Dunántúli Napló, 1990. április (47. évfolyam, 88-89. szám) / Új Dunántúli Napló, 1990. április (1. évfolyam, 1-27. szám)

1990-04-11 / 9. szám

1990. április 11., szerda aj Dunántúli napló 11 ftz Uj DM politikai uitaforuma A városi tanács művelődési osztálya által létrehozott munkabizottság állásfoglalása Döntsenek az új önkormányzatok! Reménykedünk igaz, hogy valóra válik a ma mindenki által annyit hangoztatott szlogen: „Visszatérünk Európába!" Abba a világba, melyet nemcsak hatékony gazdaság, szociális jólét, az állampolgár szuverenitása jellemez, hanem i— a keleti ré­gióhoz mérten nagyobb - tolerancia is, a megértés, a maga­tartás a kisebbségi véleménnyel, a mássággal szemben. Az is, hogy a jelen és a múlt valóságát tárgyilagosan igyekszik megítélni indulatok helyett. Műkőiben rohanunk vissza ebbe az Európáiba, obihoz mél­tatlan módon tiprurtk el érte­kéket. E rombolás egyik meg­nyilvánulása szobrok, emlék­művek meggyalázása, .megron­gálása, ledöntése (vagy ezzel való fenyegetés) - politikai in­dulatok alapján, józan mérle­gelés nélkül. Az értük felelős testületék pedig (épségük megőrzése érdekében) gyorsan cselekszenek: eredeti helyükről elmozdítva helyezik biztonság­ba őket. Ha európai módon, kultu­ráltan . akarunk eljárni - úgy, hogy a jövő se találjon kivet­nivalót tetteinkben -, egyszer­re kell mérlegre tenni a meg­kérdőjelezett objektumok tör­téneti, művészi és jelképérté­két, valamint azt, hogy hozzá­juk fűződő viszonyunkkal, ve­lük kapcsolatos magatartá­sunkkal önmagunkat minősit- jük. Lenin- és Kun Béla-szöbrok- ról, tanácsköztársasági, felsza­badulási és szovjet hősi em­lékművekről, szovjet katonasí- rokról van szó. (De ugyanúgy a pécsi Honvéd téren meg­csonkított kőfeszületről is — Dunántúli Napló, 1990. jan. 13. 6. lap!) Az elmúlt évtizedekben a hatalom - saját legitiimicióját is erősíteni vélve ezzel — szin­te kultikus jelentőséget tulaj­donított nekik. S ennek meg­felelő tiszteletet várt el az ál­lampolgároktól is, megtagadva tőlük a lehetőséget (s a jo­got!), hogy (a hivatalostól el­térő) saját eszményeiknek emeljenek szobrot, emlékmű­vet, saját háborús halottaik sírjait koszorúzzák ünnepélyes keretek között. Ez a kétféle - a diktatúra által kierőszakolt, illetve elfoj­tott — tisztelet ütközik meg egymással. S az elfojtott ér­zelmek, miután az őket elfoj­tó hatalmasók már eltűntek a színtérről, most az általuk emelt jelképek (tabuk) ellen fordultak. Úgy tűnik, ma a tegnapi tabuk lerombolásának van kultikus jelentősége. Történelmi példák sora bizo­nyítja, hogy a szobrok döntö- getését, a könyvégetés és a szobrok hoz-könyvekhez kötődő ember üldözése, megsemmisi- tése követi. Ennek a lehetősé­ge ma éppúgy megvan, mint a 40-es, 50-es évek forduló­ján vagy 1956 őszén-telén. Ha nem akarunk eljutni az utolsó fázisig, ha nem aka­runk az emberekben kórt ten­ni, akkor az első lépést sem szabad megtennünk. Meg kell állnunk a szobrok előtt! An­nál is inkább, mert az ominó­zus szobrok és emlékművek — ha tény-, ill. tárgyszerűen tesz- szük - másként is értelmezhe­tők. © Mindenekelőtt egy több mint négy évtizedes korszak politikatörténetének tárgyi do­kumentumaiként. Olyan jelké­peként, melyek illusztrálják az 1945 (1947)-1989 közötti idő­szak hatalmi struktúrájának ér­tékrendjét, ideológiai és kül­politikai kötődéseit. . © Másrészt: közülük nem egy vitathatatlan művészi érté­ket képez. Ilyen pl. Makrisz Agamemnon emlékműkompozi- ciója a Mecsék oldalálban. Más alkotások eleve egy adott tér díszítésére készülték, fi­gyelembe véve annak adottsá­gait. Nemcsak