Dunántúli Napló, 1989. december (46. évfolyam, 332-360. szám)
1989-12-02 / 333. szám
1989. december 2., tzombat Dunántúlt napló 2 Visszatekintő az Írószövetség közgyűlésére Az elmúlt hét végén tartot- —lók Budapesten a Magyar írók Szövetségéneik közgyűlését. Berták László pécsi költővel, a Dél-Dunántúli Iróoso- port titkárával beszélgettünk -a közgyűlésről.- Jól vmlvktiik a MitiUmény ai 1*1*. d«c«mb«ri UigtüUm, amclf id«g«i politikai Ugkür- ban lajlott la, • amalg után oz Irátiövattég latit il mogkárdő- jalaiták. Milyan «olt matt a hangulati- Cseres Tibor, az írószövetség főtitkára visszatekintett beszámolójában arra az időre. 1981-86 között az írószövetség választmányában igenis demokratikuson folyt a munka: a nagy dolgokban az írók együtt voltak, az egyes személyék, csoportok közti ellentéteket, vitákat a politikai vezetés túlozta el. Érdeke volt ugyanis megosztani az írókat és félretájékoztatni a közvéleményt: az írószövetség volt az első, amely megkérdőjelezte a legfelső politikai vezetés kompetenciáját. Az írótársadalom többék között demokratikus közéletet, többpártrendszert követelt, a határokon túli magyarok ügyével való intenzív, felelősség- teljes foglalkozást és 1956 újraértékelését. Nem kell mondanom, az idő bennünket igazolt. De addig sok minden történt, összehívták a párttag írókat, és külön szövetség szervezését kezdeményezték, 1987 januárjában Köpeczi Béla miniszter cikkben irta le, hogy Szövetség a demokráciáért nem tekintik az írószövetséget az egész magyar írótársadalom képviselőjének. Elvonták a külföldi utaztatás jogát tőlünk, a szövetség még a szocialista országok hasonló szövetségeivel is csak a minisztériumon keresztül tárgyalhatott. És így tovább. I- Aiita számoz iió or&toljoson bekapcsolódott a politikai harcokba, a pórtólotbo.- Igen, Csengey, Konrád, Eörsi, Csoóri, Csurka, Lezsák és a többiek ottvannak a politika élvonalában.- S most, hogy ai Írónak nam kall ai irodalomban politiiólnia, honom a politikában vohot rósxt, mivel foglalkozott, milyen «olt a közgyűlési- Azzal foglalkozott, ami normális körülmények közötte dolga: szakmai érdekvédelmi és értékvédelmi feladatokkal. Pontosabban annak előkészítésével, hogy a szövetség ilyen szervezetté váljon. Senki sem akar ma kilépni, egyetértünk abban, hogy a szövetségnek felül kell emelkednie a pártokon: a párttagság magánügy. 1- Jelen «olt a miniszterelnök és a művelődési miniszter is . . . — Cseres Tibor azt mondta: először fordult elő, hogy nem védekezniük, magyarázkodni- ok kellett az íróknak. Németh Miklós „rémtörténetnek” nevezte a korábbi évek eseményeit, az írók szilenciumait, a lapok betiltását, elkobzását. Az íróknak szövetséget ajánlott a demokráciáért.- Nem érzik úgy az írók, hogy a kormány „lemondása" az irodalom irányitásáról azt jelenti, hogy anyagilag sem támogatja I- Nem. A korábbi hatolom mindig úgy adott, mintha a sajátjából adott volna, holott ez nem az ő pénze, honem a nép pénze. Megszűnik az eddigi finanszírozási rendszer: alapítványok, ösztöndíjak és díjak lesznek, úgy tűnik, a kormányfő és a miniszter tudja, hogy az igazi irodalom soha sehol nem élt meg támogatás nélkül. A kormány alapítványt hoz létre Pro Hungorica Culture néven, és pl. egy ausztráliai magyar irodalmi alapítványra tízezer dollárt adott. A pénzeket nem a . kormány osztja, hanem társadalmi bizottságok. Von gondunk elég: írók megélhetése, könyvkiadás és — terjesztés stb. - lesznek feladatai a szövetségnek. I — Dói-Dunántúlról kik kórültnk b« a választmányba?