Dunántúli Napló, 1990. február (47. évfolyam, 31-58. szám)
1990-02-24 / 54. szám
A Dunántúli napló 1990. február 24., szombat Egy sikeres színpadkép: Havel: Leirat című darabjából. Fotó: Tóth László „A díszlet: dráma a drámában” Beszélgetés Rózsa Istvánnal Vaclav Havel: A leirat című darabját nagy sikerrel játsza a Pécsi Nemzeti Színház. A próbákon egy eddig itt ismeretien fiatalemberrel találkozhatunk. Rózsa István díszlet- és jelmeztervező jelenleg a Képzőművészeti Főiskola utolsó éves hallgatója, augusztustól azonban a pécsi színház tagja. — Vásárhelyi származású vagyok. Apám sokrétű tehetségéből örököltem egyet, a festői ambíciót. Szegeden a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolába jártam, ahol tanulmányaimat az utolsó évben megszakítottam. Ez után hosszú útkeresés következett. Minden érdekelt, ami bármi módon a festészethez kapcsolható és érdekel ma is. Több kisebb-nagyobb vargabetű után a Színházak Központi Műtermében kötöttem ki diszletfestőként. Ott figyeltem fel igazán először a díszlet- és jelmeztervezésre, a benne rejlő látványlehetőségekre. így arra a gondolatra jutottam, hogy jelentkeztem a Képzőművészeti Főiskolára, chol ebben a tanévben szerzem meg a diplomáimat. — Mit jelent önnek ez a pécsi megbízás? — Nagy lelkesedéssel fogtam hozzá, ugyanis véleményem szerint abszolút aktuális az, amiről a darab szól. Érdeklődöm a politika iránt, bár aktívan nem politizálok, kívülről azonban mint minden érintett, érdeklődöm, s ezért örülök, hogy ebben a nagyon is politikus darabban részt veszek. Emellett elhangzik a darabban néhány olyan mondat, amiért külön, egyébként pedig egész életművéért tisztelem a szerzőt. — Mi a feladata ön szerint a tervezőnek? — Egy olyan képi világot teremteni, amely egy adott világ materiális leképezése a díszlet és a jelmez színpadi egységében. Számomra ugyanis a díszlet dráma a drámában: vagyis azt gondolom, hogy a díszletnek és a jelmeznek nem az a funkciója, hogy eljátssza a drámát, hanem az, hogy annak egy képi párhuzama legyen, ami magával a drámával együtt működik. — A tervezés mellett továbbra is foglalkoztatja a festészet? — Minden érdekel, ami a képzőművészethez tartozik, igy a szobrászat, a festészet, a díszlet- és jelmeztervezés. Ezek csak tevékenységformáikban különülnek el, a lényeg, a látvány, a képi kifejezés szempontjából egyek. Tehát akár festek — mert azt is teszem —, akár tervezek, egy dolgot csinálok, csak mindig a műfajnak megfelelő szabályokhoz igazodva.- lgy a pálya kezdetén adódik a kérdés, milyen darabokhoz szeretne tervezni?- Például Dürrenmatt darabjaihoz. Az ő világa utolér- hetetlenül fantasztikus világ, épp ezért kihívás, egyszersmind kaland is egy tervező számára. Szerintem ugyanis azok a darabok tervezhetők igazán, amelyek esetében a díszlet és a jelmez nem egyszerűen kultúrtörténeti adalék, hanem maga is egy komplex egység. Majdnem minden jó darab ilyen. Fekete Valéria Egy könyvtár elúszik Ki fizeti a révészt? Märy - virágkosarak erdejében 1 Egy darabka pécsi színháztörténet Egyszer egy francia írótól megkérdezték, milyen az új könyve. Ö erre elmondta, hogy a kötet úgy tizenötször húsz centis, két centi vastag, egybekötött, lapozható ívekből álló, fedéllel ellátott tárgy, melyben nyomtatott betűk vannak. Az Írásról, a szövegről, a lényegről nem esett szó. Jusson valami az olvasónak is. . . Kísérteties érzés