Dunántúli Napló, 1990. április (47. évfolyam, 88-89. szám) / Új Dunántúli Napló, 1990. április (1. évfolyam, 1-27. szám)
1990-04-29 / 26. szám
1990. április 29., vasárnap aj Dunántúli napio 11 r~ Csókok, párhuzamok,tükörképek A z elmúlt másfél-ikét évben olyan töménységben nyelhettük a politikát, hogy ezt az állapotot hovatovább csak azok tudták könnyen elvisel™, akik már olyan fizikai-pszichikai függésbe kerültek a politikával, mint az idült alkoholbeteg a szesszel. Bevallom: számomra egyre erősbödő igény volt, hogy hígítsam valamivel ezt a töménységet. Kevéssé bóditó hatású nedűként gyakran nyúltam vissza régi, klasszikusaktól származó olvasmányélményekhez. A választási harcok során - máir csak az asszociáció kézzel fogható fel- kínólkozása miiatt is —nagy volt a kísértés, hogy Mikszáth Két választás Magyar- országon című művét olvassam újra. Egy halvány emlékkép miatt azonban a kezem mégis csak a Noszty liú esete Tóth Marival' című kötetéért nyúlt, s meg is találtam benne azt a pár sort, amely időszerűnek sejlett. A regénynek ez a fél oldalnyi része a cselekmény könnyed tóvábblendítéséré szánt, kedélyes epizód. ' Amikor Noszty Feri, a drasztikus csalafintasággal megválasztott új szo’lgabíró bemutatkozó ‘látogatására toppan be or- szággyűlési képviselő apja politikai ellenlábasához, a vendéglátó — konstatálva, hogy a fiatalember mennyire hasonlít atyjához - ezzel az élccel fogadja: „No, ha az apád képét viseled, fiú, akkor viseled az én képemet is, ment ámbár nem szavaztam ró, ezidősze- rint az apád a képviselőm. Hozd idább hát azt a fizo- nómiádat, amely tulajdoniképpen az én fizanómiám, hadd csókoljam meg magamat". Most, a kétfordulós választás után elképzelhetünk-e valami hasonló szituációt? Kaphat-e csókolt üdvözlésül az általunk nem választott képviselő, vagy ilyen mára csak történeti nosztalgiának számító anekdotában létezhet? Érdemes-e egyáltalán visszatekinteni parlamenti demokráciánk őskorába, vagy egyáltalán történelmi múltba, amikor a . mostani, szabadon választott parlament első ülésével - akármilyen politikai beállítottság elfogultságával is értékeljük új korszak kezdődik Magyarországon? Új korszak, amellyel kapcsolatban felfokozott érzelmekkel tűzdelt türelmetlen csodavárás tapasztalható. Szinte veszélyes mértékű várakozás a gyors, az azonnali változásokra, amelyek után már minden szép lesz, minden jó lesz, s főleg könnyű. M ikszáth megidézett művében ugyamcsak éleként beállítva szerepel egy ilyen kitétel is: „Ne nézzünk vissza a történelembe, mert ott mindig megvertek bennünket". Valószínű, hogy a századforduló táján, a boldog békeidőben ez a társasági szlogen járhatta. Közel száz év múltán, a mostani választások idején pedig nem hogy társasági csevegés, hanem a politika és a történelemtudomány szintjén is az a megállapítás, hogy a körülmények különösen kedvező együttállása miatt Magyar- országnak, a magyar népnek 500 éve nem volt olyan esélye, hogy sorsát saját. szándékai szerint fordítsa jobbra, mint ma. A nagy, szinte össznépi csodavárás többek között - ha nem éppen elsősorban — ebből az értékelésből - fakad. Nem visszatekinteni a történelembe azonban struccpolitika. A legtöbbet csalódásainkból tanulhatunk, okokból, amelyek korábbi. •** nini. ilMUi ílMHii ........... Másodikán: új arcok az ülésteremben szintén kivételesnek értékelt esélyeinkhez fűződnek. A sokszor emlegetett 500 év alatt volt már jó néhányszor olyan hangulat, olyan politikai értékelés ebben az országban, hogy most jött el számunkra a nagy lehetőség, amely minden bajunkra gyökeres fordulatot hozó orvoslást kínál. Őseink hittek abban, hogy a Habsburgokhoz fűződő, dinasztikus kapcsolat megmentheti az országot az oszmán hódítástól. Nem mentette meg, legalábbis teljesen nem, mert másként változtak az európai erőviszonyok. Hajdan politizáló őseink nagy reménnyel bizakodtak, hogy Báthori István lengyel királysága megnyitja az utat a török hódoltság felszámolására és az ország egyesítésére. Nem nyitotta meg. Dugába dőlt minden eredetileg jónak látszó esély ellenére Bocskai István, Bethlen Gábor, I. Rákóczi György országegyesítő törekvése. A történelmi esély túlértékelésének bizonyult Thököly és II. Rákóczi Ferenc kurucmozgalma és szabadságharca, mint ahogy 1848 tavaszának európai forradalmai nyomón az 1848-49-es szabadságharc is, majd emigrációjának minden ter- vezgetése. Arra pedig már még élő generáció ,emlékezhet, hogy mennyire valós esély volt a trianoni békeszerződés revíziója egy hódító nagyhatalom csatlósául szegődve. S érdemes-e újra kitérni a választási harcban annyiszor felemlegetett, elmúlt 45 év nagynak hirdetett vagy hitt, különböző esélyeire? A múltba való visszatekintés után óhatatlanul felrémlik bennem a jó kétezer évvel ezelőtt élt, görög filozófus aforizmája: „Inkább legyek okosan boldogtalan, mint oktalanul boldog". Bizony, az elmúlt 500 év magyar történelmében számos példát találunk arra, hogy oktalanul voltunk boldogok. Vagy másképpen megfogalmazva: illúziókat kergetően, tújzóan optimisták a helyzetértékelésben, ami természetesen utólag mindig sokkal. könnyebb, mint történelmi jelenidőben. U gyanakkor az utólagos helyzetértékelések nagyon tanulságosaik is lehetnek a mának, érdekes, helyenként megdöbbentő párhuzamokat villantanak fel. Amikor nemrégiben elolvashattam Horthy egykori tábornoka, Náray Antal 1945- ből származó visszaemlékezésének bevezető gondolatait, nagyon megkísértett az ötlet: úgy idézzek belőle. hogy keletkezésének dátumát, az írás szerzőjét csak utólag említem meg. Olyan elemzés ez az 1920-as, 1930- as évekről, amelyben rengeteg áthallás van közelmúltba vagy éppen a máiba. Néha csak stílus sejteti, hogy ez a mű nem egy korunk beli politológustól szármozik jelenünkre vonatkozóan. „Sokat írtak arról, hogy gazdasági és politikai gyámság alá helyezésünk a nemzet egyéneinek boldogulását korlátozta, így természetes volt a vágy újra ki- küzdeni a szebb jövőt, az elveszett paradicsomot. Arról azonban kevesen emlékeztek meg, hogy fészekrakásra vágyó fiatalok egyre türelmetlenebbül törtek az érvényesülésre. A jobb életre szokott, és most magukat megrövidítettnek érző éle- medettebbek szívszorongva néztek a jövő elé. A láthatáron fiókák felnevelésének, szárnyra kelésének és nászának tornyosultak sötét akadályai. A komolyabb emberek az állapotokat módszeres eljárással kívánták megjavítani. Ez a módszeresség azonban időt vett volna igénybe, és ehhez a fiatalságunknak nem fűlött a foga. A szilaj vér türelmetlenkedett, és követelte a magáét. A fokozatosan fejlődő politikai körültekintés helyére tehát egyre inkább léptek fiatalos lázadások lendületes rohamai. Ez megbontotta a társadalom egységét; ellentéteket vitt az apa és a fia közé. . . . Nem volt forradalom, és mégis forrongtak, izzottak a lelkek. Társadalmi berendezkedésünkben alapvető elvek billegtek kötéltáncosként az egyéni önzésnek zsinóregyenes, de az erőket szétforgácsoló, szerteágazó, excentrikus útjain. A magánvagyon szentsége szembetalálta magát a közösség sürgető érdekeivel. Tele lett életünk ellentmondással. Csak egy dologban értettünk egyet, mindenki magának és a maga módja szerint. Abban ugyanis, hogy másnak mit nem szabad, magunknak azonban célunk elérése érdekében minden út járható. Az államélet célkitűzéseinek meghatározását szabályozó politika a fáradt idősebbek kezéből egyre inkább csúszott át a türelmetlen fiatalok kezébe. Ezek egyre hangosabbá váltak. A politikai irányítás tulajdonképpen mindenki számára hozzáférhetővé lett. Kevesen maradtak Magyarországon, akik nem úgy vélték, hogy képességeikkel a vezető államférfiaknál eredményesebben dolgozhatnának", s E sorok olvastán bennem bizony felmerül a kétely a henakleitoszi tétel igazságában, hogy kétszer nem léphetünk ugyanabba a folyóba. Vajon a most összeülő új parlamentünk, megalakuló új kormányunk nem nagyjából ugyanazzal a helyzettel találja magát szembe, mint amit Náray Antal leírt? Mégpedig hármas minőségben is talán: előidéző jrként, szenvedő alanyaként, s esetlegesen bűnbakjaként. S akik mostantól a képviselőség súlyos felelősségét hordozzák, nem kapnak-e túlságosan hamar - éppen választási ígéreteik nyomán — „Hallja kend Táncsics" címzetű és jellegű leveleket választóiktól? Mert bizony a történelmi párhuzamok ha nem is végtelenek, de igen hosszan sorjáznak. „Mi úgymint a kend választói, kendbe nagy bizodalmunkat vetettük, midőn kendet megválasztottuk követünknek, azért, mert kend nekünk sokat ígért; de a sokbul még csak valami sem lesz. Már elmúlt egy hónapja, hogy a képviselők — ha ugyan népképviselők volnának, kik ott ülnek — együtt vannak, még sem végeztek egyebet, hanem hogy katonát adjunk s fizessünk, de hogy miért adjunk katonát s miért fizessünk, arról még eddig egy szót sem szóltak. Azt mondják ugyan: a haza veszedelemben van, de hogy kié az a haza, vagy hogy mit tarthatunk magunkénak, mi, kik Magyarországnak népei vagyunk?, micsoda javadalmakban részesülünk? arról úgy látszik, kerülik kendtek a beszédet. . .” írták éppen innen, Siklós környékéről 1848 nyarán. S ez az a türelmetlenség, amitől leginkább félhetünk, ami országunk minden valós esélyét lerombolhatja. Egyszer már el kellene végre jutnunk oda, hogy ha boldogok vagyunk, okosan legyünk boldogók, de okosan legyünk boldogtalanok is, ha arra szorulunk. El kellene jutnunk oda, hogy megbecsüljük azt, ami a miénk, az országé, a nemzeté, mint ahogy megválasztásával miénk ez az új Országgyűlés, s miénk, Magyarországé lesz az új kormány is, akár egybeesett választási akaratunkkal, akár nem. Legalább ellendrukkerek ne legyünk, hiszen éppen a közelmúlt bizonyítja, hogy a kormány kudarca nemcsak a kormányon lévő párt kudarca, de az egész országé is. A tévedések számláját együtt fizetjük. Ne kövessünk el még nagyobb, még inkább katasztrófát ígé rő hibát, mint amire 1940 ben Churchill a nemzeti egységkormány elnökeként fi