Dunántúli Napló, 1989. december (46. évfolyam, 332-360. szám)
1989-12-30 / 359. szám
1969. december 30., szombat Dunántúli napló 9 A Pécsett szerkesztett IRODALMI tS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT januári számának élén Tolnai Ottó wilhelm dalainak hulla- la című ciklusából olvasható bővebb válogctós. Ezekhez a versekhez kapcsolódik az az öninterjú, amelyben Tolnai saját pályájáról, verseiről, meghatározó művészeti élményeiről beszél, valamint oz a két tanulmány, amelyet Uta- si Csilla, illetve Mák Ferenc a wilhelm-dalokról irt. Parti Nagy Lajos verse és Farkas Zsolt Csáth Géza Naplójáról írt kritikája szintén a szám Tolnai-Írásaihoz tartozik. A januári számban folytatódik két korábban megkezdett regény: Esterházy Péter Hrabat könyve és Sándor Iván Arabeszk című munkájának újabb fejezetei olvashatók 'itt. A szám szépirodalmi anyagához tartoznak a ritkán publikáló Mándy Stefánia, valamint Keresztury Dezső és Bárdos László versei. Három nagyobb 'lélegzetű és átfogó igénnyel megirt tanulmány kapott helyet e számban: Forgács Éva irodalom és képzőművészet magyar kultúrabeli kapcsolatáról, Kulcsár Szabó Ernő a mai magyar irodalom élő és érzékelhető posztmodern hagyományáról, Keserű Ilona pedig egy lehetséges kelet-európai avantgárd tradíciójáról ad közre írást a Jelenkor hasábjain. Ez utóbbi dolgozathoz kapcsolódnak Pauer Gyula táblafeiirátái; a Tüntető- táblaerdö című munkát kiállításakor, a hetvenes évek második felében betiltották. A számot négy kritika zárja le: Dérczy Péter Kornis Mihály esszéiről, Fogarassy Miklós Mészöly Miklós elbeszélésgyűjteményéről, Kukorelly Endre Bodor Béla verseiről, Földényi F. László pedig Győré Balázs kisregényéről írt értékelő recenziót. A januári szám megjelenését a pécsi Tritex támogatása tette lehetővé. TOLNAI OTTÓ hullala a wilhelm-dalokból írja a naplóját a naftába fenn bárányfelhők lenn én a rezesek után tenyeremen béka számban szalmaszál a pechán úr meg neusatzban hoz . hoz nekem nem hoz nekem semmit az is valami senkiházinak az is kacsalábon forgó fenn bárányfelhők még feljebb még feljebb egy nálamnál is nagyobb naplopó írja a naplóját a vattába hoz hoz nekem nem hoz nekem semmit legfeljebb a zaccban is ezt irta Ugyanis valamit kerestem az almáriumban vagy csak a fiók ómama-szagát azóta se ittam égett kenyérhéjból főzött teát valamit kerestem az almáriumban és a gipszkrucifix mellett az ovál-tükörbe bámultam tetszik nekem mondtam tetszik a hullala julcsa guvadt szeme mindig gyulladt nagy feléjük a sár vagy nem igy megy a nóta mindig gyulladt akárha értem lobogna milyen jó lenne a melle dohányzacskónak ótata pelikán tokában tartotta a dohányt mondták kettő is betévedt a halastóra mondtam tegyék be mellém hulla mellé a hullala julcsát vagy dobják be legalább a kombinéját olyan színű épp mint a flamingó flamingó is tévedt a halastóra mondtam tegyék be mellém ide az almárium-fiókba ugyanis tetszhalott vagyok csak ha a hallali hallik kiugrók majd Esterházy Péter- Itt Jahve, itt Jahve. An- gelusz, jelentkezz.- Itt Angelusz. Angelusz hívja Jahvét. Jahve, jelentkezz.- Csocsókám, mi a bánat va n ?!- Még nincs bánat, Uram.