kerít hatalmába a pécsi kesztyűgyári könyvtárban. Hideg és elhagyatott az egykor jobb napokat látott helyiség, székek-asz- talok egymásnak nyomva, érződik, hogy egy ideje alig tette be valaki ide a lábát. Az üvegajtós szekrényekben pedig szállításra vár közei háromezer lapozható tárgy. Egy szakszervezeti letéti könyvtár teljes állománya. Úgy látszik, ebből itt olvasónak már nem jut. . . — A helyzet az, hogy ez a könyvtár fokozatosan leépült — mondja az egykori könyvtáros. — Az eredmények pedig biztatónak látszottak, és az adatokat sem kellett pú- derezni: közel nyolcszáz dolgozóból, irodistából kétszázan rendszeresen hozták-vitték, olvasták a könyveket, de jöttek ide író-olvasó találkozókra is, k e rá m iák iá í! i tásra, vetél ke d ő k - re, ünnepélyékre és más rendezvényekre. Egyszerűen szólva: a könyvtár élt. Élt és működött - a gyár fönnállása óta — tavalyig. A múlt év közepén határozat született arról, hogy nincs ró igény, tehát nincs rá szükség. A számos magyarázat egyikét Lovász Tamás, a gyár anyagbeszerzője — és a könyvtár volt vezetője adta: — A tapasztalat azt mutatja, hogy az emberek ma már nem érnek rá olvasni. Nem őzért, mert nem akarnak, inkább azért, mert a napi tíz- tizenkét óra munka után alig marad idejük a pihenésre a következő hajrá előtt. Befolyásolja a helyzetet az is, hogy a körművelődés ma az országban egyébként is huszadrangú kérdés, o művelődési intézmények is kocsmát kénytelenek nyitni, hogy megéljenek. Mi ezt nem tehetjük meg, bár próbálkoztunk a könyvtár megmentésével, han- goshiradón népszerűsítettük, a legjobb olvasót jutalmaztuk, pályázatokra jelentkeztünk. Mindez nem látszott elégnek ahhoz, hogy ezt a háromezer könyvet itt lehessen tartani. A kép kellően zavaros, de mintha úgy tűnne, nem annyira az érdeklődés hiányáról van szó, hanem a könyvtár fenntartása körüli költségekről, ami az utolsó évben 14 000 forintot tett ki. A pénzt addig a központi gyár a jóléti-kulturális célokra szánt összegből szakította ki, de a költségek emelkedésekor úgy döntött, a szakszervezetre bízza a dolgot. Ha kell a könyvtár, legyen, de fizetni érte már nem tudnak. Nem vált egyszerűbbé a szituáció attól sem, hogy időközben - tavaly — a kesztyű- gyári szakszervezet egy gyárira és egy vállalatira szakadt. Az utóbbi vezetője, Gelencsér Mihály szerint: — A mi dolgozóink ezt az állományt nemigen használták. Jogosan gondolják, hogy az fizessen érte, aki inkább Igényli. A jóléti alapunk így is eléggé megterhelt, minden segélyt ebből adunk, és minden fillérnek helye van. A legnagyobb érdek most a dolgozóink munkahelye, és ha az van veszélyben, akkor választanunk kell; mikor védjük inkább az érdekeket. .. Mindezzel jórészt a másik szakszervezet vezetője is egyetért, bár az olvasók jó része hozzájuk tartozik. A sors iróniája, hogy ő éppen az a bizonyos valamikori könyvtáros... Valahogy mégsem vagyok elégedett. Tudom, hogy Lovász Tamás helyére kerestek nyugdíjast, és tudom, hogy nem lett volna ez sem elég „takarékos" megoldás. Elgondolom, ihogy vajon miért nem szövetkezik a két szakszervezeti tanács, és miért nem vállalja együtt a költségeket. És elgondolom persze, hogy talán nem szabadna belenyugodni annyira könnyen a kínálkozó érvbe: „az olvasók nem igénylik". És érdekel még az is, miért nem tudott létrejönni a szerződés a Fúzióval, a szakszervezetek kulturális központjával, mely