Dunántúli Napló, 1989. december (46. évfolyam, 332-360. szám)
1989-12-23 / 354. szám
e Dunántúli napló 1989. december 23., szombat Az Országos Műemléki Felügyelőség székhazában nemrég kiállították a Pest-Budára visszatért szerbek és az újra felszentelt templomaik több mint száz egyházi és világi emléktárgyát — táblaképeket, egyházi pecsétnyomót, szentségtartókat, imakönyveket stb. Képünkön Mihailo Zivkovic ikonja: Péter és Pál apostolok. Galambosi László Világ világlása „Tizenkét kapuláb gyöngyböl van klvorva( Az Úr Jézus széke kttzbttl van bátyáivá/* (Székely karácsonyi kántáló) Ördög átka minket latrok hintójába bé sohase fogjon. Fagyöngy holdas ága, Világ világlása kunyhónkon virradjon. Borítsuk bundánkat Jézus jászolára, ne kékitse lábát hideg harapása. Boldogan tekintsen az ingecskés Isten éneklő anyjára. Vigyük Kisdedünket magosságos helyre, virágról virágra szájunk lehelgesse, ha jár bajos pusztán s Jeruzsálem útján, ne szóljon hiába. Poklos hajiokába, Lázár kamrájába vigaszul belépjen. Golgota kövére csordogáló vére honunkba segítsen. Gazdag az ég, fénykertjében pávabögyű csillag. Ékességes Szűz jobbjában liliomok nyílnak. Kötényében aranyrózsa, szirmon áll a Gyermek. Simogató kezecskéi sugárban lebegnek. Kong a harang, hangot csorgat muzsika-erdőbe. Farkast űzni öltözködjünk fölizzó fehérbe. Vidulj velünk, Jézus, haltól tükrös szákot emelgetünk, magtól duzzadnak a zsákok. Kenyerünk karéját bőség csókolgatja, subázott fekhelyünk bibor koszorúnál Ördög átka minket latrok hintájába bé sohase fogjon. Fagyöngy holdas ága, Világ világlása mindétig ragyogjon. Mihalik Zsolt Csak ennyit Hová lettek hát a régi, lenge lányok? A kegyetlen, vad ivások, s az út széléről mind a súlyos, lassú pocsolyák? Csak ennyit: hadd álljak meg — egyetlen pillanatra — ebben a pille fényben... És amig még lehet: gyakorolhassam: szabadon, Uram: hideg, sötét neved. KÖD Leszkó Margit T amás kilépett az iroda ajtaján, fogason függő kabátja belső zsebébe tette az útlevelét, aztán csak úgy, magának állingált egy kicsit. Kollégáit nézte, Varjút, aki új megbízatása papírjait rendezgette, az elszámolásra készülődő Sajgót meg a többieket, akik csak benéztek megtudni, mi újság a szállítás terén. — Fáradt vagy? — kérdezte Tamástól Lakatos, aki mindig barátsággal volt hozzá. — Hát, aludtam néhány órát, reggel csak siettem elszámolni, mert Klári ügyeletben volt az éjjel, még nem is találkoztunk. — Aztán merre?- Svédországba ’ indultam, onnan elirányitottak Kölnbe, aztán Hollandiába, végül citromot vittem Prágába. — Nem mondom . .. Irigykedett egy kicsit, mert ő csak a belföldi utakat járta. Alig melegedtek a beszédbe, a diszpécser nyitott rájuk. — Új munka fiúk, áttelepülő családot kell áthozni, ki vállalkozik rá? Senki nem szólt, nézték a falat, ódzkodtak.- Ki biztosit arról, hogy simán megy minden? — így Varjú. A jelzett irányból már volt tapasztalatunk elég. Valakinek azonban mennie kell, az nem kétséges. Sajgó Tamásra mu- tateoott: Ö arra a legalkalmasabb. Lakatos fölmordult. — Hagyjatok egy kis levegőt neki, csak most érkezett meg.- Kibic! - intette le Sajgó. - Miért ne fordulhatna meg Keleten is? Vitatkoztak.