Dunántúli Napló, 1990. február (47. évfolyam, 31-58. szám)
1990-02-17 / 47. szám
< Dunántúlt napló 1990. február 17., szombat r-—:—I Megkérdeztük Molnár Zoltánt Az olvasókörökről A tizennyolcadik század végétől országszerte sorra alakultak olvasókörök, jelezve a néptömegek politikai öntudatra ébredéslét. 1945 után ezeket az olvasóköröket erőszakkal megszüntették. Napjainkban viszont hasonló kezdeményezésekről hallunk. Molnár Zoltán írót kérdeztük meg az újjáéledő mozgalomról, aki a népfront országos elnöksége ‘megbízásából segíti e körök tevékenységét. — Milyen igény hivta életre ma az olvasóköröket? — Az olvasás, a tanulás, a művelődés az olvasókörök számára ma éppúgy nem végcél, mint a múlt századi elődeik számára. Akkor lesznek a hagyományok hű folytatói, ha arra törekszenek, hogy egész együtt élő közösségek jobban, egészségesebben, boldogabban éljenek. Alapgondolatunk az, hogy az ország addig nem állhat talpra, amíg minden falu, település a saját talpára nem áll. Az olvasóköröknek az lenne a feladata, hogy megvizsgálják a település minden kihasználatlan kulturális, gazdasági lehetőségét, s azonnali és távlati feladatokat kidólgozva cselekvésre ösztökéljék az összes intézményéket, vállalatokat, az egész közösséget. Ha száz meg száz településen létrejönnek ilyen szellemi műhelyek, a talpra állás folyamata bizonyára meggyorsul az egész országban. — A politizálásra ma már számtalan lehetőség adódik, milyen különleges szerepet vállalhatnak ebben az olvasókörok? — A balmazújvárosi olvasókörök kezdeményezését hozhatom fel példának: ők a legkülönbözőbb pártállásé, foglalkozású, világnézetű, érdeklődési körű — de a közösségért tenni aíkaró — emberek ösz- széfogásával szellemi műhelyt hoztak létre. Az olvasókörök tudatában vannak annak, hogy a demokrácia csak a pártok szabad vetélkedésében bontakozhat ki és fejlődhet. De a települések közössége csak a magán- és pártérdekeken felülemelkedő összefogásban találhatja meg együttes boldogulásának útját-módját. — Milyen kapcsolat van az egyes olvasókörök között? — Tavaly decemberben Kisújszálláson jöttek össze tiszántúli olvasókörök, hogy megvitassák az olvasóköri szövetség megalakulásának lehetőségét. Az alapítólevél szövegét és az alapszabály tervezetét mindenki hazavitte, hogy saját közösségével megvitassa, az esetleges javításokkal elfogadja, s visszaküldve a vendéglátók ügyintézőjéhez, a Hazafias Népfront kisújszállási titkárához, csatlakozzék az olvasóköri szövetséghez. — Kik csatlakozhatnak a szövetséghez? — A vitában is felvetődött, hogy sok hasonló célú művelődési kör, egyesület nem olvasókörnek nevezi magát. Ez nem akadálya a csatlakozásnak. Akár gazdakör, népkör, 'baráti kör, vagy bármilyen néven működő szervezet csatlakozhat az olvasóköri szövetséghez, ha vállalja a település szellemi magjának szerepét, vállalja történelmi örökségének ápolását, és a jövendő alakításának feladatait. A. J. Schiller drámájának bemutatója a Pécsi Nemzeti Színházban Erzsébet - Töreky Zsuzsa A kamaraszínházban Juhász Katalin puritán játéktere fogadja a nézőt, mely a színpad méreteit kibővítve a látvány perspektivikus tágítására törekszik. Könnyen variálható elemék alkotják, s megfelelően biztosítja a szereplők mozgását, akiknek a Húros Annamária által tervezett jelmezéi éppúgy a fekete-fehér színkontraszton alapulnak, mint a díszletek. Ezt az egységes drámai teret kitűnően építi tovább Károly Róbert példásan