vállalta volna a könyvtár fönntartását, igaz, a számítások szerint a tavalyinál több pénzért. Szőke Attiláné, a Fúzió vezetője:- Többször (is próbálkoztunk a kesztyűgyári könyvtár érdekében. Az ajánlatunkban nemcsak könyvkölcsönzés, hanem közművelődési programok szervezése, videofilmek cseréje is szerepelt, szolgáltatásainkat bővíteni szerettük volna. Sajnáltuk ezt a jól működő könyvtárat felszámolni. Nem hiszem, hogy jó az olyan csere, amely szociális juttatásokért föláldoz egy ilyen, sokáig sikeres intézményt. Nem lehet beletörődni az olyan szemléletbe, mely a napi, praktikus érdekeket minden más elé helyezi. Arra a költői kérdésre pedig, mii lesz most már a kesztyűgyári könyvek sorsa, egyszerű o válasz: a Fúzió kénytelen lesz őket elszállítani. Mindez már eldöntött kérdés, innen pedig csak tűnődni lehet még azon, mi vár ránk, ha egyre kevesebben akarják fizetni azt a révészt, mely a mostani csőd- tengeren át pénzzel nem mérhető értékeket próbál a túlpartra menteni. . . Hodnik Ildikó (Latabár Kálmánnal) „Fodor Oszkár színigazgató ma közölte Nendtvich Andor polgármesterrel a most kezdődő színi évad terveit és benyújtotta az új színtársulat névjegyzékét" - adta hírül a Pécsi Napló 1933. szeptember 7-i számában. E névsorban olvashatta először a közönség Vágó Märy táncos szub- rett nevét. Talán még vagyunk néhányon, akiknek emlékezetében ott él törékeny alakja, káprázatos tánctudása. Akik tudjuk, hogy - miután sikerrel elvégezte Rákosi Szidi színitanodáját -, 1933 nyarán, látva egyik Balaton-parti fellépését, leszerződtette Fodor Oszkár igazgató a pécsi Nemzeti Színházhoz, mely „a békeidők óta nem rendelkezett ilyen nagylétszámú és ennyire elsőrendű művészgárdával". Az október 25-i évadnyitó előadáson Erdélyi Mihály Fehérvári huszárok című operettjében lépett először a pécsi színpadra a még alig 18 éves Vágó Märy. A fogadtatás kedvező volt. A kritikus legelsőnek őt említve így írt: „Elragadó jelenség a színpadon, sikerrel táncol és megjósoljuk, hamarosan a közönség kedvence lesz." „Milyen boldog voltam, amikor Pécsett először léptem színpadra. - Nyilatkozta később, a Pécsi Napló 1939. április 8-i számában megjelent interjúban - Három itteni szerepemre, a felejthetetlen Fruskára, a Tessék beszállóira és a Bál a Savoybanra ma is könnyes szemmel gondolok vissza. Pécsett indultam el művészi pályámon és itt ismertem meg az uramat. Itteni működésem tehát mindenképpen sorsdöntő volt életemre." E sikeres művészpálya mögött azonban - a mai színésznők számára elképzelhetetlen iramú munka húzódott. A Király utcában, , albérleti szobában lakott édesanyjával. Gázsija viszonylag magas volt, de nem szabad elfelejteni, hogy a színésznőknek saját költségükre kellett meg- varratni ruháikat, jelmezeiket. Märynek szerencséje volt: édesanyja ügyesen alakítgatta a ruhákat. Nem is győzte volna, hogy minden premierre vadonatúj öltözékben lépjen színpadra, hiszen egy évadban legalább 40 operettet játszottak, ami heti 1-2 premiert jelentett. A bemutató után 2-3-szor ment még a darab egymás után, aztán levették műsorról, a negyedik napon új bemutató következett, majd visszatért megint 1-2 napra a régi. A szerepeket éjjel tanulták. Voltak olyan napok, amikor 8-10-12 órát próbáltak, mert mindösz- sze 3-4 nap állt rendelkezésükre a bemutatóig. Mivel a színháznak nem volt koreogVágó Märy ráfusa, magúk a színészek, nemegyszer Vágó Märy, találták ki a tóndfigurákat. Érdemes végigkísérni Vágó Märy pécsi pólyafutó sónak első heteit. Ez izgalmas és tanulságos bepillantást nyújt a több mint fél évszázaddal ezelőtti színházi műsorpolitikába. 