az adott mű nem érvényesülhet más kör­nyezetben, hanem (mert a la­kosság tudatában „hozzánőtt”) a tér sem nélküle. Az emlék­mű — jelentéstartalmát feled­ve, vagy tárgyszerűen kezelve — változatlanul díszítheti az adott területet (pl. a Tanács- köztársaság emlékmű a Köz­társaság téren). © Egyes esetekben saját in­dulataik. vakítják el a mai „támadóikat”. A felszabadulási emlékmű lebontását követelők pl. mem veszik figyelembe, hogy 1945-ben valóban felsza­badult az ország — a náci és nyilas fasiszta diktatúra alól. Aki tehát ezek felszámolását követeli, kimondatlanul is a fa­sizmusra mond igent. Annál is inkább, mert 1945-öt. követően (ma is példának tekintett) de­mokratikus politikai viszonyok alakulhattak ki Magyarorszá­gon. Jóllehet saját hatalmi ér­dekeinek megfelelően ugyan­az a sztálini szovjet vezetés (melynek hadserege űzte ki Magyarországról a németeket és nyilasokat) számolta fel az ígéretes kibontakozást. Ez az akció az előző három év ese­ményeinek és viszonyainak lé­nyét nem semmisítheti meg, értékét nem csökkentheti. © A szovjet Vörös Hadse­reg mindezek ellenére nem felszabadítóként jelent meg (s gyakran viselkedett) Magyar- országon, hanem mint vele hadiban álló ország megszál­lójaként. A lakosság jelentős részéből átélt élményei (hábo­rús atrocitások, hadifogság, malenkij robot stb.) okkal vál­tanak ki felháborodást afelett, hogy e hadsereg emlékműveit különös tisztélettel kellett? öveznie, miközben saját halot­tainak, az ártatlanul áldozatul esetteknek sírjait sem jelölhet­te meg. A halottakat azon­ban egyetlen kulturált nép sem háborgatja, s mindegyik lehetővé teszi, hogy hozzátar­tozóik vagy nemzetük kifejez­hessék kegyeletüket - idegen földön is. A megoldás tehát nem a szovjet sírok és emlék­művek lerombolása, hanem hasonlók emelése saját halot- taioknak itthon és külföldön. A szobroknak, emlékművek­nek — jóllehet jelképrendsze­rük révén önálló jelentésük van - jelentéstartalmat mi, emberek adunk. Mindezek alapján a meg­oldást nem a szobrok, emlék­művek elmozdításában, hanem hozzájuk . fűződő viszonyunk megváltoztatásában látjuk. Ab­ban, hogy a számunkra ellen­szenves vagy semmitmondó al­kotásokhoz nem érzelmileg, hanem racionálisan viszonyu­lunk. Nem gyűlöljük őket, ha­nem közömbösen viseltetünk irántuk. És egyúttal nem tagadjuk meg a tiszteletadás jogát azoktól, akik változatlanul így gondolnak e jelképékre. Azaz úgy viselkedünk, mint az el­múlt évtizedekben az egysze­rű emberek. Az ateisták kö­zömbösen mentek el a feszü­letek mellett, melyek előtt a hívő katolikusok alázattal ve­tettek keresztet. És nem úgy, mint a hatalom birtokosai vagy kiszolgálói, akik a meghagyott feszületek előtt, a működő templomokban is figyelték a polgárok részvételét, magatar­tását — érzelmeik titkolására, elfojtására késztetve — kény­szerítve őket. Ha a mai többség az utób­bi minta szerint cselekszik, e tekintetben semmivel sem lesz jobb, mint az 1989-ben meg­szűnt hatalom. Akkor csak sza­vakban haladunk Európa felé, a valóságban Keleten mara- d u nk! Összegezve azt javasoljuk: © Valamennyi szobor, em­lékmű, síremlék, emléktábla maradjon a helyén. Megszűn­vén a hozzájuk kapcsolódó kö­telező kultikus ünnepségek, hagyjuk meg minden egyén vagy csoport jogát az ünnep­lésre. © Ha egy város vagy falu közössége (a lakosság nagy többsége) egy intézmény kol­lektívája ragaszkodik a telepü­lés vagy intézmény területén lévő szobor, emlékmű, emlék­tábla eltávolításához, az az arra illetékes testület szaksze­rűen, az érvényes jogszabá­lyokat betartva tegye még. (A kérés joga