Dunántúli Napló, 1990. március (47. évfolyam, 59-87. szám)

1990-03-24 / 80. szám

IO Dunántúli napló 1990. március 24., szombat Jó ötletekből már nincs hiány Nagycsaládosok Állandó, saját helyiséget szeretnének Több, mint egy éve, hogy megalakult, januárban hivata­losan is bejegyezték, mégsem kelt még igazán életre a Pé­csi Nagycsaládosok Egyesüle­te. Néhányon minden hónap első csütörtökjén délután öt órakor összejönnek a Pécsi Vasutas Művelődési Ház egyik termében, de a 60 családhoz — a taglétszámukhoz viszonyít­va - kevesen. Legutóbb öten találkoztak: Gálos Imre el­nök, Erdélyi Józsefné titkár, dr. Székely Miklós, Németh Györgyi és Németh József. Ok és még négy-öt egyesületi tag a motor, a szűk mag, akik kitartóan hisznek abban, hogy amiért megalakultak, ab­ból még lesz valami. Szavaikból gyorsan kiderül, hogy mindannyian előbbreva- lónak tartják az egyesület ér­tékőrző és teremtő teendőit, s másodlagosként kezelik az anyagi könnyítés szervezését. Szükségesnek érzik, hogy egy­másban is megerősítsék: akár vallási alapon, akár „csak" azért vállaltak több gyerme­ket, mert hisznek a nagy csa­ládban, — jól döntöttek. Mos­tanában ugyanis egyre több­ször tapasztalják, hogy a naqy családot a felelőtlenség­gel, igénytelenséggel, sze­génységgel azonosítják, amivel nem értenek egyet. Legalábbis köztük olyanok vannak, akiket nem ez jellemez. Valóban vannak olyan gondjaik, ame­lyekkel az egy-, vagy a két­gyermekes családok nem fel­tétlenül találkoznak, s közülük azokat, amelyek nem társa- dglmi szinten kívánnak orvos­lást, szeretnének saját ma­guk megoldani. Rengeteg ötlet, igény fogal­mazódott meg az eddigi ösz- szejöveteleiken. Szinte egyet­len, hosszú párbeszédként zaj­lottak a találkozóik: valaki kért valamit, s máris akadt jelentkező, aki teljesíteni tud­ná. Igv többek között azt hogy korrepetálhatnák a va­lamilyen tárgyból gyengén szereplőket, hogy ingyenes nyelvoktatást, zenetanítást szervezhetnének a gyerekeik­nek, hogy közös kiránduláson, ünnepségeken kellene részt venniük. Az utóbbiak közül egyet — a Mikulás-ünnepsé­get - megszervezték. Csaknem 100 család vett részt ezen. Most tervezik, hogy az egyik egyesületi tag közeli rokoná­nak szatinai - Abaligethez közeli — hétvégi házát közö­sen úgy berendezik, hoqy szombat-vasárnaponként két- három család ott tölthesse szabadidejét. Legjobban annak örülnének, ha mihamarabb lenne egy ál­landó, saját helyiségük, ahol csak ők és akkor jöhetnek ösz- sze. amikor akarnak. A mos­tani helyük ugyanis — a Vasu­tas Művelődési Házban ideig­lenes. Ha egy. véglegest ta­lálnának, akkor megszervez­nék, amit oly sokan szeret­nének: reggeltől-estig nyitott lenne az egyesület tagiai előtt az a helyiség. Ide jö­hetnének azok a gyerekek, akiknek délután épp nincs hova menniük, itt tartanának, filmvetítéseket, vetélkedőket, itt jöhetnének össze rendsze­resen a családok gyerekekkel együtt... Meggyőződésük, hogy egy ilyen állandó közös találkozóhely ahhoz is nagy lehetőséget kínálna, hogy a családok szorosabb kapcso­latot alakítsanak ki, s úgy se­gítsenek egymásnak, ahogy tudnak. Olyasmire gondolnak, amire véletlenül példát is lát­tunk: Németh Györgyi csak addig volt