Dunántúli Napló, 1990. január (47. évfolyam, 1-30. szám)

1990-01-06 / 5. szám

£.

Dunántúli napló

1990. január 6., szombat

Balassa Péter: Hiába: valóság

Töprengés az operett szükségességéről

„Ábránd hulláma ring, oly messze mind a tündérmesék" dalolja az édes-bájos ifjú asszony Hervét Lili című operettjében. Teljesen elan- dalodni mégsem hagy miniket a tévé, még szombaton este sem.'Máris szói a sziréna és az olasz munkások, minden napfényes itáliai 'képzetünket meghazudtoló ködös reggelen beözönlenek a gyárkapun. Igaz, nem hatkor, hanem nyolckor: A munkásosztály a paradicsomiba megy. Ez aztán a műsprpoliti'ka: langyos habos fürdő, rá a na tu rali zmus hidegzuhanya. Állítólag így egészséges.

Fordítva vajon mi lenne az? Mármint, ha Elio Petri filmje kerüline főműsoridő- 'be és az operettet játszanék valamikor tíz után. Valószínűleg tiltakozó levelek özönét ikapná a televízió, mint ahogy a pécsi színház operettet nélkülöző programija éllen is félemelte szavát o közönség. A tévé okos, tudja, mi keli a nép- aék. A pécsi színház vezetői megpróbáltak még okosabbak lenni, s idén az operettet musicallel helyettesíteni. A csel nem jött be. A közönség egy része, szervezői útján, kikövetelte a maga évi egy operettjét. De hát miért is ne, ha egyszer oly sokan szeretik a tündérmeséket? Hogy az operett hamis illúziókat kelt? Azt hiszem, a műfaj •kedvélői is tisztában van- 'oak ezzél, mégis 'jól esik elringatózni a könnyű dallamókon, élvezni a szép színésznők látványát, a csillogó, pompás színpadi kiállítást. A történet a legkevésbé sem fontos, ha kicsit is épkézláb. Az operett- inök viszont meg kell adni a módját. Siralmas látvány az a kerti lugas, hol az iszonyúkék művirágok is

IkÓkadoznak, az a girlandos- ra festett kulissza, mely már a sokadik, „szalont" hivatott jelezni. Sajnos, nehéz a tényékkel eltakarni a szegénységet. Ha nagyszabásúra nem futja, akkor inkább semmilyen ne legyen! - vallják többen. Ez komoly érv a minőség védelmében, de komoly érv az is, mely szerint teljesíteni kell a bevételi tervet. S a legkomolyabb, hogy ki kell szolgálni a helyi társadalom igényeit.

A pécsi színház segítésére 'hivatott Társadalmi Művészeti Tanács alakuló ülésén is e kérdés körül robbant ki a legnagyobb vita. Pontosabban az operett ürügyén arról, hogy milyen mértékben szólhatnak bele a fenntartók a színház művészeti kérdéseibe? A direkt irányítás évei után, kivívott csekélyke szabadság most újra veszélybe kerül? Az nyilvánvaló, hogy a kasszán keresztül egyre inkább érvényesíteni fogja ízlését a közönség. De mi várható a tavaszi 'helyhatósági választások után, amikor a hatalom egyértelműen a város lakosságát jelenti majd?

Elfogadja-e a színházát a város? Mire, milyen műsortervre ad ma'jd támogatást?

Diplomata legyen a talpán egy mai színigazgató, s divatos szóval1, óriási komp- ranrvrss zu m'készséggel re ndel - kezzen. A kompromisszum az idei évadra megköttetett: a színház tavasszal bemutatja Lehár Víg özvegy című klasszikus operettjét. Abba viszont bízunk, hogy „főműsoridőben" az évad javában nem az „ábránd hulláma ring" majd színházunkban.

Müller Zsuzsanna

Benne élünk a valóságban. Még élünk benne. Hiábavaló kísérlet lenne megfutamodni. Persze, nincs is hová. Vállalni kell, úgy: ahogy van. Sőt: ki kell

mondani. Ez az írástudó, az értelmiségi föladata. És kényszere. Igen ám, csak: hogyan? - Ez (is) itt a kérdés. Balassa mélyen in teliaktuális p u'bl ici szrtilká ja, „civilprózája”, (ahogy maga definiálja irályát) ezt a — korántsem egyszerű — problémát vizsgálja. A nagy műgonddal szerkesztett kötet első írása egy sajátos Babits-montázs, melyet a szerző himnikus emel'kedett- ségű Babits-portréja követ. Világos, hogy a kiváló észté ta - írodalomtörténész-'kri- tikus ezzel hitet tesz a ba- bitsi (tágabb értélemben a nyugatös) esztétika és morál mellett.