- Én most magát nem kommentálom, Csocsókám. De én passant megemlítem, hogy ez szójáték, ha silány is, és a szójáték, ha brilliáns is, a Sátán műve. De hagyjuk, nem szívesen gondolok arra oz emberre. Mire jutottak?- Esemény még nincs, Uram.- Akkor legyen, pancser! Hogy ne mondjam, mesü- ge . . .- Már elnézést a bocsánatért, Uram, Uralkodók Ura, Istenek Istene, Királyok Királya, dicsőséged trónja a világ minden nemzedékén ót fennmarad, neved szent, és diccsel illetik széles e Világon . . . Tudja, hogy von, Főnök... A gép forog, az alkotó pihen . . .- Istenem, Csocsókám, Istenem . . . Arányérzék, nem először mondom, arányérzék . . .- A nyelv keresi az igazságot, Uram, tehát nem birtokolja, Kettős természetű, akárcsak védistene, Hermész, igazság és hamisság vegyül benne. Homályos, mert fény és sötétség keveréke.- Nyasgem. Végeztem. Mint hatalmas vihar, tört be a csönd a Ladába. Kedvesen Írja a múlt századi Camillus Gabriel Tűrő (az eqyetlen talán, akiben Nietzsche, tudom, nagy szó, bízott) a Plotinoszról szóló igazán bájos és frech könyvecskéjében (Verlag der Dürr’schen Buchhandlung, Leipzig, 1870), hogy mi teljesen igaz, az már túl van a nyelvi lehetőségeken. A nyelv határterületen, a „mintegy" mezsgyéjén mozog, akárcsak maga az ember. Nincsen bánat, jelentette az angyal, és ez a magatartás, minek kertelni, az Empedoklészen iskolázott Themén vélekedését támasztja alá (akit én csak Góbinak hívok, kedves ember, ami manapság ritka, a feleségem is nagyon kedveli, amit a fiatal férfi barna fürtjei, elbűvölő mosolya,' a nevetős fogak még megerősítenek), szerinte az angyalok hiányból formáltak és esendőn tökéletesek, ja és teljes kegyelmű gyönyörű lények, akik súlytalanul fecsegnek a borult ég alatt, miközben az emberi világból érkezettek |cicsit ide- genszerűen ejtett szavaival táplálkoznak. Kilopkodni a mazsolát az édes tragikumból, ezt szerették volna!!! A bánat természetesen már készülődött, két felől, ahogy egy házasságban mindig, szinte Hrabal könyve A hűség fejezete 4. (Részlet) mindig, nem viharfelhőként, hanem szemenként, ahogy a köd vagy a fűrészpor vagy a mazsolák, mégis egyszerre. A Szovjetunióban, egy régi FIAT-licensz alapján gyártott Ladában mozdulatlanul ült a két angyal; a sebváltó, akár valami aranytiara sárga s lila fényekben viliódzott. Ha ekkor valaki épp a Kondászba sietett vagy ráérősen át akart mászni a strand kerítésén - az Író például büntette a gyermekeit, ha nem másztak (értsd: belépőt fizettek)-, egyszóval aki most arra járt, nem értette, mi az a zavar, amit a szívében érez, mi az, ami meggyorsítja lépteit, egyenesen szólva, milyen rettegés készteti az iszkolásra. Ó, a históriát faggatni vagy a létet? Ügy tűnt, nem a végtelen, nem az angyalok sokat megénekelt rettenete volt a villámlásban, hanem a történelemé. Röviden itt annyit, 1988-ban Magyarország nem félelemben élt. Bizonytalanságban élt; a jövője volt bizonytalan, a jelene volt bizonytalan és a múltja volt bizonytalan. A „népeket" nem bölcseletek, nem a hit, nem gondolatok, nem intellektuális rendszerek vagy gazdasági szükségszerűségek kormányozták, a társadalom nem ezek szerint igazodott el a világban, az országban és önmagában, nem ezekből vont le következtetéseket, és nem e következtetésekhez szabta vagy kísérelte meg szabni az életét - hanem jelekből olvasott. A mágia, illetve a pletyka és megszokás voltak ennek hordozó erői; a jelek jellegüknél fogva struktúrátlanok lévén. egyszerre emlékeztettek egy ősi, egyszerű közösség rítusaira, tűz mellett ülő eleink valóságot pótló és teremtő fan- táziálására, illetve a kabarétréfák silány aktualitására. Rítus. és kabaré közti különbséget a jelek hasznossága elmosta, legföljebb a fölületes- ségnek adta meg néha, tévedésből, az irónia komolyságát vagy a primitívségnek a komolyság fenségét. Például a csontokból való jóslás a legutóbbi időkig is általános volt az országban. A kereszténység emblémája, minden drámai egyháztörténeti fordulat ellenére a kereszt maradt, ez a leghitelesebb és leghatékonyabb, a kereszt, és nem a máglya, a körömfogó vagy a pápai süveg. Volt, gondolom, olyan pillanat, amikor a szocializmusnak is valami „előremutató" jel felelt volna meg, valami szociális embléma, mondjuk a földosztás cövekje. Most inkább Iván Gyenyiszovics egy napja a jel, a Gulág, egy lefüggönyözött autó, amely csöndben siklik a vértől sötét éjszakában áldozatról áldozatra. (Istenről és szabadságról most nem beszélek.) A jelek (a jelek jelei) mára veszítettek szigorúságukból, az egyes csatornán Sztálin színesben, kritikusan, a kettesen egy könnyű pornó, és a lefüggönyözött autók sincsenek már lefüggönyözve (látva tehát egy le nem függönyözött autót, márpedig csak ilyet látunk, mihez tartsuk magunkat? — alapprobléma). Nem igazán jó jel, szerette Anna apósa mondogatni, ha autódat körbeállják, s az embergyűrű közepéből vad lángnyelvek csapnak föl az ég felé; amikor észrevette, amikor már ném lehetett nem észrevenni, nem tekinthette jó jelnek a környék az állami rendszámú autóban kíváncsiskodó férfiak megjelenését. Lehet mondani, ezt az országot, származástól, vallástól1, meggyőződéstől, nemtől függetlenül többször is elverték. Megverték. (Kik? Szinte mindegy, kis ország, egy csőcselék.) Megverték, mint egy gyereket; kikaptak. Igy is szoktak erről beszélni, ahogy a gyerekek: „Bevitték a férfiakat még azon az éjen a tanácsra, ott várták a karhatalmistákat Pestről, és aztán nagyon kikaptak, volt akinek leszakadt a mája, az uram azóta dadog, a sógorom Feri meg, naftát oda a férfiassága, az erője . . . Nagyon kikaptak." Ha teszem azt összeszámoljuk, hogy Anna meg az író szülei és nagyszülei közül hányat vertek meg államha- talmilag, mondjuk 1919 óta, így „történelmibb" számot kapunk, mintha 1945 volna a küszöb, akkor, verésnek tekintve a férfi édesanyjának 1957-es nagyon komoly rendőrségi fenyegetését (ütés imi- tálása, lekurvázás - csendélet két acsarkodó fáradt férfiúval, szürke, kopott szobácskábán), hat darab megvert magyar személyt kapunk a lehetséges . tizenkettőből (két szülő, szülőként két szülő, kétszer), ami ötven százalék. Tehát van, akit megvertek, s van, akit nem. Végigvertek mindenkit, minden családot, nincs olyan utca. nincs olyan ház Magyarországon, ahová ne ütöttek volna (és ezt a föltevést még erősíti, hogy általában a verőt is verték, nem állítván persze, hogy, fordítva, minden vert vert is volna , ..). December 18-án, hétfőn este adta az év utolsó zenekari hangversenyét a Pécsi Szimfonikus Zenekar. Szólisták: Gy. Vass Ágnes (hegedű), Jandó Jenő (zongora), vezényelt Boíberitz Tamás. Az igen népszerű, vonzó műsor, Csajkovszkij: b-moll zongoraversenye és Rimszkij-Korszavok: Seherezade szvitje következtében zsúfolásig megtelt a IPOTE aulája. Talán a legnépszerűbb és legismertebb zongoraverseny Csajkovszkij műve. A ma közönsége igaz, ez a tény nem csupán erre a műre érvényes — érdeklődésénék előterébe inkább az interpretáció minősége, mintsem a műre való figyelés kerül. Bizonyos szempontból ez szinte természetes. A technika jóvoltából a legnagyobb előadóművészek tolmácsolásában bármikor mégha Ugathatjuk a b-moll zongoraversenyt és ez 'nagy kihívás az előadó számára. Jandó Jenő tolmácsolása jelentette viszont a nagyobb kihívást a mű ezutáni előadóival szemben. Játékát hallgatván fel sem merült, hogy ez a mű igen nehéz mind technikai megvalósító sálban, mind ai forma összefogása szempontjából. Gyönyörű hangon zongorázott. A lassú, lírai részék nagyívű dallamokká nemesedtek Jandó Jenő keze alatt. A darab virtuóz elemei, például a hírhedten nehéz oktáv-me- netek olyan természetességgel és könnyedséggel szólaltak meg, hogy már nem is az előadó virtuozitását csodáltam, -hanem a.darabot; frissnek és erőteljesnek hatott, elfeledtetve a múltszázadi és csajkovsz- kiji bőbeszédűséget, egységes, nagyformátumú kompozíció képét mutatva. Rész és egész a legteljesebb egységben, hallatlanul magas színvonalon kelt életre, szervült kompozícióvá Jandó Jenő tolmácsolásában. Ugyanez az egység a Seherezade előadására már nem mondható el annak ellenére, hogy a mű hangszeres, szólistái valamennyien kimagaslót nyújtottak. A híres hegedűszólót Gy. Vass Ágnes játszotta ugyancsak gyönyörű hangon, lélegzetelállító pillanatokat teremtve. Kristálytiszta intonációval, éretten és okosan rajzolt nagyívű dallomokat, keretbe foglalva a mű szerteágazó dallamvilágát. Méltó partnerei voltak a zenekar fúvós szólistái is, valamennyien emlékezetes zenei pillanatokat szereztek. Hiányérzetem akkor támadt, amikor nem egyénileg, 'hanem közösen kellett -megnyilvánulniuk. Sok érthetetlen pontatlanság, nem egyszerre megszólaló harmóniák, kiegyenlítetlen -hangzás árnyékolta be a zenekar produkcióját. Hétköznapia-n szólva a csapatszellem hiányzott az előadásból. Úgy gondolom, az est dirigense, Boíberitz Tamás nem teremtette meg eléggé a gondtalan együttmuzsiká- lás feltételeit. Azáltal, hogy a Csajkovszkij zongoraversenyben nem a szólistával együtt érezve-alkotva, hanem csak szinte rutinszerűen utána menve kísért, már nagyon sok bizonytalanságot teremtett. A Se'herezade előadásából is az egységes koncepció hiányzott. Ez a mű ötlet és dallamgazdagságában amúgy is szerteágazó. A feldolgozás formai szigora nem teremthet egységet, az előadónak kell ezt megalkotni. Boíberitz Tamás szinte hagyta, hogy a zenékor egyedül dolgozzon, részletekbe felejtkezett, a-mű dinamikáját a hangtömegek tehetetlensége irányította. Bármennyire használjuk is az átélt, ihletett jelzőt egy-egy előadásra, ernö- gött mindig az előadó racionális, formát, konstrukciót teremtő tevékenysége rejlik. Ennek hiánya eredményezhette ■ezt a kétarcú produkciót: a szép hangszerszólók nem voltak képesek e nagy alkotás összefogására. Kircsi László H. Barakonyi Klára rajza