ott három gyerme­kével az egyesületi megbeszé­lésen, amíg a férje megérke­zett. Együtt mentek haza, az­tán a férje igyekezett vissza, az Értelmiségi Klubba. Nagyon ritkán adatik meg nekik, hogy ahova mindketten szívesen el­mennének, oda együtt mehet­nek. Ha a hasonló helyzetben lévő családokkal ilyen, vagy ehhez hasonló esetekben egyezkedni tudnának, talán ez mindannyiuknak kedvező vál­tozásokat, lehetőségeket jelen­tene. Meglehetősen keveset, s nem is szívesen beszéltek az anyagi helyzetükről. Annyi azért kiderült, hogy az egy főre eső nettó keresetük — a családi pótlékot is számítva — 4000 forint körül mozog. A jövedelmük — nem általáno- síthatóan — valamivel maga­sabb. Azért nem beszélek jó­szívvel az anyagi körülménye­ikről, mert nem szeretnék, ha az a tévhit alakulna ki róluk, hogy különböző előnyök, tá­mogatások megszerzése érde­kében akarnak összefogni. Ugyanakkor nem titkolják, hogy a kedvezmények - pél­dául a Triói játékvásár ak­ciója, az almavásár - sokat jelentenek nekik, de ha ala- Dosabban belegondolnak, ak­kor elszomorítja őket, hogy nekik erre szükségük van. Hosszabb távon, s nem egye­sületi szinten az a céljuk, hoqy minden gyermekes csa­lód — nemcsak a nagycsalá­dosok — a tisztes munka el­lenértékeként olyan Jövede­lemhez jusson, amelyből nyo­masztó gondok nélkül meg tud élni. Azt is kívánatosnak tartják, hogy a több gyermek nevelését ismerje el a tár­sadalom azzal, hoav az anya­ságot munkának, főhivatásnak tekinti. Ha idáia eljutnak, akkor is létjogosultságát lót­nák a nagycsaládosok egye­sületének. Elsősorban talán azért, hogy egymásban is erősítsék a nagy család érté­keit, a szeretetre, a toleran­ciára, a másik megbecsülésé­re nevelés fontosságát. Talán ezen értékek jelenléte az, ami most is sokszor segít, s amire példaként egyikük a követke­zőt mondta: mindig megbe­széljük, hogy milyen kiadá­saink vannak, kinek mire len­ne szüksége és rangsorolunk. Az egyik hónapban a leg­nagyobbnak tudtunk venni új tréningruhát, a középsőnek egy hónapig várnia kellett volna. Csakhogy ők egymás­közt megegyeztek és elosztot­ták az új tréningruhát. A nagyobb az alsót hordta eqyütt a régi fölsőiével, a középső pedig az újnak a fölsőjét a régi nadrágjával... T. É. Alapítvány tanítójelöltek támogatására Alapítványt létesít a hatá­rainkon túli magyar pedagó­gusképzés támogatására, ki­sebbségi magyar fiatalok ta- nkófcép résére a Békéscsabai Tanítóképző Főiskola - Jelen­tették be azon a tanácskozá­son, amelyen az Intézet ve­zetői és az alapítványt támo­gatni kívánó helyi tanácsok, üzeimek. Intézményeik képvi­selői vettek részt A decemberi forradalom után a csabai tanítóképző fel­ajánlotta, hogy erdélyi ma­gyar diákok képzését vállalja. Időköziben kiderült, hogy ala­kulóiban van a székelyudvar­hely! képző ts, viszont a fel­vidéki magyar iskolákban ugyancsak tonítóMány van. Ezért végül ért tíz-húsz ro­mániai és szlovákiai fiatal It­teni képzését tartották reális­nak, s az anyagiak előterem­tésére szerveznék alapítványt Az ÚJ tanévre - bár még semmilyen szervezés nem folyt — eddig húsz, Mén érett­ségiző Arad és Bihar megyei fiatal Jelentkezett. Szimártá — Alsószentmárton. Az ő nyelvükön ezt így kell mondani. Szimártá: az első teljesen cigány falu Magyarországon. Nyolcvanhatban ment el az utolsó magyar, a tanítónő. ■ Alig eresztették. — Ki bántotta, hogy el­megy? — állták körül az asz- szonyok. - Maradjon velünk! A szomszéd faluból járvisz- sza tanítani, húsz év után nem hagyta el a beásokat. Nagy nyugalommal mesél: — Valamikor hatvannyolc körül indultak el a sokacok, a cigányok pedig megvették a házakat, a telep deszkavis­kóiból beszivárogtak a falu­ba. Néhány évig romlott a házak állapota, de öt éve valami megmozdult, lassan megszépült a falu, divatba jött a tatarozás, a fürdőszo­ba, sokan baromfit tartanak, felszántották a kerteket. Lassan elérem a falu ha­tárát jelző táblát - az utat szegélyező árokban növekszik az eldobált százféle hulla­dék. Néhány évvel ezelőtt itt is felállítottak a horvát és német falvakhoz hasonlóan egy anyanyelven szóló táblát, de a cigányok nem értették, mi van rajta. Le kellett szed­ni. Újat még nem hoztak. Itt sokan elkezdtek dolgoz­ni, kölcsönöket vettek fel, évente öt-tlz lakást építettek. A régiek is jó állapotban vannak, nem hullik a vakolat, nem ócska a kerítés, és nem­csak a főutcán. Ez a falu kí­nok és keservek közepette el­kezdte magát kiemelni — a saját hajónál fogva. Fontossá kezdett válni a Vagyon, a ház, a tisztaság és tisztesség, a munka. Most úgy tűnik, az eddigi esélyeiket is el fogják veszíteni, visszagu­rulnak a szakadékba. Fél éve egyre több a „sza­bad” és olcsó munkaerő, egy­re kevesebb busz . tér be Szi- mártába, hogy Pécsre, Siklós­Szimarla Alsószentmárton faluközpontja a templommal Proksza László felvételei az ördögök, az indiánok, a szépséges menyasszonyok. Indulnom kell az óvodába - a közös tanács elnökasszo­nya külön is a figyelmembe ajánlotta. Korábban az iskola előtt egy évig előkészítőbe jártak a gyerekek, de nagyon keveset tanultak meg magya­rul, jobbnak látszott egy óvo­dát berendezni. Ez három éve történt, ma már csaknem az összes gyereket elhozzák. A szülők rájöttek, hogy ez jó és kényelmes nekik Is. Csak egyet-kettőt kell reg­gel megcsutakolni - mondja az óvónéni — a többit szépen, tisztán járatják. A szépen öltöztetett gyere­kek kergetőznek, és mint min­Alsószentmártoni kisiskolások ra, Beremendre vigye az em­bereket. Be fognak szorulni ismét a faluba. A tanítónő maga elé néz: — Hatvanhárom óta csak egy érettségizett gyerek volt, és a szakmunkásképzőt tíz kö­zül ha hárman elvégzik. Még mindig nem elég fontos a tanulás. így nem lesz értelmi­ségük. Aztán hív, nézzem meg az alsótagozatosok farsangját. Nehezen férünk az ebédlő bejáratához, az asszonyok is eljöttek megnézni a gyereke­ket, ha már egyszer beöltöz­tették őket. Akik kiszorultak a teremből, az ajtóból nyújto­gatják a nyakukat, biztatják a csöppségeket, a nagyobbak az ablakok rácsain lógva bá­mészkodnak befelé. Nagy ese­mény ez, mindenki drukkol és nevet, a jelmezes csöppségek megilletődve tipegnek körbe- körbe: a két katicabogár, a kis vadász, aki egy házinyulat is vitt a tarisznyájába, a pi­ros orrú boszorkányok - ők viháncoltak a legtöbbet -, denki a faluban anyanyelvü­kön, azaz „cigányul" beszél­nek egymáshoz. Az óvónénik nem értik ezt a nyelvet — a négyévesek pedig a magyart egy ideig. A templom előtti ételága­zásnál vagy tucatnyi leány játszik, kisebbek, nagyobbak. Bigéznek. Két végén hegyezett fada­rabkát ütőgetnek egy bottal, ha a fadarab felperdül a föld­ről, messze próbálják ütni. Ezt a papiak ablakából né­zem, Páli magyarázza a sza­bályokat. Nem tudom, lehet-e ezt a parasztházat papiaknak ne­vezni. valamikor biztos így hívták. Az első szobájában hittanterem van, padokkal a fal mellett, a falon térkép a bibliai tájakról, idézetek ma­gyar és cigány nyelven. Egy- gyel arrébb ádáz pingpong­csata dúl egy gyér körte fé­nyénél, a folyosó ütött-kopott foteljaiban többen ücsörög­nek, társalognak. Hátrébb a konyha, legvégül a pap szo­bája, ahol könyvek, diák, egy írógép, két fotel, egy ágy. A gyerekek ezt is birtokba ve­hették, ez a legcsendesebb hely nekik. Itt ültetnek, le, teát kúpunk a fiúkkal, tálcán, formás csészékbe. A lányok mind a konyhában, s nem csak a teafőzés miatt. Amikor a férfiak beszélgetnek a ven­déggel, akkor illik kint ma­radniuk. Zorán szerint ilyenkor szé­gyenlősek. Kissé döcögve indul a. be­szélgetésünk. Az iskolában csak a testnevelés meg a technika jó. Amúgy az egé­szet otthagynák szívesen — minden nap a padba, rosz- szabb, mint a börtön. Persze ez csak egy kis indulat, túl­zás, pont Páli mondja, aki pincér szeretne lenni, tudja, hogy ez fontäs ma már. Mert itt van Péro is, tizenhét éve­sen szakma nélkül; Pécsre iár a kertészeti vállalathoz, és hiába jóképű* ügyes legény, az még kevés, legalább egy szakma kellene. Később kicsit panaszkodik: ezek a lányok már nagyon 'finnyásak. Tudnom kell a legújabb eseményről is: már többször volt cserkészfoglalkozás, vetí­tettek nekik a cigányok törté­netéről, erdei jeleket, éneke­ket tanultak.- A köszöntésnél a bal ke­zünket kell nyújtani a társunk felé, mert az esik közelebb a szívhez. Aztán csak úgy, belevág valaki a cserkészindulóba, azonnal folytatják a többiek is. Elég jól megy. Cigányul is énekelnek vala­mit, gyorsfordításukban így szól: „Vigyázz lábunk, hova lépsz / mert a mi Istenünk fönt van, és meg fog látni. / Vigyázz kicsi kéz, mit csinálsz, / Mert a te jó atyád menny­ből néz le rád." Újra és újra átváltanak a magyarról cigányra. Először azt hiszem, ki akarnak zárni a társalgásból, de kiderül, nekik így könnyebb. Legfel­jebb én nem értem, de ez nem olyan nagy gond. Ha már megelégelem, jelzem, és néhány percre ismét érthetek valamit. Hallották valakitől, hogy vannak ilyen jelmondatok: Tarts velünk, ölj cigányt! Ci­gánymentes övezetet! Sárkány ellen sárkányfejű, cigány ellen bőrfejű! Ez tetszést arat, több­ször is elskandálja egyikük gúnyolódó szenvedéllyel. Ki kell mennünk az udvar­ra, szombat délután takarítás van, szőnyegporolás, fejmosás. Éva az egyik felelős a nyitva hagyott ház rendjéért de szótlan tekintélyére nincs-Szük­ség, a felszabadultság és han­goskodás mellett itt mindenki figyelmes. A ház pedig az övék, az összes fiatalé, gyere­ké a faluban, hiszen kivétel nélkül mindenki ide jár. Hét­köznap a házba, vasárnap a templomba. Azt is magukénak érzik, segítettek rendbehozni, Új a vakolat és az oltár aranydíszei is. Péro elma­gyarázza, hogyan segített