funkcionális zenéje, melynek ‘középkort idéző himnuszdallaimai világias motívumokkal egészülnek ki, s így a mennyei udvarról éneklő kar a spanyol király földi udvarának hangulatát is jelzi. A dráma azt a történelmi pillanatot ragadja meg, amikor II. Fülöp önkényuralma még látszólag szilárd, de birodalmának peremvidékén felkelt a nép, s „a lázadás dagálya" a trón lépcsőjét veri már. A pécsi előadás megvilágításában Posa márki valójában azt ismeri fel: a szabadság kivívására csak ókkor van esély, ha a hatalmon belül létrejön a szabadságtörékvések partnereként, sőt szövetségeseként fellépő reformerő. Flandriából érkezve ezért ragadja ki tétlen szomorúságából az infánst, s kísérli meg a lehetetlent: felébreszteni a zsarnokban az emberiesség érzését. Szegvári Menyhért tehát polgári drámaként értelmezi a művet, s ebben teljesen egyet is értek vele. Az 1787-ben befejezett Don Carlos-ban nem lépnek fel ugyan polgárok, mint a három évvel korábbi Ármány és szerelem-iben, ám Schiller a polgári eszmekor lényegét alkotó szabadságelvre összpontosítja figyelmét. EnDon Carlos nek felismerése avatja Szegvári rendezését következetesen végiggondolt, elevenséget sugárzó előadássá. Ez az időszerűség a színészek nagyon is mai gesztusaiban érvényesül igazán, s meglepő, hogy a német költőnek Vas István szép fordításéiban megszólaló klasszikus szövege nemcsak jól elviseli, hanem szinte bátorítani látszik az aktualizálást. Még azt is elfogadom, hogy a márki zsebre tett kézzel beszél a királyhoz, aki viszont egy másik jelenetben úgy csapkod és köpköd, mint egy kozák atamán. (Nemrég a Burgtheaterben olyan Teli Vil- mos-előadást láttam, ahol a felkelők gépkocsival közlekedtek, s egy jól ismert, hírhedt falat romboltak le.) Néhány megoldást épp azért tartok sághőst, de a vívódó etikus lényt is, aki szükséges véteknek tartja, hogy szent céljai érdekében eszközként kell felhasználnia másokat, „manipulálva" barátja szerelmét és a király féltékenységét. Alakítása így egyszerre sugároz erőt, ironikus fölényt és sebzett méltóságot. i Héjjá Sándor Fülöp királyként túlzásai ellenére is meggyőző. Feszes mozdulatokkal és kemény mondatokkal kezd, aztán megjeleníti a gyötrődő magánembert, s mikor a Barkó György által alakított Főin'kvizítarrai találkozik, egyszerre zsarnök és áldozat, akit Schiller úgy ítél el, hogy nem teszi kegyetlenné. A költő megvetése e hatalom támaszaira irányul: Karczag Ferenc Álba herceg brutális erejét, Besenczi Árpád fjedig Daminf Fülöp király - Héjjá Sándor kérdésesnek, mert ellentmondó nőik a szövegnek. Az első jelenetben például úgy érzékeltetik Carlos levertségét, hogy a földön kúszik, s ezt semmiképpen sem tudjuk ösz- szeegyeztetni azzal a „néma és fennkölt bú”-val, melyről Domingo beszél. Fülöp királynak pedig igazán felesleges koporsót elővonszolnia abhoz, hogy belássák a diktatúra életképtelenségét, arról nem is beszélve, hogy ez ide nem illően komikus hatást kelt. A darab kulcsfigurájának tekinthető Posa márkit Kőszegi Ákos egy ,mai értelmiségi gesztusaival játssza el. Megmutatja benne az eszményi szabadgo fondorlatos ravaszságot érzékelteti. Oláh Zsuzsa árnyalt Eboli hercegnője sértett és elszánt asszony, aki bűnösen is szánalmat ébreszt. A iDon Carlos azonban nem csupán a polgári eszme drámája, hanem a polgári léleké is: ezért remekmű, s ezért tekinthető az első nagy mbdem tragédiának. Ifjú hősei a szerelem és a küldetés válaszújához érkeztek, s mert