illesse meg a ma- gániházak tulajdonosait is, ha azon emléktábla van.) A he­lyükről elkerülő Objektumokat a múzeum őrizze meg, s ha igény van rá, állandó vagy ideiglenes kiállításon mutassa be. © A döntést (és a megelő­ző közvéleménykutatást) cél­szerűnek látjuk az új önkor- mányzatok megválasztása utá­ni időre hagyni. © A fenti javaslatokat a Dunántúli Napló hasábjain vi­tassa meg az érdeklődő köz­vélemény. A munkabizottságot alkotó szakemberek készek nyilvánosan pl. tv-ben megvi­tatni a fenti kérdéseket. Geller B. István képzőművész, a Magyar Képző- és Iparmű­vészek Szövetsége Dél-dunántúli Területi Szervezete tagjainak képviseletében; Molnár G. Judit, a Művészetek Háza igazga­tója és a Képző- és Iparművészeti Lektorátus helyi vezetője; dr. Romváry Ferenc művészettörténész (JPM), a Képzőművész Szövetség megyei titkára; Várkonyi György művészettörténész, Janus Pannonius Múzeum; dr. Vonyó József történész-múzeo- lógus (JPM); Pál Zoltán szobrász. Nézzenek szembe ön­magukkal! Mohácson áll Varga Imre két szobra: Radnóti és Lenin. A legutóbbi tanácsülésen kez­deményezték a Lenin-szobor lebontását, mert azt meg kell védeni a rongálástól. A ta­nácsülés nem volt hajlandó az ügyben állást foglalni. Müller Géza, a városi tanács műve­lődési osztályának osztályveze­tő-helyettese levelet írt a szob­rásznak, amire az az alábbit válaszolta. Kedves Géza! Köszönöm a leveledet, és köszönöm, hogy még őrzitek a szobraimat. Évekkel ezelőtt azt nyilatkoztam, hogy szobraim sorsa az én sorsom is. Abban a reményben készítettem őket minden tudásommal, hogy a közösség, amelyiknek otthoná­ban állnak, körülveszi őket és mindig, és egyre inkább ma­gáénak érzi. Politikai emlék­műveim, és hitem szerint port­részobraim is -azok, sohasem engedtek agitációs igényeknek. Ellenkezőleg! Az látta őket helyesen, aki úgy értette, hogy esendőek, és emberi esendősé- gükben mégis égy kor jellem­ző, kiemelkedő alakjai. Meg kell értenem azonban azt is, ha a közösség másként dönt. Nincs minden ajtó nyit­va mindegyikünk előtt, és vál­tozhat emberek véleménye. Rádiónyilatkozatomban azt igyekeztem elmondani, hogy vannak olyan korok, idősza­kok, amikor mindegy, hogy egy szobor értékei milyenek, csak jelképiségét tekintik és azt el­utasítják. Ezt váci Lenin-em- lékművem ledöntése kapcsán nyilatkoztam, amikor a ripor­ter elmondta, hogy a helyi pártok egyike sem emelt kifo­gást a szobor léte ellen, ha­nem budapesti rohamcsapat találta könnyen dönthetőnek földön álló szobromat. Akik emlékműveimmel talál­koztak, önmagukkal, saját múltjukkal és az én vélemé­nyemmel találkoztak. Nagyon sokan szeretnék eltüntetni em­lékeiket. Ezt azonban hiába kezdik szobraimon. Lelkűkben nézzenek szembe önmagukkal, és ha hibáztak, ott folytassák le belső vitájukat, hiszen ott keletkezett a konfliktus. Mohá­csi szobraim nem csak Mohá­cson állnak. Ott találhatóak mindenkor állandó kiállításo­mon Óbudán, ott voltak kez­dettől. és ott is maradnak, mert mindig is vállalni fogom saját múltamat, mert nem te­hetek mást. Ez volt nyilatkozatom szán­dékolt lényege. Köszönöm a mohácsiaknak, hogy még ott lehetek szobraimmal. Varga Imre Néhány gondolat a ..felszabadulásról” Hársfai. István: „Hót akkor mi?” az Új Dunántúli Napló áp. rilis 4-iki cikkéhez kapcsolódva engedtessék meg nekem, mint történelemtanárnak, hogy néhány gondolatomat megosszam az olvasókkal. Az első megjegyzésem az, nem értek egyet azzal, hogy óz „úgynevezett felszabadulás" megállapítást a cikkíró vitatja, és a felszabadulás szót 1944-45-tel kapcsolatban korrektnek és kielégítőnek