- A 71 tagú választmányban 8 vidéki van, közülük 4 a mi csoportunkból: Csorba Győző, Takáts Gyula és jómagam voltunk eddig, most Tüskés Tibor is bekerült. Elfogadtuk a szövetség új alapszabályát, és rövidesen mi, a dél-dunántúli csoport is vezetőséget választunk. G. T. Kortárs művészek a Pécsi Galériában Egy slukk magánmitológia Egy slukk o cigarettából és egy korty tenger. Ennyi lenne csak a századvég messzeségekbe szólító melankóliája? Koncz András préselt lemezből kivágott-festett brutális kompozíciója uralja a Pécsi Galéria Széchenyi téri kiáll ítóterméne'k végfalát. Cigarettázó ihölgy, imajd tőle jobbra a tenger morajló végtelenje felé forduló, üldögélő emberpár. A tenger köztük hullámzik egy televízió képernyőjének hidegen csillogó végtelenjébe zárva - fáradt lüktetéssel. Valamelyest emlékeztetnek Kelemen Lajos Comusónák kiábrándultságára Kopcz nyersen, darabosan, elnagyoltan megfestett felületeit, elnagyolt formáit a fantáziátlan plakátok, a giccs szánalmas magánya, kiüresedésünk élménypótlékokkal takargatott fájdalma hatja ót. A termet ennek a gyűszű- nyi tengernek a magnókazettáról játszott monoton moraja tölti be, háteréül szolgál Sző- nyeí György Friz című hét táblaképet lánccá fűző sorozatának, amelyeken a nemes szürkék, vörösek, kékek érzékien 'csengő, tiszta letétjei klasszicizálóan absztrakt kompozíciók együttesét adják. Majd innen sodródunk Borbás Klára bádogszürke, a satu nyelveit idéző, kettévágott Kapujához és az Architektúra X.-ihez, az imaginárius ipari formák e különös, a használhatóság látszatát még őrző emlékműveihez. Mögöttük a falon Soós Tamás 'levegőbe irt fekete arabeszkjei, vonallal képezett hologram-imitációk: akárha békebeli cégtábla-tartók korcs utódai lennének. M ulasics László munkáival mintha az elidegenült tárgyi világ toposzokká szelídítésé- nek igyekezete hatná át egyhelyütt aranyló csigaspirál másutt más eszköz nemesülne esztétikaivá, s tón még a .tál pogácsába rejtett aranytallér vagy a különbözőség példázatát is felfedezhetjük cimnél- küli képeinek egyikén. A legkétségbeejtőbbek Gábor Áron Hajtásai. A húsból előtüremkedő agyar, az előbújó tüske képzeteivel a fák mégoly csupasz és mégis agresszív idegnyúlványaival egy agresszív, önmagát túlélt vegetáció, egy létében öngyilkos, de önmogát még serke- désre-sarjadzásra ösztökélő létezés vízióját fejezik ki. Itt- ott egy-egy patkányszerű, di- nosaurus-szerű túlélő, a Pam- pei öröklét sápadt, terakotta bénultságában. Nem vidít fel Záborszky Gábor Hőse sem. Fehér László kicsinyke emberkéje pedig már infantilis példázata tér és individuum kapcsolatának. E tekintetben Trombitás Tamás koordinátasorozata - mint a kereszttel megjelölt, kereszttel áthatott emberi lét stációi — a még jó néhány éve készített Tér-lény installációk jelentenek vizuális és gondolati élményt. Másfelől pedig ezek a magánmitológiák, ezek az önelvű, individuális önkiteljedést szolgáló, önrefle'ktív megoldások, a tér „újszerű" megközelítései — ahogyan Hegyi Ló- ránd ezt a tronszavangard, egyszersmind eklektikus jelenségkört körülírta —, mintha bele is kényelmesedtek volna ebbe az eklektikába, ebbe az útközbeniségbe. Mintha fontosabb fenne a jelenség, az akció, mint maga a megszenvedett mű. Mintha fontosabb lenne a nimbusz s a dominóelv alapján szaporítható elmélet. Fontosabb a közönségnél is, amely a kiállítótermeket némelykor gondosan elkerüli. A magónmitofógiák így maradnák még magányosabbak. Bóka Róbert A kiállítás egy részlete^ahol a videotechnikát is alkalmazzák KROIUIKA Mészöly Miklós: A pille magánya Manapság — miközben á demokrácia eufóriájában gyönyörködhetünk — sem ártalmas a hallgatás. Nem kell föltétlenül beleié élni. Am a világot csak belülről lehet megérteni. Ehhez azonban csöndre van szüksége a léleknek. Vonuljunk hát bátran félre, s üssük föl Mészöly könyvét. Valahol.