tiszták, boldogság ükről kell lemondaniuk. A királynő ezt már a történet kezdetén tudja: „Erzsébet volt az ön első szerelme. A második legyen már Spanyolország” - mondja Car- •losnak, aki majd csak a márki önfeláldozó példájának hatására ismeri fel hivatását, s búcsúzik el — immár nem Erzsébettől, hanem a mostohaanyjától. Együtt, s mégis ellentétes irányú pályán haladnak, s ezt alakítóik sokoldalúan ábrázolják. Töreky Zsuzsa fokozatosan juttatja kifejezésre a „Valois liliom" érzelmi gazdagságát, a címszerepet játszó Nádházy Péter pedig a küldetés felismerésének és az önelfojtásnak kettős folyamatát emeli ki. Az előadás sikere, melyhez minden szereplő hozzájárulta Pécsi Nemzeti Színház műsorainak figye.emre méltó gazdagodásáról tanúskodik. Nagy Imre ük irAk lapja, a Magyar Mapici Csendes szó irodalomról 1989. október 13-án, tíz nappal a Magyar Köztársaság kikiáltása előtt megjelent a Magyar Napló, az író- szövetség saját felügyéletű lapja, mely rögtön a fejlécen leszögezi (azon a helyen, hol a „Világ proletárjai, egyesüljetek!" díszelgett anno az újságokon), hogy „az írók lapja”. Bizony, mem árt ezt nyomatékosítani, mert az utóbbi évtizedék irodalminak kikiáltott folyóiratai ritkám mondhatták el ezt magukról. Hogy a Magyar Napló -valóban az íróké, mi sem bizonyítja ékesebben, minthogy a cím alatt, állandó munkatársként olyan nevek szerepelnek, akik eleddig nem hogy szerkesztőként nem jöhettek szóba (ha mégis, hamarosan ex-szer- kesztők lettek), de annak is örülniük kellett - az utóbb', peresztrojkától átitatódott évékben, hogy a Tiltás „T”- jéből átcsoportosították őket a Tűrés „T'-jébe. Most pedig, hogy kibontott vitorlával megtérhettek a harmadik ,,T”, a Támogatás öblébe, vélhetnénk, teljes az öröm. Annak idején Ilia Mihályt (Tiszatáj) és Kulin Ferencet (Mozgó Világ) adminisztratív úton buktatták meg; Mészöly Miklós sokáig hallgatott vagy kikapott, ha beszélt, Konrád Györgyöt sikeresen élüldözték. Persze, nem azért ígéretesen jó lap a Magyar Napló, mert „ellenzékiek" imáik, hisz nem is erről van szó. Egyszerűen az „új időknek új dalait" énekelni próbálók kórusálban mindenki helyet kapott, aki nem szánt szándékkal fúj hamis nótát. Az „új dalok” természetesen nagyon is régiék (legalább negyvenévesék), következésképpen témáik — amiért most ismét a porondon vannak — nem épp szív- vidítóak. Hogy Eurppa ezen fertályán az irodalom és politika sziámi ikrek, az sajnos, mór közhelyszámba megy. Nincs is csodálni való abban, hogy a MagyarNap- ió írói is inkább politikába vegyülő gondolatokat vetnek papírra, boncolgatva múltat- jelent, morfondírozva egy hitelesebb jövő esélyein. A magyar irodalom — és mondhatni, az egész magyar kultúra — sose nyugodott bele abba, hogy az országiban uralkodó politikai ideák és rezSiimék szorításálban mindig megszeppenve be kellett érriie azzal, hogy a vezető európai irányzatok után kullogjon néhány lépéssel; hogy csak suttyomban, búj- ikálva kóstolgathatta a tiltott gyümölcsöket, és e bűnös kapcsolatból született saját teremtményeit is dug- dosnia kelljen. „Tehát Európa?" — feszíti nekünk a kérdést a Magyar Na pló első számának főcíme. Erre manapság minden írendű és rangú ember kórusban vágja rá: naná, hogy Európa! Bár félő, legtöbben annyit értenek alatta, hogy ők is akarnak telefont, pár 'havi fizetés óráért Suzukit, esetleg még megtoldják azzal, hogyha lehet, ne tép- dessák föl a leveleit. Ezek Is fontosak, mert emberi