- utóbb ugyanis, ha a helyzet nem javul, a Pécsi Nemzeti Színház jelmeztáraiban elviselhetetlen állapotok fognak uralkodni. Most három kisebb és egy nagyobb raktár szolgál arra, hogy a nézőtérről oly csodálatosnak tűnő ruhákat az előadás után tárolni tudják, közülük csak a kamaraszínházban lévő felelne meg igazán, ha nem lenne az is zsúfolásig tele olyannyira, hogy lassan már járni is alig lehet az öltözékek között. Nincs jó világ a ruhákra, az egyik raktár például beázik, hideg, villany nincs, a másikban leszakadni készül a padló, még szerencse, hogy a molyok legalább nem vethetik magukat a szövetre, mert hólistennek a naftolin már ki van találva. Csak az nem, mi lesz azzal n mintegy hétmilliós értékkel, ami dohos, pincehideg helyiségekben áll, és ez a klíma köztudottan csak a boroknak kellemes.- Tágas, áttekinthető termek kellenének - mondja a jelmeztór vezetője, Tóth ló- zselné. - Ennyi jelmezt nehezen tudok én is a fejemben tartani, nemegyszer évekkel ezelőtti ruhára van szükség, ilyenkor aztán nekiállunk zsákokat bontogatni, pakolni. A jelmezekről más vonatkozásban Simon Istvánnal, a színház ügyvezető igazgatóját val is beszélgettem. Kiderült, hogy szinte mindegyik a házi varrodában készül, ahol kiváló szakemberek dolgoznak. Nem véletlen, hogy sok iskola a bálok, zöldnapok, farsangi mulatságok idején megrohamozza a színházat, de mert nem kölcsönző, a ruhák állapota a jó néhány előadás után nem olyan, mint friss korukban. Kérdés, hogy egyébként lehetne-e hasznosítani a készletet, hiszen péJdául egy operettprodukció ára 3—400 ezer forint, és jó lenne olyan megoldást találni, amivel a költségekből valami megtérülne...- Amit lehet, megmentünk - válaszolta Simon István többször fölhasználjuk a ruhákat, átalakítjuk őket. Minden módon takarékoskodunk, és Így nincsenek fölösleges jelmezek. Érdekes kérdés, hogy vajon a hétköznapi ruhákban játszott előadások ötletét nem a kényszer szülte-e, de sajnos, ma már egyre kevésbé lehet a „szegény színházból" koncepciót csinálni. A néző a színházban csodát és varázslatot vár, és a színre lépő mágus se érezheti jól magát, ha a köntöse foszladozik. Talán a nagyszínház helyreállítása után ez a probléma is megoldódik valamennyire. Addig viszont egy ideig még ott szorong egymás mellett korona, turbán és kalap, s bár igaz, hogy sok jó fejfödö kis helyen is elfér, az is igaz, hogy előbb-utóbb tönkremegy . . . Hodnik Ildikó Politika és illemtan Dörzsölt fiúk, csiszolt urak Talán a kedves nagymamák még emlékeznek azokra az időkre, amikor a fiatalemberek kalapot emeltek az utcán, netán kezet is csókoltak a hölgyeknek, és nem markolták el az orruk elől az étlapot a vendéglőkben. Az anyukák esetleg még tapasztalhatták, hogy lovagjuk harcot vív a ruhatárban a kabátjukért, és később föl is segíti rájuk, de a lányok és az unokák ma már inkább csak mesékből ismerik, hogy letűnt korokban nem volt divat kacéran mellbecsapni a fiút, hogy szimpátiánkat kifejezzük, és a srácok nem egy energiakímélő fejrándítással hívták oldalukra a leányokat. Sokan a világháború utáni rendszerváltás számlájára Írják - az erkölcsök lazulása mellett - az illemszabályok nagyvonalú mellőzését is, és valóban tény, hogy a társas érintkezésben úri huncutságként könyvelték el az új uralkodó osztály tagjai az évszázadok alatt kimunkált illemtani tapasztalatokat. így hát a politika nem kevéssé tudta és tudja befolyásolni a mindennapjainkat, és amikor pártvezérek egymást verik kupán, akkor mit is csodálkozzunk azon, hogy este az utcán habozás nélkül karon ragadhatja bárki ismeretlen az embert, borgőzös lehelettel a képébe vágva, hogy ugyan már, mire föl nem kíséri azonnal tovább éjszakai bortúrájón. A kérdés ez esetben is a szabadság, ahogyan az egyik legújabb illemtankönyvben Írják: ,,A társadalomban is csak annyira lehetünk szabadok, amennyiben felismerjük — és persze figyelembe .vesszük, alkalmazzuk — a társadalom törvényszerűségeit, a társadalmi érdekeket, embertársaink jogait. Tiszteletben kell tartanunk nemcsak a magunk, hanem mások érdekeit is: ez is a szabadság fogalomkörébe tor- tozik."- Azért, hogy elfogadják, annak is tennie kell, aki egy adott társaságba belép - mondja GUI Imre, aki egyébként táncpedagógus, de végül is a régi tánc- és illemtanárok hagyatékát folytatja akkor, amikor a foglalkozásokon a kulturált érintkezés szabályaival is megismerteti a gyerekeket. — Az illemszabályok mindenhol érvényesek, utcán, otthon, munkahelyen, üzletben — folytatja. - A politikai etikáról is azt mondják, most kell tanulnunk. Emberségesen viselkedni már réges-régen tudnunk kellene. Ha volaki tesz valamit, gondolkodnia kellene, teheti-e vagy nem, mi lesz a következmény. Illik bármilyen helyzetben embernek maradni. Csak néhány szót lenne jó ismerni és beépíteni az életünkbe, olyanokat, mint a figyelem, türelem, tűrőképesség, alkalmazkodás, önuralom. így esetleg még elérhető, hogy a dörzsölt fiúk helyett csiszolt urakkal találkozunk a magánéletben és a politikai porondon. A sokat emlegetett demokratikus viselkedés így hát illemtani kérdés is. Jó ezt tudni, mert politika lesz még egy ideig. Hodnik I. ÉJ Radio mellett, ■Muszáj ezt a közhelyet emlegetnem : „Tisztelet a 'kivételnek .. .”, vagyis az inget az vegye magára, akire ráillik, akár kényszerzúbbonyként is. Vagyunk jó ,pár ezren újságírók az országban, zömében igazán tisztes kollégák, csupán egy maroknyiravaló veszti el az eszét az utóbbi időben. Mondhatnám azt is, hogy viselkedésükkel mindenképpen a feltűnést keresik, módszereikkel nevüket 'kívánják fémje- leztetni, a „siker" minősége nem érdekli őket, az a lényeg, 'hogy nevük közismertté váljon, bármi áron. Nem vallják 'be természetesen, ám módszereik gyakorlásából menten 'kitűnik, hogy irigylik azoknak az újságíróknak népszerűségét, akik azt megszerezték, de tisztességes úton- módon, megalapozott 'hitvallással, emberi magatartásukkal, az interjú- és riport-partnereik iránti megbecsülésük révén. De az úgynevezett 'bulvárlegények nem ezt az utat választják, hanem a könnyebbiket és főként az olcsóbbat. Szinte valamennyi újságíró saját bőrén érezte a 'korábbi évek - sok esetben évtizedek- politikai és megalázó nyomását, amikor a magas szintű párt- és államvezetés csak szajkózta a szerintük meglévő szocialista sajtószabadságot, amelyben részünk persze sóba nem volt. Most mondhatjuk, hogy nagyjából ygyan, de felszabadult a magyar sajtó, de felszabadultak, vagy inkább elszabadultak az indulatok is. A 'hajdani — dögunalmas és semmitmondó - sajtótájékoztatók ideje lejárt; ma már nincs olyan nap, .hogy négyöt — esetenként ennél is több- országos érdeklődésre számítható összejövetelre hívják meg a fővárosi és vidéki újságírókat. Ma a politika még azt is érdekli, aki — nem tudni, miért —, de tagadja. A lakosság körében fellépő információs-éhség rendkívüli mértékű. Ezzel együtt növekszik az újságírók felelőssége. A sajtótól, ugye, nem kell tartaniuk. A nyugodt hangnemet nem viszonozzák, hanem felsőbbrendű hangfekvésben bombázza „kérdéseivel" magát a tájékoztatót. „Milyen alapon?! Kinek az engedélyével? Honnan vették a bátorságot, hogy...?! Nem válaszolt a kérdésemre...! lehetne tenni, nem most, már rég. A kérdéseikkel olyan követeléseket támasztanak, amelyeket pillanatnyilag ebben az országban senki emberfia nem teljesíthetne. Az érem másik oldala: a rádióban, vagy tévében „ven- dégszereplö" meghívottak köNincs valami jó kedvem tájékoztatók feltételezik az egyenrangúságot, a széksorokban ülők, illetve a pulpituson helyetfoglalók között. Hasonlóképpen az egymást követő ke- rekasztal-megbeszélések esetében is. Mindkét fél elvárja a másiktól a tiszteletet, még akkor is, ha véleményük, világképük nem azonos hullámhosszra 'hangolódik. A bulvárlegények nem tartják be a játékszabályokat. Nem kérdeznek, hanem vádaskodnak — persze gondosary megválasztva a címzettet. Aki Ne beszéljen mellé...!" — satöbbi . . . satöbbi. Az ember — amint ezt hallja a rádióból, látja a tévében, vagy olvassa a lapok hasábjain — szinte tárgyalóteremben, vagy egy rendőrségi kihallgatószobában érzi magát. (Ne sértődjenek meg ezért a törvény gyakorlói.) Némely újságíró — lapja nevében — olyan „tényekkel” vádolja - a kérdezés jogát staniolpopirbo csomagolva — a tájékoztatót tartó tisztségviselőt, amelyet akár magával, vagy lapjával szemben is fel zül egyik-másik úgy viselkedik, mintha a havi vásárok zsúfolt és mocskos kocsmáiban intézné szózatát a hallgatósághoz. „Tiltakozom! Bepörölöm! Bírósághoz fordulok." — címszó alatt. Megalázza, és hülyének nézi az újságírót. Nem vagyunk angyalok, de ördögök sem. De gonoszokat fel tud mutatni — sajnos - mindjét fél. „Eles anyanyelvűnk” Többen félnek a világosságtól, mint a sötétségtől. * Kiváltság csak annak, aki bevált. * Az üresfejű is csak a másikét igyekszik telebeszélni. * Libasorban is lehet kacsázni. it A rossz asszony nyelve az urának, de nem ura a nyelvének. * Ne mondd a süketnek, hogy a falnak is füle van. it Nem az a politikus, aki szóhoz jut, hanem, akihez a szó eljut. * Az esztelen átalakítás nyomán a csendéletből csak életcsend marad. Kerekes László vasárnapi