- Akárhol. — Meditációra kényszerülünk. Persze, csak akkor, ha megvan a mű iránti alázat, az o tudatos öncsalás, amelyről Kosztolányi beszél. Beszél, s nem beszélt. Mészöly is így érzi-éli az időt. Minden, ami volt: van is. (Ezért ír oly lelkesen az amerikai hopi indiánok igehasználatáról: ők nem ismerik a múlt időt.) Ez a könyv nem akar tanítani, nem kíván cselekvésmintákat plántálni a gyanútlan olvasóba. Ez a könyv a szemlélődés története, a történések bölcs, derűs párlata. Mészöly — ahogy e könyvben többször is megfogalmazza — a Film c. művével a végsőkig redukált regényig jutott el. Ám ezt nem tekinti eredménynek. Zsákutcának sem. Csupán: állapotnak. Eztán is röqzít-kifejez mindent. Ez a dolga. Mindegy, hoqv eqyetlen képben nyilvánul meq az író, vagy éppen filozofikus esz- szét (esszéisztikus filozófiát?) görget. Egy dolog fontos csupán: kíméletlenül, pontosan kell kimondania önmagát. Sokmüfajú e könyv, ám egységessége is nyilvánvaló. Nem kerek egész. De minden része: kerek. Kihívás is, persze, A pille magánya. - Olykor kiváltja ellenérzésünket: miért ilyen 'bonyolulton? Máskor meg: nem túlontúl egyszerű ez az egész? Akárhogy is van: Mészöly sosem fölényeskedik és sosem sziimplifikál. Legföljebb: bonyolultan egyszerű. Vagy: egyszerűen bonyolult. Bizonyságul két példa: „Vakügetés? Vagy a lámpás fénykörében mégis ott rajzolódik a vadvizek tervezett labirintusa, a homály pedantériája?” „A szivárvány hídjának nem a színek a varázsa, hanem az, hogy nincs lóba. A fenséges nyomorékság." Kalandos utazásra vállalkozik a könyvet kézbe vevő olvasó. 'Mégsem kell tartania attól, hoqy eltéved. Ha jól odafigyel. — Eny- nyit tehet a befogadó. S az író? — „A művek tisztelete? Az Isten tudja. Valahol leemelnek a világbon eqy könyvet a polcról — ki tudia, kit, milyen könyvet. Az író csak legyen őszinte, és ne maradjon semmilyen hátsó gondolata. Mit tehetne még?" (Jelenkor Irodalmi és Művészeti Kiadó) Mihalik Zsolt A kopasz és a lágerkurva Világpremier... N„ — — nap ül be színházlátogató ilyesmire. A zalaegerszegii 'Hevesi Sándor Színház társulata most ilyen színházi -ínyencséget kínál, mégpedig Szol- zsenyicin „A kopasz és g lágerkurva” című drámáját. A gulag valamelyik fogolytáborában játszádá mű egy londoni kiadó jóvoltából látott napvilágot, és a nagy sztálini kirakás játék mozaikdarabkáit tárja elénk. A kompozíció meghatározó elemei, az erőszak, a korrupció s a lesújtó konklúziói, az életben maradás esélyéért szinte mindent el lehet viselni... A lényeg a dráma egy sorába sűríthető: „Dögölj meg ma. én meg 'holnap ..." Küzdelem az élet napjaiért, óráiért, perceiért, hiszen a gulag csak a legügyesebbek avagy a legszerencsésebbek számára túlélhető... Miint maga a kor. Hiszen a táborok szö- gesdrótkerítésein túl sem volt sokkal biztonságosabb a lét. Szolzsenyicin éppenséggel jól tudta ezt, hiszen lágerek bugyrai után a „szabad élet” léleknyomorítósát is megtapasztalta. A Tömöry Péter által rendezett zalaegerszegi előadás a fenti súlyos tartalmak felmutatására vállalkozott, úgy tűnik, félsikerrel. Ennek legmarkánsabb oka tán égpen az, hogy túl sok mindent akartak a három órányi játékba és a sok helyszínnel operáció térbe zsúfolni. A több mint harminc szereplő önmagában is nehezen kezelhető massza, hát még a 'térszínházi produkció koncepciójához idomuló, tagolt játéktérben. Különösen az első felvonás tűnt parttalannak, kevés az élményt építő, valóban előrevivő jelenet. Az elemek, a hatások valamiképp mintha mindig egymás mellé rakodtak volna s nem egymásra. A második felvonás sokkal koncentráltabb, összefogot- tabb, mintha itt találna ró az előadás valódi alaphangjára a társulat. A darab különleges, sajátos izei közé sorolandó a „lágerfolklór” beépítése, s az is, hagy mintegy mellékesen felrémlik előttünk a szovjetunió-beli alvilág irdatlan hatalma és mérete. Az előadás összhatását nagyban emeli, hoqy kiuqróan jó egyéni akciókkal is találkozhatunk a színen. Ezek közül Barbinek Péter lágerporancsnoka és Balogh Tamás Kukocs mérnöke kívánkozik az élre. Magyar Hajnalka Hangverseny az aulában | Beethoven IX. szimfóniája Kobajashi Ken-lchiroval Beethoven IX. szimfóniája a zeneirodalom egyik legismertebb, legnépszerűbb műve. Közismert zenetörténeti tény, hogy Beethoven ezt a sorrenden utolsó 'szimfóniáját a külvilág zajaitól függetlenül írta, s ‘benne az egész végtelenséget meg akarta ragadni, nem számolván a hangszerek technikai korlátozottságaival, az emberi hang kötöttségeivel. Éppen emiatt 'hatalmas teljesítményt kíván a mű bemutatása. Nagy várakozás előzte meg a szimfónia pécsi előadását. Ezt bizonyítja, hogy zsúfolásig megtelt a iPOTE aulája november 27-én este. Örvendetes, hogy számos diák is meghallgatta a koncertet. Beethoven: IX. d-moll (op. 125.) szimfóniáját a Magyar Állami Hangversenyzenekar játszotta Kobayashi Ken-lchi- ro vezetésével. Közreműködött a Magyar Állami Énekkar (karigazgató Ugrin Gábor), valamint Csavlek Etelka (szoprán), Takács Tamara (alt), Daróczi Tamás '(tenor), Kovács Kolos (basszus). Ezt a föllépést főpróbának is tekintették, hiszen. másnap este a Bartók Rádió egyenes adásban sugározta az előadást a Budapesti Kongresz- szusi Központból. Kobayashi Ken-lchiro új fölfogásban, a korábban megszokottól kissé eltérő értelmezésben dirigálta a művet. Napjainkban több fiatal karmester e darab előadásakor a romantikus színezetnek ad teret. ' Véleményem szerint a japán karmester fölfogása is ehhez kapcsolódik. A másik eltérés: a tempók és dinamikai árnyaltságok szélsőségesebb bemutatása. Gondolok itt a fii. tétel (Adagio molto e cantabile) lírai, bensőséges, áhítotos megszólaltatására vagy a IV. tétel dinamikusabb, nyugtala- ndbb, vadul fölviharzó részeire. A szuggesztiónak páratlan példáját láttuk-hallottuk hétfő este, mely végső soron az egész előadást meghatározta, és ránk, a ‘hallgatóságra is 'mély benyomást tett. Koba- yas'hi együtt élt-lélegzett a zenekarral. Kontaktusa a muzsikusokkal egy pilla tatra sem szakadt meg. A vonóskar derekasan kiállta a próbát. A puha lírai 'hangzás és oz erőteljes dinamikai csúcspontok között sokféle hangszint mutattak. A fúvósok teljesítménye általában nem volt ilyen egyenletes. Az összecsengések, a kényesebb 'indítások nem voltak mindig pontosak, gördülékenyek. A zárótételben (Presto) Beethoven a klasszikus szimfóniától eltérően az emberi 'hangot is megszólaltatja. A hangmagasság tekintetében már-imár a teljesítőképesség botárát súrolja az a feladat, amelyet a zeneszerző a kórusnak és a szólistáknak szán. A Magyar Állami Hangversenyzenekar (egyébként hivatásos együttes) arányos, erőteljes, ugyanakkor érzékeny hangzásával 'kitűnően oldotta meg a feladatát. A szólisták közül kiemelkedett Csavlek Etelka (szoprán), aki hihetetlen 'könnyedséggel, nemes egyszerűséggel énekelt, de Takács Tamara, Daróczi Tomás és Kováts Kolos is felelősséggel, szinvanolosan járult hozzá az előadás sikeréhez. Törtely Zsutsa
