Dunántúli Napló, 1990. március (47. évfolyam, 59-87. szám)
1990-03-03 / 61. szám
A Dunántúli napló 1990. március 3., szombat Tüskés Tibor Tanulmányúton a boszorka ny konyha ba n Bencsik István: Női fej, és Genezis VI. című müve. Bencsik István kiállítása a Pécsi Galériában fli töredék teljessége Női hát a finom ívet rejtő gerincvonal tünékeny, puha völgyével. A hátnak csa'k egy 'nézetből teljes szuggesztiót adó forma, a hát töredéke, határozott síkokkal elmetszve, hasáiboiva. A kubus geometrikus szigorúságát a kontraposztba mozduló, sejthetően dús csípő hulláma oldja fél, s ebben a magasságban szélesül1 a gerincvonal szelíd, Karcsonton szétterülő lankává. Női öl ugyancsak fából. A nyugalmas combok, a szeméremtest, az ágyékvonal, az ágyékvonallal a szeméremdombig terelt has találkozója. A combközelítő izmok az erőt csak sejtető, szeméremcsontokról induló vonulata a bőr alatt: a szobrász főhajtása év- nvil liák célszerű munkájának 'leleménye előtt. A férfi áhítata a női test hívó és befogadó szépsége előtt. Azután az úgynevezett nagy formák. 'Még mindig női test megunhatatlan, egészséges ösztönű 'igézetében. Mindig egy-egy kiragadott, felnagyított részlet. Néha a meg nevesíthető részletnek is csa'k a töredéke talál magának formát, vágyakozással arra, hogy torzómi- voltában, magábavaló szépségében is az Egészet visszhangozza. Ebben az Egészben, mint azt méltatói már sokszor lejegyezték, megtalálható az előtest optikai mérésekkel rögzített, geometriai rasztere, a pontos, fakockákból felépített nagyításokban a ku- busök törvénye is. Azonban a Bencsik-szóbor mindig valamiféle organikus formarendbe szerveződve, vagy annak vágyával válik műegésszé. A felnagyított súlyos női tomporok, a lélegzet- és léle'kzetvétel törvényei szerint hullámzó hasak, a fényeket szelídítő, kőből faragott köldöfctájo'k, a bordák kosara alatt homorún mélybe futó hasfal, a tartásukat múlandó rugalmasságukkal is őrző mellek, a mellkas megdermedve a geometrikus raszter elidegenítő hálójában — mindez a formák, a megtestesülésék, a természeti erők mozgásának mágiája, szerves és szervetlen együtthangzása is. Az ismeretlenségüktől látszólag megfosztott, kitakart, leleplezett testtájaik, hajlatok, ívek, hátvonalak önálló életüket kezdik, bogy a szemlélődés csendjében tájiképekké váljanak. Akár a lélek testet öltött tájiképeivé. . Ha a költészet feladata Pilinszky szerint az, mint Bencsik idézi, hogy az önmagáiban irracionális tényeket elvezessük a realitásokig, a'kkor nem lehet kevesebb ennél a szobrászat küldetése sem. Így nyer realitást, kőben zengő költészetet Várkonyi Nándornak és feleségének széttéphetetlenül egymásba kulcsolódó ujjai. Az egymáshoz tartozás apoteózi- sa kis vörösmárvány-dbelisrkbe zárva. Monumentális kőidolok és intimitás-igény. A kitárulkozás és az alig leküzdhető szeretetigény emlékművei: kinagyított, egymásra rebbenő, egymáson megpihenő ujjak, ujjrészletek. Az orr és a lazán csukott száj lehetséges, tovább írható csendje, a lemaradó, a képzeletünkkel teljessé írható forrná beszéde. A marcali születésű Ben- csi'k István, az egykori kis- kandás, áki gyermekéveit Nagyatádon tölti, hogy azután művészetével legalább olyan makacs ellenségeket szerezzen, mint később híveket és barátokat, 