- Szólj mór te is - türelmetlenkedett Lakatos -, jogod van kitérni. Csők aztán ne nézzen az ember tükörbe. Tamás leszegett fejjel gondolkodott egy kicsit, majd fölnézett a diszpécserre: — Vizsgáltass át egy kisebb kocsit. • órán indult, a gyér éjszakai forgalom mellett már hajnalban túl járt a hotáron. Ritka szerencsével, az átkelés egyike az utak legfárasztóbb mozzanatainak, mindig az adott ország kultúrája és embere határozza meg, hogyan zajlik le. És a napi politika, persze. Vidáman taposta a gázpedált, rendes körülmények között imádott úton lenni. Dérlepte szántások között robogott, reflektora nyúlt fényében fák fehérre meszelt törzse mutatta az irányt. Szemben a napot hegyek takarták, ám fejükön a mind fénylőbb glória jelezte közeli jöttét. - Advent — mondta hangtalanul, gyerekkora decemberi hajnalain ministrólni járt a templomba. Később elébe jöttek a hegyek, sötét fenyőket emelve fölé. A völgyben sziklába vágott út vitte, a meredek falból víz szivárgott ki, átfolyt az úton, be a kövek között hánykolódó folyóba, amelynek aligha lesz ideje befagyni. Tamásnak káp- . rázott a szeme. — Ugyan mi kényszerít embert elhagyni egy ilyen országot? Egyáltalán az országot? Miféle téboly űzi bujkálva menni, vakon remélve boldogulást egy jobbnak vélt országban? És mindig a nap járása szerint, soha nem másképp. Vagy csak ritkán. Vajon — gondolt az úticéljára —, vajon ezeknek mi lennénk az a boldogabb ország? Ki kellene ábránditani, mielőtt csalódás éri őket. Nagyapja, a néhai aranykezű fűtőházi lakatos ugyancsak innen menekült a harmadára csonkult országba, aztán haláláig emlegette szülőföldjét. így tűnődve ért el várost, ikisebb falvakat. Néhol integettek neki, az emberek többsége azonban fázósan húzta magát össze. A jelzett falunál elbizonytalanodott, mert az útjelző tábla más nevet mutatott. A mesz- szire hangzó motorberregés idős embert csalt ki a szélső házból, Tamás megállt előtte. — Bátyám . . . Szálegyenesen lépett hozzá, tisztességgel megemelte báránybőr süvegét, és nyílt tekintettel mérte végig Tamást. — Vélem, Küsmödiékért jön — előzte meg a kérdést. — Odább kell húznia egy cseppet. A kanyarig, ott már látni fogja őköt. Ejsze, magam is menek - mondta, és még egyszer jól megnézte Tamást. — Tehát magát kütték, úgy nézem, jó kezekben lesznek — bólintott, mintha ő lenne felelős a költözni szándékozókért. — Bátyám a rokonuk talán? — Én aztán nem. Tamás nem tudta, hogy viselkedjék most, a dicsérettől feszengve kissé sután invitálta maga mellé az öreget. Hanem az öntudatosan húzta meg zekéje alját: majd csak a magam lovain. Tamás nem erőltette, épp csak zümmögő motorral húzott egy vonalban vele. Közben, mintegy kívülről szemlélve magát, meg-megcsóválta a fejét, igaza van Sajgónak, amikor klasszikus baleknak titulálja őt, helyében most is bármelyik kollégája elporzott volna, ő meg, a jámbor. . . Valahogy nem bánta azért, a mellette ballagó öreg méltóságából, mintha őrá is ragadt volna valami. Hideg keleti szél fújl, az utcán csak néhány férfi álldogált bokáját össze-összeverve a kopogós talajon. Felvillanó örömmel látták a várt kocsit, amelynek jöttében már hittek is, nem is. Szikár arcú, negyvenes férfi sietett Tamáshoz, amint lelépett, koramákos, akárcsak ő. Melegen nyújtott kezet. — Küsmödi vagyok, Küsmödi Árpád, bent asszonyom, meg a leányka, mi mennénk. Tamás sorban lekezelt velÜK. Mielőtt átlépte a küszöböt, felsandított a napra. Épp hogy csak emelkedett még. A nyomában lépegető öreg észrevette, és sietett megnyugtatni.- Mitől se tartson, itt a fél falu keze, meglesznek hamarosan, csak harapjon előbb. Mert Küsmödiné kenyértésztából lapított, sóval meghintett lángosa nem maradhatott érintetlenül. Miután széttárták a kapuszárnyakat, valóban a fél falu népe cikázott hidegtől is serkentve a tornác és kamion között. Szándékosan futottak ösz- sze, tréfálkoztak, nevettek, mintha menyasszonyt költöztetnének. Ki-ki a maga módján, az öreg egy gyereknek rikkantott oda, aki erőt feszítve próbált felemelni egy kosarat: Letedd ám, te! Gatyádba szalad a madzag! Küsmödi napa meg a kezét tárta; mert ezek Dávid királ kincsét is elhordanák, pedig odaát manna hull az égből. Talán hitte is. Tamás a plató szélén állva rendezkedett, csodálta ezt az elpusztíthatatlan életkedvet, amit hasonlíthatatlanul jobb körülmények között alig találni otthon. Váratlan csend támadt. Nem a munka állt le, csak a szó, mintha mindenkinek a nyelve egyszerre ragadt volna le. Tamás azt hitte, ő követett el valami ostobaságot, és Küs- mödit keresve nézett ki. Előtte akkor ment el egy ember. Nem volt rajta semmi különös, bakancsa kopott, zekéje is mint a többié, mentében futó pillantást vetett a kocsiba, még köszönt is. Amint eltávolodott, a zsivaj visszatért, mint műszaki hiba után a tévében, ha visszatér a hang. Tamás kezdte érteni az összefüggést. így van ez itt — mondta a karosszéket cipelő Küsmödi —, ezért kell elmennünk. És mert más nyelvre lefordíthatatlan ■nevem van, hogy ne csak általánosságokról beszéljek. — Azért mű tudjuk, ki előtt szólunk — mondta az öreg, aki nem tágított Tamás mellől —, de csak menjenek, mü őrizzük elődeink csontjait, ameddig hagyják. Komoran fordult a tegnap még falu volt szántó felé. Tamás nem mert átnézni saját határunkon, nehogy valami hasonlóságot találjon. • K üsmödi, miután maga is behúzta a fülke ajtaját, végigsimított az arcán.- Akkor hát, Isten segíts! Az asszony némán karolta a hozzóbújó kislányt, aki igyekezett minél távolabb ülni az idegen embertől. Nem félt, csak szeméremből, mint az a suttyó legényke, aki korántsem kapkodott a kínált rágógumi után. Ha elfogadta is, társai nevében köszönte meg. Tamás, hogy oldja a búcsúzós okozta feszültséget, lemosolygott a kislányra. — Most soká leszünk együtt, illő, hogy megismerjük egymást. Piroska vagy, jól tudom? — Én igen, mert Szent László király leánykáját is Piroskának hívták. Egyszer szakadékot ugratott át, de nem bucskó- zott le a lóról.- Piroska?- Az ám, a Szent László! Tele szájjal kacagott, mert ekkora ember, aztán ilyet kérdez. Tamás bevallotta magúnak, hogy történelmi ismeretei rendkívül sekélyek, s azt valahogy itt érzi a legjobban. A honvédségnél annak idején remekül irányított önképzőkör működött, s ő egyszer zsebében magaválasztotta Shakespeare- kötettel ment szabadságra. De történelmet nem tanítottak, pedig nem ártott volna, ha már elmulasztotta az iskola. Piroska fáradhatatlanul csacsogott, és meglettek volna így még sokáig, de Tamás figyelmét elvonta az út. Szürkült, helyenként pára csapódolt az útra és megfagyott. Amint leértek a síkságra, Tamás rövid időre leállította a motort. Kiszálltak. Mély csend vette őket körül, sűrű halotti csend, titkokat rejtő némaság a mozdíthatatlan, sötét hegyek ■közül. Az asszony néhány lépéssel eltávolodott, és előrehajolt, mintha próbálna átlátni rajta. Küsmödi átkarolta a vállát: Fordulj meg, kedves, nekünk már csak arra