vágyak. Úgy érzem azortban, hogy a Magyar Napló szerzői gárdája - következetesen kiáll amellett, hogy a magyarság szellemiekben, erkölcsiékben is azon magas- latókra hágjon, ahol az anyagi jómódjuk miatt irigyelt országok és nemzetek állanak. Mindezen politikus írások ellenére hiszem, hogy a’ Magyar Napló hasábjain egy igazi műhélyt szeretne létrehozni, hol — mint egyik cikkük befejezéseképp olvasható: „Nem van politika, nem vannak hősök, és nem van kurucz meg labancz, csak van csendes szó irodalomról". Méhes Károly „Erdélyezés” Új fogalom kering kisded hazánkban. Többnyire idegenkedve vagy fölényesen, jobb esetben értetlenül vetik oda: sok már ez az erdélyezés. Mellesleg az. erdélyezés egy sorba tartozik a magyarkodással, a nemzetieskedéssel, a rtépieskedéssel, a független- kedéssel, az ellenzékieskedéssel, a reformkodással. Közös jegyük e fogalmaknak, hogy álmegnyilatkozást, áltevékenységet, álmagatartást fejeznek ki. Hamisságot, hamisítást. Itt fordul meg a kocka. Lévén, hogy a hamisság az igazságot utánozza, akár a hamis gyöngy az igazgyöngyöt. A hamisság nem magában veszélyes, hanem az igazságot veszélyezteti. A hamisítvánnyal együtt könnyen szemétre vethetjük az igazit, az igazat is. Felelősen ítéljen hát, aki erdélyezésről beszél. Válassza el a hamisat a hitelestől. Korábban Erdélyről szólni se lehetett, leszoktunk erről a szóról, nemzedékek nem tanulták, nem ismerték ezt a szót. Egyesek azt hitték ugyanis, hogy az el nem hangzó szó nemlétezővé avatja a szóban megnevezett valóságot; lám mily furcsa materializmus. Most a földrengés robaját árasztja a szó, hogy Erdély. És a földrengést lehetetlen el- ha'lgattatni vagy elhallgatni. Kivált, ha országok, nemzetek rázkódnak bele. Bizony, földrengéshez hasonlítható, hogy a nemzetiségi, nyelvi, vallási beolvasztás kényszere elől, 1972 óta, 380 ezren vándoroltak és menekültek ki Romániából. Közülük 45-50 ezer magyar (sokan németek vagy zsidók házastársaként, családtagjaként települtek más országba). Ebből 25-26 ezer nálunk keresett és keres hazát és otthont. Persze, a számok mögött sorsokat kell látni. Zömében nehéz, megtöretett személyes sorsokat, és a mai magyarság közel egyötöd részének közös sorsát. Mintha egy népes család tíz tagjából kettőt pusztulás fenyegetne. Ilyenkor nincs kibúvó. Segíteni és menteni kell őket, áldozni és küzdeni kell értük. Ezt az állapotot idézi föl itt és most a szó, hogy Erdély, erdélyiség, erdélyi ügy. Ennél a jelentésnél húzódik a szó hitelességének, illetve hamisságának • határa. Ha a szóból hiányzik ez az Erdély, ez az erdélyiség, ez az erdélyi ügy, nos, akkor az a szó valóban nem ’más, csak erdélyezés. Lépjünk tovább azortban. Erdélyezésen először is az kapatik rajta, aki gyakran és hangosan beszél Erdélyről, de nem segít, nem áldoz, nem küzd, nem cselekszik. Hogy tegyen valamit, az, természetesen, nem kötelessége. De a kényelmességet, a közönyt, az önzést legalább ne akarja hiúsággal megkoronázni. Hamisabb magatartás is akad. Rossz, sőt romlott szándék vezeti azokat, akik az igazságot rágalmazzák meg, a segítséget csúfolják ki, a hiteles szót ássák alá. Leggyakrabban és leghangosabban az ő szájukból fröccsen ki a mérgezett szó: erdélyezés. Értsük meg ezt a szót. Indokoltan bánjunk ezzel a szóval. Óvakodjunk azoktól, akiknek a szájuk sűrűn rááll erre a szóra. Székelyhídi Ágoston Posa márki - Kőszegi Ákos és Don Carlos - Nádházy Péter Tér István felvételei