'meglehetősen küzdelmes, keserves tapasztalatokat egymásra torlasztó múlt után telepedett le Pécsett. A kiváló szobrász és a mediterrán város szerelmes találkozása lassan egy évtizedes: Bencsik 'István alkotó munkája mellett a Janus Pannonius Tudomány- egyetem rajz tanszékén tanít. A közgyűjteményekben, köztereken található munkáit, a művészet létmódjáért tett erőfeszítéseit ne is soroljuk. Újabb kiállításokra készül, ez év tavaszától egy görögországi művésztelep igazgatója. Jövőre lesz hatvanéves. Bóka Róbert A buta ember a maga kárán tanul. Az okos a másik ember kárán. A legokosabb talán az, aki abból tanul, amit a másik ember sokkal jobban, eredményesebben csinál. öten indultunk el Magyar- országról a Német Szövetségi Köztársaság kulturális minisztériumának meghívására, a Magyar Könyvkiadók és Könyv- terjesztők Egyesülésének szervezésében a kéthetes tanulmányútra. Volt közöttünk közgazdász, nagy állami könyvkiadó irodalmi igazgatója (Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó), volt történész, ellenzéki . folyóirat főszerkesztője (Századvég), volt nagy állami könyvkiadóból kivált káefté vezetője (Dovin), volt másfél éve alakult, harminc emberrel dolgozó kiadói és nyomdai magánvállalkozó (Hunga-Print) és voltam jómagam, aki a helyi közigazgatás támogatására épülő, művelődési intézményhez kapcsolódó könyvkiadást képviseltem (Pannónia Könyvek). Tanulni mentünk Gutenberg hazájába: hogyan kell könyvet szerkeszteni, kiadni, nyomtatni, terjeszteni és eladni a változó körülmények között. Azok nyomóban indultunk el, akik diákként, mesteremberként, gondolkodóként, íróként jártak előttünk Nyugat- Európában. Vonzó névsor késztetett szerénységre, megfigyelésre, tapasztalatgyűjtésre és tanulásra: Tótfalusi Kis Miklós, Szepsi Csombor Márton, Apáczai Csere János, Széchenyi, Ady, Illyés. . . Négy városban jártunk, Bonnban, Berlinben, Frankfurtban és Münchenben. Megfordultunk könyvkiadó műhelyekben, könyvesboltokban, napilap szerkesztőségében, nyomdákban, könyvtárakban. Láttunk a manufaktúra körülményei között is európai színvonalon dolgozó családi vállalkozást és négyemelet magas gépcsodát, amelyen a naponta háromszázezer példányban, ötvennégy oldalon megjelenő Frankfurter Allgemeine Zeitungot nyomják. Betértünk népszerű és olcsó zsebkönyveket megjelentető officinákba és drága művészeti könyveket, fotóalbumokat, útikönyveket napvilágra segítő kiadókba. Találkoztunk rádió-, folyóirat- és könyvszerkesztőkkel, kiadókkal, állami tisztviselőkkel, minisztériumi emberekkel, nemzetközi kulturális intézmény munkatársaival, könyvtárosokkal, magánvállalkozókkal, könyvárusokkal. Mi az a néhány tanulság, amit egy friss és rövid beszámolóban össze lehet foglalni? A mai nyugatnémet könyvkiadás tükrében sokkal élesebben láthattuk meg hiányosságainkat és fogyatékosságainkat, mint itthon. Melyek ezek a gyöngeségek? Az igénytelenség, a pontatlanság, a kalmár szellem jelenléte a mai magyar könyvszakmában. Ahol például megjelenhet könyv gerincnyomás, szennycimlap nélkül, a szerző nevének pontatlan írásával, a fordító nevének elhallgatásával ... Ahol nincs értéke az adott szónak, az ígéretnek, a szérződésben rögzített határidőnek, a minőségi munkának . . . Ahol a vállalkozónak teljesen mindegy, hogy autóalkatrésszel, palacsintasütéssel vagy Agatha Christie és Bromfield kiadásával foglalkozik, mert egyetlen cél vezeti: a gyors és minél nagyobb meggazdagodás. Ami jól esett: a megnőtt érdeklődés és rokonszenv minden iránt, ami magyar. A magyar külpolitika, a magyar választások, a magyar nyersanyagok, a magyar szellemi értékek iránt. Az is meglepett, hogy a németek milyen sokat tudnak rólunk. Nemcsak az idegenforgalom sémáit ismerik (puszta, csárdás, gulyás, cigány), hanem a művelődési értékeket is. A napilap kulturális rovatának munkatársa éppúgy ismeri Kurtág György zenéjét, mint Szörényi Levente nevét. Az irodalmi folyóirat szerkesztője Esterházy Péter és Mészöly Miklós műveit idézte. Vendéglátóink persze, nem titkolták, hogy Magyarország elsősorban piacként érdekli őket. Azt kérdezték: hány német él Magyarországon, hányán tanulják a német nyelvet az iskolákban, hol lehetne német könyveket eladni Magyar- országon? Azt sem titkolták, hoqy nem akarnak lyukas vödörbe bort tölteni: nem óhajtanak egy saiát egészségére sem ügyelő, beteg és romló gazdaságot adományokkal meqmenteni. Viszont szívesen osztották meg tapasztalataikat, eredményeiket, szívesen mutatták meg műhelyeiket, munkaszervezésüket, termékeiket. Láttam Hong Kongban és Japánban nyomtatott (mert a tenaeri szállítással együtt is olcsóbb) albumokat, fotózással kicsinyített zsebkönyveket, vonzó, színes prospektusokat. De nem láttam utcán, konyhaasztalon árusított krimit és pornográfiát, nem láttam szennyes és piszkos munkahelyeket, nem láttam a nyersanyag, a munkaerő, a munkaidő pocsékolását. A negyedévenként, három nyelven megjelenő Irodalmi folyóiratot ketten szerkesztik mellékállásban. A nyomda defektes példányokat nem ismer. A jó könyvek a raktárakból három-négy év után is megrendelhetők. Néhány tanulság elgondolkoztatott. Az egyik: a magas színvonalnak a jó gépek, de még inkább a jó munkaszervezés az alapja. Goethének a Faust második részében a munkáról megfogalmazott gondolatai mellé ugyan odatehettem a magyar költő, József Attila szavait (,,Ne légy szeles, / dolgozni pontosan, szépen, / ahogy csillag megy az égen, / úgy érdemes"), de hazai emlékeimet a munka minőségéről, tapasztalataimat a határidők, a vállalt feladatok teljesítéséről el kellett hallgatnom. A másik tanulság: a könyv nemcsak szép tárgy, nemcsak a gondolatközlés eszköze, hanem árucikk is. Nyugat-Né- metországban a könyv viszonylag drága: egy „olcsó" zsebkönyv tizenkét márka, egy színes képeket tartalmazó művészeti albumért hatvan-nyolcvan márkát is elkérnek. A kiadók több lábon állnak: népszerű kiadványok kompenzálják a ráfizetéses vállalkozásokat. Mindenütt hangsúlyozták: a tudományos, szakmailag értékes könyvek megjelenését a központi, tartományi, minisztériumi forrásokból származó, megpályázható támoaatás teszi lehetővé. A valódi kultúra drága, de nem kiiktatható része az életnek — mondták. A harmadik tanulság: a könyvet csak megfelelő és széles körű propagandával lehet eladni. Meglepett, hogy a könyv árában milyen jelentős százalékot képvisel a reklámra fordított összeg. Nem elég a könyvet a kirakatba tenni. Vonzó és praktikus prospektusokkal, előfizetési fölhívásokkal, megrendelő lapokkal kell fölkeresni — szinte személyre szólóan - egy-eqy könyv potenciális közönségét, olvasórétegét. S ahol nem ismerik az inflációt, ott nem gond (sőt kötelesség), hogy egy könyv a megjelenése utón három-négy évre is megvásárolható legyen. Persze, a kiadott könyvek szellemi értéke (még a címlaprajz sem) nem hetekre vagy hónapokra érvényes, nem a napi szenzációt szolgálja. Egy Balatonról szóló fotóalbum előszavának írása kapcsán már alkalmam volt szerzőként is a német könyvkiadás, a jeles Brockhaus Verlag munkáját korábban megismerni. Most a boszorkány- konyha legközepébe jutottam. Finom és ízletes ételek elkészítéséhez azonban nem elég a receptet ismerni, a szakács- könyvet hazahozni. Ahhoz más is kell. Alkalmas nyersanyagok, jól működő tűzhelv, az anyagot formáló ayöngéd kéz, a sót és a cukrot meakülön- böztetni képes, ép ízlelő érzék és-^- leakivált — ételre vóayó, jó ízeket óhajtó éhes száj. Tüskés Tibor, a Pannónia Kiadó vezetője Kőrössi P. József Häzaasägban Emlékezünk gyerekkorunkból: a konyha éppen olyan. Kre- denc, benne ferencjóskás poharak, vékonycsőrű csészék, ler, benne szárad a kenyérhéj, amit majd elvisz - legalább kéthetente egyszer — a tejesasszony. A falon frissen vasalt falvédő, varrott, porosodó szöveg rajta, falióra, a küszöbön küszöbszőnyeg rongyból, és mindig van melegvíz a vaskályhán. Ez még olyan konyha, ahol meleg mindig van, kivéve a nyarat, és asszony is van benne mindig, a cseléd is az, de szag sosincs. Ilyen maradt ez a konyha, legalábbis mosta- nig, a mai napig. Idős házaspár lakása. Az asszony otthon főz. Kukta sípol benne, fedő zöttyen rajta, gőz száll ide-oda. Óra ketyeg, talán kakukkos falióra. Egyébként meg csendes vasárnap van. Kisváros, csendes vasárnap, húsleves gőze száll, ropogós rántott karaj izzad a cseréptál alatt, lassan megpuhul. Mindenütt az emeletes bérház folyosóin az illattal együtt száll a csend. Még Tillmann Fricike is érzi, hatévesen, aki éppen tizenhetedik alkalommal ereszkedik alá a lifttel. Ma ezt gyakorolja, amíg fel nem tűnik neki a lövés, akkor majd egy pillanatra elgondolkodik. Kulcs fordul a zárban, öregasszony meg se rezzen. Teríteni kezd, ebédhez, öregember érkezik haza. Vadászatból jön, a fegyverét már a garázsban hagyta. Húsz éve ezt teszi minden októberi vasárnapon, senki se tudja, mire vadászik októberben az öregember minden vasárnap.- Szervusz, öregas»zony.- Szervusz, öregember. Megcsókolják egymást.- Van ebéd?- Van ebéd. öregember kicsoszog, átöltözik, megmosakszik.- Vad nincs.- Hát akkor nincs. öregember asztalhoz ül, újságot olvas, öregasszony befejezi a terítést, tálal.- Készen van az ebéd, öregasszony?!- Készen van, öregember. Edények csörrennek, kanalak koppannak. Nincs már pontos mozdulat se ott, se itt, mégis minden a helyére kerül. Aztán az öregasszony is helyet foglal.- Ebédelünk?- Ebédelünk. Kanalazzák a levest.- Jó étvágyat, öregasszony!- Jó étvágyat, öregember! Felnéznek, egymásra, rövid pillanatig. Aztán tovább kanalazzák a levest.- Savanyú — mondja az öregember.- Sós — mondja az öregasszony. Megint felnéznek egymásra, mint akik valamit értenek. Vagy inkább értenek is, meg nem is. Volt már ilyen? Hát ez van a szemekben. Volt, nem volt, semmi se derül ki. Legalábbis. — Savanyú! — próbálkozik újra az öregember. — Sós — mondja az öregasszony megintcsak. És ki tudja milyen? Ki tudja mi milyen? — Mondom, savanyú! — mondja az öregember. — Mondom, sós — mondja az öregasszony. Savanyúsós, sóssavanyú. Lerakja a tányér mellé a kanalat, föláll az asztaltól, átmegy a lakáson. Sok-sok szobán kell átmennie, keresztül mindegyiken, mindig a szemben levő ajtó felé, azon is át. Az egyik szobában kinyit egy fiókot, nem megy tovább, egy darabig itt marad a fiók előtt. Nem kell keresgélnie, kiemel belőle egy kézifegyvert, egy pisztolyt. Idétlenül áll a kezében, nem oda való, ilyet nem fogott még. Ilyet még sohasem használt, nem illik hozzá, ki se próbálta soha, idegen neki ez a hideg, pedig a fiókban volt hónapokig. Minek? Csak van, úgy, mert jó, ha van. Az öregember se használt, nem is forgatott még ilyet soha a kezében, valahogy mindig megúszta. Az öregasz- szony meg azért, mert akkoriban ez mindig másképpen volt. Kibiztosítja, csőre tölti. Visszaindul az ebédlőbe, a konyhába, útközben már hallja, hogy kanalazza a másik a levest. Még mindig a levest. Mozgása nyugodt, sohasem volt nyu- godtabb. Az arca sohasem szelídebb, sohasem határozottabb. Most van minden benne, most gazdag, most szeretni lehetne. Megfontolt és természetes. Visszaér a konyhába, az ebédlőbe, és jön, aminek jönnie kell. Mint, aki naponta ezt teszi. Céloz és lő. Elég egyszer, a szeme közé, ne maradjon meg a tekintete, ne maradjon egész. A test zuhan. Kinek a teste? Már nem azé, aki lezuhan éppen. Magával rántja az abroszt, az edényeket, az evőeszközöket, a vizeskancsót legutoljára. Most látszik csak, hogy foltos, húslevesfoltos, fokhagymafoltos, mindenfoltos az abrosz. Csorog a folton a víz a megrepedt, az asztalon hintázó kancsóból, aztán a kancsó is leesik, üvegszirmok futkosnak a cementlapokon. Késleltetve, lassítva volt, van ez is, mint kint az ősz, bent a falióra, az októberi vadászat meg a többi. Tillmann Fricike megáll a lifttel, kilép belőle, lábával tartja az ajtót. Ez az a pillanat, amikor hallgatózik, aztán visszalép. Most kell menni, le és fel, most. Vasárnap van, október, ez a jó. A fegyvert a zuhanó test után dobja, rá a testre, az arcára, ahogy az oldalra fordul, véletlenül. Kis szerencséje van, sebet is ejthetett volna, ejthetne akár, de nem ejt. Élettelen testen már semmi nem ejt sebet. Mindegy, nem mindegy, mindegy. Leszedi a terítéket, összesöpri a törmeléket, feltöröl, amit csak lehet, a hulladékot, a maradékot a szemétbe dobja. Nem boldogul a doboztetővel, lábbal megtapossa. Valameddig. Arató Károly Lehúzódtok lassan... Fejkendős vénasszonyok, fekete babák, üres, agyagpadlós szobában ölhetett kézzel ültök tigriscsíkos homályban. Kemencepadkán révedeztek, lányaitok föl nem keresnek, elhagytak rég fiaitok - körben a tájék hallgat, károgtok, mint a varjak, a világvégi majorokban. Kőfejű apostolok, szentferencek széttárt karokkal lógnak, vezekelnek zsupptetős házatok falán éppen egy évezrede már. Visszhangtalan magányban süllyedtek el valahányon - arcotok befedi a por, széjjeikeni a sár. Segítségért nem ordítoztok, mozdulatlan ültök, ráérősen, mint időtlen faszobrok horzsolt falusi temetőkben. Savanyú, fáradt öregek, szeretnétek már elpihenni. Lehúzódtok lassan a föld alá s észre sem veszi senki.