Balassát sokan vádolják (ez a kötetben közzétett interjúkból is kiderül): ezoterikus, a világtól arisztokratikus gőggel elforduló, cinikus urbánus-vezérnek titulálják. A változatos tematikájú szövegek azonban

másról győzik meg az olvasót. Az „apol'iti'kus” Balassa Csengey Dénessel folytatott polémiájában (és másutt is) határozottan és egyértelműen fogalmazza meg álláspontját. — Az írónak politizálnia kell, méghozzá azért, hogy az iro- dc.lcm végre depalitizálód- jék. Másképpen szólva: az •íróember ne vállaljon retorikus , odamondogatásökban kim erű I ő pofi tiku s- sze repe t. A művész alkosson, a művével szavazzon. (Balassa forradalmár-eszményképei: Tolsztoj és Gandhi.)

Bizonyára az sem véletlen, hogy az esszéista idegenkedik a többes szám első személy használatától. A „mi” mindig gyanús egy 'kissé. A kollektívámmal lehetetlen komm unikálni. Párbeszéd csak egyes emberek, individuumok között folyhat.

Igazi vita pedig csak megértésen alapulhat. Az ideális, autonóm civiltársa- dalom létrejöttének feltétele az autonóm egyén, oki nem uralni, (birtokolni) akarja az igazságot, hanem „csupán” részesedni kíván 'belőle. örtbírólot és önuralom, komolyság és humorérzék: mindössze ennyi

szüikségéltetne... Tömény politika ez, nem is vitás.

Legalább ennyire fontosak (és politikusak) Balassa gondolatai a műkritikáról és a kritikusi működés mibenlétéről. Ez is tiszta beszéd: „A valódi műbírálatnak hármas funkciója van: értékítélet, műanalízis, befogadási ajánlat. Mindhárom végül közös főfunkcióban egyesül: közvetíteni mű és világ között”. Az igazi kritikus pedig ne istenítsen senkit, de kőbaltát se ló- 'bál'jon (intellektuális erejét demonstrálandó), hanem mutasson rá az értékekre. Tevékenysége — ebben az értelemben — irodalmon belüli és pozitív. „A kritika tehát, számomra: a hazugság elkerülésének, az önismereti folyamatnak az eszköze."

Rokonszenvesen Okos ez a könyv. Követendőnek és kövefhetőnek tartom azt a mértéktartó, (gyakran iróniára 'hajló) hevületet, amellyel Balassa a kultúrát védelmezi korunkban, mely látványosan értelmiség- és kultúraellenes.

A pornográfia, a kommersz irodalom özönében nem csupán elkerülhetetlen és megállíthatatlan folyamatot lát, hanem politikai ármánykodást is. Balassa Péter kíméletlenül pontos kórképet rajzol: irodalomról, politikáról, filmről és színiházról, létmódunk egészéről. Ennek ellenére Babits- sal együtt vallja: „De még ha nem is volna így, még ha semmi reményünk sem volna, s joggal veszítenéd el minden hitedet a Morál és igazság erejében: bizony akkor is inkább illik az írástudóhoz a Világító- torony heroizmusa, mely mozdulatlanul áll, és híven mutatja az irányt, noha egyetlen bárka sem fordítja feléje az orrát - míg csak egy új vízözön el nem borítja lámpáit."

(Jelertkor Irodalmi és Művészeti Kiadó Pécs

Napra-fargó Joginformatika és Kiadó Kft.

Budapest)

Mihalik Zsolt

Székelyek, góbék

A felborútt szénásszekér

A másfalusi Csobok Andris, kinek névtelen ujja béfelé

nyomorodon, Balogh Áron esetét mondotta el, kinek felborult a szekere. Elébb meghúzta poharát és kétfelé törölte bajuszát, csak aztán

'kezdett a mondókához:

Egy meleg nyári napon

még nem es szusszanhatott a plébános úr az ebédje után, mikor búsan ballagott a falu felé a Balogh Áron. Nagy lehetett az ü bánatja, mert

tekintete egyre csak az utat kereste. Felborútt ugyanis a határban a szénával púposra rakott szekér, mert élrogatták a lovák. A lovakat még bé- fogta és kikötötte Áron az árnyékba, de a székérvel sehogyan sem bírt egyedül. Elin- dútt hát segíccség után.

A korcsma előtt Nagy Gergővel, hites keresztapjával tanáikozott, ki rácsudáfkozott Áronra:

— Hát néköd mi bajod, fi- jam, hogy így lógatod az orrod. Ha nem vigyázol, menten beleér a porba I

— Néköm aztán nagy a bajom, keresztapám. Felborútt

ÚJRA ILLÉS?

Bródy János a rockzenéről

Bródy János minden koncertje siker. Kivételes jelenségről van szó: egy szerény zenészről. Bródy esetében ugyanis nem tapasztalhatjuk a befutott zenészekre jellemző önistenítő magamutogatást — ellenkezőleg, egy nyílt, jó humorú ember állt a színpadon gitárral a kezében. Nem harsányan mulattatni vagy földbe döngölni akarja a közönséget, hanem szórakoztatni s egy kicsit elgondo'kodtatni.

Rövid beszélgetés az öltözőben.

— Hova tart az, amit magyar popzenének nevezünk? Tart valahova egyáltalán?

— Szerintem minden országban olyan a popzene, amilyet az a társadalom megérdemel: ez a műfaj minden másnál közvetlenebb kapcsolatban van a közönséggel. így e'ég pontosan jelzi a midennapi kultúrát, ízlést, és azt kell mondanom, hogy a társadalmi hangulatot is. Hiszen, ha egy jelentősebb csoport, létrejön valahol a\ társadalomban, egészen biztos, hogy előbb-utóbb zenekar is je'zi azt, hogy itt von valamilyen homogén, azonos gondolkodású közösség. Én ezért szeretem a rockzenét és azt tartom- róla, hogy hozzátartozik most már a huszadik századi kultúrához.

— Ti megalkottátok a ,,jelbeszédet". Létezik-e még ma, és ha szól, akkor kihez?

— Természetesen létezik. Ez azt jelenti, hogy a művészet nyelvén szólva nem a valóság, hanem annak égi mása jelenik meg. Az ólmaink jelennek meg a dalokban. Nyilvánvaló, hogy amikor a politikai cenzúra erősen működik, sok minden kimondhatatlan, és akkor ez a műfaj képes a kimondhatatlant érzékeltetni. De ne felejtsd el, hogy most, amikor a politikai életben minden ki. mondható, sok érzést, gondolatot még mindig nem tudunk kifejezni, egyszerűen azért, mert 'nincsenek rá szavaink. De a dalok ugyanúgy megpróbálják érzékeltetni ezt, a dalok

segítenek abban, hogy önmagunkra és egymásra ismerjünk.

— Elterjedt a hir, hogy abba akarod hagyni a zenélést.

— Szörényi Levente már visz- szavonult a színpadtól, és ezért megfogalmazódik bennem is a kérdés, hogy nekem meddig lehet ezt csinálni. De a választ nem én próbálom megadni erre, hanem a közönségtől várom. Vagyis, amíg az előadásokon szívesen látnak, van közönség, és a lemezeim megveszik, addig nem fogom abbahagyni.

— Hallani, hogy új rockoperát irtok. Igaz?

— Vannak elképzeléseink, de mire megvalósulnak, biztos, hogy több év eltelik.

— Ha ma egy srác elkezd zenélni, mit mondanál neki? Tegye?

— Persze. Zenélni elsősorban azért az örömért érdemes, amit játék közben érez az ember. Aztán az, hogy ezt mások is érzik-e, másoknak is át tudja-e adni, az másodlagos a zenélés szempontjából. A társadalmi funkció szempontjából persze, ez a lényeges, tehát valaki akkor lesz hivatásos, ha másoknak is örömet tud ezen nyújtani. Akkor 'hajlandók mások ezért eltartani. De a zenélés mindenkinek örömére szolgálhat, sőt, egy kicsit sajnálom is azokat az embereket, akik nem játszanak semmilyen hongszeren, és nem érzik ezt az örömet.

— Összejön-e még egy alkalomra valaha is az egész Illés?

— Ahogy most állnak a dolgok, csak azt tudom mondani, hogy lehet.

Szele Tamás Fotó: Ótós Réka

a szekér künn a határba, segítség köllene. Elgyünne-é ki- gyelmed?

— Én ugyan el, de elébb innom köll, hogy meggyüjjön az erőm. No meg néköd sem árt az, Áron írjam.

Bémenték hát a korcsmába, holy Ndgy Gergő fizetett

egy liter bort. Csendben leűtek az egyik asztolho, s

megemellinték a poharat:

— Isten éltesse kendet, 'keresztapám !

— Tégöd es, fijam!

Darabig hallgattak, majd

újból koccintottak:

— Isten éltesse, kereszt- apróm !

— Téged es fijam! — s

tovább hallgattak. Bkénn il- logatta'k, mígnem a palack kiürült. Áron nem akart le- maranni a keresztapjótul, érért ő es hozatott egy mérő bort, s minden ment tovább, csak néha sóhajtottak egyet, miközben ez a palack es kiürűtt.

— Mór ugyan lefelé ereszkedett a nap a delélőtül, mikor bizonytalan léptekkel el- 'indúták felállítani a székeret. Ebédet egyikőjük sem evett, s a bor mindent adott nékijü'k, csak erőt nem, hát lassan, megfantútan telleget- ték a lábaikat. Ütikörben eccerre csak megszólalt a Nagy Gergő:

— Hát apád tuggya-é? Szófián továberegéltek, mát

csaknem a kikötött lovakho érték, akkor válaszúit az Áron:

— ö aztán igen, hiszen alatta van!

Bképp tisztőték meg Balogh Valért a sírjára állított kopjafán:

Itt nyugoszi'k Balogh Valér Róborútt a szénászszekér. Mire eléemelték rúla,

Hóttan kerűtt ki alóla. Siratja üt hív fija Áron, s már nem iszik bort semmi áron.

Megtapsolták Csobok Andrist a többi asztaliknál ülők es, mert lassan az egész korcsma résztvett a vidám •beszélgetésben.

(Mogyoró, 1940.)

Az asztalos, meg a patikárius

A korosmá'ban megeredt az emberék nyelve. Most mát mindenki mesélni akart volna valami érdekeset.

Bold! bá megsodorta körbe- •kunkorodó, hegyes bajuszát, amire nagyon büszke volt. Felemelte fél kezét, becsapta pipája süvegét, s körülnézett, majd megköszörülte torfkát:

Á legjobb méges az vót —

kezdte —, mikor a patikárius visszatréfálta az asztalost.

Az úgy esett, hogy Marci — az asztalos — a patika mellett lakott. Eccer Péterrel, a komájával bement a patikába.

— J'estét - köszöntöttek H- lendőesen.

— Mi újság, Márton szomszéd? — így a patikárius.

— Hát ... nehez jdőköt élünk — sóhajtott Márton. — Két k raj cárvai drágytt a deöka, es, meg a rendelés es egyre ritkásabb. Még tavaly készített koporsó es áll a színben. Akárhogy számigá- lok, se tudom megvenni az asszonynak az új hárásZken dőt, ami után oly nagyon töri a nyavalya . . . Hanem gon dúltam valamit — folytatta kis vá irtatva.

— Hallomsza — kerekítette kíváncsira látóit a patikárius.

— Úgy kéne aztat cseléken- ai, hogy maga kicsinyég több mérgöt keverne a medicíná ba. Nem es venné aztat ész re sertki sem. Én meg egy forintot adnék minden koporsó után.

A patikárius látói pillantra beleestek a végtelenbe, még a lélékzete es elállóit, de hamar maaáhozgyütt:

— No, Márton, erre iszunk egyet!

Két poharot tett az üveges asztalra: egyet Mártonnak, egyet Péternek. Valamiféle illatos növényfőzetet öntött beléjük, meg néhány csepp kénesőt.

— Mennyit fizetek érte — kérdé Márton.

— Semmit, szomszéd! A vendégeim!

A két székely eavetlen pi lontá-s alatt benyeUinté a fáim italt és rögvest másikat es kért, ha már vendégek voltak A patikárius befelé mosolyogva teái té újra a poharakat. Mártonék ezt az adagot es rögvest leeresztették a torkukon, nehogy meggandújja magát a patikárius.

Eccer csak Péter odaszól Mártonnak:

— Te komám, nem érezöl valamit a hasadba?

— Nem én.

— Hót a fejedbe?

— Ott sem ... de a ga tyómban igen!

Az csak attul van, hogy a •kend poharába egy csöppel többet tettem a méreg'bül — potyalta hátba Mártont a pa tfkárius.'

Esztendő es elfutott, mire Márton újból a patikáriusra nyitotta az ajtót.

Úgy költött a pénzébös asztalosnak — nevetgéltek kár örömmel a góbék... és újból összecsengtek a poharak. (Szék, 1943.) Csemavölgyi Antal

Megadni a módját