gyelmeztette az angol parlamentet, mármint, hogy a jelen ne ítélkezzen a múlt felett. Nehogy elkövessük azt a képtelenséget, *hogy mindennapunk jelene ítélkezzen előre a jövő, akár a közeljövő felett. Lehet-e tisztességesebb, korrektebb,, s jelen helyzetben konstruktívabb magatartás, mint a Mikszáth által kitalált politikus figura közéleti filozófiája: „No, ha az apód képét viseled, fiú, akkor viseled az én képemet is, mert ámbár nem szavaztam rá, ezidőszerint az apád a képviselőm". Csókoljuk meg hót magunkat, üdvözlésül választásunk által megrajzolt képünk viselőit. Mindaddig érdemesek rá, amíg nem torzon tükrözik vissza éemzeti arcmásunkat. S ez a gesztus nem pártelkötelezettség, nem a kormánypártiság, hanem az állampolgári hűség és felelősség gesztusa. Dunai ímre Utcáról utcára Gépkocsik a márványon Legutóbb azon meditáltam (s akkoriban és azóta is még sokan mások), hogy vajon kik fogják eltávolítani az irdatlan tömegű választási plakátot a falakról. Jóllehet, négy hét telt el azóta, a kérdés változatlanul aktuális. De most nem erről lesz szó. Hanem a plakátragasztásnak egy tanulságértékű érdekes jelenségéről. Nevezetesen arról, hogy vajon miért hiszi azt a plakátragasztó, hogy nagyobb lesz a falragasznak a hatékonyság attól, ha egy helyen fölös mennyiségben „süti el”. Itt volt pl. az április 8-i szavazásról szóló hivatalos hirdetmény. Megfigyeltem, hogy 60-as szériákban ragasztották ki egy-egy helyen, e plakáttal tapétázva ki a falat. Ám ettől sem tolongtak előtte a lelkes plakátolvasók. Igaz, hogy így viszont rengeteg jórkálóst lehetett megspórolni. Ugyanolyan logika vitte e hirdetményeket a falra, mint jobb sorsra érdemes választási plakáttársaikat, amikor egyazon férfiú vagy hölgy képmása több tucat példányban borított el falakat. De jó is volna tudni, hogyan szembesülhetett a képtömeggel annak élő mása? Ami pedig a logikát illeti: ne mondja nekem senki, hogy az egy kupacra ragasztott plakátokat egyszerűbb eltávolítani, mint a szétszórtan elhelyezetteket. Mert így sem igen akarnak eltávolítódni. A dolgon pedig tessék elgondolkodni t. plakátragaszttatók. Lesz még kampány e hazában! Ugyancsak a legutóbbi „utcáról .. ."-hoz tartozik még, hogy a megjelenés napján két közterület-felügyelő - Besztercei Miklós és Herr Zoltán - invitált egy kis kertvárosi szemleútra szemét-ügyben. (Hadd emlékeztessem a T. Olvasót az írás címére: „Szeméthegyen élünk".) Nem volt köztünk nézeteltérés. Én mondtam és mutattam nekik ré- ges-régi vesszőparipáimat, ők meg a magukét. Egyet akkor kifelejtettem a sorból, így azt most (újfent) írásban rögzítem. Nem is tudom, hány éve már, hogy a Krisztina téri autóbuszmegállónál felállítottak egy jókora, kékre mázolt, kétoldalt beüvegezett vitrint. Kinek a kívánságára és miért? — ez is egyike életünk megoldatlan rejtélyeinek. Mert évek óta és soha eddig senkinek nem kellett vitrin gyanánt. így aztán apránként átlényegült hirdetőoszloppó. Jól is jött a választási harcban. De mi lesz ezután, ha netán levakargatják a plakátokat? Visszatérve a szemleúthoz: hát nem dobódtunk fel a látottaktól. Pedig mintha nem is lett volna annyi szemét, mint egyébként szokott lenni. Megfigyelhettük, hányfelé van a városrészben nyílttéri autójavító műhely: az elfolyatott olaj árulkodott erről (még ha oda is szórtak egy-két lapát homokot). Mutattak egy igen öreg Skodát az llku Pál úton; ennek az ismeretlen tulajdonosát már hónapok óta hajku- rásszák, természetesen eredménytelenül, miközben a kocsi egyre fogy. Ránéztünk dülöngélő villyanyoszlopokra (ha jó szögből néz az ember egyes oszlopsorokat, láthatja, hogy szinte egy sincs, amely egyenesen állna; mintha bizony hiányozna a legősibb szerszámok egyike, a függőón). Elpanaszolták, hogy amikor a jelenséget szóvá tették a DÉDÁSZ illetékesénél, vidáman megnyugtatták őket: nincs gond egy szál sem, statikailag stabilak az oszlopok, nem dőlnek ki azok, akkor meg mi a baj . . . Valóban, mi is a baj? Hát az összevissza dülöngélő oszlopok okozta esztétikai környezet- szennyezés. Ez sem semmi! És most leírom valaminek a pontos idejét: 1990. április 18., du. fél 6. Miért? Azért, mert jómagam ekkor láttam először a Palatínus Szálló márvánnyal borított francia udvarában parkoló gépkocsikat, szám szerint ötöt. Mondhatnák: ez nem is sok. Mondom: ez nagyon is sok. Még egy is sok lenne azon a helyen, ami nem gépkocsiparkolónak épült. Valamikor tavaly (vagy még tavalyelőtt?) azt tettem szóvá, hogy a Palatínus előtt, a Kossuth Lajos utcában sorban parkolnak a gépkocsik. Utána sebtiben hordós növényeket tettek ki a homlokzat elé. Azóta azok előtt vagy a hordók közé be- nyomakodva álldogálnak az autók. És álldogálnak végig a Kossuth Lajos utcában, teherautók és személyautók, délelőtt és délután és mindig. Mintha jó másfél évtized óta soha nem esett volna szó arról, hogy gépkocsitlanítani kellene Pécs Váci utcáját, s mintha nem lenne ott most is a Városháza falán a „Behajtani mintákét irányból tilos" tábla. Úgy tűnik, a jelenlegi tanács és apparátusa nem tudott megbirkózni e feladattal. No, talán majd az új ön- kormányzat! Tisztelt polgármester-jelölt urak! Íme egy probléma, melynek a megoldásán máris lehet tűnődni. Hársfai István Szovjet áram - Magyarországon át Olaszországba Magyar, szovjet, olasz, osztrák és jugoszláv szakemberek nemrég meghatározták a Szovjetunióból Olaszországba vezetett áram magyarországi útvonalát. Az energiával a szovjet fél Ukrajna környéki gázturbinás villamoserőműveinek rekonstrukciójáért fizet az olasz Ansaldo cégnek. Tizenöt év alatt mintegy 140 milliárd kilowattóra elektromos áram jut majd Olaszországba magyar, osztrák és jugoszláv távvezetéken keresztül. A tranzitútvonal magyar szakasza Albertirsánál, a szovjet elektromos áram első magyar- országi állomásánál kezdődik. Itt lesz az olasz átvevőhely, ahol megmérik az érkező áramot. A már meglévő magyar távvezetékrendszeren az áram tele Győrön keresztül Ausztriába ; másik fele Zalaszentjaka- bon át Jugoszláviába jut, hogy osztrák, illetve jugoszláv távvezetéken folytassa útját Olaszország felé. A trdnzitáló országok, köztük Magyarország tranzitdíjat kap Olaszországtól. A díj ősz- szegét a májusban soron következő ötoldalú római tanácskozáson döntik el. Magyarország számára az ügylet legfőbb előnye az, hogy távvezetékrendszerét rákapcsolhatja a nyugat-európai UCPTE távvezetékrendszerre. Mivel a KGST-országok távvezetékrendszere és a nyugateurópai rendszer elektromos feszültsége nincs fázisszinkronban egymással, csatlakoztatásukhoz úgynevezett egyenáramú betét szükséges, amelyet Albertirsánál szeréinek fel.
