Dunántúli Napló, 1990. február (47. évfolyam, 31-58. szám)

1990-02-24 / 54. szám

A Dunántúli napló 1990. február 24., szombat Egy sikeres színpadkép: Havel: Leirat című darabjából. Fotó: Tóth László „A díszlet: dráma a drámában” Beszélgetés Rózsa Istvánnal Vaclav Havel: A leirat című darabját nagy sikerrel játsza a Pécsi Nemzeti Színház. A próbákon egy eddig itt isme­retien fiatalemberrel találkoz­hatunk. Rózsa István díszlet- és jelmeztervező jelenleg a Képzőművészeti Főiskola utol­só éves hallgatója, augusz­tustól azonban a pécsi szín­ház tagja. — Vásárhelyi származású vagyok. Apám sokrétű tehet­ségéből örököltem egyet, a festői ambíciót. Szegeden a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolába jártam, ahol tanulmányaimat az utol­só évben megszakítottam. Ez után hosszú útkeresés követ­kezett. Minden érdekelt, ami bármi módon a festészethez kapcsolható és érdekel ma is. Több kisebb-nagyobb varga­betű után a Színházak Köz­ponti Műtermében kötöttem ki diszletfestőként. Ott figyel­tem fel igazán először a díszlet- és jelmeztervezésre, a benne rejlő látványlehetősé­gekre. így arra a gondolatra jutottam, hogy jelentkeztem a Képzőművészeti Főiskolára, chol ebben a tanévben szer­zem meg a diplomáimat. — Mit jelent önnek ez a pécsi megbízás? — Nagy lelkesedéssel fog­tam hozzá, ugyanis vélemé­nyem szerint abszolút aktuá­lis az, amiről a darab szól. Érdeklődöm a politika iránt, bár aktívan nem politizálok, kívülről azonban mint minden érintett, érdeklődöm, s ezért örülök, hogy ebben a nagyon is politikus darabban részt veszek. Emellett elhangzik a darabban néhány olyan mon­dat, amiért külön, egyébként pedig egész életművéért tisz­telem a szerzőt. — Mi a feladata ön szerint a tervezőnek? — Egy olyan képi világot teremteni, amely egy adott világ materiális leképezése a díszlet és a jelmez színpadi egységében. Számomra ugya­nis a díszlet dráma a drámá­ban: vagyis azt gondolom, hogy a díszletnek és a jel­meznek nem az a funkciója, hogy eljátssza a drámát, ha­nem az, hogy annak egy ké­pi párhuzama legyen, ami magával a drámával együtt működik. — A tervezés mellett to­vábbra is foglalkoztatja a fes­tészet? — Minden érdekel, ami a képzőművészethez tartozik, igy a szobrászat, a festészet, a díszlet- és jelmeztervezés. Ezek csak tevékenységformá­ikban különülnek el, a lé­nyeg, a látvány, a képi kife­jezés szempontjából egyek. Tehát akár festek — mert azt is teszem —, akár tervezek, egy dolgot csinálok, csak mindig a műfajnak megfelelő szabályokhoz igazodva.- lgy a pálya kezdetén adódik a kérdés, milyen da­rabokhoz szeretne tervezni?- Például Dürrenmatt da­rabjaihoz. Az ő világa utolér- hetetlenül fantasztikus világ, épp ezért kihívás, egyszers­mind kaland is egy tervező számára. Szerintem ugyanis azok a darabok tervezhetők igazán, amelyek esetében a díszlet és a jelmez nem egy­szerűen kultúrtörténeti adalék, hanem maga is egy komplex egység. Majdnem minden jó darab ilyen. Fekete Valéria Egy könyvtár elúszik Ki fizeti a révészt? Märy - virágkosarak erdejében 1 Egy darabka pécsi színháztörténet Egyszer egy francia írótól megkérdezték, milyen az új könyve. Ö erre elmondta, hogy a kötet úgy tizenötször húsz centis, két centi vastag, egy­bekötött, lapozható ívekből álló, fedéllel ellátott tárgy, melyben nyomtatott betűk vannak. Az Írásról, a szöveg­ről, a lényegről nem esett szó. Jusson valami az olvasó­nak is. . . Kísérteties érzés kerít ha­talmába a pécsi kesztyűgyári könyvtárban. Hideg és elha­gyatott az egykor jobb napo­kat látott helyiség, székek-asz- talok egymásnak nyomva, ér­ződik, hogy egy ideje alig tette be valaki ide a lábát. Az üvegajtós szekrényekben pedig szállításra vár közei háromezer lapozható tárgy. Egy szakszervezeti letéti könyvtár teljes állománya. Úgy látszik, ebből itt olvasó­nak már nem jut. . . — A helyzet az, hogy ez a könyvtár fokozatosan leépült — mondja az egykori könyv­táros. — Az eredmények pe­dig biztatónak látszottak, és az adatokat sem kellett pú- derezni: közel nyolcszáz dol­gozóból, irodistából kétszázan rendszeresen hozták-vitték, ol­vasták a könyveket, de jöttek ide író-olvasó találkozókra is, k e rá m iák iá í! i tásra, vetél ke d ő k - re, ünnepélyékre és más ren­dezvényekre. Egyszerűen szólva: a könyv­tár élt. Élt és működött - a gyár fönnállása óta — tava­lyig. A múlt év közepén hatá­rozat született arról, hogy nincs ró igény, tehát nincs rá szükség. A számos magya­rázat egyikét Lovász Tamás, a gyár anyagbeszerzője — és a könyvtár volt vezetője adta: — A tapasztalat azt mutat­ja, hogy az emberek ma már nem érnek rá olvasni. Nem őzért, mert nem akarnak, in­kább azért, mert a napi tíz- tizenkét óra munka után alig marad idejük a pihenés­re a következő hajrá előtt. Befolyásolja a helyzetet az is, hogy a körművelődés ma az országban egyébként is hu­szadrangú kérdés, o művelő­dési intézmények is kocsmát kénytelenek nyitni, hogy meg­éljenek. Mi ezt nem tehetjük meg, bár próbálkoztunk a könyvtár megmentésével, han- goshiradón népszerűsítettük, a legjobb olvasót jutalmaztuk, pályázatokra jelentkeztünk. Mindez nem látszott elég­nek ahhoz, hogy ezt a há­romezer könyvet itt lehessen tartani. A kép kellően zava­ros, de mintha úgy tűnne, nem annyira az érdeklődés hiányáról van szó, hanem a könyvtár fenntartása körüli költségekről, ami az utolsó évben 14 000 forintot tett ki. A pénzt addig a központi gyár a jóléti-kulturális célok­ra szánt összegből szakította ki, de a költségek emelkedé­sekor úgy döntött, a szakszer­vezetre bízza a dolgot. Ha kell a könyvtár, legyen, de fizetni érte már nem tudnak. Nem vált egyszerűbbé a szi­tuáció attól sem, hogy idő­közben - tavaly — a kesztyű- gyári szakszervezet egy gyá­rira és egy vállalatira sza­kadt. Az utóbbi vezetője, Ge­lencsér Mihály szerint: — A mi dolgozóink ezt az állományt nemigen használ­ták. Jogosan gondolják, hogy az fizessen érte, aki inkább Igényli. A jóléti alapunk így is eléggé megterhelt, minden segélyt ebből adunk, és min­den fillérnek helye van. A legnagyobb érdek most a dolgozóink munkahelye, és ha az van veszélyben, akkor vá­lasztanunk kell; mikor védjük inkább az érdekeket. .. Mindezzel jórészt a másik szakszervezet vezetője is egyetért, bár az olvasók jó része hozzájuk tartozik. A sors iróniája, hogy ő éppen az a bizonyos valamikori könyvtáros... Valahogy mégsem vagyok elégedett. Tudom, hogy Lo­vász Tamás helyére kerestek nyugdíjast, és tudom, hogy nem lett volna ez sem elég „takarékos" megoldás. Elgon­dolom, ihogy vajon miért nem szövetkezik a két szakszerve­zeti tanács, és miért nem vállalja együtt a költségeket. És elgondolom persze, hogy talán nem szabadna belenyu­godni annyira könnyen a kí­nálkozó érvbe: „az olvasók nem igénylik". És érdekel még az is, miért nem tudott létre­jönni a szerződés a Fúzióval, a szakszervezetek kulturális központjával, mely vállalta volna a