hó­napokig a restaurátornak az aranyozásban. Feri a diavetí­tővel babrál, megmutatja a dalszövegeket, Zoli fájdalmas nyöszörgést kényszerit ki a lerobbant orgonából. A ha­rangot szerencsére nem húz­zák meg. Sütkérezünk a templom lép­csőjén, a tisztelendő úr csak nem jön. Nekik ő csak „Józsi”, vagy „Tiszi", — gyermeki tisztelet­tel és baráti szeretettel beszélnek róla. Már évti­zede ő a papjuk, tavaly óta itt lakik náluk. Azóta sok minden változott. Hogy pon­tosan mi, nehézen fogalmaz­zák, inkább élményeiket so­rolják. Voltak egy busszal az NSZK-ban. Páli nem az autók­ra, hanem a barátságra és az ádventre emlékezik. A Taize-re egy busznyi ember­nek ők is kínáltak szállást, akik mikor megtudták, hogy cigány faluba érkeztek, alig akartak leszállni. De éjjel már nem lehetett máshova menni. — Reggel aztán néhányon még sírtak is a búcsúzkodás­nál — mondja Feri komoly szemekkel, bólogatva. — Voltak itt náluk a német- országi katolikus barátaik is, a német pap bácsi nagyon szereti a qyerekeket. A lányok befejezték a pi- pecet. Egy dobozt kellett úgy eltalálni, hogy őrzője érintése nélkül a saját botját minden­ki visszaszerezze. Szétszéled­nek, odajönnek hozzánk, ma­gáznak és jelzik, hogy bemu­tatkozhatnék nekik. Judit és Natasa büszkélkedik, ők is ír­nak újsáqot az iskolában. Na­gyon érdekli őket, jövőre is folytatni akarják a középis­kolában. Judit gimnáziumba menne, Natasa könyvkötő sze­retne . lenni. A nagyobbakkal csipkelő- dök, miért nem mentek mór férjhez, hiszen tizenhat éve­sek. — Ááá! Az nem igaz már, hoqy itt korán férjhez men-' nek a lányok. Hűvös van, elmegy lassan űz utolsó busz Siklósra, ké­szülődnöm kellene, de marad­nék is, hiszen Tiszivel beszél­ni szerettem volna. Nem is engednek: Este buli lesz, azt is meg kell néznem, s mind­járt ide ér a Józsi is. Azon­nal előkerítik Matyit, az ün­nepeltet, aki meghív a név­napi ünnepélyre. Nem sérthetem meg. A buli reggelig fog tartani, mehet a busz — lesz, ami lesz. A lányok csinosak, a fiúk flegmák, az asztalon szendvi­csek, kávélikőr, kevés bor. Iz­gatottan és kedvesen köszön­tik Matyit, virágot, pici cso­magokat kap a lányoktól. Diszkózenét és érzelmes olasz sláqereket tesznek be, apró éaők villognak, lassan oldó­dik a hangulat. Éjfél körül a Kályi Jog (Fekete Tűz) együt­tes lemeze szól. Cigány nép­zene, igaz nem az ő nyelvü­kön. • De a zenét értik, a táncot -érzik: apró, feszes lépéseik utánozhatatlanok. Végre megjön Józsi is, fel- köszönti Matyit, kedvesen vic­celődnek vele, érti cigányul is. Táncverseny következik, majd üvegezés, akire mutat az üveg szája, az megpuszil­ja azt, aki az üveget megfor­gatta, a fiúk csak kezet fog­nak. Egy órán át sem unják meg, aztán újra táncolnak ... Az első busszal indulnom kell, kezet fogunk, Éva Zoro és Zoli még elkísér. Éva azért jön, hogy útköz­ben valamit elmondjon: — Az igaz, hogy sok lány hamar férjhez megy, de én nem foqok. Megjön a busz. Búcsút in­tenek: — írja meg, hogy a falunk sokat feilődött. Ez nekünk na­gyon fontos ... Egy bajúszos, pipás öreg- *ember az ajtónál előreenged. Majd’ megvesz az Isten hi­dege, eléjemegyek. Bozsó Béla

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom