Dunántúli Napló, 1990. április (47. évfolyam, 88-89. szám) / Új Dunántúli Napló, 1990. április (1. évfolyam, 1-27. szám)
1990-04-14 / 12. szám
© 1990. április 14., szombat 1 fi politikus költő vallomása „Nincs kinek megadjam magam” Japán fametszetek a pécsi Martyn Múzeumban Tárlatról tárlatra Labirintus és cseresznyevirág Korábban minden olyan változás, amely országokat és ország otárokat tolt ide vagy oda, a háborúkat követő békeszerződések következménye volt. Most sincs másként. A háború most kezd véget érni, s nem 1945-ben, mint azt oly sokan tudják-gondolják. Mert a háború tovább folyt más formában és más eszközökkel. A hidegháború, az ideg- háború — a fegyverkezési verseny — éppen úgy fölélte a Szovjetunió és a hozzá tartozó keleti országok gazdaságát, mint egy igazi, valóságos háború. Azt, hogy van absztrakt festészet - tudtuk. Hogy van absztrakt háború — azt is meg kell tudnunk. Most eljött az ideje annak, hogy újabb békeszerződések - igaziak - következzenek. Furcsa történelmi időket élünk. A két Németország egyesül. A Szovjetunió az elmúlt 70 év alatt fölhalmozott és kétségbeejtő dolgok következtében ha demokráciát csinál, abba fog széthullani, ha nem, abba bukik bele. Tehát igazi hamleti helyzetet él meg történelmileg is. Egyetlen választása van: valamilyen módon szövetségi állammá átalakítani birodalmát... Románia Moldávia felé tekint. Mi is teljesen új helyzetbe fogunk kerülni, s nem hiszem, hogy lesz olyan erő Európában, amely ezt a folyamatot köny- nyen leállíthatná. A magyarságnak át kell gondolnia, hogy ebben az új helyzetben mit fog csinálni? Mi a megoldás? Hiszen itt a Kárpát-medencében különleges helyet és szerepet foglal el, s különleges sorsban is él. Ezt a magyarságot mostantól kezdve föl kell vállalnunk, amihez igazi erő kell. Anyagi, szellemi és lelki erő. Aki megnézi ezt a körbenyirbált országot, az tudja: a magyarság kifelé hódítani nem tud. Ebben a térséqben pedig, ha befelé hódit a magyarság, a legnagyobb dologra vállalkozik. Ha szellemileg készül föl az elkövetkező évtizedekre. Ha minél előbb igazi’ demokráciát teremt; s gazdaságilag és lelkileg próbál erősödni. S ha egy olyan Magyarország születik néhány éven belül, amelyben érdemes magyarnak lenni itt, Pécsett, Budapesten - akkor érdemes lesz Marosvásárhelyen, Kolozsvárott is, másutt is, Chichago- ban is. Akármit akarunk tenni: ennél fontosabb dolgunk nincs. Ady mondta: a Hadúr is szétszórja népét. . . A kérdés: mit tudunk kezdeni a szétszóratással? Sajnos, még nincs meg bennünk az a készség igazán, hogy magyarságban gondolkozzunk. Mert hosszú idők óta éppen ezt taposták el bennünk. Kitől hallottam először, hogy nacionalista vagyok? Amikor a kisebbségi ügyben a hatvanas években elkezdtem hadakozni, mindvégig a marxisták és Kádárék — még a filozófusok is - együtt mondták. A tudatlan, megülepedett rágalom mondatta: itt van egy nagy nacionalista, aki Erdély ügyét, a székelység ügyét fölvállalja. Sőt, az egyik kitűnő ember, Soros György, amikor először járt Magyar- országon, s beszéltük a Mar- git-kertben az alapítvány ügyét, azt mondotta: „Te, hagyjátok már Kádárékat, Aczélékat, mert a kisebbségi ügyek miatt megbuktatjátok őket." Erre azt válaszoltam: „Bár csak az Isten beszélne belőled! Ne félj, nem tudjuk megbuktatni őket." Erre Gyuri azt mondja: „Egyébként is hagyjátok, mert édesanyám, aki itt él Magyar- országon, azt mondta, hogyha Erdélyt emlegetik, más- nap viszik a zsidókat. . . Nagyon megdöbbentem, s mondom Gyurinak: „Nagyon megértem édesanyád aggodalmát, hiszen biztosan tragikus élmény mondatja ezt vele. De most más történelmi és egészen más lélektani helyzetben élünk... S úgy tűnik, esetleg az erdélyiek fognak olyan sorsra kerülni, mint a zsidók.” Egy esztendőnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Soros György megértse ezt. A mostani marosvásárhelyi pogrom pedig engem igazolt. Azt, amit nemzeti, magyar önérzetnek nevezünk, egy néptől elvenni annyit jelent, mint elvenni a személyiségét. S ha a visszavételt nacionalizmusnak nevezi valaki, akkor az ember legfontosabb értéke ellen beszél. Jó lenne egyszer helyretenni a fogalmakat. Jó lenne egyszer tudomásul venni, hogy itt addig mindenkinek rossz lesz, amig a nép nem tud belülről megerősödni. Az ellenfélnek, a barátnak is rossz lesz. Aki belülről erős, az a kapcsolataiban is erős... Sokan, köztük a néprajzosok, mások a hatvanas években szinte álarcos gondolattal találták ki, hogyha a magyar nép kultúrájáról, a népi hagyományokról, népművészetről, táncról beszélünk, akkor nem lehet bennünket nacionalistáknak nevezni. Hót mivel lépjünk be — a már lassan unalomig' emlegetett - Európa-házba? Hát nem azzal, amik vagyunk? Én nem tudok azzal a jellegtelen emberrel napokat együtt tölteni, akiből hiányzik valami. Éppen ő maga. Hát hogy a csudába lehet együtt lenni a magyarsággal a közös Európában, ha nincsenek különös vonásai, jegyei? Minden nemzet külön kultúra. S ha külön kultúra, akkor azt védeni kell. Minden népnek más stílusa van. S ha ezt a más stílust megérzem, megértem, rájöhetek: az az a plusz érték benne, ami a legcsodálatosabb. Ezt a különleges értéket kell kimunkálni, mert Európában erre lesznek kíváncsiak. Ezerszer tapasztalhattuk, hogy az, ami megkülönbözteti a másikat, a gazdagság jele . . . Egy izraeli út során Stern József festő barátommal sétáltam Jeruzsálemben, s egyszer csak rámutatott egy különös házra. „Tudod-e, milyen ház ez?" — kérdezte. — „Na, jól jegyezd meg, az az a ház, ahol a világon élő összes zsidót számon tartják. S ha valamelyiküknek szerdán rálépnek a lábára Angliában, azt itt már csütörtökön tudják . .." Vajon nem abba a korszakba jutottunk-e, hogy minden olyan értéket, ami nemzeti érték, ami magyar érték, egyszer végre mór mi is összerakjuk? . .. Manapság sokan azt mondják, hogy az irodalom-költészet szerepe hanyatlik, nem befolyásolja úgy az eseményeket, mint kellene. De ez — ha így is lehet — nem csak a költészet baja, inkább az embereké. Naponta millió hírt közvetítenek a lapok, de olyan fontos hírt, amit József Attila mondott egy kései versében, még nem hallottam, amióta élek. „Le vagyok győzve .... de nincs, akinek megadjam magam.” A XX. század embere ennél fontosabb hírt nem kaphatott. Nem így vagyunk-e mindnyájan? Le vagyunk győzve, de nem volt igazi győzelem, hiszen a győztesek most hol tartanak? S nincs, akinek megadjuk magunk. Ha pedig ez így van, akkor próbáljuk megteremteni a magunk világát. Minden haladás föltétele a művelt ember, s számunkra egyetlen lehetőség a fejünk, az életünk, az érzelmeink, amivel új világot tudunk igazán teremteni. Elhangzott Pécsett, 1990. április 4-én, a JPTE Tanárképző Korán ozon az író—olvasó találkozón, ahol az egyetemi autonómia jegyében Csoóri Sándor, Kossuth-dijas költő csak arra kapott lehetőséget, hogy a napi politikát megkerülve kizárólag a művészetről-költészetről szólhasson. Rövidítette és lejegyezte: Kozma Ferenc Labirintus a Pécsi Galéria Széchenyi téri kiállítótermében fogadja a látogatót, cseresznyevirág könnyű, habfehér szirmai a Martin Múzeum földszinti termeiben. Ha az előbbiben a hars exlhibició, a zegzugos utcává növő plakátdz’Sun- gel szédülete jelenti az elsődleges impressziót, akkor az utóbbiban az intimitás csendje, a kék és füstbarna színek hallk, s mégis olyannyira expresszív varázsa — Hiroshige