könyvtár fönntartását, igaz, a számítások szerint a tavalyinál több pénzért. Sző­ke Attiláné, a Fúzió vezetője:- Többször (is próbálkoz­tunk a kesztyűgyári könyvtár érdekében. Az ajánlatunkban nemcsak könyvkölcsönzés, ha­nem közművelődési progra­mok szervezése, videofilmek cseréje is szerepelt, szolgálta­tásainkat bővíteni szerettük volna. Sajnáltuk ezt a jól működő könyvtárat felszámol­ni. Nem hiszem, hogy jó az olyan csere, amely szociális juttatásokért föláldoz egy ilyen, sokáig sikeres intéz­ményt. Nem lehet beletörőd­ni az olyan szemléletbe, mely a napi, praktikus érde­keket minden más elé helyezi. Arra a költői kérdésre pe­dig, mii lesz most már a kesztyűgyári könyvek sorsa, egyszerű o válasz: a Fúzió kénytelen lesz őket elszállí­tani. Mindez már eldöntött kérdés, innen pedig csak tű­nődni lehet még azon, mi vár ránk, ha egyre keveseb­ben akarják fizetni azt a ré­vészt, mely a mostani csőd- tengeren át pénzzel nem mérhető értékeket próbál a túlpartra menteni. . . Hodnik Ildikó (Latabár Kálmánnal) „Fodor Oszkár színigazgató ma közölte Nendtvich Andor polgármesterrel a most kez­dődő színi évad terveit és benyújtotta az új színtársulat névjegyzékét" - adta hírül a Pécsi Napló 1933. szeptember 7-i számában. E névsorban olvashatta először a közön­ség Vágó Märy táncos szub- rett nevét. Talán még vagyunk néhányon, akiknek emlékeze­tében ott él törékeny alakja, káprázatos tánctudása. Akik tudjuk, hogy - miután siker­rel elvégezte Rákosi Szidi színitanodáját -, 1933 nyarán, látva egyik Balaton-parti fel­lépését, leszerződtette Fodor Oszkár igazgató a pécsi Nemzeti Színházhoz, mely „a békeidők óta nem rendelke­zett ilyen nagylétszámú és ennyire elsőrendű művészgár­dával". Az október 25-i évadnyitó előadáson Erdélyi Mihály Fe­hérvári huszárok című operett­jében lépett először a pécsi színpadra a még alig 18 éves Vágó Märy. A fogadta­tás kedvező volt. A kritikus legelsőnek őt említve így írt: „Elragadó jelenség a színpa­don, sikerrel táncol és meg­jósoljuk, hamarosan a közön­ség kedvence lesz." „Milyen boldog voltam, amikor Pécsett először léptem színpadra. - Nyilatkozta ké­sőbb, a Pécsi Napló 1939. április 8-i számában megje­lent interjúban - Három it­teni szerepemre, a felejthetet­len Fruskára, a Tessék beszáll­óira és a Bál a Savoybanra ma is könnyes szemmel gon­dolok vissza. Pécsett indultam el művészi pályámon és itt ismertem meg az uramat. It­teni működésem tehát min­denképpen sorsdöntő volt éle­temre." E sikeres művészpálya mö­gött azonban - a mai szí­nésznők számára elképzelhe­tetlen iramú munka húzódott. A Király utcában, , albérleti szobában lakott édesanyjával. Gázsija viszonylag magas volt, de nem szabad elfelej­teni, hogy a színésznőknek saját költségükre kellett meg- varratni ruháikat, jelmezeiket. Märynek szerencséje volt: édesanyja ügyesen alakítgat­ta a ruhákat. Nem is győzte volna, hogy minden premierre vadonatúj öltözékben lépjen színpadra, hiszen egy évad­ban legalább 40 operettet játszottak, ami heti 1-2 pre­miert jelentett. A bemutató után 2-3-szor ment még a darab egymás után, aztán levették műsorról, a negyedik napon új bemutató követke­zett, majd visszatért megint 1-2 napra a régi. A szere­peket éjjel tanulták. Voltak olyan napok, amikor 8-10-12 órát próbáltak, mert mindösz- sze 3-4 nap állt rendelkezé­sükre a bemutatóig. Mivel a színháznak nem volt koreog­Vágó Märy ráfusa, magúk a színészek, nemegyszer Vágó Märy, ta­lálták