1933. november 5-én, vasárnap délután Vágó Märy a Fehérvári huszárokban lépett fel, este fél 9-kor bemutató: Egy csők és más semmi. Eise- mann operettjében Vágó Mä- ry „egy ennivaló bakfist visz színpadra" — így a kritikus. Kedden este ismét az Eise- mann-operett, pénteken újabb premier: Éjféli tangó. „A bemutató legnagyobb sikere kétségkívül a bájos, pajzán játéké, csupa temperamentum Vágó Märy volt, aki ma már nemcsak fiatalságával, hanem - utolérhetetlen tánctehetségével is egyik vonzereje a társulatnak” - olvashatták a pécsiek már a premiert követő reggelen a Dunántúl színházi rovatában. Szombaton délután a Fehérvári huszárokban, este az Éjféli tangóban játszott a fáradhatatlannak tűnő Vágó Märy. Vasárnap délután filléres helyárakkal, Szedő Miklós vendégfelléptével: Három a kislány, közülük egyik: Vágó Märy. A következő hét keddjén „Vágó Märy és Károlyi Vili szenzációs táncai viszik ismét sikerre az Eise- mann-darabot”. Szerdán: „Weekend, a szezonban először, Vágó Märy és Károlyi Vilii nagy tánckreációival". Csütörtökön a Kék lámpás bemutatóján lép színpadra, táncol, énékel, mosolyog és öltözködik, mert a darabban ruharevüverseny is van. „A kasszasiker legalább egy hétre biztosítva van, mert bizonyos, hogy ezt a remek operettet igen sokan megnézik” — jósolta a Dunántúl november 17-i számában. Az akkori magánszínházak idején kellett is a kasszasiker — ezért voltak kénytelenek hetenként 2-3 bemutatót tartani - és bár a színház akkoriban is kapott a várostól némi szubvenciót, a polgár- mester és a városi tanácsnokok sűrűn látogatták az előadásokat, mégis akadtak időnként nehézségek az anyagiakkal, a gázsikkal. Vágó Märy mesélte: előfordult, hogv Fodor Osrkár csak késésekkel tudta kifizetni a gázsit. De mindezekért a nehézségekért kárpótolta őket a közönség rajongása. Ha Vágó Märyt hirdette a szinlap, a nézőtér zsúfolásig megtelt. Az egyetemisták, a cőgerek az állóhelyeken, szinte szétverték a színházat, olyan nagy volt a -lelkesedés, a tapsorkán, a virágesö. Elmerengve emlegette Vágó Märy a virágkosarak erdejét. Néha nem is fértek be albérleti szobájába. . . Az évad közepe táján, egyik este, előadás után, a Korzó kávéházban bemutatták neki — hódolói, táncosai sorában — Littke József pezsgőgyárost. Ettől kezdve ő küldte a legnagyobb virágkosarakat. Mindig tiszta fehér szekfűt vagy rózsát, egy szál pirossal. Utolsó fellépésekor Budapesten, a Júliában kapta vőlegényétől az utolsó virágkosarat. Az tiszta piros volt, egy szál fehérrel. ' Vágó Märy a pécsi évad végén Szegedre szerződött, onnan Budapestre, ahol olyan partnerekkel játszott együtt, mint Honthy Hanna, Dajka Margit, Somogyi Nusi, Latabár Kálmán, Feleki Kamill. A Júlia 100. előadásán még részt vett, majd búcsút mondva a színpadnak, 1938. április 28-án örök hűséget esküdött Littke Józsefnek. Mellette vállalta a nehéz esztendők minden megpróbáltatását, a ra- kamazi kitelepítést, majd az özvegységet. Nagyon kevesen tudták, hogy annak a csendes, szerény kis asszonykának, a pécsi Vasarely múzeum teremőrének valamikor mennyi felejthetetlen, forró sikerű színházi estét köszönhettek a pécsi színházrajongók. Dr.- Nádor Tamás