fametszetei. Csak míg a vázákba kitett cseresznyeágaik e sorok Írásakor szirmaikat talán már elhullatták mind, addig Ando Hiroshige a Fujiama lejtőjén kinyílott virágait, városaink völgyekből integető, kecses háztetőit, a bambuszhidakon átkelő embereit megcsodálhatjuk most, másfél évszázad távolá- ■ból is. A tokiói bordélynegyed széplányait megörökítő, a Ma- tisse-ra is ható, megnyúlt nőalakokat ábrázoló Utamaro (1753—1806) és a rendkívül termékeny, hatalmas életművet teremtő Hokusai (1760—1849) mellett Hiroshige (1797—1858) korának legnagyobb táyképfes- tője. A térnek, a tájnak, alakoknak és tárgyaknak ez a monokróm felületrészekre osztott, síkban tartott, dekorativ ábrázolása, az a rabé szik uralma, a belső tér illúziójáról való részleges lemondás nyilvánvalóan o keleti éíetszemléletnék is kifejeződése. A japán „képcsináló” túl alkar lépni az örökös változásra ítélt, látszatokra épülő és múlandó világ káoszán. Szemlélődésének csendjéből választja ki a múló érvényű, a kétes emlékezet számára mégis megőrzendő pillanatot. Mi sem áll tőle távolabb, mint az európai érte lentiben vett, az .individuum saját- szerűségét feltételező önkifejezés, egyáltalán az Én .bármiféle előtérbe helyezése. Ö maga csak közvetítője Buddhának, a vilógszellemnek, feladata a dolgok epikailag is hűséges tolmácsolása — az illusztrálás. Ennék megfelelően „tiszta" optikai hatásokra, dekorativitásra törekszik, hogy a kép „a tárgyiba való, még megtartott átvezetése mellett a képburok hatását önmagáért engedje beszélni” - ahogyan az absztrakció genealógiáját elemző Gehlen fogalmaz. Innen a nagy, monokróm felületek és a jelentésteli tárgyak közti feszültségteljes interferencia — a kópék mágikus hatásának, különös szépségének alapja, amely a Van Goglhon, Gauguinen, mojd a párizsi Nábis- csaporton - Denisen, Bonnar- don, Serusieren — ót a szecessziótól a modernekig az európai művészet fejlődésében meghatározó szerepet játszott. A szirombuílás az élet sajátja, míg a tárgyiasult és sokszorosított szellemi termékek gyors hervadását a nagyváros, az utca, a házfalak, kerítések virága — a plakát példázza. A Pécsi Galériáiban most együtt van csaknem egész Európa, sőt az Egyesült Államok és Japán plakátművészetének jelenideje — olyan színpompás gazdagságiban, olyan ötletbörzét nyújtva, hogy a videovilág sokkoló reklámfogásaihoz, a re klóm! ipar „kemény drogjához" szokott látogatót is csavargásra készteti. Pócs Péter e műfajban tán már fokozhatatla- nul expressziv, naturálison tes- ties SZDSZ-plakátja, Árendás József Svejkje, valamint Pincze- helyi Sándor a Pécsi Nyári Színházba, illetve Kemény György moziba csábító plakátjai közt juthatunk tovább az amerikai művászékig, Bass híres, mantegnai perspektíváiban ábrázolt úszójáig, amely a Los Angeles-i olimpiát harangozza be, itt látunk munkákat Davis- tői, Chwasttól is. A folyosón szemben a hollandok színes, foto grafikus, rajzos világa Beeke „1789"-ével, lasés plakátján Strirtberg, a hűvös északi depresszív világával szemezhetünk. A nagyterem végén a jugoszláv Bucan hatalmas koncertplakátjai Banga Ferenc-ii rajzokat idéző grafikákkal, s itt van a lengyelek és népesen a franciák, Po/y- gamo kiterített atlasza a földről, a Clavel-Perrottet szerző- pár tankokat kiokádó, piros nyelvű földgolyója, a finn Vans bravúros „kiöegyeződő" ceruzája, Veistola a bordélylakó Toluose-Lautrec életét felidéző plakátja, egy éltesebb öröm- íóay olajfestmény-lenyomata, azután a japánok; Kitatani, Yokoo szecessziós-szürreális zsúfoltsága, az olasz színházi és múzeumi plakátok derűs könnyedsége, a svéd Themp- tander politikai tárgyú iróniája, a cséh Rostoka Prevert költészetét szellemesen