ki a tóndfigurákat. Érdemes végigkísérni Vágó Märy pécsi pólyafutó sónak első heteit. Ez izgalmas és tanulságos bepillantást nyújt a több mint fél évszázaddal ezelőtti színházi műsorpoliti­kába. 1933. november 5-én, va­sárnap délután Vágó Märy a Fehérvári huszárokban lépett fel, este fél 9-kor bemutató: Egy csők és más semmi. Eise- mann operettjében Vágó Mä- ry „egy ennivaló bakfist visz színpadra" — így a kritikus. Kedden este ismét az Eise- mann-operett, pénteken újabb premier: Éjféli tangó. „A be­mutató legnagyobb sikere két­ségkívül a bájos, pajzán já­téké, csupa temperamentum Vágó Märy volt, aki ma már nemcsak fiatalságával, hanem - utolérhetetlen tánctehetségével is egyik vonzereje a társulat­nak” - olvashatták a pécsiek már a premiert követő regge­len a Dunántúl színházi rova­tában. Szombaton délután a Fehérvári huszárokban, este az Éjféli tangóban játszott a fáradhatatlannak tűnő Vágó Märy. Vasárnap délután fil­léres helyárakkal, Szedő Mik­lós vendégfelléptével: Három a kislány, közülük egyik: Vá­gó Märy. A következő hét keddjén „Vágó Märy és Ká­rolyi Vili szenzációs táncai viszik ismét sikerre az Eise- mann-darabot”. Szerdán: „Weekend, a szezonban elő­ször, Vágó Märy és Károlyi Vilii nagy tánckreációival". Csütörtökön a Kék lámpás bemutatóján lép színpadra, táncol, énékel, mosolyog és öltözködik, mert a darabban ruharevüverseny is van. „A kasszasiker legalább egy hét­re biztosítva van, mert bizo­nyos, hogy ezt a remek ope­rettet igen sokan megnézik” — jósolta a Dunántúl novem­ber 17-i számában. Az akkori magánszínházak idején kellett is a kasszasiker — ezért voltak kénytelenek hetenként 2-3 bemutatót tar­tani - és bár a színház ak­koriban is kapott a várostól némi szubvenciót, a polgár- mester és a városi tanácsno­kok sűrűn látogatták az elő­adásokat, mégis akadtak időnként nehézségek az anya­giakkal, a gázsikkal. Vágó Märy mesélte: előfordult, hogv Fodor Osrkár csak ké­sésekkel tudta kifizetni a gá­zsit. De mindezekért a nehézsé­gekért kárpótolta őket a kö­zönség rajongása. Ha Vágó Märyt hirdette a szinlap, a nézőtér zsúfolásig megtelt. Az egyetemisták, a cőgerek az állóhelyeken, szinte szétverték a színházat, olyan nagy volt a -lelkesedés, a tapsorkán, a virágesö. Elmerengve emlegette Vágó Märy a virágkosarak erdejét. Néha nem is fértek be albérleti szobájába. . . Az évad közepe táján, egyik es­te, előadás után, a Korzó kávéházban bemutatták neki — hódolói, táncosai sorában — Littke József pezsgőgyárost. Ettől kezdve ő küldte a leg­nagyobb virágkosarakat. Min­dig tiszta fehér szekfűt vagy rózsát, egy szál pirossal. Utolsó fellépésekor Budapes­ten, a Júliában kapta vőle­gényétől az utolsó virágkosa­rat. Az tiszta piros volt, egy szál fehérrel. ' Vágó Märy a pécsi évad végén Szegedre szerződött, onnan Budapestre, ahol olyan partnerekkel játszott együtt, mint Honthy Hanna, Dajka Margit, Somogyi Nusi, Lata­bár Kálmán, Feleki Kamill. A Júlia 100. előadásán még részt vett, majd búcsút mondva a színpadnak, 1938. április 28-án örök hűséget esküdött Littke Józsefnek. Mellette vál­lalta a nehéz esztendők min­den megpróbáltatását, a ra- kamazi kitelepítést, majd az özvegységet. Nagyon kevesen tudták, hogy annak a csen­des, szerény kis asszonykának, a pécsi Vasarely múzeum te­remőrének valamikor mennyi felejthetetlen, forró sikerű színházi estét köszönhettek a pécsi színházrajongók. Dr.- Nádor Tamás

Next

/
Oldalképek
Tartalom