tartja. Engem viszont ambivalens érzésekkel tölt el ez, valahogy nem érzem hitelesnek ezt az egészet. Az elmúlt 45 év alatt ránk oktrojált kifejezés nem fedi a valóságot. A magyar nép jelentős része valóban megkönnyeb­bülést érzett, mikor a német megszállóikat és az őket kiszol­gáló nyilas söpredéket a szovjet csapatok kiverték innen, ke­mény harcok árán. De a háborút viselő szovjet csapatok tet­tei, viselkedése a magyar lakossággal szemben "annyi szenve­dést hoztak, ami ezt a pozitív kifejezést megkérdőjelezi. Amit a németek a gyors visszavonulás során meghagytak, élelmet, állatállományt, ezt a szovjet hadsereg rekvirólta el. A fiatal és középkorú nőknek vajon miért kellett öregre masz­kírozniuk magukat és bekormozott arccal bujkálni a felszaba­dítók elől? Miért kellett 290 000 magyar és németajkú civilt malenkij robotra vinni, hogy azután évek múlva térjenek vissza egy. töredékük a Szovjetunióból, ahol embertelen szenvedések és ázsiai brutalitások árán végeztek rabszolgamunkát, meg­csúfolva a genfi egyezményekre vonatkozó passzusokat. Vajon miért hajtották gyalogmenetben Ausztriából Szombathelyig le­gyengült zsidók százait szovjet katonák a magyarokkal együtt, hadifoglyokként kezelve, ~ Ezek az emberek vajon milyen képet őriztek magukban a felszabadulásról?! Nincs igaza inkább azoknak az egyszerű embereknek, akik úgy fejezték ki a felszabadulást, hogy’„ami­kor bejöttek az oroszok”. Sajnos, még nem kerültek feldolgozásra a levéltári anyagok 1944-45-re vonatkozólag, ahol a vármegyékhez befutó jelen­tések összegezték azokat a károkat, vagy finoman szólva túl­kapásokat, melyeket pl. Baranyában is okoztak a szovjet csa­patok. A pártállam ezeket 45 évig szigorúan elzárta a nyil­vánosság elöl, ahogy a Szovjetunióba deportált civilek névso­rára is csak most derül fény lassacskán. Ugyanakkor a németek legyőzése, a háború befejezése meg­nyitotta az utat egy demokratikus Magyarország számára, amelyik 2 évig úgy látszott, hogy pozitív irányba mozdítja né­pünk útját. Ez is igaz, tehát a kérdés meglehetősen bonyolult, ebben a cikkírónak igaza van. Engedtessék meg nekem az a történelmi analógia, hogy amikor 1686 és 1699 között kiűzték a Habsburgok csapatai Magyarországról a törököt, akkor a történelmi irodalomban elterjedt a felszabadító hadjárat kifejezés. Ami igaz is, meg nem is. Ugyanis a török kiűzése tényleg pozitív tett volt, de a felszabadító zsoldos sereg - .Caraffák és Capprarák - a magyar lakosságot olyan mérhetetlen fosztogatásokkal és bru­talitásokkal sújtották, hogy megkeseredett mindenki szájíze, ha erre gondolt. Egy önmagában pozitív tett, aminek mégsem örülünk iga­zán, ez a történelmi paradoxon ismétlődött meg a II. világ­háború végén. Félreértések elkerülése végett én nem vonom kétségbe a szovjet csapatok áldozatait, nem vonom kétségbe érdemeiket a fasizmus legyőzésével kapcsolatban. •Ha tekintetbe veszem, hogy a szovjet hadsereg egy harcoló sereg, amely egy számára ellenséges ország területén harcol, és a háború nem golfozó gentlemanek úri passziója, és a há­ború a győzteseket éppúgy lealjasítja, mint a veszteseket - írta Tolsztoj, akkor ezt megértem, hogy a legyőzött magyar népnek szenvedéseket okoztak. Különösen akkor, ha tekintetbe vesszük, hogy a szovjet had­sereg egyes alakulatainak nem volt élelemellátása, a Szov­jetunióban nem gyártottak karórát a két világháború között, kulturálisan más világban éltek. A közép-ázsiai katonák Dzsin- gisz Kán hagyományai szerint viselték a háborút, mert kultú­rájuk ezt indukálta. Mindez meglepte a magyar lakosság nagy