fölidéző munkája — és sorolhatnám a színeket és a gazdagságot. Úgy vélem, ezzel a meghívásos kiállítással a Pécsi Galéria a műfajban ugyancsak maradandót alkotó vezetője, Pinczehelyi Sándor méltón tett hitet a műfaj értékei, társadalmi szükségessége mellett. A nagy francia forradalom 200 éves évfordulójának szentelt, a lengyel, valamint a különböző egyéni és csoportos, illetve tematikus kiállítások után ez valamiféle összegzés is - bár a tradíció korántsem szakad meg. Szeptemberiben várhatóan Pács Péter, júniusban pedig Lewondowsky és Poligamo francia grafikusművészek munkáit láthatjuk Pécsett. Bóka Róbert Franco Bálán (Olaszország) plakátja a Pécsi Galériában Csernák Árpád Szerelem M agas ház, nagy árnyé- ikoikkaí, szélesen kanyargó csigalépcsővel, okkersárga falakkal, és az ötödik emeleten Vele. Kopogtatok. Az anyja nyit ajtót, aki ugyanolyan, mint ő, csak fehér a haja. Mosolyog. Aztán ő is megjelenik a szoba ajtajában és .ő is mosolyog. A szobából jövő fény hátulról megvilágítja, a ruha alatt kirajzolódnak testének körvonalai. Csak a sziluettje látszik, de azt látom, vagy inkább csak érzem, hogy mosolyog. A lgkás olyan mint a ház: okkersárga és árnyékos. Bemegyünk a szolbába: bronzcsillár, süppedő bársonykorosszéIkék, vitrin, ezüst és porcelán csecsebecsékkel, kopott perzsaszőnyegek. Csend. Olyan csend, amilyen nem szokott ienrti a csend. A csend áltáléiban söhasem igazán csend. Valami percegés mindig van a legevőben, távoli zajok, bútorok nyújtózkodása, órák tere- feréje. Itt nem. Itt igazán csend van. Az édesanyja teát hoz be, de nem lehet hallani a lépteit. Miikor leteszi a porcelán csészékkel feldíszített ezüsttálcát, nem koppon az asztalon, és a kiskarnál sem koccan a porcelán fajához. Amikor kavarjuk, isszuk, akkor is csend van. Mosolyognak, és ez is tökéletes csendben történik. Meredten bámulnak rám a falakról kopott őseik. Felállóik, búcsúzkodni kezdek, szeretnék elmenni, de ők mosolyogva mutatják, hogy nem, nem, nem engednek el, az ajtó zárva van. Kinyitom az ablakot, ők mosolyognak. Az ablak előtt rozsdás, keskeny vasrács, és alatta ugyanilyen vaslétra, szorosan a fal mellé építve. Kilépek a párkányra és a vasrácsba kapaszkodom. Lassan morzsolódni kezd markomban a rozsdás korlát. Lelépek a létra első fokára, remeg a lá'bam, a rács hajlik velem együtt, lábaim az első 'létrátokon, dőlök hátra, kezemben törik a rács, alattam öt emelet mélység, és az ablakban két mosolygó arc. Eggyel lejjebb lépék, lábfejemet beakasztom két létrafok közé és hanyatt dőlök. Markomban marad néhány porló vasdorab. Alattam keskeny utca összevissza kavargó, sűrűsödő-ritkuló pontokkal. A bokám nagyot recs- csen, de fennmaradok. Megragadom a kezemhez legközelebb eső létrafokot, érzem, hogyan csúszik ujjaim között a vékony vasrúd. Próbálom erősen markolni, ropognak az ízületeim, behúnyom a szemem és kiakasztom a lábfejemet: átfordul a testem és nagy robajjal a létrához csapódik. Hullik a vakolat, görcsös marikomban meghajlik a vasrúd. A lábammal megkeresem a következő létrafokot. Sajog a bokám, az ing nedvesen tapad a hátamhoz. Felnézek: az ablakban még mindig ott tündököl az a két arc porcelánfe- héren és rendületlenül mosolyogva. Most el kell kezdeni fokról fákra lefelé: eggyel lejjebb fogok kézzel, eggyel lejjebb lépek lábbal. Egyet sem szabad kihagyni. Inaim remegnek, nedves tenyeremben csúszik a vékony vasrúd, nehezen találom meg lábammal a fokokat. Lassan közeledem a földhöz: hangokat hallak, motorzúgást, tömegek zsivaját, rikkancs üvöltését, vasak csikorgását, kövek döngését; még 'négy emelet, még három, még kettő . . . Az ablakkeretben még mindig ott van az a két fehér folt.