szabad. De ő sem látott semmit, a távolban köd kavargóit, s abban alig derengett valami. Mégis bizakodva ült vissza előbbi he-' lyére, legszívesebben maga is tolta volna a monstrumot, csak lennének túl a határon már. Csak lennének túl rajta. Mert ott minden megtörténhet még, ott visszájára is fordulhat minden. Tamás már reggel felkészült arra, hogy visszatéret nem lesz- olyan szerencsés. Meg sem lepődött, mikor a vámhivatc’nok egyetlen pillantással felmérte kocsiját és kivezényelte a sorból. Ellenvetés nélkül állt félre, itt fegyvere csak a hallgatás, a többi már nem rajta múlik. Megéhezett. Piroskán kívül még egyikük sem evett az úton. Küsmödi kényszeredetten tördelte kenyerét, de az asz- szony torkán nem ment le a falat. A Tamástól kapott zöldpaprikát rágcsálta, úgy tartotta kézben, mint pap a szentelt kenyeret. Mögöttük Piroska édesen aludt. Tamás maga is behúzódott a fülke sarkába, tőle még hosszú út kíván figyelmet. Arra riadt, hogy a vámtiszt veri kocsija oldalát. Mint aki ragálytól tart, nyújtotta mesz- sziről lepecsételt papírjaikat, majd intett, menjenek a pokolba. Tamás nem tudta mire vélni, de nem késlekedett. A pattanásig feszült idegzetű Küsmödiék fel sem fogták, hogy mi történt, örömük akkor lángolt fel, mikor kötelesség- szerűen ugyan, de magyarul kívántak jó utat nekik. Még sokáig nem tört fel belőlük a szó. Küsmödi még akkor sem tudta, hol kezdje, mert három teljes esztendeig várt erre a percre. Három év minden szabadsága azzal ment el, hogy hivatali előszobákban várakozott, mert hiányzott egy adat, amivel pillanat alatt szolgálhatott, vagy aláírás kellett, netán újra beadni a kérvényt, és azontúl is újra és újra va'ami. — Közben múltak a hónapok, és fogyott a pénz, mert anélkül semmi nem megy. Rokonom ezalatt munkahelyet szerzett, ahol ő maga is dolgozik. Megnevezte az üzemet. Tamás az ajkába harapott, nemrég olvasta, hogy a céget szanálják, lehet, egészen megszűnik. Pusztai szél támadt, belefújt a ködbe, s messze, nagy szélességben fellángolt az ég. A kislány már előbb felébredt, fészkelődön egy ideig, majd apja vállára könyökölve nézett figyelmesen a távolba. — Ott valami ég. Csíki Szűz Mária, mekkora tűz! — riado- zott, mint nagyanyja szokta. Küsmödi nevetett. — Az csak a városi lámpák visszfénye, leányka. — Annyi lámpa? - ütközött meg az asszony. - Mink egész libát adtunk egy liter petrolért. — Itt majd másképpen lesz - mondta meggyőződéssel Küsmödi. Az asszony arca felragyogott. Tamásnak kiszáradt a torka. A városszéli benzinkútnál egyengették tagjaikat a további útra. Piroskának köd- mönkét adott az anyja, s fejét bekötötte csinosan. Oda- furakodott, ahol benzint tö'töt- tek a motorba, és silabizálta az apró zászlók feliratát. A kocsit is megkerülte, s akkor szembetalálta magát a kirakattal. Nikkelezett fémtárgyak voltak benne, visszapillantó tükrök, meg dobozokban mindenféle sprék. Az ablakot színes gyertyaégők keretezték. Piroska megbabonázva ment közelebb, rátapasztotta tenyerét az üvegre és ámulva nézett meg külön-külön minden darabot. Akkor szép áhítattal énekelni kezdett: Mennyből cZ angyal ... Tamás megborzongott, odament hozzá és kezébe vette a kis kezet. — Még nincs karácsony kis- öreg — mondta szelíden neki— S a Kisdedjézus? — Majd jön. Reméljük, tette hozzá gondolatban. Csak legyen béke. Pozsgai Pálné naiv festő képe: Betlehemezés