részét, két kultúra is találkozott itt, és a nem európai gondol­kodás párosulva a sztálini módszerekkel rettegést váltott ki az emberekből. Ma, amikor egy demokratikus Magyarország felé megnyíltak a kapuk, a történelem igazságait ki lehet mondani, úgy ér­zem, ezt á sommás kifejezést, hogy felszabadulás, el kell vetni és amíg jobbat nem találnak a történészek és politikusok, vagy idézőjelbe tegyük, vagy az úgynevezett felszabadulás in­dokoltnak látszik, ahogy a török kiűzésére használt felszaba­dító hadjárat kifejezést is kétségbe vonták a történészek az utolsó 200 évben. Matavovszky Iván- Kedves - nem is tudom, hogy mondjam - talán Zoltán bácsi I Vidulj gyászos elme! Meg­újul a világ! Megújul, — ha megújul. Most tíz év múlva, egy örökkévalóság múlva, de megújul. Sok-sok elfojtott, vérbe fúló fájdalmon vezet az út idáig. Gyertyát gyújtunk a hősökért, s ezáltal magunk is kissé hő­sökké válunk. Megérdemel­tük-e ezt az áldozatot, sok-sok pesszimista (vagy optimista) álmodozni tudó ember áldoza­tát? Még mindig gyújtjuk a gyertyát azokért, akik meghal­tak, hogy most ember ember ellen és nemzet nemzet ellen áskálódjék. Túlontúl hajlamo­sak vagyunk arra, hogy fe­ledjünk. Elfeledtük talán, hogy összekeveredett a könnyünk, ahogy a vérünk — akkor. Diáklevél az emigrációba Hiába lett volna minden? A könny a vér? Nem. Hinnünk kell, hogy nem. Hinnünk kell, amig él a remény! Vissza várom még azokat az önfeledt forradalmi napokat. . . Talán túl hosszú volt a be­vezető. De éreztem el kell mondanom. Mi itt - mondom ezt, mint bólyais - sztrájko­lunk. Sztrájkolunk, mert igye­keznek -bizonytalan időpontok­ra halasztani az iskola magya­rosítását, sztrájkolunk, mert a magyar képviselőket egysze­rűen kidobták az iskolával fog­lalkozó tárgyalásokról. Könyv­vel a kezünkben ülünk órákon át a lépcsőkön. Néha meglá­togatnak az egyetemisták az orvosiról. Kicseréljük gondola­tainkat, már azt is merjük, és szolidörizálunk. Kint zúg, há- borog, forrong a tömeg. Hihe­tetlen . . . jelszavakat kiabál­nak ellenünk. Talán Szilágyi Domokos mondta, lehet az is, hogy nem pontosan így: „a forradalomban a jellemesek, de a jellemtelenek is sürgősen kifejlődnek." Hiába, forra­dalmi időket élünk . . Nagyon nehéz itt nekem! Azt hiszem, megváltoztam. Túl­zottan elhatalmasodott rajtam a pesszimizmus, megkeménye­dett a szívem. De bizom ab­ban, hogy valaha boldog le­szek. Olyan, mint akkor, ami­kor megtudtam, hogy tízest írtam a megyein . . . De vajon minden boldogság után olyan keserű csalódás következik, és van-e egyáltalán boldogság? Mostanában nem nagyon ta­nulok. Messze száll a szívem. És úgy fáj a Földre visszatér­ni. Hogy milyen az iskola? Igyekszik megkeményíteni az embert. Néha eszembe jutnak a régi magyarórák és vissza­sírom azokat az időket. Iste­nem, mintha egy örökkévaló­ság állna köztem és a régi Én-em között. Nem tudom, mit írjak még. Nyüzsögnek a gondolatok a fejemben. Nem tudom rend­szerezni sem őket. Nagyon egoista voltam, ön­ről alig érdeklődtem. Most megteszem: Van-e boldogság Magyarországon? Cinikus akar­tam lenni, de nem tudok. Többünk nevében mondom, hogy nagyon szeretnénk, ha mellettünk állna az a régi magyartanár - akiről csak most derült ki igazán — na­gyon szereltük. Tudjuk, hogy velünk érez, de testben és a közelünkben szeretnénk tudni. Bocsánatot kérek, talán az itteni nagy szabadság ellené­re is cenzúráznom kellett vol­na a gondolataimat. Ha va­lami nem helyénvalót mond­tam, akkor: meo culpa . . . A régi szeretettel: Borbála

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom